2011. december 29., csütörtök

Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?



Sokan kérdezik tőlem, hogy régóta  kérik Istentől a lelki sebeik gyógyulását, komolyan imádkoznak ezért, és mégsem tapasztalnak semmilyen gyógyulást. Mi lehet ennek az oka? Természetesen nagyon sok lehet, de a leggyakoribbnak azt látom, hogy teljesen mást várunk Istentől, mint amit kaphatunk Tőle.

A lelki sérülés mindig azt is jelenti, hogy valamilyen módon sérült a szeretetvágyunk: felnőttként is az után a szeretet után vágyakozunk, amelyet gyerekkorunkban nem kaphattunk meg. Arra vágyunk, hogy felnőttként is úgy szeressenek minket, mintha csecsemők vagy kisgyerekek lennénk. Amikor arra gondolunk, hogy Isten meggyógyítja a lelki sebeinket, ha igazán magunkba nézünk, azt kell lássuk, hogy arra vágyunk, azt várjuk valójában Tőle, hogy ezt a sérült szeretetvágyunkat töltse be. Azonban ha Ő ezt betöltetné, akkor a sérült állapotunkban rögzítene minket, ezért ezt nem teszi meg.

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten gyógyítását, le kell  mondanunk a szeretetnek erről a sérült formájáról. Mivel azonban mi a szeretetnek ez a sérült formáját hisszük a valódi szeretetnek, azt gondoljuk, hogy ha erről lemondanánk, akkor lemondanánk a szeretetről is. A szeretetről természetesen egyáltalán nem kell lemondani, sőt. Arról a sérült formájáról kell lemondanunk, ami a gyerekkori sérüléseink miatt alakult ki bennünk.

Ez elég nehéz. Főleg azért, mert amikor le kell mondjunk a sérült formáról, még nem, vagy csak nagyon kevéssé tapasztaljuk, hogy milyen lenne az egészséges forma. Ilyenkor a bizalomnak (azaz a hitnek) egy aktusát kell megtenni: hogy noha nem tudom, hogy mi lesz az a jó, amit meg fogok kapni, ezt a rosszat elutasítom.

A másik nagyon nagy nehézség itt, hogy mi azt szeretnénk ha Isten az érzéseinket változtatná meg, nem szoronganánk, nyugodtabbak lennénk, meleg érzéseket adna, stb. Az érzések azonban csak jelzései egy sokkal mélyebben fekvő bajnak, így tulajdonképpen amit szeretnénk Istentől, az olyan, mintha az orvostól azt kérnénk, hogy csak a tüneteket enyhítse,  de ne foglalkozzon a tényleges betegségünkkel.  Isten azonban - mint egy jó orvos - nem lázcsillapítózni akar, hanem a betegségünket meggyógyítani. Ezért az érzéseink helyett a szellemi szintünkön szokott elkezdeni gyógyítani minket: az értelmünket világosítja meg és az akaratunkat erősíti meg a jóban. A sérültségünk legmélyebb okát, Vele való sérült viszonyunkat gyógyítja meg, és ennek következtében szűnnek meg a tüneteink, a lelki sérüléseink.

Az értelmünk megvilágosítása és az akaratunk jóban való megszilárdítása azonban nem érzékelhető olyan jól, mint egy érzés, mint egy szorongás megszűnése vagy egy meleg érzelem. Ezért ennek a változásnak, főleg az elején, az ember nem szokott a tudatában lenni. Kicsit hosszabb távról visszatekintve szokta tudni csak megállapítani, hogy szilárdabb lett a jóban és sok mindent másképp lát már. Ezzel együtt az emberek egy egyre növekvő belső szilárdságot, stabilitást és békét (ami nem jelenti azt, hogy nem lesznek nagy érzelmi kilengéseik, de egyre inkább lesz egy olyan belső biztos pontjuk, amit adott esetben nagy bajban sem  vesztenek el) szoktak tapasztalni.

Egy másik komoly nehézsége a folyamatnak, hogy miközben van ez a szellemi növekedés, az ember sérült vágya automatikusan nem szűnik meg. S ennek a sérült vágynak a kielégületlensége  nagyon fájdalmas tapasztalat. Ilyenkor az ember kétségbe szokott esni, és kételkedni szokott Isten szeretetében és közelségében. Ez az a pont, amikor a sérült érzéseink helyett a hitre kell alapoznunk, biztonságunkat a sérült szeretetvágyunk kielégítése helyett arra a hitünkre, hogy Isten szeret minket, ott van velünk, és Ő tudja, hogy milyen úton kell vezetnie minket, mi válik leginkább a javunkra. Vagyis  folyamatosan együtt kell élni ezzel a fájdalommal, és minden alkalommal, amikor ezt érezzük, újra meg kell erősítenünk azt a döntésünket, hogy lemondunk a sérült vágyunk kielégítéséről és akármit érzünk is, bízunk Isten szeretetében. Ha ezt a döntést meg tudjuk hozni, akkor tudunk figyelni arra is, hogy mit ad nekünk Isten. Mert Ő minden nap felkínál nekünk egy csomó olyan dolgot, amit, ha elfogadunk, akkor egy kisebb vagy nagyobb lépéssel közelebb visz Magához

Ehhez azonban, azt hiszem, egyszer meg kell hoznunk azt az alapvető döntést, hogy Isten a legfontosabb az életünkben, és ezután az életünk fő kérdése minden nap az kell, hogy legyen, hogy mit kell tennem azért, hogy közelebb kerüljek Hozzá. Pontosan úgy, mint egy emberi kapcsolatban, hogy mit kell tegyek azért, hogy neki örömet szerezzek, hogyan kell megváltoznom, hogy ne bántsam meg, hanem az örömére legyek. Ehhez először is meg kell ismernem, hogy mit tanít erről a hitünk, és az konkrétan, pontosan az én életemben mit jelent - vagyis mit kell tennem. Amit így felismertem, azt meg kell csinálnom. Ha nem megy eléggé, akkor megkeresni az okát: mit nem értettem jól, mit nem csináltam  jól, miért nem csináltam jól.  Ha megtaláltam, akkor kijavítani. Miközben ezt teszem, újabb dolgokat fogok megérteni, ami újabb irányokat fog megnyitni, és ha arra továbbmegyek, az még újabbakat. És így tovább -  az életem végéig.

Ebben a folyamatban, különösen, ha minden nap konkrét kérésekkel fodulok Hozzá, akkor tapasztalni fogom a segítségét. Találok olyan könyvet, ami segít, a prédikációban olyanok hangzanak el, amelyek előre visznek, amit eddig nem értettem, azt világosabban látom, kapok erőt ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit jónak látok, stb. Ezeknek a mindennapi és apró lépéseknek lesz az ereménye lesz az, hogy az ember visszatekintve látja már azt, hogy egy kicsit közelebb került Istenhez. Ezekben a segítségekben tapasztalom az Ő szeretetét. (Ezért nem is lehet pontosan előre megmondani, hogy mit fog az ember tapasztalni, mert ez nagyon-nagyon személyes lesz.) És ezzel vissza is értünk a kör elejére, hogy le kell mondunk a szeretetvágyunk sérült formájáról, a hit alapján bízni kell Istenben és el kell indulni azon az úton, hogy minden nap teszek valamit azért, hogy közelebb kerüljek hozzá - és akkor ennek során azt fogom tapasztalni, hogy Ő is ad nekem minden nap valamit, s egy idő múlva örömmel veszem észre, hogy mennyi mindenben gyógyultam és olyan dolgokat értem el, amelyekről nem hittem volna, hogy lehetséges a számomra.

2011. november 29., kedd

Egy mise sok emberért felajánlva

"Egy mise sok emberért felajánlva éppen annyira hasznos mindegyikük számára - az Istennek való átadottságuk mértékében - mintha csak egy emberért lenne felajánlva. A nap éppen olyan könnyen világít tízezer emberre, mint egyre." 1

Ezzel a lehetőséggel élve érdemes minden misét, amelyen részt veszünk, minél több emberért felajánlani. Én eleinte a mise elején szedtem össze, hogy kikért szeretném felajánlani. Így azonban a fele kimaradt és a misét azzal töltöttem, hogy azon gondolkozzak, kit felejtettem el. Így aztán elkezdtem különféle listákat csinálni és arra tettem fel az embereket, és a misét  - az aktuális kéréseim mellett -  a listáimért ajánlom fel. Nekem ez a módszer már sok éve bevált, talán más is hasznosnak fogja találni.


1 Reginald Garrigou-Lagrange: Life Everlasting. 26. CHARITY FOR THE POOR SOULS. How Shall We Exercise This Charity. Ebben a könyvében Garrigou-Lagrange a végső dolgokról ír: a halálra való felkészülésről, meghalás folyamatáról, arról hogy azután, hogy a lélek elvált a testtől, milyen a lélek értelme és akarata, a halál pillanatában megtörténő egyéni ítéletről, a világ végi utolsó ítéletről, a pokolról, a purgatóriumról és a mennyországról.

2011. november 23., szerda

Ima a haldoklókért

Imádkozz azokért, akik az alatt az idő alatt halnak meg, amíg te részt veszel a szentmisén!” idéz Reginald Garrigou-Lagrange a Life Everlasting című könyvében 1 egy francia kármelita kolostor vendégkönyvébe írt bejegyzést.


A bejegyzés írója nem fejtette ki részletesen, hiszen ez akkortájt teljesen magától értetődő volt, hogy a leghatékonyabb közbenjárás a szentmise felajánlása. Ha valaki résztvesz egy szentmisén, azt  nem csak magáért ajánlhatja fel, hanem bárhány kérésért és személyért is, és azok ugyanúgy részesülnek a szentmise kegyelmeiben, mint ő.

Úgy gondolom, ez a felhívás ma még sokkal aktuálisabb, mint akkor. S mivel kevesebb a mise és kevesebben ajánlják fel, érdemes a szentmisét, amelyen részt veszünk, mindazokért felajánlani, akik aznap halnak meg, és mivel olyan kevesen imádkoznak értük, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is.


A Katolikus Sürgősségi Lelkipásztori Szolgálaton keresztül Budapest kórházaiba a 06-1 -213-96-20 telefonszámon éjjel-nappal hívható pap a haldoklóhoz, hogy megerősítse őt a szentségekkel.

1 Reginald Garriogu-Lagrange: Life Everlasting. 7. FINAL IMPENITENCE. Deathbed Conversion.
Ebben a könyvében Garrigou-Lagrange a végső dolgokról ír: a halálra való felkészülésről, meghalás folyamatáról, arról hogy azután, hogy a lélek elvált a testtől, milyen a lélek értelme és akarata, a halál pillanatában megtörténő egyéni ítéletről, a világ végi utolsó ítéletről, a pokolról, a purgatóriumról és a mennyországról.

2011. augusztus 7., vasárnap

Azzal érintkezve, Akiről tudjuk, hogy szeret minket ...

…que no es otra cosa oración mental, a mi parecer, sino tratar de amistad, estando muchas veces tratando a solas con quien sabemos nos ama…” (Vida 8,5)

Ez Avilai Szent Teréz híres meghatározása a belső imáról. Ezt a Szeghy Ernő-féle fordításban így olvashatjuk:

Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket.” (Önéletrajz 79.)

A mondat szép, és tartalmazza Teréz mondanivalójának a legfontosabb részét, azt hogy a belső ima nem más, mint bensőséges kapcsolat Istennel, Aki szeret minket. Teréz azonban többet is mond annál, mint amit Ernő atya fordítása közvetít. Teréz definíciója egyértelműen tartalmazza azt az állítást, hogy Isten már ebben az életben elérhető, megtapasztalható, valódi kapcsolatban lehet Vele lenni. Az eredeti mondat nagyon erőteljesen hangsúlyozza az ember aktivitását ebben a kapcsolatban. Teréz kétszer is használja benne a tratar igét, amelyik többféle módon – a kereskedéstől a szexuális viszonyig –, de mindenképpen intenzív kapcsolattartást jelent. Teréz nem egyszerűen azt mondja, hogy a belső ima egy kapcsolat, noha használhatna olyan kifejezést, ami pontosan ezt jelentené,  hanem hangsúlyozza, hogy ez egy kapcsolatnak a fenntartása, azt mondja, hogy tratar de amistad. A mondat második fele sem annyit állít egyszerűen, hogy az ima során Isten jelenlétében vagyunk, miközben tudjuk, hogy szeret minket. Hanem érintkezünk Vele, méghozzá egy nagyon intenzív módon: tratando.

…mert nem más a belső ima, véleményem szerint, mint bensőséges kapcsolat fenntartása, úgy hogy sokat vagyunk egyedül Azzal érintkezve, Akiről tudjuk, hogy szeret minket…

A különbség imádságunk és az Istenhez való viszonyunk lényegét érinti: hogy csak gondolunk-e Istenre vagy meg is nyílunk-e az Ő számára, együttműködünk-e Vele, hogy tetszése szerint átalakíthassa az életünket. Ha nem tapasztaljuk az életünk átalakulását, akkor vélhetően megelégszünk annak a tudásával, hogy Isten szeret minket és nem tartunk Vele fenn eléggé bensőséges kapcsolatot és nem érintkezünk Vele elég intenzíven.

2011. július 21., csütörtök

Avilai Szent Teréz betegségei


Teréz nem sokkal a kármelita rendbe való belépése után elvállalja – senki más nem képes rá – egy szerzetesnővér ápolását, akinek “...ekkoriban igen nagy betegsége volt, és nagyon fájdalmas, mert nyílások voltak a hasán, amelyeken keresztül minden, amit evett, azonnal ki is jött. Gyorsan meg is halt ebben. Láttam, hogy mindenki fél ettől a betegségtől; nekem nagy irigységet okozott a türelme; kértem Istent, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, s aztán adjon nekem is betegségeket, hogy szolgálhassam.1 Ez a gondolat nem új, gyerekkorában már megpróbált megszökni az öccsével a mórok földjére, hogy ott szenvedhessen és meghalhasson Istenért. 2

Keveset tudunk ez előtt a felajánlás előtt Teréz betegségeiről. Gyerekkorából semmiről sincs tudomásunk. Tizenhét évesen haza kellett vinni az internátusból valamilyen saját szavai szerint 3 nagy betegség miatt, de nem maradt fenn, hogy mi volt az. Az első betegsége, amit konkrétan ismerünk, a következő évre esik, amikor rettenetes belső küzdelmek árán eldönti, hogy a szerzetesi hivatást választja. Ennek során lázrohamok és ájulások törnek rá. 4

Attól kezdve azonban, hogy betegséget kér, hogy szolgálhassa Istent, egész élete szörnyű betegségek és fájdalmak között telik. 5 Nem sokkal a kérés után újra elkezd elájulni, szívbajt diganosztizálnak nála és egy füvesasszonyhoz viszik. Ő ezt olyan módon próbálja meggyógyítani, hogy hogy a májat, a lépet és a gyomrot brutális tisztítókúrának veti alá. Az esztelen kezelés valószínű nagymértékben dehidratálta Teréz szervezetét, akit elviselhetetlen fájdalmakkal, folyamatos lázzal, begörcsölt idegekkel, evés- és alvásképtelenül vittek haza.


Három hónap múlva, 1539. augusztus 15-én éjszaka minden jel arra utal, hogy meghalt. Elmondták érte a szentmisét és a kolostorban kinyitották a sírt a teste számára. Az apja azonban – dacára az augusztusi hőségnek – nem engedte Terézt eltemetni. Ott térdelt az ágya lábánál, nem lehetett onnét elszakítani, imádkozott és azt mondogatta, hogy az ő lánya nem halott, hogy ez a lány nem arra lett, hogy eltemessék. Négy nap múlva Teréz elkezdett magához térni. Eközben azt mondta: miért hívták vissza, amikor az égben volt és látta a poklot; és hogy az apja és néhány szerzetesnő, például a barátnője, Juana Suárez, az ő segítségével kell, hogy üdvözüljenek; hogy látta a kolostorokat, amelyeket majd alapítania kell, és azt, amit tennie kell a rendjéért; azokat a lelkeket, akik őáltala üdvözülnek; hogy szentül fog meghalni, és mielőtt eltemetik, egy brokát terítőt tesznek a testére. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy félrebeszél. 6

Mikor magához tért, egyetlenegy ujját tudta mozgatni. Egész teste görcsbe volt merevedve, minden érintés iszonyatos fájdalommal járt, másnaponként váltóláz tört rá. Nyolc hónapig volt ebben az állapotban. Három év múlva Szent Józsefet kéri, hogy járjon közbe a gyógyulásáért. Ettől kezdve lépésről lépésre visszanyeri a mozgásképességét. De egész felnőtt életét végig kísérik a különféle bénulások. A bal keze időről időre - van olyan időszak, hogy két évre folyamatosan – megbénul. Végül 1577 karácsonyán eltöri és helyrehozhatatlanul tönkremegy, nem tudja többé magát egyedül ellátni. Rendszeres, több órás, heves fájdalmakkal kísért görcsös bénulások a végtagokban. A nyelve újra és újra lebénul, nem tud enni és beszélni. Különösen erőteljesen jelentkezik ez a rettenetes burgosi alapításkor. Egyetlen dolog tud ilyenkor segíteni neki, a szentáldozás.


Mindezekhez különféle egyéb bajok és betegségek társulnak. Folyamatos, erős fejfájás és gyakori fejremegés. Erős fájdalmak az álkapocsban. A fogai teljesen tönkremennek, óriási fájdalmakat okozva. A gyomra annyira rossz, hogy húsz éven keresztül időnként naponta epét hány. Intenzív szívtáji fájdalmak és heves szívdobogás. Az állandóan visszatérő láz és a váltóláz egész életében megmarad. Ájulások. Tönkrement ízületek és csontok. Köszvény. Fájdalmak a hátában. Problémák a májjal és a vesével. Élete utolsó éveiben még jobban felerősödnek a fájdalmak. Nem sokkal a halála előtt, 67 éves korában egy orvosi vizsgálat szerint nem lehetséges megállapítani a fájdalmak centrumát, mert az egész test betegségek tárháza. A halálát egy rendkívül erős belső vérzés okozza – valószínűnek tűnő hipotézis szerint egy áttétes méhrák utolsó fázisaként.

Teréz az elejétől a végéig döbbenetes, elképesztő türelemmel viseli mindezt. Eközben megalapít két férfi és tizenöt női kolostort, amelyek a több hullámban is zajló, szörnyű spanyol egyházüldözések ellenére mind a mai napig léteznek. Megírja minden idők egyik legjelentősebb misztikus művét és mellé még egy fél tucat jelentős könyvet. Annak ellenére, hogy a rendben belüli harcok során sok levelét elégették, közel négyszázötven levele maradt ránk. Kulcsszerepet tölt be a kármelita rend – valószínűleg az egyháztörténelem egyik legnehezebb – reformjában.

Ezeket a tényeket háromféle módon szokás értelmezni. Nagyon szomorú diagnózist ad az elmúlt évszázad állapotairól az a tény, hogy a Teréz betegségéről szóló katolikus diskurzusban szinte kizárólag az első kettő van jelen.


Hosszan – különösen a tudomány huszadik századi felfutásával – a legnépszerűbb a pszichopatológiai értelmezés volt. Ez azon a zseniálisan egyszerű hipotézisre épít, hogy pszichológiai alapon minden lehetséges, tehát Teréz testi bajai különféle pszichés problémák megnyilvánulásai. Ez annak a nagyközönségnek, amelyik bulvarizált Freudon nőtt fel, rendkívül kézenfekvőnek látszott, így nagyon hihetőnek tűnt, hogy Teréz nem más, mint egy hisztérika – ezt a szót mindenki jól ismerte -, neurotikus, sőt pszichotikus. Ennek a magyarázatnak az a nagy vonzereje kétségtelenül megvan, hogy az elméleti vagy gyakorlati materializmusba rosszul illeszthető misztikát egy csapásra be lehet valami konkrét és jól megfogható helyre sorolni, a pszichopatológiába. (Mellesleg ennek a tudorai még egy területet nyernek, ahol a tudományuknál fogva kompetensek.) Mindeme hasznok ellenére ezzel a fajta magyarázattal megvan az a baj, hogy nem lehetséges minden pszichológiai alapon. Hogy a pszichológiának, mint tudománynak a farbarúgása az a fajta diagnosztizálás, amelyik egy-egy összefüggéséből kiszakított tünet alapján mond ítéletet. Mert elájulni, görcsölni, lebénulni valóban számos pszichológiai betegségben lehet. Azonban, ezekhez a betegségekhez tipikus problémafeldolozási módok, gondolkodási formák, realitáshoz való viszony, feszültségkezelés, feszültségtűrés, énkép és énerő, kapcsolati minták tartoznak. A pszichológia tudományának jelentős részét ezek leírása és összefüggéseinek magyarázata adja. S ha így nézzük – márpedig ha a pszichológiát, mint tudományt komolyan akarjuk venni, akkor nem nézhetjük másképp –, Teréz minden ájulásával, görcsével és bénulásával egészen kivételesen egészséges személyiség, hihetetlen énerővel, elképesztő feszültségtűréssel, bámulatos realitásérzékkel, rendkívüli konfliktuskezelő képességgel.

Minthogy a pszichopatológiai annyira kínosan komolytalan, a tájékozottabbak inkább a biológiai magyarázatot szokták választani. Ez sokkal tisztelettudóbbnak tűnik Terézzel és a tárggyal szemben, valójában azonban az eljárás és az eredmény nagyon hasonlít az előzőhöz. A tudomány jeles képviselője vesz néhány tünetet és ezek alapján megállapítja, hogy Teréz bajait mondjuk tüdőbetegség vagy valamilyen bakteriális fertőzés – az invenciózusabbak még azt is megmondják, hogy pontosan melyik baktérium – okozta. (Érdekes módon ezek mindig olyan betegségek és kórokozók, amelyik ismerete a művelt közönséghez való tartozás kellemes kompentcia érzését adja az olvasónak.) S miközben a tekintélyüket a tudományra való hivatkozás adja, nagyvonalúan eltekintenek attól a leglegeslegalapvetőbb tudományos szabálytól, hogy a hipotézisünk a tárgykör összes tényét meg kell hogy magyarázza, és amennyiben ezt nem tudja megtenni, el kell vetni. Nem véletlenül teszik ezt, hiszen Teréz betegségtörténetében több olyan tény is van – pl. a bénulás, ami az Oltáriszentség vételétől múlik el – ami per definitionem nem magyarázható természettudományos alapon. Erre a tudomány szabályai szerint, azt kell mondani, hogy ez sajnos nem tartozik a tudomány illetékességi körébe. Ehelyett ezekre úgymond természettudományos magyarázatot kreálni, nem csak azt jelenti, hogy az illető nem korrekt tudományosan, hanem azt is, hogy megkérdőjelezi a természetfeletti létét. Ha egy baktérium megmagyarázza Teréz bajait, akkor további magyarázatokra – Isten esetleges részvételére – már nincsen semmi szükség.


Hála Istennek, vannak mások is, de ezek nem a szakértői piac különféle vásáraiban kínálják az éppen legeladhatóbbnak tűnő portékát, hanem megrendülve szemlélik azt a félelmetes titkot, hogy egy hatéves kislány már szenvedni és meghalni akar Istenért, húszévesen megújítja, és Isten elfogadja ezt. Beviszi a legszörnyűbb betegségekbe, végig vele van, végig vele csinálja. Ezért Teréz mindent meg bír tenni. És miközben a teste tele van gyulladással és rohadással és pusztulással, virágillatot áraszt. És mielőtt mindebbe belevinné – mialatt a sírt készítik a halottnak vélt Teréznek –, Isten megmutatja neki azokat a műveket és azokat a megmentett lelkeket, amelyek a felajánlott szenvedése gyümölcsei lesznek. 7

1 - Önéletrajz 5.fejezet, 2. bekezdés (V 5,2)
2 - Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996. 36-37.
3 - Önéletrajz 3. fejezet, 3. bekezdés (V 3,3)
4 - Önéletrajz 3. fejezet, 7. bekezdés (V 3,7)
5 - Teréz betegségeinek részletes leírása és különféle magyarázatkísérletek ismertetése: Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996. 109-134.
6 - Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996.120.
7 - Lásd erről: Reginald Garrigou-Lagrange, The three ages of interior life. XLIX. The life of reparation.

2011. június 15., szerda

Garrigou-Lagrange a Szentlélek ajándékairól - pünkösd ünnepére

A Szentlélek ajándékai a kegyelem állapotában lévő ember természetes szellemi képességeit, az akaratot és az értelmet teszik képessé a természetfeletti működésre. Olyan folyamatos, belénk öntött természetfeletti készséget hoznak létre bennük, amelyek eredményeképpen az ember akarata és értelme készséges és fogékony lesz a Szentlélek indításai iránt.

A Szentlélek ajándékai az 1Kor 12-ben leírt karizmákkal ellentétben nem rendkívüli kegyelmek, és nem mások hitének növelése a céljuk, hanem minden, kegyelem állapotában lévő keresztény részesül bennük, és elsősorban az adott személy és Isten bensőséges közösségét hivatottak elősegíteni. A megszentelő kegyelem kísérőiként a belénk öntött erényekkel együtt kapjuk őket, 1 s ezekhez hasonlóan az ember Istennel való kapcsolatának függvényeként kiteljesedhetnek vagy kizáródhatnak az életből. Nem valami másodlagos dekorációk tehát az ember lelki életén, hanem alapvető fontosságuk van. Aquinói Szent Tamás szerint nem lehetséges üdvözülni anélkül, hogy az ember be ne fogadná és követné őket.

A keresztény hagyomány Izajás 11,2 alapján hét ajándékot tart számon: a megértés, a tudás, a bölcsesség, a tanács, a jámborság, az erősség és az istenfélelem ajándékát. Ezek mindegyike közvetlenül támogat egy-egy belénk öntött erényt, sorrendben a hitet, a reményt, a szeretetet, az okosságot, az igazságosságot, az erősséget és a mértékletességet.
 
Az istenfélelem szokott lenni általában a megtérés utáni első ajándék. Ez segíti a mértékletesség még gyenge erényét abban, hogy az ember képes legyen az el nem fogadható késztetései ellen harcolni. Ez az istenfélelem teljes  ellentéte a szolgai félelemnek. Az ember elkezdi felfogni Isten végtelen nagyságát és szentségét, ez megrendíti,  és emiatt nem a büntetéstől, hanem  Isten megbántásától fél. Ez a bűntől való viszolygás és Isten fönségétől való megrendültség a szeretettel együtt növekszik és a mennyországban is megmarad.

A jámborság ajándéka gyermeki szeretetre indítja az embert Isten és a szentek - mint az Isten felé vezető úton támogatóink - iránt. Kipótolja a vallásosság -  mely az igazságosság erényéhez tartozik - hiányosságait, 2 olyan módon, hogy a hit által megvilágosított értelemnek segít megértenie Isten tiszteletének helyes módját. Minden valódi szellemi impulzusban és minden Isten iránti odaadásban a jámborság ajándéka is jelen van. Ez segít minket abban is, hogy ne az érzékelhető vigasztalásokat keressük, és szárazság idején is kitartsunk Isten iránti szeretetünkben. Ennek az ajándéknak köszönhető, ha valaki természetfeletti örömet talál a szenvedésben. Különösen megnyilvánul a természetfeletti ima első formájában, a nyugalom imájában. 3 .

Azért, hogy Isten biztosan megmentsen minket az illúzióktól és az érzelgősségtől, a tudás ajándékát adja, amely a remény természetfölötti erényét támogatja. Ez arra tesz minket képessé, hogy be tudjuk fogadni az emberi tudás fölött álló inspirációkat. Ezzel az ajándékkal egy olyan természetfeletti érzékenységet kapunk, amely segít helyesen, a valós értékükön megítélni az emberi dolgokat. A tudás ajándékának segítségével fogjuk fel ennek a világnak a mulandóságát, a címek, rangok, dicséretek ürességét,  a halálos bűn és Isten megbántásának a súlyát. Ez az ajándék különösképpen azt mutatja meg,  hogy ebben a világban mi nincs Istentől, ilyen módon segítve azt, hogy a jót és a rosszat meg tudjuk egymástól különböztetni.

De nem elég, hogy csak meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat, hanem a jót minden körülmények - hatalmas, rafinált és aljas ellenségek - között is meg kell tennünk, a rosszat pedig el kell kerülnünk.  Ezért az erősség ajándéka - amely az ugyancsak erősség nevű belénk öntött erényt segíti - megerősíti a bátorságunkat a bajban és segít kitartani a hosszan tartó kísértésekben is. Az erősség ajándéka és erénye adja a mártíroknak az erőt a végsőkig való kitartásra.

S azért, hogy az erő és a bátorság nehogy vakmerőséggé váljon, Isten a tanács ajándékát adja. Ez segíti az okosság erényét, ha az nem elég rá, hogy különösen bonyolult és nehéz helyzeteket jól oldjon meg az ember. Ez az ajándék segít abban, hogy az ember harmonizálni tudja az ellentétes erényeket, az okosságot és az egyszerűséget, az erőt és a szelídséget. Segít észrevenni azokat a kicsinek tűnő vagy egyáltalán nem látszó dolgokat az életünkben, amelyek akadályt - gyakran komoly akadályt - képeznek az Isten felé vivő úton.

Ahogy a tanács az okosság, úgy a megértés ajándéka a hit belénk öntött erényét segíti. Ez belső világosságot ad nekünk ahhoz, hogy mélyen felfogjuk a megváltás misztériumát. Enélkül hiába olvasunk könyveket vagy hallgatunk prédikációkat, az csak szavakat fog jelenteni a számunkra, de misztérium nem fog feltárulni. Ugyanakkor ezen az ajándékon keresztül azoknak az embereknek, akik mélyen átadták magukat neki - ez az ajándék különösen nagy mértékben függvénye a szív tisztaságának -, Isten közvetlen, világos tapasztalati tudást ad a hit igazságairól. Ez segít az embernek abban is, hogy felismerje a hivatását és minden téves értelmezés ellenére kitartson abban. 

Végül a legmagasabb rendű ajándék a bölcsesség ajándéka, mint ahogy az az erény is, amelyhez kapcsolódik, a szeretet, a legnemesebb az összes erény közül. Ez az ajándék azt segíti elő, hogy az ember minden dolgot Istenhez - mint első okhoz és végső célhoz - való viszonyában tudjon megítélni. Nem valamiféle megszerzett teológiai tudás által, hanem abból az isteni dolgokkal való egy hullámhosszon levésből, amely a szeretetből fakad. A bölcsesség ajándékának köszönhető, ha az ember minden eseményben - még a legfájdalmasabbakban is - meg tudja látni Isten jóságát, hogy szeretettel el tudja fogadni a Gondviselés minden döntését. Ezért ez az ajándék az élet minden eseménye között képes megadni a békét. Ugyancsak ez az ajándék segít abban, hogy Isten jelenlétét megtapasztaljuk, s mint ilyen, kitüntetett szerepe van a szemlélődő imában.

Tehát, mint látjuk, a Szentlélek ajándékaitól mindenfajta egzaltáltság rendkívül távol áll. Ez Isten békés és csendes működése a lelkünkben, amelyet azonban ezek segítségével lépésről-lépésre a pusztán természetesről a természetfeletti szintre - magasabbra, mint az angyalok természetes állapota - emel. Ilyen módon már ebben az életben elkezd kialakulni bennünk, ami majd a mennyek országában fog kiteljesedni, hogy úgy ismerjük és szeretjük Istent, mint Ő önmagát.

Ahhoz, hogy az ember tapasztalja önmagában a Szentlélek ajándékait, nem elég, hogy meg van keresztelve,  hogy nem követ el halálos bűnt, jár templomba, gyakran áldozik. Ahhoz, hogy meg tudjuk hallani a Szentlélek hangját, összeszedettnek kell lennünk, el kell szakadnunk a világtól és önmagunktól, meg kell szereznünk a szív tisztaságát és meg kell szabadulnunk az önző akarattól. Ha nincs csend a lelkünkben, ha azt a különféle érzéki vágyak és érzelmek zajongása tölti ki, akkor nem halljuk meg a Belső Mester hangját, hanem csak a saját hangunkat halljuk, vagy még rosszabb esetben egy olyan hangot, amely tönkre akar tenni minket.

Ha tehát nem tapasztaljuk, hogy egyre mélyebben értjük a hit misztériumait és egyre inkább ebből élünk, hogy egyre mélyebb személyes közösségben vagyunk Istennel, akkor el kell kezdenünk átvizsgálnunk az életünket, hogy mivel akadályozzuk a Szentlélek működését.

Isten gyakran maga jön elénk és különféle fájdalmakat, szenvedéseket és kísértéseket enged meg az életünkben. Ilyenkor mindig érdemes végigimádkozni 4, hogy ezen a fájdalmon, szenvedésen, nehézségen keresztül Isten milyen akadályt akar felszámolni. Hogy ezzel milyen érzéki vágyunkon vagy  önző akaratunkon  akar fölülemelni minket, hogy egyre inkább átadjuk magunkat neki 5 és ilyen módon elcsendesülve egyre inkább be tudjuk fogadni az ajándékait. 6

1. A belénk öntött erények szintén az ember természetes szellemi képességeit, az értelmet és az akaratot képesítik természetfeletti működésre. Természetfeletti módon biztosítják számára azt a készséget, hogy könnyen és biztosan tegye meg mindazokat a cselekedeteket, amelyek Isten felé viszik az embert. Természetes módon nem érhetők el, kizárólag Isten ajándékaként kaphatja meg az ember őket.
2. A vallásosság erénye az igazságosság belénk öntött erényéhez tartozik, és abban segít, hogy az ember Istent megfelelően tisztelje.
3. A nyugalom imájáról részletesebben lásd a negyedik lakást A belső várkastélyhoz írt bevezetőben.
4. Lásd erről:
Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés
Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés
Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés
5. A belső tisztulás két szakaszáról lásd: Keresztes Szent János: A Kármelhegy útja. in: Keresztes Szent János művei I. Győri Kármelita Rendház 1995. és A lélek sötét éjszakája. in: Keresztes Szent János művei II. Győri Kármelita Rendház 1995.
6. Garrigou-Lagrange: THE THREE AGES OF THE INTERIOR LIFE.  Különösen az alábbi fejezetek:  
PART I/III. THE SPIRITUAL ORGANISM  
PART III/VII. THE SPIRITUAL EDIFICE IN PROFICIENTS
PART III/XXII. DOCILITY TO THE HOLY GHOST

2011. június 3., péntek

Avilai Szent Teréz: A belső várkastély

Megjelent Avilai Szent Teréz A belső várkastély című munkájának új magyar fordítása.

Ezt a művet, Teréz összes többi írásával együtt Szeghy Ernő OCD már lefordította a 20.század elején. Teréz szövegei komoly próba elé állítják a fordítót. Nem csak azért, mert közel ötszáz évvel ezelőtt íródtak, hanem főleg azért, mert nem irodalmi művekként készültek, hanem gyakorlatilag élőbeszéd lejegyzései. Azaz a fordítónak nemcsak az ötszáz évvel ezelőtti nyelvhasználat problémáival kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy Teréz szövege, mint az élőbeszéd általában, csak nagyon kevéssé igazodik az irodalmi nyelv és a formális logika szabályaihoz. Elkezd egy mondatot, majd anélkül, hogy befejezné, egy másik gondolatra tér át, majd innét ismét egy másikra. A gondolat menete nem a formális logika szabályait követi, hanem a beszélő személyes asszociációinak fonalán halad. Ez sokszor bonyolult összetételeket eredményez, amelyekben esetleg többszörösen is visszautal ki nem fejtett gondolataira. A legtöbb spanyol olvasónak is nehézséget okoz Teréz írásait olvasni. Ernő atya ezt a problémát úgy gondolta megoldani, hogy erőteljesen átírta Teréz szövegét. Így a maga korában valószínűleg könnyen olvasható művet adott a magyar közönség számára - noha ezt a stílust ma már a legtöbb ember nagyon idegennek érzi -, azonban stílusában és nagyon gyakran szövegében is messze eltávolodik Teréz eredeti írásától. Mindezek miatt nagyon aktuális volt már egy új fordítás.

A kármelita nővérek ez alapján a blog alapján kerestek meg minket, és 2010 tavaszán állapodtunk meg velük, hogy Tamás és én elkezdjük Teréz műveit újra lefordítani és - ha Isten megadja - akkor 2015-re, születésének ötszázadik évfordulójára, megpróbáljuk a legfontosabb munkáit közreadni.

Mi egy olyan fordítást igyekeztünk készíteni, amely mind stílusában, mind szövegében a lehető legszorosabban követi a spanyol eredetit. A szöveg megértését lábjegyzetek beiktatásával segítettük, illetve a könyv bevezetőjében részletesen összefoglaltuk Teréz gondolatmenetét. Ez utóbbit tesszük most közzé itt a blogban.

Bevezetés
„… élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” *

„Ha a Szentháromság valóban jelen van bennünk, ha az Ige ténylegesen testet öltött, meghalt értünk és valóban jelen van az Oltáriszentségben, ha a misében minden nap szentségileg felajánlja Magát értünk, ha Önmagát mint ételt adja nekünk – ha mindez igaz, akkor csak a szentek azok, akik teljesen rendben vannak, minthogy az élet sötétségei és nehézségei közepette gyakori, mintegy tapasztalati tudáson és az állandóan növekvő szereteten keresztül felfogott isteni jelenlét által élnek. S az Istennel szorosan egyesült élet lényegi minőségében messze nem tűnik valami alapvetően rendkívülinek, hanem egyedül ez látszik teljesen normálisnak. Mielőtt elérnénk ezt az egységet, olyanok vagyunk, mint egy még félálomban lévő ember, aki nem tud valóban és eléggé élni a nekünk adott hatalmas kinccsel és az egyre újabb kegyelmekkel, amelyeket azok kapnak, akik nagylelkűen akarják követni a mi Urunkat.” *


Az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legfontosabb művét tartja kezében az olvasó. Teresa de Ahumadának, szerzetesi nevén Teresa de Jesúsnak, akit azóta már Avilai Szent Terézként ismer a világ, adatott meg az a különleges kegyelem, hogy A belső várkastély című művében – a történelem során először és azóta is egyedülállóan – összefoglalást adjon a keresztény misztika teljességéről.

Misztika a kereszténység kezdete óta létezik, s erről írásbeli beszámolóink is vannak. Pál apostol már rendkívül magas misztikus kegyelmekről számol be a Korinthusiakhoz írt levelében.  Ennek ellenére egészen a tizenhatodik század második feléig, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János munkásságáig csak töredékes utalásokat találunk rá, és egyetlen szerző sem írja le részleteiben azt a folyamatot, amely a keresztény misztikát lényegileg megkülönbözteti minden egyéb, misztikának nevezett dologtól.

Az emberek sokszor, sokféleképpen keresték Istent a történelem során, de csak a kereszténységben történt meg az, hogy Isten minden emberi reményt fölülmúlóan megnyitotta Önmagát, és beemelte az embert saját legbensőbb életébe, a Szentháromság szeretetközösségébe – már itt a földön. Ennek a folyamatnak a megtapasztalása a keresztény misztika.

Minden keresztény ember a keresztségben megkapja a megszentelő kegyelmet, Istennek azt a ajándékát, amely kizárólagosan lehetővé teszi, hogy az ember részt vegyen Isten belső életében, úgy értse Istent, ahogy Ő érti Önmagát és Úgy szeresse Istent, ahogy Ő szereti Önmagát. Ahogyan a huszadik század egyik legjelentősebb teológusa mondja: „Isten közvetlen látása (…) meghaladja minden teremtett értelem – mind az angyal mind az ember – képességét. Természetesen a teremtett értelem – mind az angyal, mind az ember – képes valóban megismerni Istent a természet rendjében megmutatkozó végzései alapján, de nem képes Őt úgy látni, ahogy Ő látja Önmagát. (…) A teremtett értelem az isteni lényeg közvetlen látásához csupán az ajándékba kapott segítség, Isten kegyelme által képes felemelkedni. Az angyalban és bennünk ez a kegyelem arra hasonlít, ahogyan egy vad fa képessé lesz a beoltás által jó gyümölcsöt teremni. Az angyal és az emberi lélek csak akkor válhat képessé Isten természetfeletti ismeretére és természetfeletti szeretetére, ha befogadja ezt az isteni oltást, a megszentelő kegyelmet, amely részvétel az isteni természetben és Isten belső életében. Csak ez a kegyelem – ha befogadtuk a lelkünk lényegébe, mint szabad ajándékot – tudja a lelket felemelni oda, hogy egyáltalán képes legyen a lényegi isteni tevékenységekre, csak ez a kegyelem teheti képessé arra, hogy közvetlenül úgy lássa Istent, ahogy Ő látja Önmagát és úgy szeresse Istent, ahogy Ő szereti Önmagát. Más szavakkal, az értelem és az akarat megistenülése az előfeltétele annak, hogy maga a lélek – a lélek lényege –, ahonnét ezek a képességek fakadnak, megistenüljön.” 

A megszentelő kegyelem, amelyet befogadunk olyan, mint egy mag, amelyből majd az egész növény kialakul; mint egy makk, amelyből majd a tölgy lesz. „Minden hagyomány kijelenti, hogy a kegyelem élete a földön, valójában a mennyei dicsőség magja. Szent Tamás örömmel mondja: »A kegyelem nem más, mint a mennyei dicsőség kezdete bennünk.«” 

Minden keresztény ember élete valójában ennek a magnak a kibontakozásáról és kifejlődéséről szól. Ez az, amit a keresztény hagyomány Istennel való egyesülésnek nevez. A misztikus ezt a folyamatot érzékelhetően meg is tapasztalja, de a folyamaton minden kerezténynek végig kell menni. „Vannak, akik azt gondolják, hogy elég éppen csak megmenekülni, nem kell szentnek lenni. Természetesen nem kell csodatévő vagy az Egyház által kinyilvánított szentnek lenni, de a megmenekülés és a szentté válás ugyanaz. A mennybe ugyanis csak a szentek vétetnek föl. Vagy itt a földön, vagy a tisztítótűzben, de teljesen meg kell tisztulni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a mennybe.  (…) Ebből következik, hogy a misztikus teológia nemcsak olyan lelkek útmutatására alkalmas, akik rendkívüli vezetést kapnak, hanem minden olyan bensőséges lélek irányítására is, akik nem akarnak megállni a fejlődésben, akik odaadóan törekszenek a tökéletességre, és igyekeznek egységben maradni Istennel a mindennapi élet erőfeszítései és ellentmondásai közepette.” 

Mindehhez a múlt század egyik legjelentősebb kármelita lelki mestere a következőket teszi hozzá: „Ez az egység, amelyet Isten az ember természetfeletti céljául tűzött ki, már a földön a legnagyobb értékkel bír. (...) Mennyei boldogságunk is egyesülésünk fokától függ. Keresztes Szent János azt mondja, hogy mindenki a saját edényét viszi, és azzal merít az Istenség Tengeréből. Az egyesülésben elért szeretet foka határozza meg az edény befogadóképességét, és így az istenlátás erősségét és az örök boldogság mértékét.” 

A keresztény ember Istennel való egyesülésének ezt a folyamatát írja le Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvében. A belső várkastély a kegyelemben lévő lélek. Teréz ezt a képet egy látomásban kapja 1577-ben. Ekkorra már több könyvet is írt misztikus tapasztalatairól, de környezete újabb írásokat kér tőle. Teréz azonban mindig talál valami kifogást. De Toledóban gyóntatója, Alonso Velázquez   megparancsolja neki, hogy írjon az imádságról. Teréz engedelmeskedni akar, de nem tudja mit írjon, úgy érzi, hogy már mindent megírt. Kéri Istent, segítsen, mit kell mondania. Válaszul 1577. június 2-án, Szentháromság ünnepén megkapja híres látomását a kegyelemben lévő lélek állapotáról. Teréz szenttéavatási perében ezt a látomást a domonkos Diego de Yepes a következőképpen írja le:

„A Szentanya szerette volna látni a kegyelem állapotában lévő lélek szépségét. Miközben nagyon vágyott erre, azt a feladatot kapta, hogy írjon az imádságról. Amikor Szentháromság ünnepének előestéjén azon gondolkodott, hogyan közelítse meg a kérdést, Isten maga adott neki útmutatást. Egy gyönyörű látomásban a következőket mutatta hű szolgálójának. Ámuló szemei elé emelkedett valami, ami olyan volt, mint egy ragyogó kristályból épült várkastély. Világosan fel lehetett ismerni, hogy a vár különböző részlegekből vagy lakásokból áll. E lakások közül a legbelsőben trónolt az örök dicsőség Királya, Akinek ragyogó fényessége a vár összes lakását átjárta és kimondhatatlan szépséget kölcsönzött azoknak. Ezt a mennyei ragyogást azonban csak a várkastélyon belül lehetett érzékelni, kívül minden szennyes és sötét volt, tele kígyókkal és férgekkel. Ebben a várkastélyban a szent a kegyelemben lévő lélek szépségét ismerte fel.” 

Teréz azonnal hozzáfog a munkához. Hét lakásra osztja fel a várat, ugyanígy a könyvet is hét részre, amelyeket további fejezetekre tagol. Ennek a látomásnak a fényétől vezettetve Teréz lakásról lakásra haladva elmondja a kegyelemben lévő ember Istennel való egyesülésének teljes folyamatát.

A kapcsolat első lépése – az első lakás –, hogy az ember a keresztség által bekerüljön a megszentelő kegyelem állapotába, vagy ha az a tragédia történt vele, hogy valamilyen bűn miatt elvesztette ezt, akkor a bűnbocsánat által visszaszerezze. Ez a kegyelem teszi lehetővé az ember számára, hogy válaszolni tudjon Isten szeretére, hogy Isten legyen a legfontosabb az életében. Ahhoz, hogy valaki belépjen az első lakásba, nem elegendő, ha pusztán a vallásos élet elvárt formáinak megfelelően viselkedik, vagy ha különféle vallási gyakorlatokat végez: szükség van arra a döntésre, hogy Istent helyezi első helyre az életében. Ez azt jelenti, hogy igyekszik megszabadulni mindattól, ami Isten és közéje állhat, illetve mindent megtenni azért, hogy a lehető legközelebb kerülhessen Istenhez.

Sem az egyiket sem a másikat nem tudja elérni kizárólag saját erejéből. Isten azonban mindig megadja neki a szükséges természetfeletti segítséget, a kegyelmet, amelyet elfogadhat és amellyel együttműködhet. S ha ezt megteszi, akkor elindulhat az a kettős folyamat, amelyben létrejön a teljes önátadás Isten és az ember között. Egyfelől a tisztulás, amelynek során Isten az ember együttműködésével megtisztítja őt mindattól, ami gátolja ezt az önátadást. Másfelől a tényleges és mélységes önátadás mindkét részről, amelynek során az ember megtapasztalhatja Isten szeretetének számtalan megnyilvánulását, Isten pedig érezteti az emberrel szeretetét, ajándékokat ad, és megmutatja Önmagát az embernek. Mindehhez Isten kitüntetett módon használja fel az imát. Teréz tehát elsősorban ezekről fog beszélni.

Az első lakásban, azzal a döntéssel, hogy az ember Istent helyezi az életében az első helyre, megkezdődik egy mélyebb és bensőségesebb élet, a tisztulás, Isten szeretetének a befogadása és az ehhez feltétlenül szükséges párbeszéd, az ima.

Az embernek el kell kezdeni rendszeresen imádkoznia, olyan életrendet kialakítania, amely biztosítja állapotbeli kötelességeinek teljesítését és az Istenhez való visszatérést, ezenkívül kerülnie kell minden olyan helyzetet, amelyben bűnbe eshetne.  Teréz – az egész keresztény hagyománnyal egyetértésben – magától éretetődőnek tekinti, hogy a kezdők valami olyan imaformát gyakorolnak, amely a természetes képességekre épít, s a lelki olvasmányokon, az azokon való gondolkodáson, az elmélkedésen alapul.  Isten mindezeken keresztül elkezd megadni az embernek egy olyan békét és örömet, amit semmi más nem képes megadni a világban.

Aki sem jó, sem rossz dolog miatt nem fordul el Istentől, hanem kitart mindebben, máris belépett a második lakásba. Itt Isten természetes közvetítőkön keresztül szólítja meg az embert: „Nem mondom, hogy ezek a hangok és szólítások olyanok, mint azok, amelyekről később fogok beszélni, hanem inkább a jó emberek szava, vagy prédikációk, vagy amit jó könyvekben olvasunk, és sok más dolog, amiről hallottátok, hogy Isten azon keresztül szólít meg minket; vagy betegségek, szenvedések, és azok az igazságok, amelyeket olyan pillanatokban tanít, amikor imádság közepette vagyunk…”  Ezek segítségével az értelem Isten kegyelmi támogatásával egyre inkább a valóságnak megfelelően – azaz Isten szemszögéből – látja a világot. Ezzel párhuzamosan az akarat a mindennapi életben egyre inkább Isten akaratát keresi és követi. Ugyanakkor a gonosz nagyon komolyan harcol azért, hogy visszaszerezze a lelket: „De rettenetes az a harc, amelyet a gonosz szellemek ezer módon folytatnak itt ellenünk (…), a lélek szeme elé állítják a világi dolgoknak e kígyóit, s szinte örökké tartónak mutatják a világ élvezetét és megbecsülését, a barátokat és rokonokat, az egészséget a vezeklés dolgában (…) és az akadályok ezer más formáját.” Aki azonban valóban Isten akaratát keresi, az Ő segítségével képes lesz arra, hogy minden körülmények között, akár környezetének helytelenítése ellenére is, minden helyzetben megtegye azt. Az ember életében megszilárdul az a rendszeres élet- és imamód, amely egész életének Isten felé fordítását segíti elő.

Akiket a kísértések nem fordítanak vissza, hanem szilárdan kitartanak benne, hogy hétköznapjaikban is mindenben Isten akaratát keressék és azt kövessék, belépnek a harmadik lakásba. Teréz a következőképpen ír róluk: „Nem kis kegyelmet tett velük az Úr, hogy túljutottak az első nehézségeken, hanem igen nagyot. Az ilyenekből, úgy hiszem, az Úr jósága folytán sok van a világban. Nagyon kívánják, hogy ne bántsák meg Ő Felségét, és még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Barátai a vezeklésnek és a visszavonultságnak, jól töltik az időt, gyakorolják magukat a felebarátok iránti szeretet cselekedeteiben, nagyon megfontoltak a beszédben, az öltözködésben és házuk vezetésében.” Teréz mindezt igen jónak és szükségesnek tartja.A harmadik lakásban azonban nem az így elért eredményeket taglalja, hanem jórészt azt elemzi briliáns módon, hogyan lehet egy jól felépített és minden szempontból jónak hitt keresztény élet keretei között mégis ellenállni Isten akaratának.

 A negyedik lakásban kezd el Teréz Istennek azokról a kegyelmeiről beszélni, amelyek közvetlenül átalakítják az értelmet és az akaratot. De még mielőtt erre rátérne, hosszan részletezi, hogyan próbálják az emberek ezeknek a kegyelmeknek – amelyek csak és kizárólag Isten ajándékaként kaphatóak meg – a hamisítványait saját erőfeszítéseik révén, önmaguk, érzelmeik és idegrendszerük különféle manipulálásával megszerezni. Teréz itt veszi fel azt a szálat, amely aztán az egész könyvön végigfut: az Istennel való közösség nem abban áll, hogy valakinek szüntelenül nagy érzelmei vagy emelkedett gondolatai vannak, hogy inspirációkat, útmutatásokat, üzeneteket, látomásokat és hallomásokat vél kapni, hanem „…a nagyobb elszántságban, hogy mindenben Istent kívánjuk elégedetté tenni, és amennyire csak tudjuk, igyekezzünk nem megbántani Őt…”. 

Isten az ima természetfeletti formájában, a szemlélődő imában engedi megtapasztalni azokat a kegyelmeket, amelyek közvetlenül átalakulásokat hoznak létre az emberben, majd végül Önmagát is.  Ennek során Isten, Aki a megszentelő kegyelem állapotában lévő minden keresztény lelkének központjában jelen van, közvetlenül is felveszi a kapcsolatot az emberrel. Először a lélek perifériáival, majd egyre mélyebb rétegeivel közli Önmagát, és így hoz létre Maga és az ember között szeretetközösséget, egészen a teljes egységben megvalósuló közösségig.

A legelső ilyen kapcsolatfelvétel a természetfeletti összeszedettség imája. Teréz egy képpel írja le ezt: Isten, a nagy Király, aki várban van, halk füttyszóval hívja vissza a várnak a falon kívül kóborló lakóit, az érzékeket és a képességeket. Ennek során elsőként az érzékek és a külső lelkierők tapasztalják meg a bensőkben lakó Isten működését. „Néha még mielőtt elkezdene Istenre gondolni, ez az ember   már bent van a várban, nem tudni, honnét, sem azt, hogy miként hallotta meg pásztora füttyét. Hiszen nem hallás útján történt – mert semmi sem volt hallható –, hanem az ember valami finom és határozott belső összpontosulást érez, ahogy majd meglátja, akivel ez megtörténik…”  A természetfeletti összeszedettség még nem Isten közvetlen megismerése, de már természetfeletti kegyelem. A lelkierőket Isten nyugalomba helyezi, és azok megérzik Isten közelségét, anélkül, hogy világosan fel tudnák Őt fogni. Az imádkozó befelé fordul és összeszedett békét érez, s az ima utóhatása is összeszedett béke. Az aktív imából a szemlélődésbe való átmenetkor szokta megadni Isten, hogy a belső nyugtalanságot leküzdje, illetve hogy az aktív belső imából az egyszerű békés szemlélődésbe átvigyen. Nem kell, hogy ezt egyéb természetfeletti kegyelmek is kövessék, de többnyire ezek előhírnöke szokott lenni.

A következő lépés a nyugalom imája, ahol még mindig nem magát Istent tapasztaljuk meg, hanem Istennek a lélek iránti szeretetét. Ezt Teréz a két medencéről szóló hasonlattal írja le. Az ima természetes formáit, amelyeket az ember a saját erejéből el tud érni, olyan medencéhez hasonlítja, amelybe messziről, sok munkával, hosszú vízvezetéken át odavezetve jön a víz. A másik medence a nyugalom imája, amikor is „…a víz közvetlenül a forrásból jön, amely Isten. S így amikor Ő Felsége akarja és jónak látja megadni valamilyen természetfeletti kegyelmet, olyankor nagy békével, nyugodtsággal és csendességgel létrehozza azt önmagunk legbelsejéből (…), s ez a víz bejár minden lakást és képességet, míg el nem ér a testhez.”  Isten jelenlétén keresztül békébe helyezi a lelket. Az összes lelkierő megnyugszik és a lélek érzi (a külső érzékeléstől eltérő módon), hogy Isten közelében van. Isten természetfeletti fényt közöl az értelemmel és szeretetet az akarattal. A szemlélődő nem tudja a fényt érzékelni, csak majd ima után a hatásait, a szeretetet viszont közvetlenül is tapasztaljuk. 

Noha ez az ima kimondottan kellemes és pihentető, egyfajta alvás-közeli állapothoz hasonlít, mégsem ez a kellemesség a lényege, hanem azok a természetfeletti hatások, az akarat és az értelem természetfeletti módon történő megemelése, amelyeket Isten ezen állapot során létrehoz a lélekben, s „…előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy Ő teljesen beleférjen. Ez a hajlékonyság és belső tágasság látszik meg abban is, ami a lélekben megmarad: hogy nem kötődik annyira a dolgokhoz Isten szolgálatában, mint korábban, hanem sokkal nagyobb tágasságra tesz szert. (…) Aki korábban félt az aszkézistől, nehogy elveszítse az egészségét, most úgy érzi, hogy Istenért mindenre képes, és a korábbinál erősebb vágyat érez, hogy tegyen Őérte. A szenvedéstől való addigi félelme jelentősen csökken, mert már élőbb a hite, és megérti, hogy ha elfogadja ezt Istenért, Ő Felsége megadja neki a kegyelmet, hogy türelemmel elviselje, sőt olykor azt is, hogy kívánja, mert akarata is megerősödik abban, hogy tegyen valamit Istenért. Minthogy jobban ismeri már az Ő nagyságát, önmagát nyomorultabbnak tartja; minthogy megtapasztalta már Isten örömét, látja, hogy a világ minden öröme hitványság. Lépésről lépésre elszakad tőlük, és egyre inkább ura lesz önmagának azért, hogy ezt megtegye. Végül minden erényben jobbá lesz és folyamatosan növekszik…” 

Az ötödik lakásban az ember már nemcsak Isten szeretetét, hanem magát Istent is megtapasztalhatja. Teréz a következőképen írja ezt le: „ahogy mikor ketten összeházasodni szándékoznak, meg kell nézni, összeillők-e, és szeretik-e egymást, és jól kijönnek-e egymással, hogy minél több örömet szerezzenek egymásnak, úgy van itt is. (…) Ő Felsége (…) minthogy azt akarja, hogy a lélek jobban megismerje Őt, azt a kegyelmet adja neki, hogy – mint mondani szokás – szemtől szembe lássák egymást, és Magához kapcsolja őt. Mondhatjuk, hogy így van ez, mivel rendkívül rövid idő alatt történik. Akkor már nincs szó adásról és elfogadásról, hanem a lélek valamilyen titkos módon látja, ki ez a Vőlegény, akihez mennie kell.”  Ez nem olyan álomszerű állapotban történik, mint a nyugalmi ima, hanem teljes sötétségben zajlik. Arra a rövid időre, amíg Isten Magához kapcsolja az embert, teljesen felfüggeszti a lélek erőinek működését, és akárcsak az ájulásban, az ember elveszti öntudatát. Ezzel együtt, miután magához tér, teljes bizonyossággal tudja, hogy Istennel találkozott.

Az egyesülés kegyelmét a Gyermek Jézusról nevezett Maria-Eugène a következőképpen írja le: „Ennek az érintkezésnek során Isten túlcsorduló szeretetet önt belénk. Érthető, hogy ez legerőteljesebben az akaratra hat, hiszen az akarat az a lelki képesség, amely a szeretetet befogadja. Amikor Isten megragadja az akaratot, akkor az teljesen az Ő irgalmas akaratának birtokába kerül. (...) Ez a szeretet annyira túláradó és nemes, hogy örökre megpecsételi a lelket. A szubsztanciális érintés hatásai olyan mélyek és változtathatatlanok, mint maga a lélek lényege, amelybe íródnak. Az egyesülés misztikus kegyelme során Isten valóban birtokába veszi a lelket, aki ettől kezdve egyfajta isteni pecséttel lesz megjelölve” .

Az isteni birtokbavétel eredménye az eloldódás és az elszakadás. A lélek számára idegenné válnak mindazok a dolgok, amelyek előzőleg lekötötték és teljesen szabaddá válik Isten számára: „Vágyai szerint minden kevés neki, amit Istenért tud tenni. Nem tartja soknak, amit a szenteknek el kellett szenvedniük, mert már tapasztalatból érti, hogyan segít az Úr, és hogyan alakítja át a lelket úgy, hogy fel sem lehet ismerni. Mert a gyengeség helyett, amelyet korábban tapasztalt a vezeklésben, most már erőt talál magában. A rokonokhoz, barátokhoz vagy vagyonhoz való kötődést (mert hiába a cselekedetek, az elszántság, az elszakadni akarás, csak úgy tűnt, hogy még jobban kötődik hozzájuk), most nyomasztónak találja...” 

Teréz ahhoz hasonlítja ezt az átalakulást, mint amikor a bábból pillangó lesz. Kérdés, hogy kizárólag a szemlélődők kiváltsága-e ez a csodálatos átalakulás. Teréz válasza egyértelmű nem. Isten ezt a kegyelmet bárkinek bármilyen életkörülmények között megadhatja, aki valóban átadja Neki az életét – és senki másnak, éljen bár klauzúrában, vagy bármennyit is imádkozzék. A misztikus út sajátos jellemzője a lélek erőinek felfüggesztése, nem pedig a kegyelem valamiféle sajátos minősége. Bármelyik úton történjen is az akarat egyesülése, ennek lényege mindig az, hogy Isten szeretetteli módon birtokba veszi az akaratatot, s ettől kezdve az készségesen engedelmeskedik Isten indításainak.

Miután az az ötödik lakásban megtörtént az első közvetlen kapcsolatfelvétel Isten és a lélek között, a hatodik lakásban Isten újra és újra egyre mélyebben közli Magát a lélek centrumával és egyre mélyebben, új minőségben kapcsolja Magához a lelket. A kapcsolatnak ezt az új formáját elragadtatásnak nevezik és azt a kegyelmet, amelyet ezen keresztül ad Isten, misztikus eljegyzésnek. Teréz a következőképpen írja le: „Látni fogjátok tehát, mit tesz Ő Felsége, hogy megkösse ezt az eljegyzést, amely, úgy vélem, akkor történik meg, amikor elragadtatások révén kiemeli az embert érzékeiből  (…), Ő Felsége, irgalmassága által megindítva, miután látta hosszan szenvedni a vágytól, a lélek belsejéből növeszti elő azt a szikrát, amelyről szó volt,  hogy teljesen elégve, mint a főnixmadár, megújuljon (…), és megtisztulva egyesíti őt Magával, anélkül, hogy bárki értené ezt itt rajtuk kettőjükön kívül. Még maga a lélek sem érti azon a módon, hogy képes lenne azután elmondani, noha nincs híján belső érzékeinek (…), ebben az esetben a lélek annyira éber Isten dolgaira, s olyan nagy a világossága és ismerete Ő Felségéről, mint soha máskor.” 

Az elragadtatás során, miközben a külső érzékeknek és gyakran magának a testnek a működése is úgy fel van függesztve, hogy időnként kétséges, egyáltalán életben van-e az illető, a lélek szellemi módon felfogja, hogy mi történik vele és meg tudja tapasztalni Istent. Ahogy ezt a már említett kármelita lelki mester nagyon szépen megfogalmazza: „Az eljegyzéskor az elragadtatás során nemcsak egy gazdagító érintés történik, hanem valódi belépés Istenbe. Ennek megfelelően már nem a misztikus egyesülés sötétsége uralkodik, hanem a kápráztató fény. A lélek nyitott szemmel lép be Istenbe!” 

És Isten képzeleti és értelmi látomások révén „…mint saját tulajdonának és menyasszonyának megmutat egy kicsi részecskét a királyságból, amelyet Tőle nyert.”  A lélek úgy „…érzi, hogy teljesen egy másik régióban volt, amely nagyon különbözik ettől, ahol élünk; és ott az ittenitől annyira különböző fényt mutattak neki, hogy ha egész életében igyekezne is azt más dolgokkal együtt kitalálni, képtelen volna rá.  (…) Máskor azokkal a dolgokkal együtt, amelyeket lelki szemeivel értelmi látomásban lát, másokat is mutatnak neki, különösen angyalok sokaságát az ő Urukkal,  és anélkül, hogy bármit látna a test vagy a lélek szemeivel, olyan csodálatos megismeréssel mutatják neki, hogy el sem tudom mondani, mindazt, amiről beszélek, és sok más dolgot, amelyek nem elmondhatóak.” 

A hatodik lakásban Isten nemcsak rendkívüli dolgokat mutat meg a léleknek, hanem rendkívüli mértékben át is alakítja az embert. Teréz csak utal arra – és majd Keresztes Szent János fejti ki részletesen  –, hogy Isten ebben a szakaszban milyen mélyen tisztítja meg a lelket. Ezek az emberek már régen mentesek nemcsak a súlyos bűnöktől, de a bocsánatosak jelentős részétől is. Nem ezektől kell megtisztulniuk, hanem mindattól az Istennel szembeni ellenállástól, amely meggátolná a személyt a teljes önátadásban. Ezt a tisztulást mindenki rettenetesnek írja le, s ez azzal a népszerű elképzeléssel ellentétben, hogy az ember alapvetően jó - figyelmen kívül hagyva, hogy az eredeti bűn következtében természete rosszra hajló lett -, félelmetesen megmutatja, milyen szörnyű ellenállás van az ember lelkében Istennel szemben, ha a legnagyobb szentek is csak ilyen szenvedéseken keresztül tudnak megszabadulni tőle.

Isten nemcsak a tisztításon keresztül alakítja át az embert, hanem ezzel párhuzamosan építi is, az ilyenkor befogadott kegyelmek rendkívül magas szintű erényekhez segítik.  A kegyelmek egy része pedig a személy sajátos küldetéséhez szükséges különleges kegyelem. Teréz hosszan ír például a szívsebzés kegyelméről: „Az történik ilyenkor … jön valahonnét – nem érteni, honnét, sem hogy hogyan – egy ütés, vagy mintha egy tüzes nyíl jönne; *  nem mondom, hogy nyíl, de bármilyen dolog is legyen, világosan látszik, hogy nem származhat a mi természetünkből. Nem is ütés, noha ütést mondok, de élesebben sebez, és nem onnét van, ahonnét a fájdalmakat érezzük itt – véleményem szerint –, hanem a lélek legmélyéről és legbelsejéből, ahol ez a sugár, amely igen gyorsan átmegy mindenen, amit a mi természetünknek ezen a földjén talál, mindent porrá tesz, úgyhogy amíg tart, saját létezésünknek is lehetetlen tudatában lenni.”  Természetesen itt is saját tapasztalatáról beszél. A hagyomány szerint Teréz valószínűleg ekkor kapta meg a lélek zsengéjének ajándékát és a szellemi anyaság kegyelmét. Az előbbit rendalapítók kapják, az utóbbival pedig az eljövendő lelki gyermekek számának megfelelő belső gazdagságot és nagyságot kap az ember, amely képessé teszi többek közt arra, hogy áthagyományozza a lelkek fejlődéséhez szükséges tanítást.

Ennek a folyamatnak a különös kettősségéről – egyszerre rendkívül fájdalmas és mégis elmondhatatlanul örömteli –, amely a lélek tisztulásának egész folyamatát jellemzi, de a hatodik lakásban különösen intenzív, így ír Teréz: „…ahogy jobban és jobban megismeri az ő Istene nagyságát, és látja, milyen távol van Tőle, és milyen szakadék választja el attól, hogy élvezze Őt, egyre nagyobbra nő a vágya. És növekszik benne a szeretet is, ahogy egyre jobban felfedezi, mennyire szeretetre méltó ez a nagy Isten és Úr (…), mindezzel a szenvedéssel és gyötrelemmel együtt – amelynél, úgy hiszem, semmilyen földi szenvedés sem lehet nagyobb, mert ez a személy ugyan sokat elszenvedett, úgy testit mint szellemit, de mind semminek tűnik neki ezzel összehasonlítva – érzi a lélek, hogy ez a fájdalom mennyire értékes, és érzi jól, hogy nem lenne képes kiérdemelni.” 

S aki végigment ezen a tisztuláson, az eléri a hetedik lakást és megkapja a szellemi házasság kegyelmét. „Ha a mi Urunk jónak látja megkönyörülni azon, amit az Őiránta való vágy folytán elszenvedett és elszenved ez a lélek, akit szellemileg már eljegyzett Magának, akkor először is, hogy a szellemi házasságot megkösse, beviszi az Ő lakásába, a hetedik lakásba.  (…) ez a titkos egyesülés a lélek legbelső központjában megy végbe, amely ott van, ahol maga Isten  (…) Nem mondhatunk mást, mint hogy amennyire fel lehet fogni, a lélek –úgy értem, a lélek szelleme – eggyé válik Istennel, Aki szintén szellem …”  Teréz hasonlatokkal érzékelteti, hogy mennyire mélységes ez az egyesülés. Először az ötödik és a hatodik lakás egyesülését írja le: „…olyan, mint ha két viaszgyertyát annyira szorosan egymás mellé helyeznének, hogy teljes lángjuk egyesülne; vagy mintha a kanóc, a fény és a gyertya is egy lenne, de utána jól szét lehetne választani az egyik gyertyát a másiktól, és ismét két gyertya lenne két kanóccal.” A hetedik lakásban ellenben „…úgy van, mintha az égből víz hullana alá egy folyóba vagy kútba, ahol az egész egyetlen vízzé áll össze, úgy, hogy már nem lehet szétválasztani és elkülöníteni a folyó vizét és azt, ami az égből hullott. Vagy amikor egy kis patakocska a tengerbe ömlik, már nincs mód szétválasztani tőle.” 

Az ember nem jut el ezzel a földön a mennyországba, sőt általában ezeket az embereket rendkívüli megpróbáltatások és szenvedések érik, és ezért a képességek, az érzékek és a szenvedélyek egyáltalán nincsenek mindig békében, de a lélek centruma mindig össze van kapcsolódva Istennel. „A lélek (…) nem mozdul onnan a központból, és békéjét sem veszíti el, mert Az, Aki megadta a békét az apostoloknak, amikor együtt voltak, neki is meg tudja azt adni.  (…) Istennek e templomában, ebben a lakásában (…) csak Ő és a lélek örvendeznek nagyon nagy csenddel.” 

Ez a két dolog egyáltalán nincs ellentmondásban: „…ne gondolja senki, csak azért van, hogy ezeket a lelkeket megajándékozza – ami nagy tévedés volna –, hanem mert Ő Felsége nem tud nagyobbat adni nekünk, mint hogy olyan életet ad, amely az Ő annyira szeretett Fiának életét utánozza. És így biztosra veszem, hogy ezek a kegyelmek arra valók, hogy megerősítsék gyengeségünket (…), s hogy képessek legyünk utánozni Őt abban is, hogy sokat szenvedünk.” 

A lélek elérte a legtöbbet, amit ezen a földön el lehet érni: „…élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” S erre nemcsak a misztikusokat hívja meg Isten, hanem mindenkit. A kegyelmet mindenkinek megadja, ezt a belső átalakulást mindenkiben véghezviszi – aki átadja Neki az életét. A misztikusok csak abban különböznek a többiektől, hogy ők ezt a folyamatot belsőleg is meg tudják tapasztalni, és ha még arra is kegyelmet kapnak, be is tudnak róla számolni. Avilai Szent Teréz mindent megkapott. Adja Isten, ez a könyve minden olvasóját közelebb vigye ahhoz, hogy Krisztus éljen benne.

2011. május 5., csütörtök

Ha hősnek kell lenni

Reginald Garrigou-Lagrange arról írt, hogy üldözések idején "... az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke...".

Gyakran azonban az ember a hétköznapokban is az elé a választás elé kerül, hogy vagy hősi fokon gyakorolja az erényeket vagy olyan súlyos bűnt kell elkövetnie, hogy elveszik a lelke:

Egy asszonyt megcsalta a férje. Megbocsájtott neki, visszafogadta. Néhány hónappal később szinte egyszerre derült ki, hogy a férj felújította kapcsolatát és hogy ő babát vár. Egy másik asszony megtudta, hogy rákos, majd néhány nap múlva, hogy babát vár. Ha elvetetik a babájukat, elveszítik a lelküket. Ilyen helyzetben megtartani a babát, ahhoz azonban kétségtelenül hősies szeretet kell.

Mint ahogy az az apa is hősiesen kell hogy szeressen, akinek a fiáról lassanként kiderül, hogy az édesanyja betegsége és korai halála olyan súlyos érzelmi sérüléseket okozott, hogy a gyerek szinte egyáltalán nem képes bízni és kapcsolódni.

Vagy aki el kell, hogy fogadja: a férje olyan sérült érzelmileg, hogy csak nagyon töredékesen lehet vele szeretetkapcsolatban lenni. És ez belátható időn belül valószínűleg nem fog változni, és évekig anélkül kell kitartani és szeretni, hogy viszonzásképpen megkapná azt a melegséget és elfogadást, amire vágyik.

Vagy az a lány, aki elmúlt hatvan éves, de mindezidáig abban telt az élete, hogy az anyját szolgálta ki, akinek meg kell, hogy bocsássa, hogy az egész életére rátelepedett és tönkretette azt.

Vagy az az ismerősöm, aki csecsemőként úgy került állami gondozásba, hogy ha nem érkezik meg a védőnő, a másnapot már nem éli meg, és akit ezek után egy szadista nevelőanya nevelt fel. Vagy az, aki súlyos testi fogyatékossággal született vagy akinek az autista fiáról kell gondoskodni vagy akinek azzal kell szembenéznie, hogy depressziós a lánya. Azt hiszem, mindenki tudja folytatni a sort.

Mindez azért is olyan nehéz, mert nem egy pillanatnyi hősiességről van szó, hanem hosszú, gyakran évekig vagy vagy évtizedekig szükséges kitartásról.

Ez nem megy saját erőből. Ha azonban ezt az ember tudja és Istenhez fordulva kéri mindehhez az erőt, Isten soha nem fogja őt cserben hagyni, meg fogja adni, hogy bármilyen nehézségek közepette is, ki tudjon tartani a szeretetben.

Ezt az erőt azonban nap mint nap, sőt néha pillanatról pillanatra kérni kell. Ahogy valaki ezt nemrégiben olyan zseniálisan fogalmazta meg egy nehéz helyzetben: Eddig éltem és közben imádkoztam, mostantól imádkozom és közben élek.

2011. március 30., szerda

Garrigou-Lagrange a megpróbáltatások idejéről

"... vannak olykor kollektív tisztulások is, mint például az üldözések, és tudnia kell a léleknek hogyan fordítsa ezt a saját hasznára. Ilyen alkalmakkor az erények hősi foka válik szükségessé; az ember abba a szerencsés kényszerűségbe kerül, hogy szentnek kell lennie, azért hogy el ne vesszen. Ilyenkor azok, akik elfogadhatóan jónak látszanak a jólét idején, gyakran gyengének és gyávának bizonyulnak ezekben a nagy megpróbáltatásokban; mások ezzel szemben, ilyenkor mutatják meg a valódi jellemüket. Ezek a nehéz idők a következő hasznos meggondolásra kell hogy vezessenek minket: az igazi szentség a külsőleg nyugodt periódusokban sem igényel kisebb tisztulást, mint az üldözések által zaklatott időkben. Azoknak a szenteknek, akik az Egyház életének a legnyugodtabb szakaszaiban éltek, megvoltak a belső megpróbáltatásaik, amelyek nélkül a lelkük nem tudta volna elérni azt a tökéletes tisztaságot, amilyennek Isten látni akarta őket.

Egyetlen egy időszakban sem – akármilyen nyugodt is legyen az – válhat senki szentté anélkül, hogy hordozná a keresztjét, anélkül, hogy átalakulna a megfeszített Krisztus képére. Zaklatott időkben mindazonáltal az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke; ilyenkor hősi mértékben kell hinne, azért, hogy ne hátráljon meg. Más nyugodtabb periódusokban nem érződik ennyire sürgetőnek ez a szükség, noha ekkor is a keresztünket felvéve kell követni a mi Urunkat. Semmi tisztátalan nem léphet be a mennybe.

Végül, vannak kollektív megpróbáltatások, amelyek nagy egyenességet követelnek az akarattól. Például amikor a társadalomban, amelyben élünk, valami különleges esemény történik, amely arra kötelez minket, hogy bármilyen nagy áldozatokba kerül is, állást foglaljunk Isten mellett. Ezek az események az Úr látogatásai, ezekben megmutatkoznak, hogy kik az Ő igaz szolgái, akiknek nem elég csak jónak, hanem kitűnőeknek kell lenniük. Ez a jelentése annak, amit az agg Simeon mondott a világra jött Gyermek Jézusnak: „Íme, sokaknak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, amelyen ellene mondanak … hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” (Lk 2,34-35) Vagyis, Krisztus, aki mindenki megváltásáért jött, alkalom lesz sokak romlására. Akik visszautasítják, hogy felismerjék a Megváltót benne, hitetlenségbe esnek. Így a farizeusok titkos gondolatai megmutatkoznak, miközben azoké a farizeusoké, akik kétszáz évvel hamarébb éltek, részben rejtve maradhattak.Valami hasonló történik jelentős természetfeletti esemény esetén is, mint a Szent Szűz megjelenései Lourdesban – egy esemény, ami által elválik a jó és a rossz. Ahogy Pascal mondja, elég fény van azok számára, akik látni akarnak és elég sötét azok számára, akik nem akarnak látni. Ezek a nagy események, üldözések vagy az Úr különleges látogatásai alkalmak, alkalmak, amelyek során az igazak és a langyosak elválnak egymástól, fényt vetve arra, amit mi itt a lélek passzív tisztulásáról mondtunk. Azokban a periódusokban, amikor a társadalom élete nem különösebben jó vagy rossz, nem szükséges kevesebb tisztulás ahhoz, hogy elérjük a szentséget, mint a társadalmi megrázkódtatások idején.
Ami az Úr látogatásának idejét illeti, emlékeznünk kell rá, hogy ezek gyakran jelentősen különböznek. Vannak vigasztaló látogatások, mint a lourdesi jelenések, de ha az emberek nem tanulnak ebből, az Úr büntetni jön, és ha nem tanulnak ebből az isteni büntetésből, akkor Ő majd ítéletre jön el."

Garrigou-Lagrange a belső imáról


Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.

1. A belső ima - mi az és mi nem az.
2. A belső ima - célja Isten maga.
3. A belső ima - Isten kegyelmének befogadása.
4. A belső ima - a kegyelem működése.
5. A belső ima - Istennel való párbeszéd.
6. A belső ima - az elmélkedés.
7. A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára.
8. A belső ima - a kitartás fontossága.

2011. március 20., vasárnap

A belső ima - a kitartás fontossága

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

„Az imában való kitartással nagy dolgok nyerhetők meg, míg kitartás nélkül minden elveszhet.1

A kitartáshoz két dolog kell, bizalom Krisztusban és a Szentlélekben, akit Ő küld, és hogy engedjük magunkat Isten által vezetni az úton.

„A Szentlélek ott van tehát minden igaz emberben, minden lélekben, aki a kegyelem állapotában van. Ő, az élő Szeretet maga, tartózkodik bennünk, és nem marad tétlenül, hanem véghezviszi bennünk, hogy Ő legyen a belső Mesterünk hét ajándéka által, amelyek folyamatos belénk öntött képességet adnak, hogy biztosítsák a fogékonyságunkat Isten irányába. Ezek a képességek a szeretettel együtt fejlődnek bennünk. Ezért ha nem halljuk egyre jobban a belső Mester szent inspirációit, akkor ez azért van, mert túlságosan erősen önmagunkra figyelünk és nem eléggé vágyunk arra, hogy valójában Isten uralkodjon bennünk.”2

„Végül, ha a hit sötétjében is szilárdan kitartunk az Ő végtelen jóságának a gondolata mellett, amelyet minden áldásban, amelyet befogadunk közöl velünk, akkor egy nap Őt magát fogjuk szemlélni. ... És ahogy az önző ember mindig magára gondol és mindent magához viszonyít, el fogunk kezdeni mindig a bennünk jelen lévő Istenre gondolni és mindent hozzá viszonyítani. Akkor, még ha a legváratlanabb és legfájdalmasabb események történnek is, Isten dicsőségére fogunk gondolni és az Ő jóságának megnyilvánulására, és meg fogjuk pillantani a távolból Isten mindenek fölött valóságát, ami felé minden dolgok – a megpróbáltatások éppúgy mint az örömök – mutatnak.”3

1 - Reginald Garrigou-Lagrange: The three ages of the interior life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. B. How to Persevere in the Life of Prayer.2 - Reginald Garrigou-Lagrange: The three ages of the interior life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. B. How to Persevere in the Life of Prayer.3 - Reginald Garrigou-Lagrange: The three ages of the interior life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. B. How to Persevere in the Life of Prayer.