Kinek az élete?

Kriszta nagyon hideg, konzervatív légkörű nagycsaládban nőtt fel. Otthonról csak különféle kell-ekre emlékszik. Fel kellett söpörni, szót kellett fogadni, segíteni kellett a nagymamának, meg kellett mindent enni, és aztán újra csak fel kellett söpörni, stb.

Az első pozitív emlék, ami gyerekkorából eszébe jut, az hogy mennyire szerette őt a tanító néni az iskolában és hogy ő is mennyire szeretett oda járni. Ott dicsérték, sikerei voltak, érdekes dolgokról hallott.

Ettől kezdve két élete lett, egy iskolai és egy otthoni. Az iskolai élete jó volt, az otthoni rossz - és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz.

Családja csupa egyszerű emberből állt, otthoni pozícióját iskolai sikerei nem befolyásolták. Elvárták, hogy megtegye a kötelességeit – ezt inkább pofonokkal, mint dicséretekkel igyekeztek elősegíteni – de a személyére senki nem figyelt. Az iskolában jutalmakat kapott a teljesítményeiért, de személyes szeretet ott sem jutott neki.

Mivel Kriszta sehol nem kapott igazi szeretetet, teljesítményei ellenére értéktelennek érezte magát, s ezért állandó külső megerősítést igényelt.

Bezárkózott önmagába és valami távoli, számára soha nem elérhető szép életről álmodozott. Az iskolában megszerette az irodalmat, a filmművészetet, a zenét. Mindezekből kiépített magának egy álomvilágot, és azt gondolta, hogy az igazi élet ott zajlik, ott vannak az igazi érzések, élmények. Ezt azonban csak a művészek érhetik el, a hétköznapi embereknek csak a kötelességek jutnak.

Érettségi után tanítóképző főiskolán tanul tovább. Nagyon szereti. Művészeti szakkörbe jár, ahol jó társaság alakul ki. Együtt kirándulnak, moziba, színházba járnak.

18 évesen, otthon a szüreti bálon ismerkedik meg egy műszaki egyetemista fiúval, aki azonnal hevesen udvarolni kezd neki. Eleinte nagyon tetszik, hogy valakinek ő ilyen fontos, de néhány hónap múlva elbizonytalanodik és szakítani szeretne vele. A fiú éppen katona, azt mondja, hogy nem tudja őt elveszteni, ha Kriszta elhagyja, akkor lelövi magát.

Nemsokára az is kiderült, babát vár, noha a fiú megígérte, vigyázni fog, hogy ne legyen gyerek. Összeházasodnak. Kriszta úgy érzi, hogy csapdába csalták.

Hamarosan jön még egy baba. Kriszta szüleinél laknak. Kriszta pontosan úgy él, mint gyerekkorában, csak a kötelességei gyarapodtak egy férjjel és két gyerekkel. Álomnak tűnnek már a főiskolás évek, a művészeti szakkör, a színházbérlet és a kiállítások.

Férje hamarosan nagyon jól menő saját műhelyt nyit. Kriszta abbahagyja a tanítást, otthon marad, és a szülőkhöz közeli telken hatalmas munkával két-három év alatt felépítik saját gyönyörű házukat. Teljesen egyénien rendezik be. Csodálatos kertet csinál. Nagyon ötletgazdagon csinálja a mindennapi életet. Sokat olvas, zenét hallgat, filmeket néz.

Mégis nagyon elégedetlen az életével. A szülei és a szűkebb családja változatlanul nem értékeli az ő kreatív teljesítményeit. És ő felnőttként is ugyanolyan bizonytalan a saját értékeit illetően, mint gyerekként volt. Állandóan meg akar nekik felelni, de állandóan azt kell tapasztalnia, hogy bármit csinál, ő nem elég jó nekik.

Az a reménye, hogy a férjét majd átneveli, lassanként csődöt mond. A félszeg, magába húzódó fiúból nem lesz társaságkedvelő férj. Nagy nehezen elmegy ugyan Krisztával színházba vagy koncertre, de látszik rajta, hogy ezt csak Kriszta kedvéért teszi. Abszolút megbízható, mindenben segít és mindenben lehet rá számítani, de az évek során egy cseppet sem lett romantikusabb. Kapcsolatuk egyáltalán nem hasonlít a regénybeli szerelmekre.

Kriszta úgy érzi, hogy megdermed a lelke. Időnként romantikus vonzódást érez egy-egy ismerőse iránt, de ezeket soha nem meri realizálni, viszont minden egyes lemondás egyre mélyebb kétségebesésbe sodorja. Érzelmi kalandozásaitól megrémülve férje igyekszik őt magához láncolni, Kriszta pedig egyre dühösebb rá, és egyre inkább a férje tehetetlen áldozatának érzi magát.

Közben telnek az évek. A férje súlyosan megbetegszik, úgy tűnik, hogy le fogják százalékolni. Egyre feszültebb és egyre zárkózottabb. Gyakoriak köztük a veszekedések. Kriszta egyre kétségbeesettebb, s végül gimnazista lánya baráti körében talál vigasztalást. Mikor már minden elveszni látszott, úgy tűnik, visszatér a múlt, Krisztát érzékeny, romantikus lelkű fiatalok veszik körül.

Hamarosan beleszeret abba a fiúba, akivel a lánya jár. A fiú ezt megérzi és fűti az érzéseit. Kriszta odáig jut, hogy kicsit burkoltan ugyan, de szerelmet vall neki. A fiú durván és megalázóan visszautasítja, utána pedig mindenkinek kiteregeti a dolgot. Hála Istennek, férje és a lánya azonnal melléállnak. Kriszta azonban porig alázva úgy érzi, hogy vége az életének.

Ekkor jön el hozzám.

Először is megnyugtatom, hogy nem dőlt össze a világ és szerintem nincsen semmi komoly baj vele. Majd megpróbáljuk felderíteni, hogyan jutott el idáig.

Az élettörténetéből rögtön látszik, hogy az a kettősség – kötelesség, mint realitás és öröm, mint irrealitás –, ami az egész életét jellemzi, pontosan megfelel annak, ahogy ő egy hideg és merev családban kicsi gyerekként a világot láthatta.

Mikor kicsit jobban belemegyünk, kiderül, hogy az ő életében elég sok reális öröm is van. Miért nem lehet ezeknek örülni? Mert a férje bezsarolta őt ebbe a házasságba és így a legfontosabb, a romantikus nagy szerelem, az ő életéből kimaradt. S szeretet nélkül nem lehet élni.

Elkezdünk arról beszélgetni, hogy az ő romantikus álmának mi is a realitása.

Abban, hogy szeretet nélkül nem lehet élni, teljesen egyetértünk, de szerintem a szeretet nem érzelem. Nem azt jelenti, hogy az ember mindenféle kellemes érzéseket él át, hanem azt, hogy a másiknak jót akar és jót tesz – akkor is, ha ez adott esetben semmiféle kellemes érzéssel nem jár.

A tömegmédia – és ebbe a forgalomban lévő pszichológia könyvek jelentős része is beletartozik – kellemes érzelemnek tekinti a szeretetet, és azt sugallja, hogy ahogy az összes többi javakból is, úgy ezekből is fogyasszuk a lehető legnagyobb mennyiséget és legjobb minőséget. Igyunk minél több kifinomult és izgalmas bort, együnk minél több kifinomult és izgalmas sajtot és éljünk át minél több kifinomult és izgalmas érzést. S ha mindezt nem sikerül a megfelelő mennyiségben beszereznünk, akkor elrontottuk az életünket és hiába éltünk.

Így az, ami szabadság és öröm lehetne, kényszerré és teljesítménnyé válik. A kellemes érzések és a boldogság hajszolása neurózishoz és boldogtalansághoz vezet. A neurózisból csak abban a mértékben lehet meggyógyulni, amilyen mértékben az ember erről lemond.

Kriszta terápiájában is az volt egyik legfontosabb szál, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseit és szándékait tisztázzuk.

Miközben romantikus álma valóságát kerestük, kiderült hogy szép dolog a röpdösés, de Kriszta számára az életben talán a legfontosabb a hétköznapok biztonsága. S milyen nagyon jó, hogy férje ezt teljesen megadja neki.

 Ahogy a realitáshoz közeledtünk, lassanként a férjével szembeni haragjához is hozzá tudtunk férni. Lépésről-lépésre világossá vált az a sérült gyerekkori minta, amit Kriszta az emberi viszonyaiban mindez idáig követett.

Az ő családjában a gyereknek nem voltak választásai, mindig mindenben azt kellett tenni, amit elvártak tőle. Ez a fajta családi légkör azt a képzetet kelti egy gyerekben, hogy ha az ember nem felel meg teljesen a szülei elvárásának, akkor teljesen elveszti a szeretetüket és egyedül marad a semmiben. Ezért az ilyen családokból jövő emberek felnőttként automatikusan, minden mérlegelés nélkül meg akarnak felelni a szeretteik vélt és valós elvárásainak. Akár egészen súlyos önfelszámolások árán is.

Az ember azonban nem számolhatja fel önmagát büntetlenül. Amilyen mértékben feladja magát, olyan mértékű harag, düh, gyűlölet keletkezik benne a másikkal szemben.

Kriszta terápiájának a második szála az volt, hogy áttekintettük a szüleivel való gyerekkori és aktuális viszonyát. Ennek során kiderült, hogy ma is ugyanolyan automatikusan és feltétel nélkül akar nekik megfelelni, mint kicsi gyerek korában.

Itt egy olyan kérdést érintettünk, ami minden neurózis megoldásában rendkívül lényeges. Ha az ember nem kapja meg gyerekként a szükséges szeretetet, ez fájdalmas hiányérzetet okoz a lelkében. Ezt a hiányt az ember automatikusan be akarja tölteni.

Csakhogy azt a szeretet, amit a szülei gyerekkorában nem adtak meg neki, felnőttként már nem lehet megkapni. Ha az ember a gyerekkori szeretetet akarja megkapni, felnőttként gyereki pozícióba teszi magát, s ezzel megakadályozza, hogy szeretetet tudjon adni és kapni.

Ezért bármennyire fájdalmas is – többnyire rendkívül fájdalmas –, ahhoz, hogy az ember felnőttként szeretni tudjon, le kell mondania arról, hogy megkapja azt a szeretetet, ami neki gyerekkorában jogosan járt volna. Amilyen mértékben az ember képes erre a lemondásra, olyan mértékben lesz képes a szeretetre.

Krisztával tehát sokat dolgoztunk azon, hogy le tudjon mondani arról, hogy a szülei elfogadják őt.

Kriszta sokkal érzékenyebb, tehetségesebb, műveltebb, az egész élete sokkal tágasabb, mint a szüleié. Az ő világának jelentős része nem fért bele a szülei szűkösségébe. Ennek ellenére ő állandóan a szülei helyeslését, jóváhagyását igényelte volna.

Ezt azonban természetesen nem kapta meg. Helyeslés hiányában soha a saját értékeit és teljesítményeit nem becsülte, és sok mindent egyáltalán meg sem mert megvalósítani, hanem állandóan feladta és megtagadta önmagát. Mindemiatt persze rettenetesen frusztrált és dühös volt.

A terápia során Kriszta elkezdte megtanulni magát felnőttként és nem a szülei függvényeként nézni, és elkezdett képessé válni arra, hogy olyan dolgokat is szorongás nélkül meg tudjon tenni, amiket a szülei nem értékelnek vagy helyeselnek.

Innét már teljesen világos volt, hogy a férjével ugyanezt a mintát követi. Vele ugyanolyan gyermeki szimbiózist akar megvalósítani, mint a szüleivel, de ebbe az ő felnőtt énje nem fér bele, ezért azt állandóan megtagadja, emiatt viszont állandóan frusztrált és dühös – a férjére, aki bizonyos pontokon persze jó partner ehhez a játékhoz, de a játékot alapvetően Kriszta maga játssza magának.

De ha így van, akkor ő maga ezt meg is tudja változtatni. S tényleg ez is történt.

Idáig eljutva már ki lehetett lépni a kapcsolatuk zsarolásos koreográfiájából. Azt mondtam Krisztának, hogy jó, huszonöt éve azért ment bele a házasságba, mert a férje megzsarolta azzal, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Hozzáment ugyan, de azóta sem döntött se mellette, se ellene. Huszonöt év után most már tudván mit választ, itt az ideje, hogy döntsön mellette vagy ellene.

Végignéztük, hogy mi az ami őket összeköti és mi az ami elválasztja. Kriszta rájött, hogy ő valójában összetartozik ezzel az emberrel, és huszonöt év után végre igent tudott mondani a férjére.

Ez az igen lehetővé tette számára, hogy a kapcsolatukba a másságaik is beleférjenek. Lassanként elkezdte megtanulni, hogy egy házasságban nem csak közös életterek vannak, hanem mindenkinek meg kell hogy legyenek a saját terei is. Ha a férje nem akar annyi kulturális programot, mint ő, akkor azt sem kitaposni nem kell belőle, sem össze nem kell omolni, hanem a programok egy részét a férje nélkül kell megcsinálni.

Ahogy Kriszta egyre inkább megértette, hogy a kapcsolatuk alakulásához ő maga hogyan járult hozzá, s egyre inkább képes volt a férje szempontjait is látni, egyre jobban meg tudott neki bocsátani.

Nem volt könnyű. De ahogy a férje elkezdte érezni, hogy Kriszta igent tud rá mondani, és látta, hogy Kriszta külön útjai nem kifelé viszik őt a házasságból, hanem éppen ettől harmonikusabb lesz a kapcsolatuk, jobban el merte ő is engedni a feleségét.

Megindult a gyógyulás folyamata.