2010. november 14., vasárnap

Az alázat

Alázatnak többnyire azt szokás tekinteni, ha valaki kevesebbre becsüli saját képességeit vagy teljesítményeit, mint amennyit azok valójában érnek.

Ez azonban nem lehet az alázat. Ha valaki nem a realitásnak megfelelően látja a dolgokat, az lehet lelki sérülés vagy önbecsapás, de erény, méghozzá alapvető erény, semmiképpen sem.

Az alázat egészen más. Az alázat az, ha az ember nem tekinti saját érdemének azt, ami Isten ajándéka.

Ha az ember kellő világossággal látja saját magát, akkor el kell jusson ahhoz, amit Pál mondott:

"Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7)

Az alázatos ember nem lebecsüli önmagát, hanem nyugodtan és békésen elfogadja azt, hogy életében minden Isten ajándéka és hogy egész léte totálisan Istentől függ.

Ezért nehéz eljutni az alázatosságra.

Mert ha tőlem függ a dolog, akkor ha jó vagyok, ha jól teljesítek, Isten kell, hogy szeressen engem, kell hogy segítsen nekem. De mi van akkor, ha Isten szeretete, segítsége nem az én teljesítményeim függvénye?!

Akkor megkerülhetetlen az a kérdés, hogy bízom-e Isten jóságában.

Ez a bizalom az alázatosság. Ezért erény.

4 megjegyzés:

Manka :-) írta...

Hűha!
Ez nagyon tetszik! Teljesen új fényben látom ezt a kérdést!
Köszönöm!

Templom Kata írta...

Szia Zsófi,

igazán örülök!

Kata

Dr. Hock Gyula írta...

Az igazi alázat - melyen Avilai Szt. Teréz szerint az életszentség épülete nyugszik - megóv mind a gőgtől, mind az öngyalázástól. A gőgtől azért, mert "mid van, amit nem kaptál?". Az öngyalázástól pedig azért, mert a bizonyosságot adó tudat, hogy Isten gyermeke vagyok, elég méltóság ahhoz, hogy felemelt fejjel járjam végig az életet.

Névtelen írta...

Nagyon igaz, érdemes elgondolhodni magunk felett.Koszi