2010. május 24., hétfő

Két kép


Pünkösd a keresztény egyház születésnapja. Tizenkét ember együtt volt egy szobában – ajtaját nemrég még zárva tartották félelmükben –, és Isten „erővel töltötte el őket.” Ez tette a szün-agógét, az összegyűlteket ek-klésziává, ki-szólítottakká.

Két kép jut erről eszembe.


Az egyiken, Margaret Bourke-White haditudósító képén amerikai katonák 1945 márciusában misét hallgatnak a lebombázott kölni katedrálisban.

A hetvenes évek nyomasztó légkörében felnőve sokáig valahogy így képzeltem el az Egyházat. Jólesett így elképzelnem. Felemelő dolog hinni a katedrális, az összetartozás, a szün-agógé erejében.

Ma már, jóval kevesebb illúzióval, pontosabbnak találom azt a képet, amelyen 1942 áprilisában húsvéti körmenetet tartanak valahol a németek által megszállt Ukrajnában. Pap nincs velük: lágerbe zárták, megszökött, vagy átállt a megszállók oldalára, mint a gyerekkorom munkáskerületébe delegált békepapok. Férfi is csak egy maradt, aki nem volt jó se munkaszolgálatra, se partizánnak. Igyekszik elbújni a kereszt mögé a német katona lencséje elől. A nyomában a pocsolyákon át botorkáló asszonyok mindennapjaira a feszültség, kicsinyesség, irigység, nyomorúság nyomja rá a bélyegét. Ezen a képen semmi felemelő sincsen. A rekvirált ház kapujából német tisztek nézik a menetet.


Egyetlen dolog nem látszik a képen. Egy zene is tartozik hozzá, amelyik nem mindig hallható. De ugyanazzal az erővel tölti el azt, aki hallja, mint annak idején a tizenkettőt.


Христос воскресе из мёртвых – Krisztus feltámadt halottaiból. Ortodox húsvéti tropárium. A novokuznyecki székesegyház kórusa.

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ez azt jelenti, hogy az Egyház az a néhány kiválasztott, aki eltelt a Szentlélekkel?

Templom Kata írta...

Kedves Névtelen!

Természetesen nem ezt jelenti.

Először is nem kiválasztottakról van szó, ami már egy befejezett tényt jelentene, hanem kihívottakról, akiknek a sorsa azon múlik, hogy válaszolnak-e a hívásra.

Azok akik abban a körmenetben válaszoltak a hívásra, a részvételükkel pontosan a hierarchiával, dogmákkal és szentségekkel rendelkező Egyházzal való közösségüket fejezték ki.

Nyilván voltak ott olyanok is, akik ezt emberi szokásokhoz való ragaszkodásból vagy bármilyen egyéb pusztán emberi szempont szerint tették.

Tamás cikke nekem pont arról szól, hogy le kell számolnunk ezekkel az emberi ragaszkodásainkkal.

Ma az Egyházhoz tartozni azt jelenti, hogy tudomásul kell venni, hogy nem a kölni dómban vagyunk és nem az aktuálisan győztes csapathoz tartozunk, hanem a végeken, nyomorult emberek kicsinyes perpatvarai közepette vonulászunk, a világ minden hatalmával rendelkező fegyveres katonák előtt és nincs semmi más a kezünkben csak a kereszt.

Kata

Kékmadár írta...

Számomra igenis van felemelő a második képben is. Minden nyomorúság ellenére, ami a képen jelen van. Az az egyszál férfi nem egy ólban bújkál a német katonák elől, hanem a keresztet magasra tartva kiáll a menet élére. Az asszonyok nem bújnak a nehézségeik mögé és nem mondják azt, hogy most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ünnepeljek, hanem beállnak Krisztus mögé és ellenség tekintetétől kísérve, követik Őt. Nekem ez felemelő! Különösen, ha arra gondolok, ami nem rég történt a mi falunkban: az emberek azért nem mentek el a misére, mert úgy érezték most fontosabb a kerti munkát végezni, hiszen végre nem esik az eső. Alig több mint fél óráig atrtott a mise.

Studiolum írta...

Teljesen igazad van. A „nincs semmi felemelő”-t nem a kép látványára értettem, hiszen a néző számára nagyon felemelő ez a tanúságtétel. Hanem magára a helyzetre, különösen az előző képpel párhuzamba állítva. Éppen azért választottam ezt a második képet, mert annyira otthonos volt számomra az a helyzet, amelyet ábrázol. Gyerekkoromban, a 60-as és 70-es években ugyanígy vonultunk a húsvéti körmeneten a tócsákat kerülgetve a külső-kőbányai munkásnegyedek és börtönőr-telepek utcáin, első ministránsként gyakran én vittem úgy a keresztet, mint itt ez a férfi, miközben a kapukban kétoldalt osztálytársaink és tanáraink és a felnőttek munkatársai álltak és gúnyoltak minket – akkor is meg még utána is napokig az iskolában és a munkahelyen. És tudtuk, hogy ez a vesszőfutás majd Úrnapján is megismétlődik, meg a következő húsvétkor is, és így sorjában. Nem futamodtunk meg, nem maradtunk el a körmenetről, tudatosan vállaltuk, évről évre végigcsináltuk, és akkor is erőt adott és azóta is nagyon örülök, hogy így tettünk. De arra a helyzetre és az akkori érzéseinkre nem a „felemelő” a jó kifejezés. Ez a helyzet megalázó volt. Nem olyan, mint az első képen, közeli bajtársak között hálát adni egy fenséges katedrálisban. Azért tettük, mert tudtuk, hogy ez a dolgunk, ezt kell tennünk.

Apulchra írta...

Számomra a háború lett a főtéma ebben a bejegyzésben. Megnyomtam a gombot, mármint a zene lejátszó gombját, így sokkal többet mond nekem az egész. Érdekes, hogy ukrajnai körmenetről van szó, és a németek, mint ellenség figyelik őket. Nagymamám szerint nem volt gond a vasárnapi szentmise a német megszállás alatt (Marosvásárhely), sőt a tisztek engedélyt kértek, hogy zenélhessenek az orgonán. De általában a német tisztek két bombázás szünetében is zenéltek azokban a házakban, ahol zongora is volt, általában ilyen házakat rekviráltak. Viszont mikor jöttek az oroszok... rögtön elmenekült a gyerekeivel a városból. Szörnyű a háború, a mi nemzedékünk megúszta. Az oroszokról még annyit: szinte babonás félelemmel tekintettek a reverendás papra, vagy a csuhás barátra, őket nem bántották.

Studiolum írta...

Szüleim és a rokonok ehhez hasonlóan beszélnek a németek illetve az oroszok viselkedéséről. De a különbség az, hogy Magyarország szövetséges ország volt. A lengyelek viszont – és Ukrajnában, elsősorban a szovjetek által Lengyelországtól csak 1939-ben elcsatolt Nyugat-Ukrajnában is ők voltak a katolikusok – ellenségnek számítottak. Tömegesen deportálták őket, elsősorban a papokat (a koncentrációs táborokban jóval több lengyel volt, mint zsidó), és a nácikkal szövetkezett ukrán és belorusz szabadcsapatokat uszították rájuk.