2018. december 9., vasárnap

Hogyan hozzuk létre magunkban azt az érzést, hogy a bántalmazó kapcsolatunk nem is olyan rossz

Néhány bombabiztos alaptechnika:

1. MINDEN RENDBEN - Minden úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. 
A rosszaknak nincsen következménye. Akármilyen beszólás, lenyomás, bántás után úgy folytatom, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne.

2. MAGAMAT HIBÁZTATOM - Saját magam hibáztatom a bántásokért.
Ha én kedvesebb, figyelmesebb, okosabb, ésatöbbibb lettem volna, akkor el lehetett volna kerülni a bántást. 

3. ALÁRENDELEM MAGAM - Folyamatosan - adott esetben nem csak a saját igényeimet, hanem az alapvető értékeimet is feladva - alárendelem magam a másiknak. Mindig akkor úgy és az történik, amit a másik akar.

4. A ROSSZ TAGADÁSA - Nem látom meg, természetesnek, normálisan látom a rosszakat. 
Természetesnek tekintem, hogy én sokszor annyi terhet viszek, mint a másik, hogy a kapcsolatban neki igényei vannak, nekem meg kötelességeim, hogy nem osztja meg velem a pénzét, az idejét, a barátait, viszont teljes mértékben rendelkezni akar az én időmmel, pénzemmel és kapcsolataimmal,, hogy az én szempontjaim  nem számítanak, rám nem kell tekintettel lenni. 

5. BAGATELLIZÁLÁS - Bagatellizálom a rosszakat.
A szerecsenmosdatás világbajnoka vagyok, bármilyen rosszat is tesz a másik, nekem mindig van valami jó magyarázatom, hogy az miért is nem olyan komoly, miért is érthető és elfogadható.  

Az a szörnyű, hogy ezek tényleg bombabiztos technikák. A segítségükkel évekig benne lehet maradni egy bántalmazó kapcsolatban, tönkretéve magunkat és a gyerekeinket. (Merthogy a bántalmazó nem lehet jó apa/anya, a bántalmazó kapcsolat a gyereket is tönkreteszi.) 

Ha az ember megtanulja felismerni ezeket a technikákat, ezzel megtette az első lépést ahhoz, hogy ne működjön együtt a rosszal.

Ehhez felírja a technikák számát és rövid nevét egy kis papírra, amit mindig magánál tart. Ezután megpróbálja észrevenni, amikor valamelyiket csinálja. Ilyenkor csak annyit mond magában, hogy 1. MINDEN RENDBEN vagy 4. A ROSSZ TAGADÁS, stb.  Nagyon hatékony, ha valaki egy kis statisztikát tud vezetni erről. Egyszerűen naponta naplózza csak a számokat: hétfő: 1,1,3,5,2..., kedd:, stb.

Ezzel anélkül, hogy konfrontálódna, egy belső távolságtartásra tesz szert, visszaszerzi a valóságérzékelését. Elég megdöbbentő tapasztalat szokott lenni a terápia során, hogy az ember milyen aktívan alkalmazza ezeket a technikákat - s ezzel milyen hatalmas támogatást ad a másiknak a bántalmazáshoz. 

Ennek segítségével sokan megteszik a második lépést és meghozzák azt a döntést, hogy nem működnek tovább együtt saját maguk és a gyerekeik tönkretételével.



2018. november 22., csütörtök

én csak kényszerűségből vállaltam ezt a terápiát

S

oha nem gondoltam volna, hogy nekem egyszer segítő lelki beszélgetésre lesz szükségem, illetve, hogy önként ilyenre adom majd erre a fejem. Aztán mégis ez történt …
Olyan családban nőttem fel, ahol nem nagyon volt szokás érzelmeinkről beszélni, indulatainkat kimutatni, levezetni. Sokkal inkább elfojtani. Alapvetően befelé forduló, zárkózott személyiség lettem, és nem is volt igényem arra, hogy gondolataimat és érzéseimet másokkal megosszam. Sőt, ha lehet ilyet mondani, rettegtem az ilyen helyzetektől. Ha idegenek előtt meg kellett nyílni, ki kellett adni valamit belső „titkaimból”, az tőlem mindig görcsös erőfeszítést követelt, és legtöbbször igen rosszul érzetem magamat ilyen szituációkban. 

A párválasztás és házasságkötés után az általam alkalmazott stratégia egyre kevésbé bizonyult hatékonynak. Feleségemnek sok szenvedést okoztam befele fordulásommal és más kommunikációs problémák is jelentkeztek az évek során. A feszültségek csak nőttek közöttünk, s aztán eljött az a pont, amikor a házasságunkban, illetve a családtagjaink irányába olyan súlyosságú konfliktusok jelentkeztek, amelyek már testi-lelki egészségünket kezdték aláásni. Be kellett látnom, hogy mi magunk már nem tudjuk megoldani a bajokat. Házasságunk, feleségem, de önmagam érdekében is külső segítséget kellett kérnünk.

Az első közös problémafeltáró beszélgetést aztán sok további alkalom követte, amikor Kata külön-külön foglalkozott velünk. Gyermekkori emlékekig visszamenő feltáró beszélgetések voltak ezek, s ahogy mind mélyebbre haladtunk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy melyek azok a tényezők az életünkben, amelyek az összeütközéseket okozzák. Feltárultak a konfliktusok igazi gyökerei, és szabadon alkalmazható „recept ötleteket” kaptunk ezeknek a helyzeteknek az eredményesebb kezelésére. 
Kata olyan bizalmi légkört tudott teremteni, hogy zárkózottságom sem jelentett leküzdhetetlen akadályt. Elfogadó szeretettel közelített felénk, és ennek köszönhetően nem kellett egy kezelés alatt álló páciens bőrében éreznünk magunkat.

Nagy szakmai- és élettapasztalatával, éles szemű meglátásaival és beleérző képességével olyan összefüggésekre világított rá, amelyeket mi magunk soha nem ismerhettünk volna fel. Többször is megdöbbentett azzal, hogy a számunkra oly bonyolultnak, érthetetlennek, és megoldhatatlannak tűnő konfliktushelyzeteink alapvető okaira logikus és kézenfekvő magyarázatokat tudott adni. Rossz beidegződéseink és hibás reakcióink következményeivel pedig úgy szembesített minket, hogy a fájó dolgokat is ítélkezés nélkül adta tudtunkra, s így mindez gyógyulásunkat szolgálta. 

Én csak kényszerűségből vállaltam ezt a „terápiát”, a kitárulkozás számomra annyira kellemetlen helyzetét, de utólag teljesen megbizonyosodtam arról – amit kezdetben csak reméltem –, hogy jó döntést hoztam.


2018. március 4., vasárnap

kérés vagy parancs

"Ha lenne egy kis időd és ráérnél, lenyírnád esetleg a füvet?"

"Nyírd le, légy szíves, a füvet!"

Melyik a kérés és melyik a parancs? Ez a látszat ellenére nem a formulázáson múlik. Az első esetben ha az ember nem nyírja le azonnal füvet, akkor azt keményen leverik rajta, akkor ez nem egy kérés, hanem parancs. Ha a második esetben azt lehet mondani, hogy ne haragudj, annyival fontosabb lenne nekem most ez és ez, beszéljük meg, hogyan tudnánk a fűnyírást megoldani, akkor ez nem  parancs volt, hanem kérés.

Hogy valami kérés vagy parancs, az kizárólag a felszólító személy abbéli szándékától függ, hogy figyelembe akarja-e venni a másik szempontjait (azaz lehet-e vele egyezkedni) és akar-e erőszakot alkalmazni a másikkal szemben (büntetni fogja-e  a  másikat, ha nem az történik, amit ő akar) vagy sem. 

Ha figyelembe akarja venni a másik szempontjait és nem akar vele szemben erőszakot alkalmazni, akkor akárhogyan is formulázva, egy kérés hangzott el. Ellenkező esetben, akárhogy formulázva is, egy parancs.

A gyakorlatban ezt úgy a legegyszerűbb eldönteni, hogy megpróbálunk egyezkedni a másikkal. Ha megy: kérés. Ha nem megy és büntet: parancs.

De mivel ez az egyezkedési hajlandóság vagy annak a hiánya alapvető beállítódása egy embernek,  ismervén valakit, lehet azt is tudni róla, hogy kérésként formulázva valójában parancsról van szó vagy a felszólítás valójában kérés.

Azok az emberek azonban, akiknél otthon csak parancs volt és soha nem lehetett egyezkedni, sérültek ezen a ponton. Ők, ha nincs a formulázással rendkívüli módon kihangsúlyozva, hogy ez most kérés, automatikusan parancsnak tekintenek mindent. S úgy reagálnak, mintha a másik le akarná őket uralni és büntetni akarná őket, ha nem teljesítik azonnal feltétel nélkül a kérését - mint otthon anno. Ily módon a legegyüttműködőbb partnerből is felépítik az egykori  legyűrhetetlen agresszor képét. 

S itt beindul egy nagyon romboló ördögi kör. Utálják az agresszort, küzdenek ellene, büntetik. Meg sem próbálnak vele egyezkedni, hiszen elemi bizonyosságuk van arról, hogy az úgy is eleve lehetetlen. A partner nem érti, hogy mi történik, csak azt látja, hogy ok nélkül bántják és hidegül el a kapcsolat.

Az ördögi körből úgy lehet kilépni, hogy az ember a bizonyossága ellenére, hogy úgyse megy, mégis megpróbál egyezkedni a másikkal. Ha valóban nem megy, itt az ideje meggondolni, hogy tényleg együtt kell-e élni egy hajthatatlan agresszorral. Ha megy, megmenekült a kapcsolat. Mindenképpen megéri.