Azért, hogy meg tudjanak bocsátani a kollégájuknak, aki tegnap megbántotta őket; hogy a faluban legyen tisztességes víztisztító; hogy a gyerekük élete ne csak a karrier körül forogjon; hogy az anyósuk lábfájása enyhüljön; hogy mindkettőjük szempontjait figyelembe véve, keserűség és harag nélkül meg tudják beszélni a férjükkel, ki használhatja holnap a kocsit; hogy a plébánosuk mélyebben átélje a hivatását - ilyenekért soha nem imádkoznak.
Ha imádkoznak, akkor alább nem adják: mindig a békéért, a szeretért, a természetért, az ifjúságért, a szenvedőkért és betegekért, a családok egységéért, minden életért, a hivatások Istennek tetsző teljesítéséért - és mindezt megkoronázandó - hálából teszik.
Ez egy rendkívül hasznos imamód.
Ha az ember valami személyes és konkrét dolgot kér, akkor szembesíti a saját akaratát Isten akaratával. Ezzel azt kockáztatja, hogy Isten akarata nem egyezik meg az övével és ezért a sajátját Isten akaratához kell igazítsa.
A sok szent dolog felemlegetése - így kerül a kérő ima körébe a hála is - biztosítja a szentség légkörének érzetét. S ha még a kérést olyan kifejezésekkel is meg tudja az ember tűzdelni, hogy "a Jóisten áldását kérjük", vagy hogy "a Szűzanya oltalma alá helyezzük", vagy hogy "Isten irgalmába ajánljuk", akkor már a szentséggel annyira átjárva érzi magát, hogy a szentülés terén egyéb teendője nem is lehet.
Ha időről- időre szent ábrázatot öltve, szent hangsúllyal - soha nem ezek nélkül -, lehetőleg minél több hasonló szent társaságában, minél több gyertyával és arannyal körülvéve elvégez egy ilyen rítust, akkor a továbbiakban az életszentség boldog tudatában nyugodtan élhet olyan önző, mindenkin átgázoló és földhözragadt módon, hogy azzal a legvérmesebb pogányok életét is messze alulmúlja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése