2008. december 1., hétfő

Kinek az élete?


Kriszta nagyon hideg, konzervatív légkörű nagycsaládban nőtt fel. Otthonról csak különféle kell-ekre emlékszik. Fel kellett söpörni, szót kellett fogadni, segíteni kellett a nagymamának, meg kellett mindent enni, és aztán újra csak fel kellett söpörni, stb.

Az első pozitív emlék, ami gyerekkorából eszébe jut, az hogy mennyire szerette őt a tanító néni az iskolában és hogy ő is mennyire szeretett oda járni. Ott dicsérték, sikerei voltak, érdekes dolgokról hallott.

Ettől kezdve két élete lett, egy iskolai és egy otthoni. Az iskolai élete jó volt, az otthoni rossz - és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz.

Családja csupa egyszerű emberből állt, otthoni pozícióját iskolai sikerei nem befolyásolták. Elvárták, hogy megtegye a kötelességeit – ezt inkább pofonokkal, mint dicséretekkel igyekeztek elősegíteni – de a személyére senki nem figyelt. Az iskolában jutalmakat kapott a teljesítményeiért, de személyes szeretet ott sem jutott neki.

Mivel Kriszta sehol nem kapott igazi szeretetet, teljesítményei ellenére értéktelennek érezte magát, s ezért állandó külső megerősítést igényelt.

Bezárkózott önmagába és valami távoli, számára soha nem elérhető szép életről álmodozott. Az iskolában megszerette az irodalmat, a filmművészetet, a zenét. Mindezekből kiépített magának egy álomvilágot, és azt gondolta, hogy az igazi élet ott zajlik, ott vannak az igazi érzések, élmények. Ezt azonban csak a művészek érhetik el, a hétköznapi embereknek csak a kötelességek jutnak.

Érettségi után tanítóképző főiskolán tanul tovább. Nagyon szereti. Művészeti szakkörbe jár, ahol jó társaság alakul ki. Együtt kirándulnak, moziba, színházba járnak.

18 évesen, otthon a szüreti bálon ismerkedik meg egy műszaki egyetemista fiúval, aki azonnal hevesen udvarolni kezd neki. Eleinte nagyon tetszik, hogy valakinek ő ilyen fontos, de néhány hónap múlva elbizonytalanodik és szakítani szeretne vele. A fiú éppen katona, azt mondja, hogy nem tudja őt elveszteni, ha Kriszta elhagyja, akkor lelövi magát.

Nemsokára az is kiderült, babát vár, noha a fiú megígérte, vigyázni fog, hogy ne legyen gyerek. Összeházasodnak. Kriszta úgy érzi, hogy csapdába csalták.

Hamarosan jön még egy baba. Kriszta szüleinél laknak. Kriszta pontosan úgy él, mint gyerekkorában, csak a kötelességei gyarapodtak egy férjjel és két gyerekkel. Álomnak tűnnek már a főiskolás évek, a művészeti szakkör, a színházbérlet és a kiállítások.

Férje hamarosan nagyon jól menő saját műhelyt nyit. Kriszta abbahagyja a tanítást, otthon marad, és a szülőkhöz közeli telken hatalmas munkával két-három év alatt felépítik saját gyönyörű házukat. Teljesen egyénien rendezik be. Csodálatos kertet csinál. Nagyon ötletgazdagon csinálja a mindennapi életet. Sokat olvas, zenét hallgat, filmeket néz.

Mégis nagyon elégedetlen az életével. A szülei és a szűkebb családja változatlanul nem értékeli az ő kreatív teljesítményeit. És ő felnőttként is ugyanolyan bizonytalan a saját értékeit illetően, mint gyerekként volt. Állandóan meg akar nekik felelni, de állandóan azt kell tapasztalnia, hogy bármit csinál, ő nem elég jó nekik.

Az a reménye, hogy a férjét majd átneveli, lassanként csődöt mond. A félszeg, magába húzódó fiúból nem lesz társaságkedvelő férj. Nagy nehezen elmegy ugyan Krisztával színházba vagy koncertre, de látszik rajta, hogy ezt csak Kriszta kedvéért teszi. Abszolút megbízható, mindenben segít és mindenben lehet rá számítani, de az évek során egy cseppet sem lett romantikusabb. Kapcsolatuk egyáltalán nem hasonlít a regénybeli szerelmekre.

Kriszta úgy érzi, hogy megdermed a lelke. Időnként romantikus vonzódást érez egy-egy ismerőse iránt, de ezeket soha nem meri realizálni, viszont minden egyes lemondás egyre mélyebb kétségebesésbe sodorja. Érzelmi kalandozásaitól megrémülve férje igyekszik őt magához láncolni, Kriszta pedig egyre dühösebb rá, és egyre inkább a férje tehetetlen áldozatának érzi magát.

Közben telnek az évek. A férje súlyosan megbetegszik, úgy tűnik, hogy le fogják százalékolni. Egyre feszültebb és egyre zárkózottabb. Gyakoriak köztük a veszekedések. Kriszta egyre kétségbeesettebb, s végül gimnazista lánya baráti körében talál vigasztalást. Mikor már minden elveszni látszott, úgy tűnik, visszatér a múlt, Krisztát érzékeny, romantikus lelkű fiatalok veszik körül.

Hamarosan beleszeret abba a fiúba, akivel a lánya jár. A fiú ezt megérzi és fűti az érzéseit. Kriszta odáig jut, hogy kicsit burkoltan ugyan, de szerelmet vall neki. A fiú durván és megalázóan visszautasítja, utána pedig mindenkinek kiteregeti a dolgot. Hála Istennek, férje és a lánya azonnal melléállnak. Kriszta azonban porig alázva úgy érzi, hogy vége az életének.


Ekkor jön el hozzám.

Először is megnyugtatom, hogy nem dőlt össze a világ és szerintem nincsen semmi komoly baj vele. Majd megpróbáljuk felderíteni, hogyan jutott el idáig.

Az élettörténetéből rögtön látszik, hogy az a kettősség – kötelesség, mint realitás és öröm, mint irrealitás –, ami az egész életét jellemzi, pontosan megfelel annak, ahogy ő egy hideg és merev családban kicsi gyerekként a világot láthatta.

Mikor kicsit jobban belemegyünk, kiderül, hogy az ő életében elég sok reális öröm is van. Miért nem lehet ezeknek örülni? Mert a férje bezsarolta őt ebbe a házasságba és így a legfontosabb, a romantikus nagy szerelem, az ő életéből kimaradt. S szeretet nélkül nem lehet élni.

Elkezdünk arról beszélgetni, hogy az ő romantikus álmának mi is a realitása.

Abban, hogy szeretet nélkül nem lehet élni, teljesen egyetértünk, de szerintem a szeretet nem érzelem. Nem azt jelenti, hogy az ember mindenféle kellemes érzéseket él át, hanem azt, hogy a másiknak jót akar és jót tesz – akkor is, ha ez adott esetben semmiféle kellemes érzéssel nem jár.

A tömegmédia – és ebbe a forgalomban lévő pszichológia könyvek jelentős része is beletartozik – kellemes érzelemnek tekinti a szeretetet, és azt sugallja, hogy ahogy az összes többi javakból is, úgy ezekből is fogyasszuk a lehető legnagyobb mennyiséget és legjobb minőséget. Igyunk minél több kifinomult és izgalmas bort, együnk minél több kifinomult és izgalmas sajtot és éljünk át minél több kifinomult és izgalmas érzést. S ha mindezt nem sikerül a megfelelő mennyiségben beszereznünk, akkor elrontottuk az életünket és hiába éltünk.

Így az, ami szabadság és öröm lehetne, kényszerré és teljesítménnyé válik. A kellemes érzések és a boldogság hajszolása neurózishoz és boldogtalansághoz vezet. A neurózisból csak abban a mértékben lehet meggyógyulni, amilyen mértékben az ember erről lemond.

Kriszta terápiájában is az volt egyik legfontosabb szál, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseit és szándékait tisztázzuk.

Miközben romantikus álma valóságát kerestük, kiderült hogy szép dolog a röpdösés, de Kriszta számára az életben talán a legfontosabb a hétköznapok biztonsága. S milyen nagyon jó, hogy férje ezt teljesen megadja neki.

 Ahogy a realitáshoz közeledtünk, lassanként a férjével szembeni haragjához is hozzá tudtunk férni. Lépésről-lépésre világossá vált az a sérült gyerekkori minta, amit Kriszta az emberi viszonyaiban mindez idáig követett.

Az ő családjában a gyereknek nem voltak választásai, mindig mindenben azt kellett tenni, amit elvártak tőle. Ez a fajta családi légkör azt a képzetet kelti egy gyerekben, hogy ha az ember nem felel meg teljesen a szülei elvárásának, akkor teljesen elveszti a szeretetüket és egyedül marad a semmiben. Ezért az ilyen családokból jövő emberek felnőttként automatikusan, minden mérlegelés nélkül meg akarnak felelni a szeretteik vélt és valós elvárásainak. Akár egészen súlyos önfelszámolások árán is.

Az ember azonban nem számolhatja fel önmagát büntetlenül. Amilyen mértékben feladja magát, olyan mértékű harag, düh, gyűlölet keletkezik benne a másikkal szemben.

Kriszta terápiájának a második szála az volt, hogy áttekintettük a szüleivel való gyerekkori és aktuális viszonyát. Ennek során kiderült, hogy ma is ugyanolyan automatikusan és feltétel nélkül akar nekik megfelelni, mint kicsi gyerek korában.

Itt egy olyan kérdést érintettünk, ami minden neurózis megoldásában rendkívül lényeges. Ha az ember nem kapja meg gyerekként a szükséges szeretetet, ez fájdalmas hiányérzetet okoz a lelkében. Ezt a hiányt az ember automatikusan be akarja tölteni.

Csakhogy azt a szeretet, amit a szülei gyerekkorában nem adtak meg neki, felnőttként már nem lehet megkapni. Ha az ember a gyerekkori szeretetet akarja megkapni, felnőttként gyereki pozícióba teszi magát, s ezzel megakadályozza, hogy szeretetet tudjon adni és kapni.

Ezért bármennyire fájdalmas is – többnyire rendkívül fájdalmas –, ahhoz, hogy az ember felnőttként szeretni tudjon, le kell mondania arról, hogy megkapja azt a szeretetet, ami neki gyerekkorában jogosan járt volna. Amilyen mértékben az ember képes erre a lemondásra, olyan mértékben lesz képes a szeretetre.

Krisztával tehát sokat dolgoztunk azon, hogy le tudjon mondani arról, hogy a szülei elfogadják őt.

Kriszta sokkal érzékenyebb, tehetségesebb, műveltebb, az egész élete sokkal tágasabb, mint a szüleié. Az ő világának jelentős része nem fért bele a szülei szűkösségébe. Ennek ellenére ő állandóan a szülei helyeslését, jóváhagyását igényelte volna.

Ezt azonban természetesen nem kapta meg. Helyeslés hiányában soha a saját értékeit és teljesítményeit nem becsülte, és sok mindent egyáltalán meg sem mert megvalósítani, hanem állandóan feladta és megtagadta önmagát. Mindemiatt persze rettenetesen frusztrált és dühös volt.

A terápia során Kriszta elkezdte megtanulni magát felnőttként és nem a szülei függvényeként nézni, és elkezdett képessé válni arra, hogy olyan dolgokat is szorongás nélkül meg tudjon tenni, amiket a szülei nem értékelnek vagy helyeselnek.

Innét már teljesen világos volt, hogy a férjével ugyanezt a mintát követi. Vele ugyanolyan gyermeki szimbiózist akar megvalósítani, mint a szüleivel, de ebbe az ő felnőtt énje nem fér bele, ezért azt állandóan megtagadja, emiatt viszont állandóan frusztrált és dühös – a férjére, aki bizonyos pontokon persze jó partner ehhez a játékhoz, de a játékot alapvetően Kriszta maga játssza magának.

De ha így van, akkor ő maga ezt meg is tudja változtatni. S tényleg ez is történt.

Idáig eljutva már ki lehetett lépni a kapcsolatuk zsarolásos koreográfiájából. Azt mondtam Krisztának, hogy jó, huszonöt éve azért ment bele a házasságba, mert a férje megzsarolta azzal, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Hozzáment ugyan, de azóta sem döntött se mellette, se ellene. Huszonöt év után most már tudván mit választ, itt az ideje, hogy döntsön mellette vagy ellene.

Végignéztük, hogy mi az ami őket összeköti és mi az ami elválasztja. Kriszta rájött, hogy ő valójában összetartozik ezzel az emberrel, és huszonöt év után végre igent tudott mondani a férjére.

Ez az igen lehetővé tette számára, hogy a kapcsolatukba a másságaik is beleférjenek. Lassanként elkezdte megtanulni, hogy egy házasságban nem csak közös életterek vannak, hanem mindenkinek meg kell hogy legyenek a saját terei is. Ha a férje nem akar annyi kulturális programot, mint ő, akkor azt sem kitaposni nem kell belőle, sem össze nem kell omolni, hanem a programok egy részét a férje nélkül kell megcsinálni.

Ahogy Kriszta egyre inkább megértette, hogy a kapcsolatuk alakulásához ő maga hogyan járult hozzá, s egyre inkább képes volt a férje szempontjait is látni, egyre jobban meg tudott neki bocsátani.

Nem volt könnyű. De ahogy a férje elkezdte érezni, hogy Kriszta igent tud rá mondani, és látta, hogy Kriszta külön útjai nem kifelé viszik őt a házasságból, hanem éppen ettől harmonikusabb lesz a kapcsolatuk, jobban el merte ő is engedni a feleségét.

Megindult a gyógyulás folyamata.

2008. november 28., péntek

Egy beszélgetés megfordított minket

"Szerintem is furcsa, de az történt, hogy egyetlen egy beszélgetés, (és még néhány levélváltás) megfordított minket. 

Amikor segítséget kértünk, tanácstalanok voltunk, a helyzetünk reménytelennek látszott, azt gondoltuk, csapdában vagyunk. Érzékeltük, hogy nem látunk világosan, és hogy mindenképp változtatnunk kell, és akartunk is változtatni, csak nem tudtuk, hogy mit tehetnénk. 

A beszélgetésünk  megvilágította a fiunk helyzetét, és azt, hogy mi az ő nehézségére egyáltalán nem jól reagálunk, nem segítjük haladni. Nagyon felszabadító, és hasznos volt az a néhány konkrétum, amit megbeszéltünk, amit aztán meg is tettünk. 
A kapcsolatunk Misivel most sokkal kiegyensúlyozottabb, és ő, bár közben kamasz lett, sokkal békésebb, megbízhatóbb, nagyon szeret velünk lenni, csak úgy itthon lenni, izmosodott az önbecsülése, szabadabb, és sokkal ritkábban hoz veszélyes és rossz döntéseket. 

Nagyon hálás vagyok azért a beszélgetésért."

2008. november 2., vasárnap

Teljes búcsú ezen a héten

Mostanában nem népszerű a búcsú.

Egy olyan világban ahol Észak-Amerika és Nyugat-Európa jómódú rétegei egy egészen kicsit sem hajlandóak mérsékelni eszelős és önpusztító fogyasztásukat azért, hogy segítsenek azokon a milliókon, akik a legelemibb javakhoz sem jutnak hozzá, az ember ne várja, hogy a szolidaritás népszerű lesz.

A búcsú pedig nem más, mint szolidaritás.

Isten ránk, a földön élőkre, vagy azzal a szép kifejezéssel, amit úgy szeretek, a küzdő Egyházra bízta a szenvedő Egyházat vagyis a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Ők nem tudják a saját szenvedéseiket csökkenteni. Azt mi tehetjük meg.

Persze a tisztítótüzet sem kell feltétlenül a 19. századi népszerű olajnyomatok mintájára elképzelni. Talán jobb egyáltalán nem elképzelni.

Elég azt világosan látni, hogy az emberek többsége halála pillanatában nincs abban az állapotban, hogy közvetlenül beléphessen a Szentháromságos Isten szeretetközösségébe. Ehhez sokat kell tisztulnia. Ez pedig fájdalmas.

Isten rengeteg féle segítséget ad nekünk ahhoz, hogy eljussunk a Vele való szeretetközösségbe. Azt a tisztuló lelket, aki elnyeri a búcsút, Isten azonnal eljuttatja a tisztaságnak abba az állapotba, hogy beléphet a Szentháromság közösségébe.

Nem érdemes azzal az eleve megoldhatatlan problémával birkózni, hogy amit mi itt időnek hívunk, az ott micsoda. Pontosan elég azt látni, hogy van egy eszköz a kezünkben, amivel valakinek a szenvedését csökkenthetjük vagy megszüntethetjük.

S ettől kezdve csak az a kérdés, fontos-e számunkra, hogy mások szenvedését csökkentsük vagy megszüntessük.

"A teljes búcsú elnyeréséhez el kell végezni a búcsúval ellátott cselekményt, és teljesíteni kell három föltételt: szentgyónás, szentáldozás és imádság a Szentatya szándékára. Ezenfelül szükséges, hogy ki legyen zárva minden bűnös ragaszkodás, beleértve a bocsánatos bűnöket is. " (Indulgentiarum Doctrina)

November 2-án a "búcsúval ellátot cselekmény" egy templom vagy kápolna meglátogatása és ott egy Miatyánk és egy Hiszekegy elimádkozása, november 1. és 8. között pedig egy temető meglátogatása. Tehát ha ezt megtesszük és teljesítjük még a fenti három feltételt (egy gyónás húsz napig érvényes ebből a szempontból), teljes búcsút nyerhetünk.

2-án kizárólag a halottak javára 1. és 8. között talán a saját javunkra is, de a halottak javára biztosan, amelyet felajánlhatunk konkrét meghaltak számára is, de rábízhatjuk Istenre is, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkek közül kinek a javára használja az általunk szerzett búcsút.

Ha az ember most minden búcsúnyerési lehetőséggel él, akkor mától összesen 9 búcsút szerezhet és ajánlhat fel a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára 8.-ig.

Mivel ilyen csekélységgel hatalmas segítséget tudunk adni a szenvedő Egyház tagjai számára, kérek minden katolikus olvasót, hogy ezen a héten éljen ezzel a lehetőséggel, szerezzen minél több búcsút és ajánlja fel a környezetében meghaltak vagy általában a tisztitótűzben szenvedők javára.

Ha valaki többet szeretne tudni a búcsúrúl:

VI. Pál pápa Indulgentiarum Doctrina kezdetû apostoli konstitúciója, a búcsú ma érvényes szabályzata.

Ezenkívül nagyon jó összefoglalást lehet találni a Wikipédiában is a búcsúról.

2008. szeptember 29., hétfő

Jézust elutasítják saját városában - Lk 4, 16 - 30

16 Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. 17 Odadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor szétnyitotta a tekercset, arra helyre talált, ahol ez van írva:

18Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, 19 és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Iz 61,1-2; 29,18; 58,6)

20 Azután összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. 21 Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” 22 Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kegyelem igéin, amelyek az ajkáról fakadtak. Aztán így szóltak: „Nem József fia ez?” 23 Ő ezt felelte nekik: „Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: 'Orvos gyógyítsd meg önmagad! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, hazádban.'” 24 Majd Így folytatta:„Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. 25 Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; 26 mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz (1Kir 18, 8-16). 27 És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán” (2Kir 5,1-27).
28 Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. 29 Fölkeltek, kihurcolták Őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák. 30 Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott. (Lk 4, 16 - 30)


Ez volt a szentmise olvasmánya. A pap kegyes hangnemre váltott: a természetesnél mindig kicsit magasabb, meglágyított és visszafogott hang, behúzott vállak és földre szegezett tekintett. Rövid prédikációt tartott.

A történet első részét, amelyben a názáretiek „Nem József fia ez?” felkiáltással visszautasítják a Megváltójukat, amikor Ő kinyilatkoztatja magát nekik, a következő szavakkal foglalta össze – szó szerint idézem –: Talán kissé elutasítóak voltak. A második részt, amelyben az Üdvözítőjüket meg akarják lincselni pedig úgy: Nem hallgatták szívesen.

Isten megalázását és meglincselését a társasági élet udvariassági szabálya apró megszegéseként interpretálni – ehhez vagy totálisan cinikusnak kell lenni, vagy az kell, hogy az ember bizonyos pontokon alapszinten adja fel a valóságot.


A valóság feladása a katolikusoknak azt az – attól tartok – többségét juttatja eszembe, akik hősként ünneplik és szobrokat állítanak azoknak a főpapoknak, akik Magyarországon az Egyházat a kommunista titkosrendőrség kezére adták.

Természetesen senki nem állíthatja magáról, hogy hozzájuk hasonló esetben kitartana és senkin sem lehet számon kérni, hogy ő megtört.

Ezzel együtt a hitet megtagadni és az Egyházat minden idők egyik legördögibb hatalmának átadni bűn.

Az Ősegyház gyakorlata mind a két oldalt egyértelműen megmutatta. Mindenkit visszafogadott, aki a kínzások vagy fenyegetések hatására megtagadta a hitét – ha az illető bűnbánatot tartott.

Az erdélyi Egyház mindvégig megőrizte a belső autonómiáját, hierarchiája Magyarországgal ellentétben soha nem vált a kommunista titkosrendőrség közvetlen eszközévé. Ez annak volt köszönhető, hogy Márton Áron és az ő helyére lépő erdélyi püspökök – gyorsan követték egymást, mert egymás után verték őket agyon – a legbrutálisabb kínzások ellenére sem törtek meg.

Ők tényleg hősök voltak. Senki nem ünnepli őket Magyarországon. Nem véletlenül.

Szobrot állítani azoknak, akik elárulták az Egyházat, és lincselés helyett azt mondani, hogy nem hallgatták szívesen, ugyanannak a lelkületnek a megnyilvánulása.


Ahhoz, hogy egy olyan súlyú dolgot negligálni lehessen, mint egy lincselés, a bűnök bagatellizálása teljesen begyakorolt, szokásszerű tevékenysége kell hogy legyen az embernek. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember a jó és a rossz etikai alapú megkülönböztetését gyakorlatilag feladta.

Ezt csak akkor teheti meg büntetlenül, ha a környezete is ugyanezt teszi. Ellenkező esetben a környezete szankcionálná az erkölcsi normák megszegését.

A bűnök szokásszerű bagatellizálása és az erkölcsi normák feladása olyan csoportokban szokott megtörténni, ahol a csoport tagjai bizonyos bűnök rendszeres elkövetésével súlyosan és tartósan megsértenek alapvető etikai normákat.

Azokat bűnöket bagatellizálják, amelyeket tipikusan elkövetnek és azokat a normákat függesztik fel, amelyeket megsértenek.

Isten személyesen felajánlja a szeretetét, erre meglincselik – ez semmi. Az Egyházat kiszolgáltatni a kommunista hatalomnak – ez meg hősiesség.


A püspökök árulása következtében a kommunista titkosrendőrség közvetlenül, magán az Egyház hierarchiáján keresztül, a legapróbb részletekbe is beleszólva tehette tönkre az Egyházat. A püspöki karban alig akadt valaki, aki nem volt besúgó. Pozícióba szinte csak olyan ember kerülhetett, aki tevékenyen részt vett az Egyház szétzúzásában és az Istenhez hűséges emberek üldözésében.

Nem csak a hierarchia működött együtt a rezsimmel. A hívek nagy része is – a keresztények elnyomása ellenére – lojális volt a kommunista rendszerhez.

Közvetlenül 1989 után részt vettem az első demokratikus parlament képviselői önéletrajzának a feldolgozásában. Az antikommunista pártok képviselői, nem csak a véletlenül bekerült névtelenek, hanem olyan emblematikus figurák is, mint Antal József, lelkesen dicsekedtek a kommunista rendszertől kapott kitüntetéseikkel.

Kicsiben ugyanez. A tízgyerekes katolikus édesanya élete nagy sikerének azt könyveli el, hogy a kerületi újság egy féloldalas cikkben megdicsérte őt, mint a szocialista pedagógus mintapéldányát.

Akik ténylegesen ellenálltak, azokat nem csak a titkosrendőrség üldözte, hanem többnyire maguk a hívek is kiközösítették őket. Katona István életinterjújában elmeséli, hogy miután a 70-es években az utolsó papi per áldozataként, a Regnum Marianumban való közösségszervezésért két évet börtönben volt, visszatérve a környezete úgy fogadta, mint egy köztörvényes bűnözőt.

Ez a magatartás nem szükségszerű következménye az elnyomásnak. Az erdélyi vagy a lengyel Egyházat például sokkal brutálisabban nyomta el kommunista hatalom. A nyolcvanas évek közepén Lengyelországban még előfordulhat, hogy egy papot, Jerzy Popieluskót meggyilkolnak és Erdélyben még a nyolcvanas évek második felében is megtörtént, hogy a templomban, mise közben vertek agyon papot. Ennek ellenére az erdélyi Egyház soha nem mutatott lojalitást a hatalommal, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki büszke legyen az Egyház üldözői által neki adott kitüntetésre.

Milyen kaffkai abszurd, hogy egy csoport, amelyet a hite miatt üldöznek, kiközösíti magából azokat, akik szembeszállnak az üldözőkkel és következetesen ragaszkodnak a hitükhöz, az üldözőihez viszont lojális.


Valóban Kafka világában vagyunk. Magyarországon az Egyház normaadó rétege az ötvenes évektől kezdve – a kultúráját adó polgári és szerzetesi értelmiség felszámolása után – egyre inkább a magára maradt kispolgárság.

Sokféle olyan érték létezik, amely egy-egy társadalmi csoportban a legfőbb értéknek számít. A vagyon, a hírnév, a becsület, a rang (mennyit kárhoztatja ez utóbbiakat Avilai Teréz). A kispolgári világ a hatalom körül forog.

A hatalmat általában valami más érték szokta legitimálni, a vagyon, az erő, a tudás. Kafka világa azonban attól lesz olyan rettenetes és abszurd, hogy a hatalom és az értékek elszakadnak egymástól. A hatalom bizonyos pozíciókhoz kötődik, függetlenül az adott pozíció vagy azt betöltő személy értékétől.

Aki hatalmi pozícióval rendelkezik, annak az akaratát az alatta lévőknek feltétel nélkül végre kell hajtaniuk – függetlenül az akarat és a személyek minőségétől.

Ha az ember a fölötte lévőkhöz így viszonyul, akkor ezzel fenntartja azt a rendszert, amely biztosítja számára, hogy akik őalatta vannak, azok fölött ő gyakoroljon korlátlan hatalmat. Vannak ugyan főnökei, de a feleségének, a gyerekeinek ő a korlátlan ura. Főnökei iránti feltétlen engedelmessége biztosítja a számára a felesége és gyerekei iránta való feltétlen engedelmességét.

Ebben a világban nem a normaszegés a bűn, hanem az engedetlenség.


Ez a rendszer a totalitásával és az értékektől való függetlenségével az elnyomásnak egészen kivételesen magas szintjét hozza létre. Nem csak a nagypolgársággal vagy a nemességgel összehasonítva, hanem ha a parasztsággal – amely közismerten nem a szabadság birodalma – vetjük össze, akkor is lényegesen nagyobb elnyomást találunk.

Ha egy parasztgyerek néhány jól átlátható és világos értékek szerint rendeződő kívánalmat teljesít, az élete többi részében azt csinál, amit akar. A kispolgári világban azonban az apa vagy az anya a gyerek életének bármely részletébe bármilyen mértékben beleszólhat. A paraszti világban meg vannak nevezve értékek, amelyeket követni kell, és ezeket az egész közösség számon kéri. Egy kispolgári családban az apa vagy az anya akarata minden magyarázat nélkül kötelező, és az ő akaratuk semmilyen módon nem kérhető számon.


Ahhoz, hogy egy ilyen rendszerben az egyén ne roppanjon össze pszichológiailag, feltétlenül eliminálni kell a rosszakat és a fensőbbséggel szembeni szükségszerű agressziókat.

A rosszakat vagy már perceptuális szinten hárítják, egyszerűen nem vesznek róla tudomást, vagy ha ez nem lehetséges, akkor megtagadják vagy bagatellizálják. Itt nem számít a valóság. Csak az fontos, hogy sikerüljön a rosszat valamilyen elfogadható formátumúvá tenni. Így teljesen a rendszernek megfelelő működés, ha valaki lincselés helyett „nem hallgatták szívesen”-t mond, sőt gondol. A fensőbbséggel szembeni agresszió eltüntetése pedig egyszerű elfojtással működik. Majd az így felgyülemlett feszültséget az ember az alatta állókkal szembeni semmilyen módon nem korlátozott agresszivitással vezetheti le.

Amikor ezek az emberek jónak akarják mutatni magukat – lásd a pap kegyes hanghordozását –, olyankor mindig alávetettnek és agressziómentesnek tüntetik fel magukat. Azok is. Fölfelé. Lefelé azonban kímélet nélkül gázolnak át az alattuk lévőkön, s a legnyugodtabb lelkiismerettel alázzák meg és tapossák bele őket a sárba.


A hit, Isten, Egyház arra jók, hogy az erőszaknak ezt a bestiális rendszerét leplezzék és szakralizálják. Amikor valaki ezeket elkezdi ténylegesen komolyan venni, azonnali retorzió figyelmezteti arra, hogy súlyos szabálysértést követett el és ha továbbra is ragaszkodik az igazához, rövid úton kiközösítődik.

Érdemes ebből a szempontból megfigyelni, hogy példás katolikus családanyák milyen tűzzel-vassal tudnak harcolni az ellen, hogy gyerekük szerzetes legyen. Vagy hogy egy-egy egyházközség hangadói hogyan teszik szisztematikusan tönkre az alantas igényeiket ki nem szolgáló, hitét komolyan vevő papot.

Akinek nincs elég ereje arra, hogy a kiközösítést kockáztatva az életét valóban magasabb értékeknek rendelje alá, és így kitörjön innét, azt ez a rendszer felszippantja. Az beszorul az erőszaknak való önalávetés és mások megerőszakolásának ördögi körébe, ahol egy idő múlva – mivel elszakadt minden olyan valós értéktől, amely éltetheti az embert – már csak az számít, hogy bármi áron fenntartsa azt világot és ebben azt a pozícióját, amely őt a semmibe zuhanástól megvédi.

Bármi áron. Sem a valóságnak akár a pszichózis határát súroló megtagadása, sem semmi egyéb nem túl nagy ár.


Ezt a rendszert nem a kommunisták találták ki és nem a kommunisták hozták létre. De nagyon jól jött nekik. Ha sikerül ezt a rendszert dominánssá tenni az Egyházban, akkor nyert ügyük van. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy ez sikerüljön. És úgy látom, elég jól sikerült. Egyébként nem csak az Egyházban. Kádár János egész rezsimét a felfelé nyalunk, lefelé taposunk szisztéma jellemezte.

A kommunista hatalom elmúlt. Ez a rendszer maradt. Sőt az ország két táborra való szétesése még újabb munícióval is felszerelte.

Ekkor persze nem kell szembenézni a múlttal. Elég elővenni az egyénileg és közösségileg is évtizedek óta nap nap után begyakorolt és szakralizált elhárítási technikákat. Akkor az a közönség, amelyik nem háborodik fel azon, amikor Jézus meglincseléséről semmiségként beszél nekik a pap, nyugodtan mondhatja, hogy Mindszenty, Grősz József és a többiek - akik a kommunista titkosrendőrség kezére adták az Egyházat - mind talpig igaz magyar férfiak voltak, semmiben nem voltak hibásak, nem felelősek semmiért, mindenről a kommunisták tehetnek, a mieink velük dacoló hősök voltak. Mi is mind talpig igaz magyar férfiak vagyunk, mi sem tehetünk semmiről, mi sem felelünk semmiért, mi is hősök vagyunk. S egymás után emelik a szobrokat a hősöknek.

Nem tudom anno a zsidók hogyan voltak a szoborállítgatással, de kétségtelen, hogy – a prédikáció szavait idézzem – sokan közülük nem szívesen hallgatták a Messiást. Názáretben Jézus még átment közöttük. Nem sokkal később Jeruzsálemben már a kezükre adta magát. Sokan közülük még megérték, hogy a Római Birodalom hadserege porig rombolja azt a várost.

Isten legyen irgalmas hozzánk.

2008. augusztus 15., péntek

Visszajelzés a terápiáról

Megkértem a régi pácienseket, hogy írják meg mit kaptak a terápiától.

A visszajelzéseket - némi szerkesztés  után - egy az egyben teszem közzé.

Az esetismertetések során a történet lényeges eleminek megtartása mellett viszont természetesen minden nevet és konkrét adatot megváltoztatok, hogy mindenki feltétlenül megőrizhesse az anonimitását.






2008. július 26., szombat

Kényszerleszállás III.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

II.

Isten soha nem ígérte, hogy nem fog bennünket rossz érni.

Azt ígérte meg, hogy soha nem fog bennünket magunkra hagyni.

„Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony,
nem könyörül-e méhe magzatán?
Még ha az meg is feledkeznék,
én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Iz 49, 15)

„És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28, 20)


És ezt - mint az összes többi ígéretét is - megtartja.

Két szép és okos könyv erről:
Monika Nemetschek: Boldogok, akik szomorúak. Szent István Társulat 2004. - Rajongva szeretett édesanyja halála utáni gyászáról ír benne.
Monika Nemetschek: Oltalom a szenvedésben. Jel Könyvkiadó 2007. - Akkor írta, amikor megtudta, hogy rosszindulatú daganata van.

2008. július 25., péntek

Kényszerleszállás II.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

I.

Isten akkor sem függeszti fel az ember akaratának szabadságát, amikor az rosszra irányul.

A repülőtéren a kisasszony a chekinnél abban lelte örömét, hogy mindenkinek, aki hozzá került, valamilyen kellemetlenséget okozott. A kolléganője vég nélkül csevegett telefonon, és egyáltalán nem zavarta, hogy közben hosszú sor várja, hogy kiadja a jegyüket. A biztonsági ellenőrzésnél dolgozók a gép jelzése ellenére nem néztek meg, hanem legyintettek és továbbengedtek. A büfés fiú nem csak kiszolgálni utált, hanem utált minden olyan embert is, aki nem katalán. A repülőtérnek azok a munkatársai, akik a hangosbemondót és a kijelzőket üzemeltették, olyan figyelmetlenül dolgoztak, hogy hatalmas káoszt idéztek elő. A szerelők a gépünket hibásan adták ki a kezükből. És még sorolhatnám.

Ezek az emberek mind vagy kimondottan rosszat akartak vagy egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a pillanatnyi javuk megszerzésének mi az ára, milyen kellemetlenséget, fájdalmat, kárt okoznak ezzel másnak. Nyilván nem ez volt az egyetlen alkalom az életükben, amikor így viselkedtek.

A pszichológia, a szociológia, a történettudomány milliószor bizonyította, hogy minden alkalommal amikor az ember nem szeretetből, szeretettel cselekszik, valamilyen mértékű rosszat okoz. Gyakran rettenetes mértékűt. Úgy is, hogy nincs tudatában. Úgy is hogy nincs szándékában.

Ha Isten nem engedné meg a rosszat, akkor egyetlen olyan cselekedetet sem engedhetne meg, amely nem száz százalékosan szeretetből, szeretettel történt.

Ki az aki azt merné mondani, hogy akár csak egyetlen cselekedetét is száz százalékosan szeretetből, száz százalékosan szeretettel tette?

2008. július 6., vasárnap

Kényszerleszállás I.

A gironai repülőtérre jóval az indulás előtt odaértem. Beálltam a checkinhez, és folytattam a buszon már elkezdett rózsafüzéremet.

Mindösszesen nyolcan álltak előttem, ami normális esetben öt-tíz perc. Most azonban majdnem egy óráig tartott. Két helyen háromszor kellett sorban állni.

Az egyik kisasszony gondosan áttanulmányozta az útlevelemet, majd nyilvánvaló örömmel megállapította, hogy már lejárt és egy másik dokumentumot követelt. Ilyen nem szokott lenni az embernél, de nálam éppen volt. Röviden megtárgyaltuk, hogy ehhez ugyan nincsen joga, de megkapja a (régi típusú) személyi igazolványomat. Miközben rendkívüli alapossággal forgatta a számára teljesen érthetetlen nyelvű könyvecskét, én belenéztem az útlevelembe és láttam, hogy egyáltalán nem járt le.

Szóltam neki. Ekkor kelletlenül, minden bocsánatkérés nélkül továbbküldött a kolléganőjéhez, akinél mindenkinek be kellett fizetni öt eurót, hogy beszállhasson. Odaadtam neki a pénzt, őt azonban felhívta egy ismerőse, akivel lelkes beszélgetésbe kezdett és percekig tartott, míg eszébe jutott, hogy a pénzért járó elismervényt a kezembe nyomja.

A biztonsági ellenőrzésnél a fémérzékelő hevesen sípolt, de legyintettek és továbbengedtek. A katalán büfés fiú miután nagy nehezen előkerült, sem angolul, sem spanyolul nem volt hajlandó érteni.


A váróteremben egyáltalán nem volt ülőhely, úgyhogy a falnak dőlve álltam és úgy folytattam az imádkozást. Hosszú várakozás után kiderült, hogy a repülőgépünk elromlott és egy másikkal megyünk. Felhívtam Tamást, hogy késünk és nem állnak jól a dolgok, imádkozzon értünk.

A késésünk miatt kicsit át kellett szervezni a beszállásokat. Perceken belül hatalmas káosz lett. Az utasok kétségbeesetten próbálták az egymásnak ellentmondó bejelentések és téves kiírások között megtalálni a gépeiket. A pozsonyihoz végül is a Marrakesh feliratú kapun keresztül lehetett bejutni.

Miközben párhuzamosan próbáltam rábeszélni egy visszaforduló pozsonyi csoportot arra, hogy szálljanak be, egy marakeshi háromgyerekes édesanyát pedig arra, hogy ne szálljon be, arra gondoltam, ha műszaki személyzet is úgy teszi a dolgát, mint eddig a többiek, akkor elég nagy bajban vagyunk.

Végre beszálltunk. Elhelyezkedtem. Letettem Isten kezébe ezt az utat, elmondtam Neki, hogy bármit is akar, abba én beleegyezem és minden esetleges rosszat Mária szándékaiért ajánlottam fel. Átadtam az áldását a személyzet minden tagjára és elkezdtem elmondani a rózsafüzért.

Becsuktam a szememet és az imára figyeltem. Egyszer csak az a kép jelent meg előttem, hogy a repülőgépünk mind a két (nem tudom miért pont kettő, de a képen így volt) motorja leáll, de nem zuhanunk le, mert Isten küld két angyalt, akik két oldalról megfogják a gépet és szépen leviszik. Magamban azt gondoltam, hogy ha ez Isten dicsőségét szolgálná, akkor beleegyeznék. De nem időztem el itt, hanem mondtam tovább az imát.

Mellettem ugyanazok a fiúk ültek, akik már odafele is nagyon bennfentesnek látszottak. Nemsokára át is szivárogtak a biztonsági okból üresen hagyott első sorok egyikébe és a stewardessekkel beszélgettek. Én is felbátorodtam rajtuk és átmentem az egyik üres sorba az ablak mellé és ott folytattam az imádságot.

Kitisztult az ég és Itália fölé értünk. Felismertem, hogy Milánó környékén lehetünk. Milyen szép lesz ilyen felhőtlen időben átrepülni az Alpok felett. A gép azonban ahelyett hogy tartotta volna a magasságot, hirtelen elkezdett hánykolódni, berepült a hegyek közé és a szárnyon lehetett látni, hogy teljesen megdőlve különös mozgásokat végzünk. Annyira rémisztő volt, hogy a táj minden szépsége ellenére is el kellett forduljak az ablakból. Imádkoztam.

Hamarosan megjelent egy stewardess és rendkívül feszült arccal mindenkit a helyére küldött. A légikisasszonyok mindig mosolyognak. Ilyen arcot egyszer láttam. Indiában egy kis helyi járaton, amikor néhány perc múlva a Ghat-hegység gerince az ablakra merőlegesen állt, és hatalmas sebességgel közeledett felénk. Nem tudom mások mit csináltak, Tamás és én imádkoztunk. Átsiklottunk a hegység másik oldala fölé és minden baj nélkül leszálltunk. Ott betereltek minket egy elegáns étterembe és mesebelien pazar ebédet kaptunk, ingyen. Évekkel később értettem csak meg, hogy akkor mi merőlegesen zuhantunk a Ghat-hegység gerince felé.

Most is nagyon féltem. Mielőtt a helyemre mentem, mintegy belső hangként az formálódott meg bennem, hogy nem kell félni, az életünk nem a technikától függ, Isten ha akarja, motor nélkül is leviszi a gépet.

A félelem érzése elmúlt. Miközben leültem felsírt mellettem egy gyerek. Arra gondoltam, milyen jó, hogy itt vagyok a gépen, mert én tudok imádkozni, mindjárt meg fog nyugodni. Folytattam a rózsafüzért. A gyerek elcsendesedett.

Sokat imádkozom a rózsafüzért. Általában pihentet. Ezekben a nagy bajokban azonban olyan, mintha komoly fizikai munkát végeznék.

Néhány éve tapasztaltam meg ezt először. Egy barátnőm megkért, hogy menjek el vele a kórházba és legyek ott a műtéte alatt. Utáltam kórházban lenni, úgyhogy amikor kihozták a műtőből, rögtön haza is akartam menni, de még valamit intéztem a folyosón. Egyszer csak rohannak a nővérek, rohannak az orvosok. Viszik vissza a barátnőmet a műtőbe. Összeomlott a vérkeringése. Ültem a műtő előtt és folyamatosan mondtam a rózsafüzért. Egy óra, két óra. Nem sikerül visszahozni az életbe. Felhívtam egy másik barátnőmet, hogy próbáljon meg azonnalra misét szerezni. Azonnalra nem, de estére sikerült. Újabb órák.

Arra gondoltam, hogy ha nem adják fel a miséig, akkor a mise alatt biztosan életre tér. Addig ki kell húzni. Olyan érzésem volt, mintha a kezembe lenne téve az élete, nem szabad abbahagynom az imát. Megszakítás nélkül mondtam a rózsafüzért. Ilyenkor az embernek nincsenek érzései, nem gondol semmire. Mint amikor valami nagyon nehéz terhet visz, minden erejével arra koncentrál. Az ember mondja a rózsafüzért, viszi a terhet. Folyamatosan imádkoztam. Hat óra múlva tudták megindítani a vérkeringését. Pontosan akkor, amikor a misében az áltváltoztatás volt. Annyira kifáradtam, hogy másnap nem tudtam lábra állni.

Ugyanígy mondtam most a gépen a rózsafüzért. Félelem nélkül, érzések nélkül, anélkül, hogy gondolkodtam volna bármin is. Vittem a terhet. Amikor befejeztem, azt gondoltam, hogy most életveszélyben vagyunk, ilyenkor az irgalmasság rózsafüzérét szoktuk mondani. Elkezdtem azt.

Valamit bemondott a kapitány, de olyan akcentussal beszélt, hogy egész úton egy szavát sem értettem. Kisvártatva mellettem az egyik bennfentes fiú kétségbeesetten felkiállt, hogy ilyen is csak velem történik meg. Ebből felfogtam, hogy a kapitány megpróbál kényszerleszállást végezni. Mondom az imát. Néhány perc múlva ugyanaz a fiú félhangosan megszólal: Már csak egy motorral megyünk.

Ereszkedünk lefelé. Dermedt félelem. Mondom az imát. Már majdnem a földön vagyunk, amikor repülőtér még mindig nem látszik. Imádkozom. Közvetlenül földreérés előtt vesszük észre, hogy egy egészen kicsi repülőtéren szállunk le. Pont amikor véget ér az irgalmasság rózsafüzére, a kifutópályán érünk földet.

A pilóta azonban nem tudja lelassítani a gépet. Iszonyatos sebességgel száguldunk előre. Jézus segíts, kiálltok magamban. A gép abban a tizedmásodpercben normális sebességre lassul. A gépen a hatalmas fékezésből semmit sem érezni, csak látjuk, hogy a sebességünk hirtelen a leszálláskor megszokottra csökkent.

Milánó mellett egy kis repülőtéren vagyunk. Felhívom Tamást és kérem, hogy nagyon imádkozzon ő is. Egy óra múlva kapunk egy másik gépet, átszállunk arra. Ugyanaz a személyzet viszi tovább. Látom a pilótát beszállni. Rendkívül feszült. A személyzet többi tagja is az.

Imádkozom a rózsafüzért. Egy negyedóra múlva hirtelen meleg lesz. Mellettem a stewardessek rémülten súgják egymásnak, hogy nem tudják szabályozni a fűtést. Nem lehet tudni, hogy csak ez romlott el vagy van-e más baj is. A pilóta érezhetően bizonytalanul vezeti a gépet. Az emberek nagyon félnek. Szinte érezni a gonosz jelenlétét. Elmondom néhányszor a Szent Mihály imát és kérem Jézust, hogy védjen meg minket. Enyhül a nyomás. Visszatérek a rózsafüzérhez.

Az utolsó tizednél tartok, amikor földet érünk Pozsonyban. A pilóta most sem tudja lelassítani a gépet. Mellettem a fiúk rémülten humorizálnak. Én kérem Jézust, hogy állítsa meg a gépet. Néhány másoderc múlva egyik pillanatról a másikra elérjük a normális sebességet. A hirtelen lassulásból most sem érezni semmit. Megállunk. Sokan tapsolnak.

 
Kiszállunk. A buszból visszanézek. A pilóta olyan mozdulattal dől hátra az ülésen, mint amikor valaki felfogja, hogy micsoda veszedelemből került ki.

Eszembe jut a két angyal.

Néhány nap múlva felhívom egy barátnőmet, aki anélkül hogy szóhoz hagyna jutni, azzal kezdi: Na, hogy utaztál? Imádkoztam értetek. Kértem Istent, hogy nagyon vigyázzon rátok és küldje el az angyalait.

Ez a legfrissebb, de még több ehhez hasonló történetet tudok mesélni. S úgy látom, hogy ilyenek nem csak velem esenek meg, hanem másokkal is, csak nem szokás ezekről beszélni. Ha valakit érdekel, hogy milyen ez teljesen a hétköznapokban, nézze meg az imaközösségünk lapját, ott minden héten elmondok egyet az azon a héten kapott sok segítség közül.

2008. június 6., péntek

Isten jelen van a lélekben


Sokan azért nem tudnak imádkozni, mert azt hiszik, hogy Isten távol van tőlük. Lehet, hogy valami különlegesen kiválasztottakkal kapcsolatba lép, de az ő kis életük biztos nem fontos a számára.

Ennek azonban pont az ellenkezője igaz.
"Isten tehát a megigazultak lelkében valóságosan jelen van... Ő hordoz minket, nem a karjában mint egy anya a gyermekét, hanem Isten átjár és körülölel bennünket. Nincs olyan részecskéje az életünknek, ami ne lenne Isten kezében; nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. "

Az Istennel való kapcsolat és az ima szempontjából nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, amit Marie-Eugène itt állít - s ez nem az ő egyéni véleménye, hanem ez a katolikus tanítás.
Isten mindig ott van velünk. Mindig szerető figyelemmel fordul felénk. Mindig fontosak vagyunk a számára. Mindig megszólíthatjuk Őt.

A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène: Istent akarom látni. Paulusverlag 1993. (P. Marie-Eugène de l'EJ.: Je veux voir Dieu. Editions du Carmel, F-84210, Venasque, 1988 - alapján) 34.

2008. május 28., szerda

Marana tha

Urbino belvárosában az egészen különlegesen finom vacsora keltette ünnepi hangulatban hazafelé sétáltunk. Már elmúlt éjfél, de az utcák tele vannak fiatalokkal, akik harsogó jókedvvel kompenzálják nyilvánvaló magányosságukat. (Mintha Olaszország is évről évre egyre hangosabb lenne.)

Észrevettük, hogy az egyik templomban még van némi fény. Mivel közel volt a szállásunkhoz, bementünk, hogy megnézzük, lesz-e reggel mise.

Bent csönd és félhomály. Csak az Oltáriszentséget világították meg. Folyamatos szentségimádást tartottak.

A bejárat mellett egy szokatlanul érzékeny és figyelmes arcú középkorú férfi állt néhány fiatal társaságában. Tamás megkérdezte tőle a misét, de nem tudta, mert csak imádkozni tértek be.

Még egy percnyi béke, amíg Tamás megtalálja a helyi embert, aztán megyünk vissza az utcára, mert a többiek várnak minket.

A középkorú férfi udvariasan előreenged minket az ajtóban. Közben ránk néz, megvizsgál minket és méltónak találtatunk. Ahogy elhaladunk előtte, odahajol hozzánk és olyan melegséggel, mint mikor az ember valami különlegesen bensőséges ajándékot ad, azt súgja nekünk:

Gesù ritorna presto. - Jézus hamarosan visszatér.

Becsukom a templom kapuját. Igen, milyen jó, hogy Jézus vissza fog térni. Jöjj el Uram. Marana tha.

2008. április 20., vasárnap

Liberalizmus egykor és ma

Isten városáról című könyve elején Szent Ágoston Ágoston részletesen ismerteti kora pogány szokásait és felfogásait, s ezekkel vitatkozik. Megdöbbentő, hogy ma mindez újra mennyire aktuális.

A "Milyen boldogsának akarnak örülni és milyen erkölccsel akarnak élni azok, akik a keresztény időket vádolják?" című fejezetben a pogányok politikai felfogásáról a következőket írja:

«Valóban ezeknek az isteneknek az imádói és tisztelői, akiknek követői örülnek a bűnnek és a véteknek, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a köztársaság a legrosszabb és leggyalázatossabb állapotban van. Azt mondják: "Csak álljon, csak virágozzék, gazdagsága folytán bővelkedjék, győzelmek által legyen dicsőséges, vagy ami még többet ér: legyen nyugodt a béke következtében. Mi más érdekel minket? Sőt reánk nézve inkább az a fontos, ha mindenki mindig szaporíthatja gazdagságát, amelyik elegendő a naponkénti pazarlásra, és ezáltal minden hatalmasabb letiporja a gyöngébbet. A szegények endelmeskedjenek a gazdagoknak jóllakásuk érdekében, és hogy a pártfogójuk oltalma folytán teljes mértékben élvezzék a nyugalmas restséget. A gazdagok használják csak fel a szegényeket jobbágyokul és dölyfösségük szolgálatára. A tömeg ne azokat dicsérje, akik az ő javukról gondoskodnak, hanem akik gyönyöröket osztogatnak. Ne parancsoljanak fáradsággal járó dolgokat, a tisztátalan dolgokat pedig ne tiltsák el. A királyok ne azzal törődjenek, hogy mennyire az emberek javára, hanem mennyire a leigázásukra uralkodjanak. A tartományok ne mint erkölcsi vezetőiknek szolgáljanak, hanem vagyonuk fölötti uralkodóknak és örömeik felügyelőjének, és ne tiszteljék őket őszintén, hanem hitvány és szolgai módon féljék őket. A törvény azt büntesse, ha valaki árt a más szőlőjének, de azt ne, aki saját élete ellen vét. Senki mást ne vezessenek bíró elé, hanem csak azt, aki más vagyonát, házát, életét illetőleg akarata ellenére durva és ártalmas volt. Egyébként mindenki a saját vagyonával, mind az alattvalójáéval, mind azokéval, akik neki engedelmeskednek, azt teheti, ami csak neki tetszik. Legyenek nagy számmal nyilvános erkölcstelen nők azok számára, akik velök élni akarnak, de főleg azok kedvéért, akik magányos nőket eltartani nem tudnak. Építtesesenek hatalmas és nagyon díszes házakat, rendezzenek gazdag lakomákat ott, ahol kinek tetszik és tud. Éjjel-nappal játszék, igyék, okádjon, dőzsőljön. Mindenhol hangozzék fel a tánczene. A színház mindenféle gyalázatos örömtől s mindenféle nagyon iszonyú vagy nagyon ocsmány gyönyörből eredő énektől harsogjon. Nyilvános ellenségnek tartsák azt, akinek e boldogság nem teszik. Bárki pedig megkísérli ennek a megváltoztatását vagy megszüntetését, azt a független tömeg ne hallgassa meg, hanem űzze ki a lakóhelyéről, és távolítsa el az élők közül is. Azokat tartsák igaz isteneknek, akik arra törekszenek, hogy ilyen boldogságot szerezzenek a népnek, és amit már megkaptak, azt meg is tartják. Úgy tiszteljék őket, amint megkívánják. Olyan játékokat követeljenek, amilyent csak akarnak, amelyeket tisztelőikkel vagy tisztelőiktől megkaphatnak, csak azt vigyék keresztül, hogy az ilyen boldogságot se ellenségtől, se dögvésztől, se más csapástól ne kelljen félteni."« (Szent Ágoston: Isten városáról. Kairosz Kiadó, Budapest 2005. I./161-163.)

2008. április 4., péntek

Örüljetek az Úrban


Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! (Filippiek 4, 4)

Pál apostol nem azt mondja, hogy örüljetek, ha sikereitek vannak vagy ha jó kedvetek van, hanem hogy mindig.

Ezzel nem képmutatásra akar biztatni bennünket. Hanem ellenkezőleg, arra hogy a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezeljük.

Ha az ember a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezeli, akkor azt kell lássa, az hogy Isten meghalt érte a kereszten, lényegesen jelentősebb esemény, mint mondjuk az, hogy sorbanállás közben már megint valaki pofátlanul elé tolakodott.

Ha jobban belegondol, be kell azt is lássa, hogy az élet elképzelhető összes helyzetében ugyanerre az eredményre kell hogy jusson.

S ha a bajai között elfelejtkezett erről az örömről, akkor elvétette a dolgok súlyát.

2008. március 26., szerda

Ulrich atya és a szabadkőművesek - még egyszer a toleranciáról

Úgy látom, hogy a tolerancia az új csodafegyver a kereszténység ellen, és ezt Ulrich atya és a nagymestere is előszeretettel használja. Blogjában a következő két idézetet hozza ezügyben tőle:

"A tolerancia (türelmesség) elve a szabadkőművesség értelezésében többet jelent, mint a latin tolerare (tűrni, elviselni) ige. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a másként gondolkozót jobb megértés által tisztelem. A türelem a jozefinista türelemtől a felekezetek egyenrangúságáig fejlődött, és amit eredetileg a vallások és azok híveinek kapcsolatában értelmeztek, ma egyenesen a világnézetek és vallások tiszteletét jelenti, és így a türelem általános fogalmává, de egyúttal a türelemre vonatkozó átfogó igénnyé vált (Kraus 2007, 44)."

"A szabadkőművesség ennek a türelemnek kötelezi el magát. A türelem parancsa azt követeli az egyes szabadkőművestől, hogy a szabadkőművesség hatására olyan emberé fejlődjön, aki a másik Másságában nem fenyegetést lát, hanem megérti, hogy az élet gazdagsága a jelenségek és eszmék sokféleségében rejlik. A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti (Kraus 2007, 44)."


A két idézet teljesen tipikus példája annak ahogy vissza szokás élni a tolerancia fogalmával. Itt is ugyanazt az ütős hármas-trükköt találjuk, amit a nagymester egyéb idézetei kapcsán a témáról szóló első bejegyzésben már láthattunk - és amit egyébként az egész jeles színtársulat is használni szokott.

A türelem kapcsán itt is - és amikor a türelmet fegyverként forgatják mindig - kizárólag másként gondolkozókról és mások másságáról van szó. Ezt a másságot ilyenkor mindig mint valami önmagában értékes dolgot tekintik. Ezek tipikusan olyan állítások, amelyek olyan alapfeltételeken nyugszanak, melyek nem igazak.

Elképzelhető egy olyan világ, amelyben a mássság mindig valami értéket hordoz. Ez egy olyan világ kell hogy legyen, amelyben nincsen farkas és bárány, nincsenek antagonisztikus ellentétek, amelyben nem létezik a gonosz. Ígéretünk van arra, hogy majd egyszer lesz egy ilyen világ:

"Akkor a majd a farkas a báránnyal lakik,
és a párduc a gödölyével heverészik;
borjú és oroszlánkölyök együtt híznak,
és kisgyermek terelgeti őket. ...
A csecsemő a vipera fészkénél játszik,
s az áspiskígyó üregébe dugja kezét
az anyatejtől elválasztott gyermek.
Nem ártanak és nem pusztítanak
sehol szent hegyemen ..." (Iz 11, 6-9.)


Reméljük eljutunk majd oda. De most nem ott vagyunk. A farkas egyenlőre megeszi a bárányt, és akármerre nézünk, pusztítást látunk. A másság egyáltalán nem mindig jelent pozitív dolgot, hanem nagyon gyakran tényleges veszélyt és fenyegetést tartalmaz. A bárány a farkas másságában valós fenyegést kell hogy lásson, különben rövid úton farkastáp lesz belőle.

Ulrich atya úgy fordította a tolerancia meghatározását, hogy a "... tolerancia ... a világnézetek és vallások tiszteletét jelenti ...". A német eredeti egyértelműbb. A nagymester a respektieren igét használja, ami valóban jelent tisztelést is, de ennél erősebb a tartalma, elismerést, respektálást jelent. A különbség nem mindegy. Viselkedhetek tisztelettel valami iránt, amit közben nem ismerek el, nem tartok igaznak. A tolerancia fegyverforgatói pedig pontosan ebben az értelemben használják: a világnézetek és vallások elismerését jelenti. Vagyis annak az elismerését, hogy nincs köztük értékkülönbség.

Ezt csak akkor lehet állítani, ha igaz az az alapfeltétel, hogy nem lehet különbséget tenni a helyes és a helytelen, az erkölcsös és az erkölcstelen, az igaz és a hamis között. Ha ugyanis lehetséges, akkor a vallások és világnézetek között különbség van aszerint, hogy mennyi bennük a helyes, erkölcsös és igaz elem és mennyi a fordítottja.

Annak az állításnak, hogy nem lehet értékkülönbségeket megállapítani, igazából a következményei nagyon jelentősek. Ha ez igaz, akkor senki soha nem hivatkozhat jogra és igazságra, akkor ugyanis ezek nem léteznek. Akkor annak van igaza, akinek hatalma van. És a nagy tolerancia jegyében tényleg látványosan efelé haladunk.

Azt hiszem az külön tárgyalást sem igényel, hogy mindenki számára, aki le akar térni az igazság és az erkölcs útjáról, milyen rendkívül vonzó az az álláspont, hogy sem igazság, sem erkölcs nem létezik.

A nagymestertől Ulrich atya által idézett két részlet szépen megmutatja azt is, hogyan szokás a toleranciát a gyakorlatban értelmezni. Az első bekezdés a jozefinista türelem kifejezést használja. II. József valóban liberalizálta a protestáns vallásgyakorlatot - és egyébként meg feloszlatta az összes szerzetesrendet. A tolerancia mai bajnokai is hasonlóképpen gyakorolják a türelmet. Az egyik álláspontot támogatják, a másikat pedig elnyomják. Jól ismerjük ezt a toleranciát, amely teljes erővel támogat minden mocskot, ami a kereszténység ellen irányul vagy irányítható, a legalantasabb perverzióktól kezdve a mágia és az okkultizmus legocsmányabb formájáig. S közben az államhatalom és a média rendelkezésére álló eszközeivel ott árt a kereszténységnek ahol csak tud - és elismerésre méltóan kreatívak ezügyben az urak és az elvtársak.

A második bekezdés egyértelműen ki is mondja:

"A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti..."
Vagyis a tolerancia annak a "szabadság-egyenlőség-testvériség"-nek az elfogadását, igenlését és helyeslését jelenti, amelyik több mint kétszáz éve diszkriminálja, javaitól megfosztja, bebörtönzi, megkínozza és megöli a keresztényeket, amelyik egész Európát erkölcsi- és az Elbától a Csendes - óceánig terjedő egész térséget pedig még ráadásul anyagi és kulturális katasztrófába is vitte, miközben mellékesen legalább százmillió embert bestiálisan meggyilkolt.

2008. március 25., kedd

Ulrich atya és a szabadkőművesek - a tolerancia hasznáról

Miközben Kiss Ulrich SJ cikkét olvastam a szabadkőművességről (értékelését lásd az előző írásomban), a következő történet jutott eszembe:

A farkas így morgott magában: Tűrhetetlen, nem mehet ez így tovább. A fejemen egy nagy púp a pásztor botjától, az oldalam sajog a kutyák harapásától. Itt van ez a nagy nyáj, én meg éhen veszek mellettük.

Tehetetlen dühében keserűen szidta a pásztorok és a kutyák felmenőit. De nem ragadt bele sokáig ebbe a negativitásba. A szükség - most is mint mindig - inspirálólag hatott a kreativitására. Hát persze, rikkantotta. Tolerancia! Tolerancia!

Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Hát nem vagyok én ugyanolyan teremtménye Istennek, mint ezek az ostoba bárányok!? Csak ezek a hatalmaskodó pásztorok és aljas kutyák állnak közénk!

A gondolatot tett követte. A farkas előszöris felvilágosította báránytestvéreit arról, hogy ő nem létezik, ez kizárólag a pásztorok és a kutyák koholmánya azért, hogy - őket a farkassal ijesztgetve - uralkodhassanak rajtuk. Az egyenlőség megvalósítása érdekében a túlságosan kiemelkedő fejeket guillotine-nal szabta a megfelelő magasságra. A szabadság felvirágoztatása érdekében báránypártot szervezett az elnyomó kutyák és pásztorok elleni harcra és megtanította a bárányokat arra, hogy szent céljaik érdekében bármilyen eszközt szabadon felhasználhatnak. A testvériség érzését pedig azzal fejlesztette, hogy néhány tucat millió bárányt színre és foltra való tekintett nélkül, egyaránt KZ-lágerbe zárt.

Nem telt el sok idő, s máris látszottak az eredmények. A kutyák felkoncolva, a pásztorok vérbefagyva, az aklok összedőlve, a bárányok szétszéledve. A farkas határozottan jobban érezte magát. Valami azért még mindig nem stimmelt. Tűrhetetlen morogta magában - miközben szétroppantotta egy fiatal bárány gerincét - hogy én elhoztam ezeknek a mocsok bárányoknak a kultúrát, felszabadítottam és testvérekké tettem őket, ezek meg nem szeretnek engem. Aj, kiáltott fel fájdalmasan. És milyen szilánkos a csontjuk. S miközben megpróbálta kipiszkálni a foga közé szorult szilánkot, tovább méltatlankodott. Ezek csak elviselnek engem - phü, na végre sikerült kiköpni -, de ezeknek az ostoba birkáknak az esze mindig csak a füvön meg a legelőn jár és egyáltalán nem értékelnek engem, a másként gondolkodót.

Hát persze, csapott a homlokára a farkas. Tolerancia! Tolerancia! Már majdnem elfelejtekezdtem róla. Hiszen nekem jogom van ahhoz, hogy engem, a magasan szárnyaló másként gondolkodót, ezek a buta, földhözragadt birkák a jobb megértés által tiszteljenek. Igaz-e barikám - kapta el egy másiknak a nyakát - te megértesz engem. Hiszen a türelem parancsa azt követeli, hogy olyan birkává fejlődj, aki az én másságomban nem fenyegetést lát, hanem megérted, hogy az élet gazdagsága a jelenségek és az eszmék sokféleségében rejlik. A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti.*

Nincs is szebb dolog a toleranciánál, hatódott meg a farkas. És cakk, átharapta a kisbárány torkát.

-------
* A dőlt betűvel szedett részek idézetek (a szövegkörnyezethez alkalmazva) az Ulrich atya által nagyra értékelt és idézett osztrák szabadkőműves nagymester szövegéből.

Ulrich atya és a szabadkőművesek - a semleges és tárgyszerű tudományosság hasznáról

Kiss Ulrich jezsuita, a Szent Ignác Szakkolégium rektora. Mindez a katolikus hit kérdéseiben hatalmas bizalmi tőkét és tekintélyt biztosít számára. Ő ezeket arra használja, hogy az embereket összezavarja a szabadkőművesség kérdésében és a szabadkőművesség elemzése címén propagandát csináljon annak.

A szabadkőművesség és a katolikus hit viszonya nem kérdéses. A Hittani Kongregáció legutóbbi (1983) állásfoglalása szerint:

"Az Egyház ... változatlanul negatívan ítéli meg a szabadkőművesség egyesületeit, melynek alapelvei tanaival összeegyeztethetetlenek, ezért megtiltja híveinek, hogy ilyen szervezetekbe belépjenek. Azok a hívők tehát, akik szabadkőműves szervezetek tagjai, a súlyos bűn állapotában vannak, s nem járulhatnak szentáldozáshoz." *

Ulrich atya ezzel nem megy egyenesen szembe, hanem olyan jól beváló intellektuális trükköket alkalmaz, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint a nyílt állásfoglalás. Érdemes ezeket egy kicsit részletesebben megnézni, mert ezek a trükkök mindig arra utalnak, hogy itt valami olyan zavaros kiépítése zajlik, ahol aztán majd nagyszerűen lehet halászni.

2007 július 15-én megjelentetett egy cikket a blogjában Forráselemzés: Kraus, 2007 címmel. Ebben Michael Kraus 2007-ben Salzburgban megjelent Die Freimaurer (A szabadkőműves) című könyvét mutatja be.

A cím - Forráselemzés: Kraus, 2007 - olyan mint egy tipikus szaktudományos cikk címe. Aki ilyen címet ad az írásának, azzal azt sugallja az olvasónak, hogy most nem akarnak semmit eladni neki, hanem elfogulatlan és szakszerű elemzést olvas. Ez egyébkén igen széleskörűen alkalmazott marketing fogás. A sógornőm is, amikor el akarta nekem adni az amwayes kenceficéit, hosszan zaklatott, hogy nem akar nekem semmit eladni, csak az arcomat szeretné kifesteni.

A könyvről mindösszesen a következőket találjuk a blogban:

"A nagyon alapos, áttekintő munka, - melyet maga az osztrák nagymester írt - bemutatására és értékelésére hamarosan sort kerítek. Elsőnek a kulcsmondatokat idézem, és fordításban is közlöm."

Nagyon alapos és áttekintő munkaként szintén tudományos dolgozatokat szokás megdicsérni. Ezzel a dicsérettel az egész cikk semleges imázsa még egy erősítést kap. Az osztrák nagymester azonban nem semleges és elfogulatlan szakértő, hanem a legteljesebb mértékben érdekelt résztvevő. Az ő írásából nem azt lehet megtudni, hogy mi a szabadkőművesség, hanem hogy a nagymester milyen képet akar bemutatni arról. Ez pontosan olyan, mintha egy aktív politikus memoárját minden további nélkül valóságnak és igaznak tekintenénk.

A politikusok szövegeit a politológusok össze szokták vetni más forrásokkal, tényekkel, és ezek alapján elemezik ki, hogy mi tekinthető igaznak és mi propagandafogásnak. Kritika nélkül azt csak az adott politikus hívei szokták elfogadni.

Ezután a bevezetés után több, mint száz, szabadkőművességgel kapcsolatos, a Technorati lapra bekötött címkét közöl Ulrich atya. Ezzel egy olyan lapra viszi be az embert, ahol az adott címkéhez bekötött blogok találhatók. Azzal, hogy a plebs által használt Google helyett az arisztokratikus Technoratit választja, finoman tudtára hozza az értő olvasónak saját intellektuális bennfentességét, és ezzel egyben az ugyanerre a bennfentességre vágyó olvasót is arra csábítja, hogy menjen be ezekbe a címkékbe. Mivel ezek a címkék a szabadkőművesség kulcsszavai, ezzekkel közvetlenül olyan emberek lapjaihoz lehet jutni, akik szintén ilyen részletes szabadkőműves címkéket kötöttek a saját blogjaikhoz. Lehet rá fogadásokat kötni, hogy ezek között milyen arányban vannak a témával semlegesen foglalkozó szaktudósok illetve a szabadkőműves társaságok tagjai. Az általa bekötött Technorati lapok többnyire üresek, de ami késik, nem múlik. Az ember végül is az örökkévalóságnak dolgozik.

Annyi hasznuk már most is van azonban ezeknek a címkéknek, hogy ha már az embert kíváncsivá tették, nem olyan nagy dolog bekopizni őket és beletenni mondjuk a Google-ba. Arra természetesen Ulrich atya egy szóval sem figyelmezteti az olvasót, hogy ezekre a a címszavakra keresve az interneten az esetek többségében nem tudományos, hanem okkult és ezoterikus lapok jönnek be. A páholy szóra például 492000 találat van. Az első 10 találat közül 9-ről első látásra is nyilvánvaló, hogy ma Magyarországon működő szabadkőműves páholy lapja. Ezek közül rögtön a második egy diabolo nevű páholyé. Ugye, milyen hasznos a semleges és tárgyszerű tudományosság. Ha az ember a hit oldaláról indulna el, mit kéne erőlködnie - ha egyáltalán sikerülne - hogy egy jóindulatú katolikust bevigyen egy önmagát a gonosznak elkötelező lapra, így meg már a harmadik lépésben ott van.

Ezek után jönnek a nagymestertől hozott idézetek. Ezek is ügyesen vannak kiválogatva. Három bombabiztos, egymást is megtámogató alapvető fogással élnek.

Egyrészt a titkos tudás, önmagunk és a az egész világ uralásának ígéretével úgy szolgálják ki az emberek önzését, gőgjét, hatalom- és egyéb nemtelen vágyait, hogy azokat nemeseknek és magasztosaknak állítják be. És hát mennyivel vonzóbb önmagunk szobrászaként Salamon templomaként felépíteni a világot, mint mindennap felvenni a keresztünket és engedelmesnek lenni mindhalálig.

Másrészt a nagymester állításai olyan alapfeltételeken nyugszanak, amelyek nem igazak. Az alapfeltételek vizsgálatától azonban szisztematikusan eltekint. Például megvalósítható célként beszél arról, hogy ez a világ olyan otthon legyen, ahol minden ember otthon van, és ahol az egész és a részek összhangban állnak egymással. Milyen szép lenne. Ez az állítás azonban csak akkor igaz, ha egy olyan világban élünk, amelyben a gonosz mint szellemi hatalom nem létezik. Erre ugyan az emberi történelemben semmi nem utal, annál több az ellenkezőjére. De mennyivel megnyugtatóbb egy ilyen világ gondolata, mint azé ahol az "ördög mint ordító oroszlán körüljár, keresve kit nyeljen el.". (1Pét. 5.8)

Harmadrészt állításai következményeinek vizsgálatától is eltekint. Ha a szabadság - egyenlőség - testvériség (helyett javított kiadásban emberiesség) dicséretéről olvasok, nehéz nem gondolnom arra a katasztrófális anyagi, kulturális és erkölcsi pusztításra amelyet ennek az eszmének a megvalósítása eredményezett, és arra a százmillió emberre, akiket ugyancsak ennek a nevében vadállati módon gyilkoltak meg. A nagymester azonban az elmúlt két és fél évszázadot nyilván a holdon töltötte, hogy a halottak és az európai kultúra romjai fölött még újra ugyanazt akarja nekünk eladni.

Ulrich atya a könyv júliusban megígért elemzésével a mai napig nem készült el, viszont a szabadkőművesség - azt első felületes olvasásra egyértelműen pozitívnak bemutató - kulcsmondatai immár nyolc hónapja a blog egyik legfrekventáltabb pontján találhatók. (Hasznos dolog a marketing. A szabadkőművesség címszó a blogon pontosan úgy az azonnal meglátott ponton van elhelyezve, mint a szupermarketek szemmagasságban lévő polcain a leginkább eladni kívánt áruk.)

Kérdés, hogy Ulrich atya kinek kötelezte el magát. Ha Istennek akar szolgálni, Szent Ignác szellemében, akkor tisztelettel megkérem, hogy tartson lelkiismeretvizsgálatot. Ha a szabadkőműveseknek - akkor csak gratulálni tudok neki.

-----------
* Az idézetet Kovács Gábor atya honlapján, a szabadkőművességről írott, mértéktartó és lelkiismeretes elemzéshez kötöttem be. Az egész honlapot ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Az egyik legjobb magyar katolikus lap.

2008. március 21., péntek

Dilemma

Hogy egyetértést hozzak, ahol széthúzás van,
hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van.

Húsvét előtti gyónáshoz állok sorban a ferenceseknél, s Szent Ferenc imájának a folyosó falára írt sorait olvasgatva arra gondolok: ez a két dolog olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy tényleg csak Isten tudja egyszerre végbevinni a kettőt. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, kiváltképp az utóbbi időben, hogy ha valaki az igazságot képviseli ott, ahol tévedés van, abból hamarosan széthúzás is támad. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége.” (Mt 10,34-36)

Másfelől pedig azt látom, hogy az általam ismert emberek túlnyomó többsége – és sajnos mindenekelőtt a keresztények – bármi áron az egyetértés látszatára törekszenek, s ezért cserében habozás nélkül feladják az igazság képviseletét, a jó és rossz világos megkülönböztetését, az egyenes beszédet. „Csak a békesség meglegyen.”

Még ezen gondolkodom, amikor – tolle, lege – azt olvasom Ágostonnál, az Isten városáról 1.8 fejezetében, mintha csak erre írná válaszul:

Igen helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy tanítsuk vagy intsük, olykor pedig megfeddjük vagy dorgáljuk őket [akik rosszat tesznek]. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek vagy ártsanak azokban a dolgokban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk kishitűségünk miatt elveszíteni. ... Mert bűn az, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak ezek cselekedeteitől, mégis elnézik ezek bűneit, akiket nekik tanítaniuk vagy dorgálniuk kellene.

Ugyanakkor pedig azt is egyre inkább megtapasztalom, hogy mindaz az ódium – emberek elvesztése, ajtók bezárulása, „szeretetlenként” és „gyűlölködőként”, vagy más nyelvjárás szerint „intoleránsként” és „fanatikusként” való megbélyegzettség, és a többi – amely az igazság képviseletével jár, nem pusztán „kockázat”, amely némi tapintattal és diplomáciai érzékkel elkerülhető, hanem ennek a magatartásnak szükségszerű következménye, mégpedig annál inkább, minél egyenesebben és következetesebben képviseli valaki azt, végső esetben egészen addig a pontig, amelyet Platón jövendöl meg az Államban (361e) Krisztus előtt négyszáz évvel:

Az ilyen lelkületű igazságos embert ... megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az embernek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék.

És ezzel itt is volnánk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot!

2008. március 8., szombat

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az értelemre

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember értelmét megvilágosítja Egyre inkább képessé teszi arra, hogy fölülemelkedjen a szűk, földhözragadt szempontokon és a valóságnak megfelelően, azaz természetfeletti módon, Isten szemszögéből lássa a világot és önmagát.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Elhomályosul az értelme. Ez elsősorban azt jelenti, hogy nem látja meg az őt személyesen érintő összefüggéseket. Pontosabban azokat a dolgokat nem látja meg, amelyek, ha észrevenné őket, az megakadályozná őt a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét.

Enyhébb esetben a pszichológia jól leírt egyszerű perceptuális elhárításról van szó. Az ember nem látja, hallja meg azt a konkrét dolgot, aminek a látása, hallása kellemetlen lenne a számára. Súlyosabb esetben - és az a tapasztalatom, hogy ide elég hamar el lehet jutni - mindazokon a pontokon, ahol a valósággal való szembesülés megakadályozná az embert a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét, egyszerűen felfüggeszti a valóságot, és egy számára megfelelő valóságot konstruál helyette. Ilyenkor a logika lépései is csak addig érvényesek, amíg segítik a rossz megtételében; amikor gátolnák, azonnal érvényüket vesztik.

Egy barátnőm elmeséli, hogy milyen rettenetes élményei voltak neki is és még többeknek egy reikis beavatási szertartás során, és utólag is milyen borzalmas hatásai voltak a dolognak. Az egészet végigbeszéljük, és egyetértünk abban, hogy ezek a hatások hozzátartoznak a reikihez, majd amikor oda jutnánk, hogy talán akkor mégsem kéne reikizni, ha ezeket a hatásokat nem akarja, akkor azt mondja, háááát mindez így van, de azért ő elmegy a következő tanfolyamra is.

A logika felfüggesztése gyakran nemcsak eseti, hanem ahogy az ember élete egyre inkább a rossz hatalma alá kerül, az ember egyre szélesebb területekre terjed ki ez is. Önellentmondásokkal él, egy dolog meg az ellenkezője egyszerre is mondható ugyanarról. Fogalmainak soha nincs pontos tartalma. A következtetés mint gondolkodási forma nem érvényes a számára.

Mindez gyakran mint valami mélyebb, intuitívabb valóságfelfogás van előadva. Az a különös azonban, hogy ennek a magasröptű intuíciónak a hívei, ha mondjuk az anyagi vagy a hatalmi érdekeikről van szó, azonnal áttérnek a jéghideg racionalitásra. Ha azonban az ember azt kezdi el fejtegetni nekik, hogy miért nem helyes pl. mások családi életét feldúlni, akkor hirtelen újra képtelenné válnak a logika követésére és rögtön áteveznek az intuíciók és a szellem szabadságának területére.