2008. szeptember 29., hétfő

Jézust elutasítják saját városában - Lk 4, 16 - 30

16 Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. 17 Odadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor szétnyitotta a tekercset, arra helyre talált, ahol ez van írva:

18Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, 19 és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Iz 61,1-2; 29,18; 58,6)

20 Azután összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. 21 Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” 22 Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kegyelem igéin, amelyek az ajkáról fakadtak. Aztán így szóltak: „Nem József fia ez?” 23 Ő ezt felelte nekik: „Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: 'Orvos gyógyítsd meg önmagad! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, hazádban.'” 24 Majd Így folytatta:„Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. 25 Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; 26 mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz (1Kir 18, 8-16). 27 És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán” (2Kir 5,1-27).
28 Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. 29 Fölkeltek, kihurcolták Őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák. 30 Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott. (Lk 4, 16 - 30)


Ez volt a szentmise olvasmánya. A pap kegyes hangnemre váltott: a természetesnél mindig kicsit magasabb, meglágyított és visszafogott hang, behúzott vállak és földre szegezett tekintett. Rövid prédikációt tartott.

A történet első részét, amelyben a názáretiek „Nem József fia ez?” felkiáltással visszautasítják a Megváltójukat, amikor Ő kinyilatkoztatja magát nekik, a következő szavakkal foglalta össze – szó szerint idézem –: Talán kissé elutasítóak voltak. A második részt, amelyben az Üdvözítőjüket meg akarják lincselni pedig úgy: Nem hallgatták szívesen.

Isten megalázását és meglincselését a társasági élet udvariassági szabálya apró megszegéseként interpretálni – ehhez vagy totálisan cinikusnak kell lenni, vagy az kell, hogy az ember bizonyos pontokon alapszinten adja fel a valóságot.


A valóság feladása a katolikusoknak azt az – attól tartok – többségét juttatja eszembe, akik hősként ünneplik és szobrokat állítanak azoknak a főpapoknak, akik Magyarországon az Egyházat a kommunista titkosrendőrség kezére adták.

Természetesen senki nem állíthatja magáról, hogy hozzájuk hasonló esetben kitartana és senkin sem lehet számon kérni, hogy ő megtört.

Ezzel együtt a hitet megtagadni és az Egyházat minden idők egyik legördögibb hatalmának átadni bűn.

Az Ősegyház gyakorlata mind a két oldalt egyértelműen megmutatta. Mindenkit visszafogadott, aki a kínzások vagy fenyegetések hatására megtagadta a hitét – ha az illető bűnbánatot tartott.

Az erdélyi Egyház mindvégig megőrizte a belső autonómiáját, hierarchiája Magyarországgal ellentétben soha nem vált a kommunista titkosrendőrség közvetlen eszközévé. Ez annak volt köszönhető, hogy Márton Áron és az ő helyére lépő erdélyi püspökök – gyorsan követték egymást, mert egymás után verték őket agyon – a legbrutálisabb kínzások ellenére sem törtek meg.

Ők tényleg hősök voltak. Senki nem ünnepli őket Magyarországon. Nem véletlenül.

Szobrot állítani azoknak, akik elárulták az Egyházat, és lincselés helyett azt mondani, hogy nem hallgatták szívesen, ugyanannak a lelkületnek a megnyilvánulása.


Ahhoz, hogy egy olyan súlyú dolgot negligálni lehessen, mint egy lincselés, a bűnök bagatellizálása teljesen begyakorolt, szokásszerű tevékenysége kell hogy legyen az embernek. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember a jó és a rossz etikai alapú megkülönböztetését gyakorlatilag feladta.

Ezt csak akkor teheti meg büntetlenül, ha a környezete is ugyanezt teszi. Ellenkező esetben a környezete szankcionálná az erkölcsi normák megszegését.

A bűnök szokásszerű bagatellizálása és az erkölcsi normák feladása olyan csoportokban szokott megtörténni, ahol a csoport tagjai bizonyos bűnök rendszeres elkövetésével súlyosan és tartósan megsértenek alapvető etikai normákat.

Azokat bűnöket bagatellizálják, amelyeket tipikusan elkövetnek és azokat a normákat függesztik fel, amelyeket megsértenek.

Isten személyesen felajánlja a szeretetét, erre meglincselik – ez semmi. Az Egyházat kiszolgáltatni a kommunista hatalomnak – ez meg hősiesség.


A püspökök árulása következtében a kommunista titkosrendőrség közvetlenül, magán az Egyház hierarchiáján keresztül, a legapróbb részletekbe is beleszólva tehette tönkre az Egyházat. A püspöki karban alig akadt valaki, aki nem volt besúgó. Pozícióba szinte csak olyan ember kerülhetett, aki tevékenyen részt vett az Egyház szétzúzásában és az Istenhez hűséges emberek üldözésében.

Nem csak a hierarchia működött együtt a rezsimmel. A hívek nagy része is – a keresztények elnyomása ellenére – lojális volt a kommunista rendszerhez.

Közvetlenül 1989 után részt vettem az első demokratikus parlament képviselői önéletrajzának a feldolgozásában. Az antikommunista pártok képviselői, nem csak a véletlenül bekerült névtelenek, hanem olyan emblematikus figurák is, mint Antal József, lelkesen dicsekedtek a kommunista rendszertől kapott kitüntetéseikkel.

Kicsiben ugyanez. A tízgyerekes katolikus édesanya élete nagy sikerének azt könyveli el, hogy a kerületi újság egy féloldalas cikkben megdicsérte őt, mint a szocialista pedagógus mintapéldányát.

Akik ténylegesen ellenálltak, azokat nem csak a titkosrendőrség üldözte, hanem többnyire maguk a hívek is kiközösítették őket. Katona István életinterjújában elmeséli, hogy miután a 70-es években az utolsó papi per áldozataként, a Regnum Marianumban való közösségszervezésért két évet börtönben volt, visszatérve a környezete úgy fogadta, mint egy köztörvényes bűnözőt.

Ez a magatartás nem szükségszerű következménye az elnyomásnak. Az erdélyi vagy a lengyel Egyházat például sokkal brutálisabban nyomta el kommunista hatalom. A nyolcvanas évek közepén Lengyelországban még előfordulhat, hogy egy papot, Jerzy Popieluskót meggyilkolnak és Erdélyben még a nyolcvanas évek második felében is megtörtént, hogy a templomban, mise közben vertek agyon papot. Ennek ellenére az erdélyi Egyház soha nem mutatott lojalitást a hatalommal, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki büszke legyen az Egyház üldözői által neki adott kitüntetésre.

Milyen kaffkai abszurd, hogy egy csoport, amelyet a hite miatt üldöznek, kiközösíti magából azokat, akik szembeszállnak az üldözőkkel és következetesen ragaszkodnak a hitükhöz, az üldözőihez viszont lojális.


Valóban Kafka világában vagyunk. Magyarországon az Egyház normaadó rétege az ötvenes évektől kezdve – a kultúráját adó polgári és szerzetesi értelmiség felszámolása után – egyre inkább a magára maradt kispolgárság.

Sokféle olyan érték létezik, amely egy-egy társadalmi csoportban a legfőbb értéknek számít. A vagyon, a hírnév, a becsület, a rang (mennyit kárhoztatja ez utóbbiakat Avilai Teréz). A kispolgári világ a hatalom körül forog.

A hatalmat általában valami más érték szokta legitimálni, a vagyon, az erő, a tudás. Kafka világa azonban attól lesz olyan rettenetes és abszurd, hogy a hatalom és az értékek elszakadnak egymástól. A hatalom bizonyos pozíciókhoz kötődik, függetlenül az adott pozíció vagy azt betöltő személy értékétől.

Aki hatalmi pozícióval rendelkezik, annak az akaratát az alatta lévőknek feltétel nélkül végre kell hajtaniuk – függetlenül az akarat és a személyek minőségétől.

Ha az ember a fölötte lévőkhöz így viszonyul, akkor ezzel fenntartja azt a rendszert, amely biztosítja számára, hogy akik őalatta vannak, azok fölött ő gyakoroljon korlátlan hatalmat. Vannak ugyan főnökei, de a feleségének, a gyerekeinek ő a korlátlan ura. Főnökei iránti feltétlen engedelmessége biztosítja a számára a felesége és gyerekei iránta való feltétlen engedelmességét.

Ebben a világban nem a normaszegés a bűn, hanem az engedetlenség.


Ez a rendszer a totalitásával és az értékektől való függetlenségével az elnyomásnak egészen kivételesen magas szintjét hozza létre. Nem csak a nagypolgársággal vagy a nemességgel összehasonítva, hanem ha a parasztsággal – amely közismerten nem a szabadság birodalma – vetjük össze, akkor is lényegesen nagyobb elnyomást találunk.

Ha egy parasztgyerek néhány jól átlátható és világos értékek szerint rendeződő kívánalmat teljesít, az élete többi részében azt csinál, amit akar. A kispolgári világban azonban az apa vagy az anya a gyerek életének bármely részletébe bármilyen mértékben beleszólhat. A paraszti világban meg vannak nevezve értékek, amelyeket követni kell, és ezeket az egész közösség számon kéri. Egy kispolgári családban az apa vagy az anya akarata minden magyarázat nélkül kötelező, és az ő akaratuk semmilyen módon nem kérhető számon.


Ahhoz, hogy egy ilyen rendszerben az egyén ne roppanjon össze pszichológiailag, feltétlenül eliminálni kell a rosszakat és a fensőbbséggel szembeni szükségszerű agressziókat.

A rosszakat vagy már perceptuális szinten hárítják, egyszerűen nem vesznek róla tudomást, vagy ha ez nem lehetséges, akkor megtagadják vagy bagatellizálják. Itt nem számít a valóság. Csak az fontos, hogy sikerüljön a rosszat valamilyen elfogadható formátumúvá tenni. Így teljesen a rendszernek megfelelő működés, ha valaki lincselés helyett „nem hallgatták szívesen”-t mond, sőt gondol. A fensőbbséggel szembeni agresszió eltüntetése pedig egyszerű elfojtással működik. Majd az így felgyülemlett feszültséget az ember az alatta állókkal szembeni semmilyen módon nem korlátozott agresszivitással vezetheti le.

Amikor ezek az emberek jónak akarják mutatni magukat – lásd a pap kegyes hanghordozását –, olyankor mindig alávetettnek és agressziómentesnek tüntetik fel magukat. Azok is. Fölfelé. Lefelé azonban kímélet nélkül gázolnak át az alattuk lévőkön, s a legnyugodtabb lelkiismerettel alázzák meg és tapossák bele őket a sárba.


A hit, Isten, Egyház arra jók, hogy az erőszaknak ezt a bestiális rendszerét leplezzék és szakralizálják. Amikor valaki ezeket elkezdi ténylegesen komolyan venni, azonnali retorzió figyelmezteti arra, hogy súlyos szabálysértést követett el és ha továbbra is ragaszkodik az igazához, rövid úton kiközösítődik.

Érdemes ebből a szempontból megfigyelni, hogy példás katolikus családanyák milyen tűzzel-vassal tudnak harcolni az ellen, hogy gyerekük szerzetes legyen. Vagy hogy egy-egy egyházközség hangadói hogyan teszik szisztematikusan tönkre az alantas igényeiket ki nem szolgáló, hitét komolyan vevő papot.

Akinek nincs elég ereje arra, hogy a kiközösítést kockáztatva az életét valóban magasabb értékeknek rendelje alá, és így kitörjön innét, azt ez a rendszer felszippantja. Az beszorul az erőszaknak való önalávetés és mások megerőszakolásának ördögi körébe, ahol egy idő múlva – mivel elszakadt minden olyan valós értéktől, amely éltetheti az embert – már csak az számít, hogy bármi áron fenntartsa azt világot és ebben azt a pozícióját, amely őt a semmibe zuhanástól megvédi.

Bármi áron. Sem a valóságnak akár a pszichózis határát súroló megtagadása, sem semmi egyéb nem túl nagy ár.


Ezt a rendszert nem a kommunisták találták ki és nem a kommunisták hozták létre. De nagyon jól jött nekik. Ha sikerül ezt a rendszert dominánssá tenni az Egyházban, akkor nyert ügyük van. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy ez sikerüljön. És úgy látom, elég jól sikerült. Egyébként nem csak az Egyházban. Kádár János egész rezsimét a felfelé nyalunk, lefelé taposunk szisztéma jellemezte.

A kommunista hatalom elmúlt. Ez a rendszer maradt. Sőt az ország két táborra való szétesése még újabb munícióval is felszerelte.

Ekkor persze nem kell szembenézni a múlttal. Elég elővenni az egyénileg és közösségileg is évtizedek óta nap nap után begyakorolt és szakralizált elhárítási technikákat. Akkor az a közönség, amelyik nem háborodik fel azon, amikor Jézus meglincseléséről semmiségként beszél nekik a pap, nyugodtan mondhatja, hogy Mindszenty, Grősz József és a többiek - akik a kommunista titkosrendőrség kezére adták az Egyházat - mind talpig igaz magyar férfiak voltak, semmiben nem voltak hibásak, nem felelősek semmiért, mindenről a kommunisták tehetnek, a mieink velük dacoló hősök voltak. Mi is mind talpig igaz magyar férfiak vagyunk, mi sem tehetünk semmiről, mi sem felelünk semmiért, mi is hősök vagyunk. S egymás után emelik a szobrokat a hősöknek.

Nem tudom anno a zsidók hogyan voltak a szoborállítgatással, de kétségtelen, hogy – a prédikáció szavait idézzem – sokan közülük nem szívesen hallgatták a Messiást. Názáretben Jézus még átment közöttük. Nem sokkal később Jeruzsálemben már a kezükre adta magát. Sokan közülük még megérték, hogy a Római Birodalom hadserege porig rombolja azt a várost.

Isten legyen irgalmas hozzánk.

10 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szeretnek egy kicsit bovebb informaciot, hogy hogyan is arulta el Mindszenty az egyhazat. Tudtommal ot uldoztek a kommunistak. A VIII pontban leirt dolog kicsit meredek es magas nekem.

Hortus Carmeli írta...

Kedves Névtelen!

Az üldözés önmagában nem tesz hősé. Az üldözés egyeseket hőssé, másokat pedig árulóvá tesz.

Az Egyház azokat, akik a keresztényüldözések idején - akár kínzás hatására is - megtagadták a hitet és áldozatot mutattak be a császárnak, árulóknak tekintette és csak bűnvallomás, valamint komoly elégtételek után vette vissza őket az Egyházba. Különösen súlyosnak tekintették, ha egy püspök hódolt be a római hatóságoknak, mivel úgy ítélték, hogy ezzel nem csak a személyes hitét árulta el, hanem a rábízott Egyházat is kiszolgáltatta - akkor is ha ezt fenyegetés vagy kínzás hatására tette.

Természetesen, ha valaki a fenyegetések vagy a kínzások hatására gyengének bizonyul, az nem menti fel a kínzókat.

Az is magától értetődik, hogy senki nem tudhatja, üldözés esetén Isten megadná-e neki azt a kegyelmet, hogy hős legyen. Hőssé Isten tesz, itt ember embertől nem kérhet semmit számon.

Ezzel együtt a magyar püspökök gyengeségének, aláírásának, együttműködésének az lett a következménye, hogy a magyar Egyház a kommunista hatalom közvetlen irányítása alá került. Szemben az erdélyi vagy a kelet-német Egyházzal, amelyekkel ez a sokkal súlyosabb és brutálisabb üldözések ellenére sem történt meg. Ezt nevezem az Egyház elárulásának.

Adja Isten mindannyiunknak, hogy mindvégig hűek legyünk Hozzá.

Szeretettel:

Kata

Névtelen írta...

Tájékozatlan vagyok...
Mindszentyn kívül ki(k)nek állítottak szobrot, aki(k) az Egyház elárulásában közreműködtek? Amúgy a bejegyzés érvelésével egyetértek.

Hortus Carmeli írta...

Grősz József kalocsai érseknek, aki aláírta azt az 1950-es megállapodást, amelyik teljesen kiszolgáltatta az Egyházat a kommmunista hatalomnak, Kalocsa főutcáján állítottak szobrot.

Csaba írta...

Mindszenty bíboros nem írt alá semmilyen egyezményt, és semmi engedményt nem tett kommunistáknak. A bebörtönzése után erre nem is lett volna lehetősége. Még a "beismerő vallomását" sem tudták vele aláíratni csak harminchat napos alvásmegvonás után.

Kedves Katalin !

Mostanában fedeztem fel a blogodat, órási élmény minden írásod, de ezt talán pontosítanod kellene.

Keresztényi szeretettel

Csaba

Hortus Carmeli írta...

Kedves Csaba,

nem teljesen világos, hogy mit kéne pontosítani, nem írtam, hogy egyezményt írt volna alá, a többiről érdemes elolvasni a legelső kommentre adott választ.

Örülök, hogy tetszik a blog, köszönöm szépen a pozitív visszajelzést.

Kata

Csaba írta...

"Mindszenty, Grősz József és a többiek - akik a kommunista titkosrendőrség kezére adták az Egyházat"

Ezen az állításon ütköztem meg kissé.

Jómagam is felnőtt megtérő vagyok, Mndszenty bíboros Emlékiratainak elolvasása fontos állomása volt az un.megtérésemnek.

De még Mindszenty egyetlen bírálójától - nem kevesen vannak - sem hallottam/olvastam olyat , hogy elárulta volna az egyházat vagy bármiben engedett volna a kommunistáknak. Keresztény bírálói is inkább az állítólagos konokságát szokták negatívumként említeni. A liberálisok mondtak rá már mindent, - maradi, feudális vaskalapos stb. de sehol nem hallottam az állítólagos árulásáról.

Egyébként ettől függetlenül ez a bejegyzés is sokat adott nekem.

Ja és talán nem kellett volna látatlanban tegeződnöm, de ezt az internet világában természetesnek veszem. Ha esetleg ez bántó lett volna akkor bocsánatot kérek.

Szeretettel:

Csaba

Hortus Carmeli írta...

Kedves Csaba!

Mint fentebb írtam, Grősz József kalocsai érseknek, írta alá azt az 1950-es megállapodást, amelyik teljesen kiszolgáltatta az egyházat a kommmunista hatalomnak. Mindszenty bíboros a pere során az egész ország számára bemutatta, hogy azt teszi és azt mondja, amit az ÁVO előír neki. Ezzel mint a magyar egyház feje pédát mutatott arra, hogyan kell viszonyulni az egyházat elpusztítani akaró kommunista hatalommal szemben. Nem hiszem, hogy túl lehet becsülni azt a kárt, amit ezzel okozott.

Az erdélyi magyar egyház ellenállásának és vezetői helyállásának összefüggéséről a szövegben már szó volt. Egy másik példa: A keletnémet egyház a magyarral ellentétben szintén végig ellenállt a kommunista hatalomnak. Ez nyilván összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy magyar egyházban 1989-ig a legoptimistább becslés szerint is a püspökök 64% volt hálózati személy, az utolsó húsz évben pedig az érsekek 80%-a bizonyítottan ügynök volt, míg a "... keletnémet főpapok a legválságosabb pillanatokban sem vesztették el önállóságukat. Az NDK fenállása alatt egy kivételével mindegyikük megtagadta még azt is, hogy a kötelező mértéken túl szóba álljon a párt képviselőivel. ... A katolikusok közül egyetlen püspököt sem szerveztek be ..." (Tabajdi Gábor - Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956-1990. Corvina-1956-os Intézet 2008. 291., 308-309. Érdemes elolvasni ezt a könyvet, nagyon józan és tárgyszerű.)

Kata

Csaba írta...

“Mindszenty bíboros a pere során az egész ország számára bemutatta, hogy azt teszi és azt mondja, amit az ÁVO előír neki.”
Az egész ország - sőt a világ – számára a kommunista propaganda mutatta be a népbírósági színjátékot . Mindszentynek ebben -gyakorlatilag - nem volt cselekvési szabadsága.
A kommunisták szándékosan egy testileg –lelkileg meggyötört, összezavarodott embert állítottak színpadra. XII. Pius a felvételek láttán a következőket mondta: “nem lehetett ráismerni a természetében és magatartásában kivételesenerélyes embere” A pápa szerint ahogy a bíboros a kirakatperen megjelent “az vád volt az őt vádlókkal szemben:”
A több mint egy hónapos vizsgálati fogság alatt a vallatóknak csak arra kellett vigyázniuk, hogy a bíboros meg ne haljon. (Ebből a célból egy háromtagú szovjet orvoscsoport látogatta minden nap, ellenőrizték hogy bele ne haljon a kínzásokba, amelyek sorában csak egy volt az alvásmegvonás.) Rákosiék mindenneképpen el akartál kerülni, hogy a bíboros mártírhalált haljon. A népbíróságnak is megtiltották, hogy halálos ítéletet hozzon Nekik egy karaktergyilosság révén gyenge jelleműnek bemutatott főpapra volt szükségük.
A katolikus hívek valóban megdöbbentek amikor a rádió - állítólag élő - közvetítésében azt halották, hogy főpásztoruk beismeri az összeskövést, hazaárulást kémkedést, valutaüzérkedést. De az egész színjátéknak éppen ez volt a célja. a hívek megfélemlítése, annak tudatosítása, hogy bárkivel szemben bármit megtehetnek.
Erősen kétséges ugyanakkor, hogy Mindszenty bármilyen magatartással tudta volna e enyhíteni az erkölcsi romlást, ami akkor már egyébként megkezdődött. (1949. január 9-én a püspöki kar egy körlevelet adott ki, amelyben nem tiltakoztak a bíboros bebörtönzése ellen sőt meg sem említették a nevét.)
Heves tiltakozásra valóban nem futotta erejéből. Állapotáról elég sokatmondó tény , hogy a per után még több mint fél évig kórházi kezelésre a szorult, a fegyházbüntetését csak ez után merték megkezdeni. Talán megtehette volna, hogy tiltakozásul az egész per alatt egy szót sem szól, talán jobb lett volna ... .A kommunistáknak nyilván erre is lett volna kész válaszuk.
A karktergyilkosság mindenestre sikeres volt, máig ható érvénnyel. ..
Számomra megdöbbentő egyébként , hogy milyen szívósan tartják magukat a köztudatban a Mindszentyvel kapcsolatos hazugságok. Nemrégiben is egy tv – műsorban azt halottam , hogy Mindszenty 1956. november 3-án mondott rádióbeszédében az elvett egyházi földbirtokok visszaadást követelte. A valóságban szót sem ejtett semmiféle földbirtokról …
Kedves Kata !
Bizonyára undod már ezt a témát, én sem szeretném tovább nyújtani. Azonban tudnod kell, hogy a Mindszenty bíborost illető vádjaid igaztalanok.
Ettől függetlenül igaz amit az egyház és a hívek morális állapotáról írtál, de arről Mindszenty tehet a legkevésbé.
Nem számítok rá , hogy ezt a megjegyzésemet megjelenteted, de a fentieket kötelességemnek éreztem leírni.
Maradok lelekes olvasód:

Csurgai Csaba
csurgaics@freemail.hu

Hortus Carmeli írta...

Kedves Csaba!

Márton Áront is brutálisan megkínozták és a helyére lépő püspökök közül hetet nem egy fél évig kellett ápolni, hanem belehaltak a kínzásokba, ennek ellenére nem játszották el azt a szerepet, amelyet a kommunista hatalom az egyház tönkretételében szánt nekik. Mindszenty eljátszotta.

Érdemes lenne ezen az egyszerű tényálláson egyszer elgondolkodni.

Kata