2013. december 17., kedd

A problémáim valós okaira kaptam választ


"Kedves Kata! 

Az a gondom, hogy részletes pontokra nem tudok utalni, inkább az a meglátásom, hogy a problémáim valós okaira, illetve azok elhelyezésére kaptam Öntől választ. Sok olyan dolog a felszínre bukkant a a múltamból, illetve a rokonaimról, amit sajnos akkor még nem láttam és nem értékeltem eléggé. Való igaz pedig, hogy a jelen és a jövő dolgait determinálják. Szerintem a dolgok illetve az emberek látványos megnyilvánulásai, szándékaik mögé lehet látni ebben a megközelítésben - ez az ami nagy segítség.

Köszönettel ..."

2013. november 19., kedd

Ha most kellene meghalnom

Pár napja1, amikor megint elkezdődött a vesegyulladás, éjjel felébredtem és arra gondoltam, mi lenne, ha most kellene meghalnom.

Abban a pillanatban világosan láttam, hogy ezt most azért lenne nehéz megtennem, mert vannak dolgok, amelyeket nehéz lenne elengednem.

Az ember azt hinné, hogy a különösen szeretett embereket vagy dolgokat lenne nehéz elengedni. De amikor arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban itt kellene hagyni mindent, akkor ezekkel kapcsolatban békét éreztem. Ezeket könnyedén rábíztam Istenre.

Azokat a dolgokat volt nehéz elengednem, amiket még nem adtam át Istennek. Ezek az én falaim Vele szemben.

Vannak emberek, akik nagyon szűk világban élnek és így nagyon nyilvánvalóak a ragaszkodásaik. Mások világa, kultúrája, személyisége tágasabb. De ez igazából mindegy. Nem az az érdekes, hogy egy pár centivel errébb vagy arrébb vannak a falak, hanem hogy vannak.

Ahogy Keresztes Szent János2 mondja, mindegy hogy egy madarat vastag vagy vékony zsinórral kötünk meg. Vékony zsinórral megkötve sem tud elszállni.

1. in: Hortus Carmeli 2008. 11.19.
2. Keresztes Szent János: A Kármelhegy útja. Győri Kármelita Rendház 1995. 97-98. 

2013. október 25., péntek

Segített az életünkben történt rosszat összefüggéseiben látni

"Nagy bajban voltunk, a házasságunk válságba jutott. A honlapon olvasottak alapján nagy bizalommal jöttem ide. Az, hogy kibeszélhettem magam, elmondhattam mindazt, ami foglalkoztat, illetve gondot okoz, s türelmes és figyelmes meghallgatásra találtam, nagy megkönnyebbülést jelentett nekem, nagyon jó érzéssel töltött el, és megerősítette bizalmamat.

Kata minden alkalommal rámutatott valami lényeges dologra az életünkkel, a problémánkkal kapcsolatban, amit nem tudatosítottam vagy szempontra, amiről el kellene gondolkodni, és ez mindig előbbre lendített, segített tisztán látni; jó tanácsokat adott, mit tegyünk, hogyan viszonyuljunk egy adott helyzethez, hogyan küzdjünk meg a konkrét problémával.A személyes tapasztalatai, az életéből vett példák biztatást jelentettek számomra.

A beszélgetések, amelyek a szeretetteljes megértés és teljes elfogadás légkörében zajlottak, segítettek abban, hogy tovább lépjek, jobban megértsem, reálisabban lássam a múltamat, a családomat, a társamat és önmagamat, amin lehet - magammal kapcsolatban és a viszonyulásaimon - változtassak, amin pedig nem lehet változtatni, azt elfogadjam. 

Segített az életünkben történt rosszat összefüggéseiben látni, illetve feldolgozni. 

Mindezeken túl nagyot sokat jelentettek nekem a (leveleimre adott) megerősítő visszajelzései, amik rendkívül gyógyítóan hatottak rám. 

Blogjának többszöri újraolvasása (a lelki sérülések gyógyulásáról, meg az esetleírások) nekem személy szerint a beszélgetések mellett szintén reményt, megerősítést, biztatást jelentett. 

Egészében véve a jó irányába segített bennünket, lelki olvasmányt, szakkönyvet is ajánlva, amikor szükséges volt. Végül, de nem utolsósorban Kata személyes példája és az imái révén megtapasztalt kegyelem volt az, ami sokat segített az előbbre jutásomban, a lelki fejlődésemben és a házasságunk megújulásában. Ez az év különlegesen szép időszakként marad meg emlékeimben, azóta "jól érzem magam a bőrömben", mondhatom, hogy boldog vagyok. 

Szeretettel ..."

2013. október 10., csütörtök

A megbocsátás lépései

A megbocsátás első lépése a bántalom, a sérelem megnevezése. 

Ezután következik a második, a bántalmazó szempontjainak megértése, ha lehetséges, enyhítő körülmények keresése. 

Majd a harmadik: az ember fölülemelkedik a történteken, elengedi a másik adósságát.


A sérelem megnevezése, különösen súlyos sérelmeké, közeli embereknél, nem is olyan egyszerű. Ha ugyanis a bántalmat  a tényleges súlyán nevezzük meg, az többnyire megkérdőjelezi az addig beállt kapcsolatot. 

Sokszor látom pácienseknél: ahelyett, hogy megneveznék az őket ért sérelmet, azonnal elkezdenek mentségeket keresni, s ilyen módon képtelenek a sérelmüket a valós súlyának megfelelően látni. Ennek azonban az a következménye, hogy nem is tudnak megbocsátani. Folyamatosan mentegetik a bántalmazóikat, többnyire a szüleiket, és folyamatosan haragszanak rájuk. 

Nem mindegy, hogy valaki öt vagy ötmillió forinttal tartozik nekünk. Ha az első és a második lépést, a sérelem megnevezését és a mentségek keresését összecsúsztatjuk, annak az lesz az eredménye, hogy az ötmillió forintos tartozást öt forintosnak tekintjük. S ennek megfelelően öt forintot engedünk el. A haragot különféle elhárítómechanizmusokkal el lehet tüntetni a tudatunkból, de a romboló hatása attól még megmarad. Az csak akkor szűnik meg, ha ténylegesen megbocsátottunk. 

És végül sokszor ha az ember minden mentő körülményt figyelembe vett, akkor is még  mindig iszonyatosan súlyos a bűn, amit meg kell bocsátani. A megbocsátás nehezebbik része valójában itt kezdődik. 

Először is, akarni kell megbocsátani. 

Mivel a meg nem bocsátás mindig pszichés zavarokhoz vezet, és megsokszorozza a szenvedést, mindig racionálisabb megbocsátani. A terápiák során ezt lépésről lépésre pontosan fel lehet deríteni, a páciensek maguk is teljesen konkrétan és világosan látják az összefüggést meg nem bocsátásuk és tüneteik között, egyértelmű számukra, hogy csak akkor szabadulnak meg a tüneteiktől, ha megbocsátanak. Mégis, vannak, akik úgy döntenek, hogy ők nem akarnak megbocsátani.

Mások eldöntik, hogy megbocsátanak. Sokan azt gondolják, hogy ezzel meg is történt a megbocsátás. De ez sajnos nincs így. Ezzel a döntéssel csak elindul az ember azon a hosszú úton, amelynek során eljuthat oda, hogy tényleg felülemelkedik a rosszon, tényleg elengedi a tartozást.

Ezt az utat az ember nem tudja a maga erejéből végigjárni. Ha a saját erőnkből akarjuk megtenni és elutasítjuk Isten segítségét, akkor soha nem jutunk el az út végére. De ha elfogadjuk, akkor lehetünk akármilyen gyengék és nyomorultak, Ő végigvisz minket. Nem a mi erőnkből csináljuk végig, hanem az övéből.

Gondviselés nélkül már az első lépés sem nagyon tehető meg.

Mert ha nem létezik egy gondviselő, igazságos, szerető és mindenható Isten, akkor a bűnre nincs jó válasz. Ha elengedem a bűnt és úgy tekintem, hogy mintha semmi nem történt volna, akkor sérül az igazságosság. És ez egyáltalán nem egy kizárólag távoli, elméleti probléma. Ha feladjuk az igazságot, mint feltétlen követelményt, akkor gyakorlatilag szükségszerűen oda jutunk, hogy nincs hivatkozási alap, nincs más mint a puszta erőszak. Viszont ha nem adom fel az igazság igényét, akkor bosszút kell álljak, s ezzel tovább fokozom a rosszat.

De ha van gondviselés, akkor Istenre bízhatom az ítéletet, ahogy ezt Ő maga is kifejezetten újra és újra kéri tőlünk: "Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én  megfizetek, ezt mondja az Úr.  /3 Móz. 19,18., Mát. 5,39., 5 Móz. 32,35. /" (Róm 12,19) Ez esetben a megoldhatatlan csiki-csuki megoldása helyett az a feladatom, hogy rábízzam a bántalmazó megítélését, az igazság helyreállítását. Biztos, hogy Ő minden szempontot lát, és sem az igazságot, sem a szeretetet nem fogja feladni.

Ez sem olyan könnyű. Nem elég egyszer eldönteni, hanem újra és újra minden olyan kísértést vissza kell utasítani, amikor vissza szeretném venni ezt, amikor rosszat kívánok a másiknak, amikor attól félek, hogy az én igazságom elsikkad. Ez nagyon kemény harc, hónapokig, évekig eltarthat, nagyon sok keserűséggel,  fájdalommal járhat. Rendkívül fontos, hogy az ember végigharcolja, ne akarjon kimenekülni a rossz érzésekből, a fájdalomból. Addig tart, amíg Isten jónak látja. Az embernek annyi dolga van, hogy Isten segítségével visszautasítsa a kísértéseket, újra és újra rábízza az igazságtételt, és Ő belé helyezze a bizalmát.

Ezzel párhuzamosan zajlik a megbocsátás felszabadító része, hogy az ember fölülemelkedik a történteken. Ennek az a lényege, hogy az ember eljut egy olyan belső biztonságra ahonnét már keserűség nélkül, kívülről, fölülről tudja nézni a történteket.

Ez a biztonság többféle módon is megszerezhető.

Az egyik nagyon fontos eszköz a mélyebb önismeret. Ahogy az ember megpróbálja feldolgozni a történteket,  felszinre kerülhetnek olyan sérülései, amelyeknek nem volt tudatában, így ezek már nem rombolják az életét, érettebb, jobb válaszokat tud a problémáira adni, mint addig.

Sokszor megtörténik, hogy a bajban - akár olyanoktól is, akikre nem is számított - segítséget, támogatást kap, vagy valakit, aki méltón szereti őt,  olyan lehetőségeket, ahol kibontakoztatja a képességeit.

Sokszor ezekben is látszik Isten jelenléte. Terapeutaként gyakran teljesen egyértelmű, hogy az a megerősödés, az a mélyebb megértés, amit a páciensnél tapasztalunk, nem egyszerűen az közös munkánk eredménye, hanem Isten ajándéka. Nem ritkán a külső segítségekben is nyilvánvaló Isten jelenléte, hogy nem egyszerűen csak megsegít minket, hanem azt is a tudtunkra akarja adni, hogy ne féljünk, velünk van.

Mégis talán az a legfantasztikusabb része az Ő segítségének, ahogy - ha átadjuk neki magunkat, ha a kezébe tesszük a problémáinkat - akkor is, ha semmilyen emberi segítséget nem kapunk, ha a körülményeink semmit sem javulnak, közvetlenül, természetfeletti módon belülről megépít minket. Néha megmutat ebből valamit, de általában a folyamatnak nem szoktunk a tudatában lenni, csak a végeredményt vesszük utólag észre:  a keserűséget, a haragot, a szégyent, a szorongást felváltja valami belső béke, biztonság, öröm.

2013. szeptember 16., hétfő

Határok 2.

Az előző posztban olyan emberekről volt szó, akiket az anyjuk gyerekkorukban bántalmazott és ezért felnőttként - akármilyen nagyszerűek is -  kicsiknek és tehetetleneknek érzik magukat. Ez esetükben nem egyszerűen a múlt továbbélése a jelenben, hanem az anyjukkal szemben felnőttként is tényleges mindennapi tapasztalatuk a tehetetlenség és kiszolgáltatottság (ami aztán nagy mértékben megerősíti a gyerekkorban kialakított modellt).

Ezek az anyák csak akkor elégedettek, ha a gyereküket (felnőttként is) tiporhatják és bántalmazhatják. Ezt a bántást mindig szeretetnek állítják be. Az egyik páciensem soha életében semmi mást nem kapott az anyjától csak szidást. Az anyja a saját értelmezése szerint így fejezte ki a gondoskodását, azaz a szeretetét iránta. Ha a gyerekek tiltakoznának a bántás ellen, azt az ő nagy szeretetükkel szembeni szeretetlenségnek, hálátlanságnak, rosszaságnak állítják be és ennek megfelelően látványos büntetéssel reagálnak rá, megsértődnek,  panaszkodnak, retorziókat vezetnek be. 

Ezeknek az anyáknak tehát az a "szeretet-üzenetük" a gyerekük felé, hogy "csak akkor szeretlek, ha bánthatlak". Ezekben a kapcsolatokban általában nem a fizikai, hanem a verbális bántalmazás a gyakoribb, ami mellé mindig társul a gyerek szempontjainak, személyiségének, érdekeinek semmibevétele, és sokszor direkt károsítása.

 A gyerekek (még felnőttként is) szeretnék, ha az anyjuk szeretné őket, ezért hogy megszerezzék a szeretetét, megengedik, hogy bántsa őket. A bántás természetesen rombolja őket, amitől gyengének és az anyjuk szeretetére még inkább rászorulónak érzik magukat. Ettől ő még jobban tudja bántani őket és így tovább ... amíg csak ki nem lépnek ebből az ördögi körből.

A körből való kilépéshez az kell, hogy az ember ki tudja mondani, hogy ez nem szeretet. Hogy a szeretetbe sok minden beleférhet, de az az igény, hogy bántsanak, az nem.

Ez egy kívülállónak nyilvánvaló. Ezekben a családokban azonban azonban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek. S aki ezt nem fogadja el, azt az anya teljes érzelmi elutasítással fenyegeti. A körből való kilépéshez szembe kell nézni ezzel a fenyegetéssel is. Ez sokszor hosszabb terápiás munkát igényel. 

Amikor azonban eljutunk ide, akkor a páciensek már felismerik és vissza tudják utasítani a szeretetlenséget. Ki tudják mondani, hogy a bántás nem szeretet és ha valaki a "szeretete" feltételéül ezt szabja, akkor erre a "szeretetkapcsolatra" nekik nincs szükségük. Amikor valaki eljut ide, akkor már tovább nem zsarolható, akkor már gond nélkül meg tudja húzni a határokat, az anyáik zsarolásra épülő hatalma egyszerűen szertefoszlik.

2013. augusztus 31., szombat

Határok 1.

Burkus kutyánk még az újfundlandiak között is extrém méretű volt, mellmagasságig ért a feje. Anno az egész országot "áttúrtam", hogy találjak egy ilyen kivételesen nagy példányt. Végül egy vidéki kisvárosban leltem rá, ahol az úgynevezett tenyésztők sertés és marhatartásról tértek át a kutyára, mint haszonállatra. A tenyészkutyákat a disznóólakban tartották, a kiskutyákat (mikor én ott voltam 15-20-at) pedig az anyjuktól elszakítva marhaistállóban egy nagy halom szalmában. Burkus ennek megfelelően, akármilyen naggyá is nőtt, egész életében védtelen, veszélyeztetett kiskutyának érezte magát.
Érzelmileg labilis férfiak, akik szeretnének elbújni a világ elől, gyakran választanak hideg, kemény, szeretetlen nőket feleségnek, mert az elhárítás miatt nem látnak át a szeretetlenségen és a keménységet erőnek hiszik. Aztán keservesen meg kell tapasztalják a valóságot, mert miután feleségül vetették magukat, ezek a nők egész életen át bosszulják a férfi gyengeségét. S azokat a gyerekeiket, akik jó kapcsolatot alakítanak ki a szeretetvágyukra szeretettel reagáló apjukkal és nem állnak az anyjuk mellé a gyűlölködésben, ugyanúgy tiporják és bántalmazzák, mint a férjüket.
Ezeknek a gyerekeknek az az alapélményük, hogy védtelenek és kiszolgáltatottak a rossznak. Úgysem tehetnek semmit. S mivel a családi viszonyaink alapján modellezzük a világot, ez az érzésük felnőttként is megmarad. Okos, hatékony, összeszedett emberek meg sem próbálják megvédeni magukat, hiszen az a világ rendje, hogy ők úgysem tehetnek semmit.
Mindig nagyon szép pillanata a terápiának, amikor ezt felismerjük. Amikor ezek az emberek megértik, hogy ők már felnőttek és meg tudják védeni magukat. Amikor elkezdik meghúzni a határokat és a hatalmas, szörnyeteg, legyőzhetetlen anyjukról kiderül, hogy csak egy közönséges házisárkány. 

2013. július 16., kedd

Ideje van ...

"Mindennek rendelt ideje van ... Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. " (Préd 3, 4)

Nemrég az egyik terápiás órán Ferenc arról panaszkodott, hogy valahogy meghidegedett a viszonya a felesége iránt. De hát az érzések hullámoznak, hagyjuk is, mondta. Szerintem ne hagyjuk, mondtam. Az érzések változásának mindig konkrét oka van, próbáljuk megérteni, mi történt. 

Gyorsan kiderítettük, hogy a régen várt költözésük megmozgatott egy sor régi sérülést benne is és a feleségében is. Egy helyzetben, amikor örömöt várt, egy csomó fájdalom és rossz érte. Ő szeretett volna örülni, ezért ezeket a rossz érzéseket elfojtotta, amelyek azonban természetesen kerülő úton felszínre kerültek és a felesége számára teljesen érthetetlen bántásként jelentek meg, aki egyre mélyebbre taszítva érezve magát, még jobban bántotta őt. Rákerültek egy olyan lejtőre, hogy egyre sértettebbek és egyre bántóbbak lettek egymással. 

Nyilvánvalóvá vált, ha a továbbra is azon igyekszik, hogy fenntartsa a semmi baj, minden rendben érzését, akkor egyre mélyebbre fognak kerülni. Ha azonban elfogadja, hogy most igenis baj van -  most a várt öröm helyett nehézségek jönnek, mert most ahelyett, hogy közösen örülnének, neki kell kihúzni a feleségét abból a gödörből, ahová a régi sérülések újbóli felszakadásával került, ráadásul úgy, hogy a felesége pont ezek miatt a sérülések miatt bántja őt, s ez most nagyon nehéz lesz és nem tudni pontosan meddig tart -, akkor most lehetőségük van arra, hogy elérjenek egy olyan bizalomra, megbocsátásra és érettségre, amit anélkül, hogy ezt végigharcolnák, nem érhetnének el soha.

Ferenc példája nagyon jól mutatja, mennyire fontos, hogy ne akarjunk mindig örülni és jól érezni magunkat, hanem ismerjük fel, hogy most nem a nevetésnek és a szökdelésnek, hanem a sírásnak és jajgatásnak az ideje van. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egyre mélyebbre kerülünk a rosszba, ugyanis a rosszból való kijövésnek az az első lépése,  hogy elfogadjuk, Isten most megengedett valami rosszat az életünkben és most az dolgunk, hogy helytálljunk. 

Ez természetesen mindig nehéz. Külön megnehezíti a kultúránk, amelyik azt sugallja, hogy a jó, a megelégedettség, az öröm az a jussunk, ami mindig jár nekünk. Így aztán általában hosszú időt töltünk tagadással, méltatlankodással, csapkodással, és egyre mélyebbre merülünk az örvénybe. 

Nagyon nagy erőt ad azonban, ha valaki tudja, hogy az egész élete, a jó is és a rossz is Isten kezében van, hogy a jó az Ő ajándéka, s az Ő saját jósága miatt bízhatom abban, hogy majd újra meg leszek ajándékozva; ahogy abban is, hogy a nehézségekben soha nem hagy egyedül és  amilyen mértékben megengedte a nehézséget,  legalább olyan mértékben segíteni is fog.

2013. július 10., szerda

Keresztény pszichológusok a homoszexualitásról


Egy pedagógus barátnőm küldte nekem az alábbi linken lévő filmet, a véleményemet kérve. 


A homoszexualitást megérteni


Végignéztem, és nagy örömöre szolgált, hogy végre egy józan és szakmailag  megalapozott véleményt is lehet hallani ebben a kérdésben.

 A filmben a témával foglalkozó jónevű amerikai pszichológusok mondják el közérthetően azt, ami a pszichológusok számára már régóta ismert: Szexuális viselkedésünk az egész személyiségünk teljesítménye (s mint ilyen nincs biológiailag kódolva), ezért a pszichés sérüléseink megmutatkoznak ezen a téren is. A férfi homoszexualitás hátterében egy anyával szembeni nagyon kemény elfojtott gyűlöltet és az apával szembeni súlyos kapcsolati probléma együttese áll. S ez a zavar okozza a férfi homoszexuálisokra jellemző súlyos kötődési zavart is, ami a promiszkuitásban megjelenik (ez nagyon fontos: a férfi homoszexualitás része a promiszkuitás). A nőknél a kötődési zavar úgy jelenik meg, hogy felnőttként anya-csecsemő kapcsolatot próbálnak egymással létrehozni. Ez természetesen nem sikerülhet, viszont az az extrém függőség, ami ennek során szükségszerűen létrejön, rendkívül súlyos károkat okoz a személy életében. Ahogy egy pszichoterápia során ezeket a gyerekkori sérüléseket sikerül feldolgozni, mind a férfiak mind a nők ki tudnak lépni a homoszexualitásból, és sok esetben tartós, kiegyensúlyozott heteroszexuális kapcsolatban lesznek képesek élni.

Minden szülőnek, pedagógusnak, segítéssel, lelkivezetéssel foglalkozó szakembernek csak ajánlani tudom a filmet.

S ha valakit komolyabban érdekel, hogy mi a vidám szivárványos színek mögött a homoszexualitás tényleges realitása, feltétlenül olvassa el Géczi János Vadnarancsok című sokkoló dokumentumkötetét erről. Az írás hatalmas vihart kavaró megjelenése utáni megrendült beszélgetésekben homoszexuális barátaink egyértelműen azt állították, hogy a könyv a valóságot mutatja be. Nem véletlenül hallgatják agyon azóta is.

2013. május 22., szerda

Miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is?

Borival régóta egyetértünk abban, hogy változtatni kéne az életén, ott kéne hagyni a munkahelyét és nem egyszerűen egy másik állást kéne keresnie, hanem végig kéne gondolnia, hogy milyen irányba menjen tovább az élete. 

Ő azonban nem csinál semmit. Miért, kérdeztem nemrég. Hát, várja, hogy Isten megmutassa neki, hogy mit csináljon. Ahogy erről beszélgettünk, kiderült, úgy gondolja, hogy Isten az egész utat meg kell mutassa neki a végeredménnyel együtt. Erre vár. És különben is... hosszan hozza a megdönthetetlen érveket, hogy miért nem lehet az ő helyzetében semmit sem tenni.

Van olyan, hogy ezt Isten tényleg megmutatja a végeredményt és az egész utat, de sokkal gyakoribb - különösen akkor, ha Isten olyanvalahová akar elvinni, amit a jelen állapotunkban nem vagyunk képesek felfogni -, hogy lépésenként vezet minket.

Ha nem látjuk, hogy mit kell tenni, az a leghatékonyabb, ha minden józan ésszel elfogadható irányban elindulunk, minden lehetőséget megragadunk. Amit Isten jónak lát, abban majd támogatni fog minket, amilyen irányban nem akarja, hogy menjünk, arra nem tudunk menni.

Ennyire egyszerű. Mégis sokszor nehéz megtenni. A legfontosabb akadályozó tényező az szokott lenni, hogy itt nyilvánvalóan ki kell adjuk a kontrollt a kezünkből és Istenre kell bízzuk magunkat.

Az ez ellen való tiltakozásunk gyakran abban jelenik meg, hogy el sem indulunk, mert az egész utat akarjuk előre látni (mert  kontrollálni akarjuk Őt, nem merjük rábízni magunkat). Vagy minden lépésnél már úgy gondoljuk, hogy na most már megérkeztünk, ez a végleges, innét nem kell tovább menni.

Az Istentől való függés elleni tiltakozás a legtöbbször azonban talán a pszichoanalítikusok által leírt klasszikus elhárítómechaniznus, a racionalizáció formájában próbál elrejtőzni. A racionalizás során egy érzést, amivel nem szívesen szembesülünk, nem érzésként élünk meg, hanem mintegy a külső valóságot leíró gondolatként fogalmazzuk meg. Nem azt mondom, hogy én nem bízom Isten jóságában és előre akarom látni az utat, különben nem indulok el, hanem rettentő okos érveket találok arra, hogy miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is. 

A terápiás ülések során  nagyon  okos, nagyon hihető, nagyon racionális, megtámadhatatlan érveléseket szoktam meghallgatni arról, hogy az adott helyzetből miért is nem lehet kilépni, hogy miért nincs annak megoldása. Amikor azonban tisztázzuk, hogy itt valójában arról van szó, hogy bízni kéne Istenben,  s amikor valaki tényleg tud a bizalom mellett dönteni, akkor a semmilyen módon meg nem oldható helyzeteket mégis mindig sikerül a pácienseknek - többnyire nagyon egyszerűen - megoldaniuk.

2013. április 12., péntek

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.


"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."


"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.


Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

2013. március 19., kedd

A sérelmek kezelése

Egy olyan helyzetben, amikor az ember úgy érzi, hogy vádolják vagy bántják, alapvetően két módon reagálhat a dologra.

Első esetben arra törekszik, hogy a konkrét helyzetben minimalizálja azt a rosszat, ami őt érheti, minél kevesebb fájdalom érje, minél kevesebb erőfeszítést kelljen tenni. Ezt általában az az érzés szokta kísérni, hogy az emberen már annyi teher van, hogy nem bír többet. Ilyenkor az ember általában úgy utasítja el a vádakat, úgy értelmezi a bántást, hogy a helyzetért a másik rosszaságát, hiányosságát teszi felelőssé. Ez pillanatnyilag tényleg könnyebbséget szokott hozni. Hosszú távon azonban hatalmas károkat okoz, mert nagyrészt az így húzott védőfalakból épül az a fal, ami az embert elszigeteli másoktól és magányossá teszi.

Ha az ember nem akarja ezt a falat építeni, nem akarja bezárni magát e mögé a fal mögé, akkor az adott helyzetben a következő kérdésre kell választ keresnie: Lehetséges-e a helyzetnek egyéb magyarázata, minthogy a másik gonosz vagy hülye? Nagyon gyakran lehetséges, méghozzá a következő irányokban:

Az embernek először is meg kell vizsgálnia magát, hogy nem hagyta-e tényleg figyelmen kívül a másik igényét, kívánságát, szempontjait. Amennyiben úgy találja, hogy de igen, akkor meg kell nézni, hogy miért történt ez. Azért-e mert valami fontosabb, értékesebb szempont miatt döntött így? Ha igen, akkor érdemes ezt elmagyarázni a másiknak, az emberek az esetek többségében ezt meg szokták érteni és el szokták fogadni. Vagy gyengeségből, gyávaságból, sérültségből, a nehézségeket, fájdalmakat elkerülendő nem volt tekintettel a másikra. Nagyon fontos, hogy ez ember ezt meglássa és bevallja magának. Általában néhány tipusu helyzet szokott lenni, ahol az ember kudarcot vall. Ezek mögött többnyire gyerekkori sérülések húzódnak meg, amelyeket ha sikerül feltárni, a helyzetek megoldásai radikálisan javulni szoktak.



A második irány annak a megvizsgálása, hogy az a dolog, amit én az én élettörténetemmel, családommal, tapasztalataimmal, kultúrámmal nem érzékelek rosszak, vajon a másik számára az ő élettörténetével, családjával, az ő tapasztalataival és kultúrájával nem jelenthet-e mégis rosszat. Tehát azzal együtt, hogy én nem tettem a másiknak semmi rosszat, a másik nem érezheti-e mégis - a saját szempontjából érthetően - hogy valami rossz érte. Ezt általában meg lehet beszélni a másikkal és néhány megbeszélés meg szokta oldani a problémát.

Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik irány, amikor az ember azt próbálja megkeresni, hogy nem lehet-e a másiknak valami olyan gyerekkori lelki sérülése, amiért valamit, ami nem ellene van, bántásnak érez. Ha ezt az ember nem vádlásként és számonkérésként, hanem segítő szándékkal, együttérzően tudja elmondani, akkor ez nagyon sokat szokott segíteni. Itt mindig az szokott lenni a koreográfia, hogy valamit ami bizonyos pontokon hasonlít egy gyerekkori bántásra, az ember általában úgy érzékeli, mintha ugyanúgy bántanák, mint gyerekkorában, akkor is, ha erről szó sincs. Ezért nagyon fontos, hogy az ember ne csak megértse ezeket a hasonlóságokat, hanem azzal is segítsen a másiknak, hogy lehetőleg nem viselkedik a gyerekkori bántalmazáshoz hasonló módokon.
Érdemes az egész kérdés megvizsgálását írásban végezni. Már csak azért is, mert mind a sérülések mind a kulturális különbségek esetében néhány fontos pontot kell csak megragadni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet és ebben sokat segít, ha az ember adott esetben vissza tudja nézni az előző hasonló esetek elemzését. Az egyszerűbb problémákon általában már egy alapos elemzés is nagyon sokat szokott segíteni. Súlyosabb esetben, mélyebb sérülések esetén többször is vissza kell térni a kérdésre, de minden egyes alkalommal közelebb jut az ember a probléma megoldásához.

2013. február 5., kedd

Mély bizonytalanságérzetet keltő kérdéseimre kaptam választ

"Szia Kata,
ezer örömmel válaszolok.
Amit nekem jelentett, hogy hozzád járhattam: 
Ez alatt a két-három hónap alatt mély bizonytalanságérzetet keltő kérdéseimre kaptam választ, és támogatást a döntések meghozatalához. Az együtt töltött idő alatt megnyugodtam, és belekerültem egy olyan állapotba, amit azt hiszem azelőtt soha nem tapasztaltam - olyan érzés volt még az utolsó alkalom után is sokáig, mintha a tiszta szeretetben lebegnék. Semmi nem számított, éreztem, hogy minden ebből fakad, és ehhez tér vissza. Sokkal együttérzőbb, türelmesebb lettem másokkal, máshogy néztem az emberekre.

Az egyik alkalmunk alatt pedig - ugyan nem titkoltan nem vagyok vallásos - egy, a bibliából származó idézettel, amit mondtál, olyan érzés robbant szét a lelkemben, ami fizikailag is hatással volt rám - mintha egy emelettel feljebb kerültem volna a mélyből. Ott és akkor ez nekem "AHA" élmény volt. 

Azóta sajnos az állandó stressz, rohanás és anyagi dolgokra koncentrálás sokat rontott a fenti állapoton. Így elhatároztam, hogyha a magánéletemben megkezdett változtatás tavasszal beteljesedik, mindenképpen vissza szeretnék hozzád térni. 


Őszintén nagyon köszönök mindent!"

2013. január 30., szerda

Az együttműködő kommunikáció három fő lépése

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.


"Tegnap telefonált a bátyám és időpontot kért tőlem, hogy menjünk el együtt anyámhoz válságtanácskozni. A beszélgetés lényegét vázolom: 


- Ő csak 9 után ér rá anyámhoz eljönni.
- Akkor én nem tudok részt venni a beszélgetésen.
- Ne csináld már!
- Sajnálom, 9-kor késő.
- Mit csinálsz?
- Lefekszem aludni, hogy másnap 6:20-kor fel tudjak kelni az órára.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Én sem.

Rendszeresen ilyen fajta beszélgetéseink vannak. Mit lehet ilyen helyzetekben csinálni? Hogyan tudnánk megegyezésre jutni egymással?"

Egy másik fajta, együttműködésre törekvő kommunikáció használatával.

Ez a következő lépésekből áll:

1. Megfogalmazom a szempontjaimat és igyekszem röviden érthetővé tenni a másik számára a miértet is. Ez utóbbi elég fontos. A másik ember gyakran teljesen más értelmezési keretben gondolkodik mint én, ezért a szempontot önmagában, teljesen máshogy értheti, mint ahogy én gondolom. Azokat az embereket, akik akarnak együtt működni, nagyban szokta segíteni, ha megértik a szempontjaim miértjét.

2. Igyekszem megérteni a másik szempontjait. Egy-két miért kérdés itt is segíthet abban, hogy azt értsem, amit a másik gondol és ne azt amit én tulajdonítok neki.

3. Keresek alternatívákat arra, hogyan lehetne a két szempontot egyeztetni, és azokat felvetem a másiknak, mint lehetőségeket.

4. lépésben a másik végiggondolja, hogy a javaslatom eléggé figyelembe veszi-e a szempontjait, ha igen, elfogadja. Ha nem, akkor előlről kezdődik a dolog, az első lépéstől, csak szerepet cserélve.

Ha az ember olyan emberrel beszélget, akinek kevés gyakorlata van az együttműködő kommunikációban, nagyon sokat segíthet a másiknak a következőkkel:

a. Rákérdez az ő szempontjaira. (Neked most az a fontos, hogy...?)

b. Ha a válasz után rákérdez, hogy jól értette-e meg a másik szempontjait. (Tehát akkor neked most az a fontos, hogy...?)

c. Ha az ember nyíltan kifejezi: itt most arra törekszik, hogy olyan megoldást találjon, ami mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszi. (Nekem fontos, hogy olyan megoldásra jussunk, ami mind a kettőnknek megfelel.)

d. Ha az ember alternatív megoldásokat tud megfogalmazni, különösen, ha azt is meg tudja fogalmazni, hogy melyik megoldásnak mi a haszna és mi a költsége.

Tehát az  este kilenc órai találkozás ötletére például a következőt lehetett volna válaszolni:

"Az nekem nagyon nem jó, mert este 9 után már nagyon nehezemre esik fent lenni és mégis meg kell tennem, akkor túlpörgök, nem tudok utána aludni és másnap is nagyon fáradt vagyok. Nem lehetne-e, hogy mégis van egy olyan rés a napodban, amit ki tudnánk használni vagy esetleg hárman megbeszélni telefonon vagy valami más módon megoldani a dolgot?"

Így a másik, mivel látja, hogy milyen nagy költsége van az általa javasolt ötletnek, vélhetően belegondol, hogy nem tud-e mégis valami olyan megoldást, aminek kisebb a költsége, mint az hogy a testvére ne tudjon elaludni és másnap is nagyon fáradt legyen.

Amikor az emberek látják, hogy a másiknak van egy olyan fontos szempontja, amire ők nem gondoltak, akkor az esetek többségében eszükbe szokott jutni valami olyan ötlet, ami figyelembe veszi azt.

Ha ez elsőre nem megy, akkor az ember újra és újra felvethet olyan alternatívákat, amelyek szerinte mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszik és akkor azt lehet tisztázni, hogy a másiknak miért nem jó mégsem az. Itt felmerülhetnek újabb szempontok és akkor azokat kell egyeztetni.

Ha csak a másik ember nem határozta el szilárdan, hogy márpedig ő senkire nem lesz tekintettel, és számára semmi más nem megfelelő, mint hogy pontosan az ő eredeti elképzelése valósuljon meg, ezzel a módszerrel egészen távoli és szemben álló szempontokat is lehet egyeztetni.

2013. január 16., szerda

Felismertem, mik az én belső mozgatórugóim

"Hosszútávú terveinket illetően volt egy dolog, amiben sehogy sem tudtunk megegyezni a férjemmel. Sokszor nekiültünk megbeszélni, de nem közeledtek az álláspontok 2-3 év alatt sem. Bár ez nem érintette közvetlenül mindennapi életünket, kezdett érezhetően eltávolítani minket egymástól.

Sejtettem, valami mélyebb oka kell legyen annak, hogy nem jutunk előbbre, hogy ennyire ragaszkodom álláspontomhoz, hogy képtelen vagyok az ő szemével látni a dolgot. Más dolgokban általában kész vagyok a kompromisszumra és nem szoktam foggal-körömmel ragaszkodni a saját elképzelésemhez.

A Katával való beszélgetések során lépésről lépésre fény derült ezekre az okokra. Segítségével felismertem, mik az én belső mozgatórugóim ebben a problémában. Ezek a felismerések segítettek, hogy másképp is rá tudjak nézni az addig problémának tűnő dologra. Hogy pontosan mi is történt bennem, azt nem tudom - Kata biztosan meg tudná mondani - de végül könnyű szívvel szélnek eresztettem azt az elképzelésemet, amit korábban annyira fontosnak tartottam. Nem valami súlyos lemondás hanem sokkal inkább megkönnyebbülés volt ez számomra. Mindez nagyon jó hatással volt és van a házasságunkra.

Beszélgetéseink a távolság miatt az internet segítségével zajlottak. A kezdeti technikai problémák hamar megoldódtak. Nem adódott semmiféle gond abból, hogy skype-on beszélgetünk és nem személyesen." 

Annyit tennék ehhez hozzá, hogy ez a házaspár megelőzően már többektől kért segítséget. Ezek a beszélgetések azonban csak a távolságot mélyítették el közöttük. Olyannyira, hogy amikor Noémivel elkezdtük a beszélgetést a férje el is ment otthonról, annyira el volt keseredve, hogy na még egy valaki, aki ellene fogja hangolni a feleségét.