2013. május 22., szerda

Miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is?

Borival régóta egyetértünk abban, hogy változtatni kéne az életén, ott kéne hagyni a munkahelyét és nem egyszerűen egy másik állást kéne keresnie, hanem végig kéne gondolnia, hogy milyen irányba menjen tovább az élete. 

Ő azonban nem csinál semmit. Miért, kérdeztem nemrég. Hát, várja, hogy Isten megmutassa neki, hogy mit csináljon. Ahogy erről beszélgettünk, kiderült, úgy gondolja, hogy Isten az egész utat meg kell mutassa neki a végeredménnyel együtt. Erre vár. És különben is... hosszan hozza a megdönthetetlen érveket, hogy miért nem lehet az ő helyzetében semmit sem tenni.

Van olyan, hogy ezt Isten tényleg megmutatja a végeredményt és az egész utat, de sokkal gyakoribb - különösen akkor, ha Isten olyanvalahová akar elvinni, amit a jelen állapotunkban nem vagyunk képesek felfogni -, hogy lépésenként vezet minket.

Ha nem látjuk, hogy mit kell tenni, az a leghatékonyabb, ha minden józan ésszel elfogadható irányban elindulunk, minden lehetőséget megragadunk. Amit Isten jónak lát, abban majd támogatni fog minket, amilyen irányban nem akarja, hogy menjünk, arra nem tudunk menni.

Ennyire egyszerű. Mégis sokszor nehéz megtenni. A legfontosabb akadályozó tényező az szokott lenni, hogy itt nyilvánvalóan ki kell adjuk a kontrollt a kezünkből és Istenre kell bízzuk magunkat.

Az ez ellen való tiltakozásunk gyakran abban jelenik meg, hogy el sem indulunk, mert az egész utat akarjuk előre látni (mert  kontrollálni akarjuk Őt, nem merjük rábízni magunkat). Vagy minden lépésnél már úgy gondoljuk, hogy na most már megérkeztünk, ez a végleges, innét nem kell tovább menni.

Az Istentől való függés elleni tiltakozás a legtöbbször azonban talán a pszichoanalítikusok által leírt klasszikus elhárítómechaniznus, a racionalizáció formájában próbál elrejtőzni. A racionalizás során egy érzést, amivel nem szívesen szembesülünk, nem érzésként élünk meg, hanem mintegy a külső valóságot leíró gondolatként fogalmazzuk meg. Nem azt mondom, hogy én nem bízom Isten jóságában és előre akarom látni az utat, különben nem indulok el, hanem rettentő okos érveket találok arra, hogy miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is. 

A terápiás ülések során  nagyon  okos, nagyon hihető, nagyon racionális, megtámadhatatlan érveléseket szoktam meghallgatni arról, hogy az adott helyzetből miért is nem lehet kilépni, hogy miért nincs annak megoldása. Amikor azonban tisztázzuk, hogy itt valójában arról van szó, hogy bízni kéne Istenben,  s amikor valaki tényleg tud a bizalom mellett dönteni, akkor a semmilyen módon meg nem oldható helyzeteket mégis mindig sikerül a pácienseknek - többnyire nagyon egyszerűen - megoldaniuk.