Jézust elutasítják saját városában - Lk 4, 16 - 30

16 Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. 17 Odadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor szétnyitotta a tekercset, arra helyre talált, ahol ez van írva:

18 „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, 19 és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Iz 61,1-2; 29,18; 58,6)

20 Azután összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. 21 Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” 22 Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kegyelem igéin, amelyek az ajkáról fakadtak. Aztán így szóltak: „Nem József fia ez?” 23 Ő ezt felelte nekik: „Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: 'Orvos gyógyítsd meg önmagad! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, hazádban.'” 24 Majd Így folytatta:„Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. 25 Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; 26 mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz (1Kir 18, 8-16). 27 És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán” (2Kir 5,1-27).
28 Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. 29 Fölkeltek, kihurcolták Őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák. 30 Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott. (Lk 4, 16 - 30)

Ez volt a szentmise olvasmánya. A pap kegyes hangnemre váltott: a természetesnél mindig kicsit magasabb, meglágyított és visszafogott hang, behúzott vállak és földre szegezett tekintett. Rövid prédikációt tartott.

A történet első részét, amelyben a názáretiek „Nem József fia ez?” felkiáltással visszautasítják a Megváltójukat, amikor Ő kinyilatkoztatja magát nekik, a következő szavakkal foglalta össze – szó szerint idézem –: „Talán kissé elutasítóak voltak.” A második részt, amelyben az Üdvözítőjüket meg akarják lincselni pedig úgy: „Nem hallgatták szívesen.”

Isten megalázását és meglincselését a társasági élet udvariassági szabálya apró megszegéseként interpretálni – ehhez vagy totálisan cinikusnak kell lenni, vagy az kell, hogy az ember bizonyos pontokon alapszinten adja fel a valóságot.

A valóság feladása a katolikusoknak azt az – attól tartok – többségét juttatja eszembe, akik hősként ünneplik és szobrokat állítanak azoknak a főpapoknak, akik Magyarországon az Egyházat a kommunista titkosrendőrség kezére adták.

Természetesen senki nem állíthatja magáról, hogy hozzájuk hasonló esetben kitartana és senkin sem lehet számon kérni, hogy ő megtört.

Ezzel együtt a hitet megtagadni és az Egyházat minden idők egyik legördögibb hatalmának átadni bűn.

Az Ősegyház gyakorlata mind a két oldalt egyértelműen megmutatta. Mindenkit visszafogadott, aki a kínzások vagy fenyegetések hatására megtagadta a hitét – ha az illető bűnbánatot tartott.

Az erdélyi Egyház mindvégig megőrizte a belső autonómiáját, hierarchiája Magyarországgal ellentétben soha nem vált a kommunista titkosrendőrség közvetlen eszközévé. Ez annak volt köszönhető, hogy Márton Áron és az ő helyére lépő erdélyi püspökök – gyorsan követték egymást, mert egymás után verték őket agyon – a legbrutálisabb kínzások ellenére sem törtek meg.

Ők tényleg hősök voltak. Senki nem ünnepli őket Magyarországon. Nem véletlenül.

Szobrot állítani azoknak, akik elárulták az Egyházat, és lincselés helyett azt mondani, hogy nem hallgatták szívesen, ugyanannak a lelkületnek a megnyilvánulása.

Ahhoz, hogy egy olyan súlyú dolgot negligálni lehessen, mint egy lincselés, a bűnök bagatellizálása teljesen begyakorolt, szokásszerű tevékenysége kell hogy legyen az embernek. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember a jó és a rossz etikai alapú megkülönböztetését gyakorlatilag feladta.

Ezt csak akkor teheti meg büntetlenül, ha a környezete is ugyanezt teszi. Ellenkező esetben a környezete szankcionálná az erkölcsi normák megszegését.

A bűnök szokásszerű bagatellizálása és az erkölcsi normák feladása olyan csoportokban szokott megtörténni, ahol a csoport tagjai bizonyos bűnök rendszeres elkövetésével súlyosan és tartósan megsértenek alapvető etikai normákat.

Azokat bűnöket bagatellizálják, amelyeket tipikusan elkövetnek és azokat a normákat függesztik fel, amelyeket megsértenek.

Isten személyesen felajánlja a szeretetét, erre meglincselik – ez semmi. Az Egyházat kiszolgáltatni a kommunista hatalomnak – ez meg hősiesség.

A püspökök árulása következtében a kommunista titkosrendőrség közvetlenül, magán az Egyház hierarchiáján keresztül, a legapróbb részletekbe is beleszólva tehette tönkre az Egyházat. A püspöki karban alig akadt valaki, aki nem volt besúgó. Pozícióba szinte csak olyan ember kerülhetett, aki tevékenyen részt vett az Egyház szétzúzásában és az Istenhez hűséges emberek üldözésében.

Nem csak a hierarchia működött együtt a rezsimmel. A hívek nagy része is – a keresztények elnyomása ellenére – lojális volt a kommunista rendszerhez.

Közvetlenül 1989 után részt vettem az első demokratikus parlament képviselői önéletrajzának a feldolgozásában. Az antikommunista pártok képviselői, nem csak a véletlenül bekerült névtelenek, hanem olyan emblematikus figurák is, mint Antal József, lelkesen dicsekedtek a kommunista rendszertől kapott kitüntetéseikkel.

Kicsiben ugyanez. A tízgyerekes katolikus édesanya élete nagy sikerének azt könyveli el, hogy a kerületi újság egy féloldalas cikkben megdicsérte őt, mint a szocialista pedagógus mintapéldányát.

Akik ténylegesen ellenálltak, azokat nem csak a titkosrendőrség üldözte, hanem többnyire maguk a hívek is kiközösítették őket. Katona István életinterjújában elmeséli, hogy miután a 70-es években az utolsó papi per áldozataként, a Regnum Marianumban való közösségszervezésért két évet börtönben volt, visszatérve a környezete úgy fogadta, mint egy köztörvényes bűnözőt.

Ez a magatartás nem szükségszerű következménye az elnyomásnak. Az erdélyi vagy a lengyel Egyházat például sokkal brutálisabban nyomta el kommunista hatalom. A nyolcvanas évek közepén Lengyelországban még előfordulhat, hogy egy papot, Jerzy Popieluskót meggyilkolnak és Erdélyben még a nyolcvanas évek második felében is megtörtént, hogy a templomban, mise közben vertek agyon papot. Ennek ellenére az erdélyi Egyház soha nem mutatott lojalitást a hatalommal, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki büszke legyen az Egyház üldözői által neki adott kitüntetésre.

Milyen kaffkai abszurd, hogy egy csoport, amelyet a hite miatt üldöznek, kiközösíti magából azokat, akik szembeszállnak az üldözőkkel és következetesen ragaszkodnak a hitükhöz, az üldözőihez viszont lojális.

Valóban Kafka világában vagyunk. Magyarországon az Egyház normaadó rétege az ötvenes évektől kezdve – a kultúráját adó polgári és szerzetesi értelmiség felszámolása után – egyre inkább a magára maradt kispolgárság.

Sokféle olyan érték létezik, amely egy-egy társadalmi csoportban a legfőbb értéknek számít. A vagyon, a hírnév, a becsület, a rang (mennyit kárhoztatja ez utóbbiakat Avilai Teréz). A kispolgári világ a hatalom körül forog.

A hatalmat általában valami más érték szokta legitimálni, a vagyon, az erő, a tudás. Kafka világa azonban attól lesz olyan rettenetes és abszurd, hogy a hatalom és az értékek elszakadnak egymástól. A hatalom bizonyos pozíciókhoz kötődik, függetlenül az adott pozíció vagy azt betöltő személy értékétől.

Aki hatalmi pozícióval rendelkezik, annak az akaratát az alatta lévőknek feltétel nélkül végre kell hajtaniuk – függetlenül az akarat és a személyek minőségétől.

Ha az ember a fölötte lévőkhöz így viszonyul, akkor ezzel fenntartja azt a rendszert, amely biztosítja számára, hogy akik őalatta vannak, azok fölött ő gyakoroljon korlátlan hatalmat. Vannak ugyan főnökei, de a feleségének, a gyerekeinek ő a korlátlan ura. Főnökei iránti feltétlen engedelmessége biztosítja a számára a felesége és gyerekei iránta való feltétlen engedelmességét.

Ebben a világban nem a normaszegés a bűn, hanem az engedetlenség.

Ez a rendszer a totalitásával és az értékektől való függetlenségével az elnyomásnak egészen kivételesen magas szintjét hozza létre. Nem csak a nagypolgársággal vagy a nemességgel összehasonítva, hanem ha a parasztsággal – amely közismerten nem a szabadság birodalma – vetjük össze, akkor is lényegesen nagyobb elnyomást találunk.

Ha egy parasztgyerek néhány jól átlátható és világos értékek szerint rendeződő kívánalmat teljesít, az élete többi részében azt csinál, amit akar. A kispolgári világban azonban az apa vagy az anya a gyerek életének bármely részletébe bármilyen mértékben beleszólhat. A paraszti világban meg vannak nevezve értékek, amelyeket követni kell, és ezeket az egész közösség számon kéri. Egy kispolgári családban az apa vagy az anya akarata minden magyarázat nélkül kötelező, és az ő akaratuk semmilyen módon nem kérhető számon.

Ahhoz, hogy egy ilyen rendszerben az egyén ne roppanjon össze pszichológiailag, feltétlenül eliminálni kell a rosszakat és a fensőbbséggel szembeni szükségszerű agressziókat.

A rosszakat vagy már perceptuális szinten hárítják, egyszerűen nem vesznek róla tudomást, vagy ha ez nem lehetséges, akkor megtagadják vagy bagatellizálják. Itt nem számít a valóság. Csak az fontos, hogy sikerüljön a rosszat valamilyen elfogadható formátumúvá tenni. Így teljesen a rendszernek megfelelő működés, ha valaki lincselés helyett „nem hallgatták szívesen”-t mond, sőt gondol. A fensőbbséggel szembeni agresszió eltüntetése pedig egyszerű elfojtással működik. Majd az így felgyülemlett feszültséget az ember az alatta állókkal szembeni semmilyen módon nem korlátozott agresszivitással vezetheti le.

Amikor ezek az emberek jónak akarják mutatni magukat – lásd a pap kegyes hanghordozását –, olyankor mindig alávetettnek és agressziómentesnek tüntetik fel magukat. Azok is. Fölfelé. Lefelé azonban kímélet nélkül gázolnak át az alattuk lévőkön, s a legnyugodtabb lelkiismerettel alázzák meg és tapossák bele őket a sárba.

A hit, Isten, Egyház arra jók, hogy az erőszaknak ezt a bestiális rendszerét leplezzék és szakralizálják. Amikor valaki ezeket elkezdi ténylegesen komolyan venni, azonnali retorzió figyelmezteti arra, hogy súlyos szabálysértést követett el és ha továbbra is ragaszkodik az igazához, rövid úton kiközösítődik.

Érdemes ebből a szempontból megfigyelni, hogy példás katolikus családanyák milyen tűzzel-vassal tudnak harcolni az ellen, hogy gyerekük szerzetes legyen. Vagy hogy egy-egy egyházközség hangadói hogyan teszik szisztematikusan tönkre az alantas igényeiket ki nem szolgáló, hitét komolyan vevő papot.

Akinek nincs elég ereje arra, hogy a kiközösítést kockáztatva az életét valóban magasabb értékeknek rendelje alá, és így kitörjön innét, azt ez a rendszer felszippantja. Az beszorul az erőszaknak való önalávetés és mások megerőszakolásának ördögi körébe, ahol egy idő múlva – mivel elszakadt minden olyan valós értéktől, amely éltetheti az embert – már csak az számít, hogy bármi áron fenntartsa azt világot és ebben azt a pozícióját, amely őt a semmibe zuhanástól megvédi.

Bármi áron. Sem a valóságnak akár a pszichózis határát súroló megtagadása, sem semmi egyéb nem túl nagy ár.

Ezt a rendszert nem a kommunisták találták ki és nem a kommunisták hozták létre. De nagyon jól jött nekik. Ha sikerül ezt a rendszert dominánssá tenni az Egyházban, akkor nyert ügyük van. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy ez sikerüljön. És úgy látom, elég jól sikerült. Egyébként nem csak az Egyházban. Kádár János egész rezsimét a felfelé nyalunk, lefelé taposunk szisztéma jellemezte.

A kommunista hatalom elmúlt. Ez a rendszer maradt. Sőt az ország két táborra való szétesése még újabb munícióval is felszerelte.

Ekkor persze nem kell szembenézni a múlttal. Elég elővenni az egyénileg és közösségileg is évtizedek óta nap nap után begyakorolt és szakralizált elhárítási technikákat. Akkor az a közönség, amelyik nem háborodik fel azon, amikor Jézus meglincseléséről semmiségként beszél nekik a pap, nyugodtan mondhatja, hogy Mindszenty, Grősz József és a többiek - akik a kommunista titkosrendőrség kezére adták az Egyházat - mind talpig igaz magyar férfiak voltak, semmiben nem voltak hibásak, nem felelősek semmiért, mindenről a kommunisták tehetnek, a mieink velük dacoló hősök voltak. Mi is mind talpig igaz magyar férfiak vagyunk, mi sem tehetünk semmiről, mi sem felelünk semmiért, mi is hősök vagyunk. S egymás után emelik a szobrokat a hősöknek.

Nem tudom anno a zsidók hogyan voltak a szoborállítgatással, de kétségtelen, hogy – a prédikáció szavait idézzem – sokan közülük nem szívesen hallgatták a Messiást. Názáretben Jézus még átment közöttük. Nem sokkal később Jeruzsálemben már a kezükre adta magát. Sokan közülük még megérték, hogy a Római Birodalom hadserege porig rombolja azt a várost.

Isten legyen irgalmas hozzánk.