2014. december 17., szerda

Szégyen-alapú vagy szeretetteli család

Nemrég ajánlotta valaki nekem ezt a posztot, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. Amerikai protestáns lelkigondozók Jeff VanVonderen munkássága1. alapján nagyon világos szempontokat adnak annak megkülönböztetésére, hogy egy családban - bármi is a látszat - elnyomás, megszégyenítés vagy pedig szeretet, elfogadás uralkodik-e. 

Az alábbiakban a poszt magyar fordítása olvasható - dőlt betűvel pedig az én megjegyzéseim.


A szégyen-alapú család - Az ilyen családokban felnövő gyerekek egyik központi problémája a szégyen lesz, a család problémája azonban az a gyakran brutális  elnyomás, ami ezt a szégyent eredményezi.

A szégyen-alapú viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megszégyenítés:
Az egymás felé közvetített üzenet: „Valami nincs rendben veled”; „Tökéletlen vagy”; „Nem felelsz meg a…”; „Miért nem tudsz olyan lenni, mint…” - Nem egy konkrét viselkedésről van szó, hanem az ember személyéről. Az előbbi esetén meg lehet érteni, hogy mit és miért csináltam rosszul, és ez alapján majd lehet jobban csinálni, az az üzenet, hogy most rosszul csináltad, de ha akarod - és miért ne akarnád - tudsz törekedni a jóra és legközelebb majd jobban csinálod. A megszégyenítésnek ezzel szemben az az üzenete, hogy rossz vagy.

2. Teljesítményközpontúság:
A szeretetet, elfogadást, jóváhagyást, vagy értékesnek nyilvánítást meghatározott jó viselkedés révén, illetve a másfajta viselkedés kerülésével lehet kiérdemelni. Ennek elmulasztása megszégyenítéssel jár. - Ezekben a családokban a mindenkit alanyi jogon megillető tisztelet, respektus nem jár alanyi jogon, hanem, ezt külön extra teljesítményekkel ki kell pillanatnyilag érdemelni és ez bármikor tetszés szerint megvonható. Ezért itt soha nem kaphat az ember igazi szeretetet és elfogadást. Ehelyett maximum a viselkedése jóváhagyását és a teljesítménye értékesnek nyilvánítását tudja elérni. Így az ilyen családokban felnövő emberek ezek szeretetpótlékot jelentenek és gyakran függővé válnak tőlük.

3. Kimondatlan szabályok:
A viselkedést olyan szabályok vagy normák irányítják, amelyeket csak ritkán, vagy soha nem fejtenek ki. Rendszerint olyankor ébresztik rá az embert, amikor megszegi őket. Létezik egy általános szabály: „ne hozd szóba”, ami annyit tesz, hogy ne vedd észre, és ne említsd a problémákat. H mégis beszélsz a problémákról, te magad válsz problémává. Ez hallgatásra szoktatja az embereket. Létezik egy „nem nyerhetsz” szabály is. A gyerekeket például arra tanítják, hogy sose hazudjanak; de arra is, hogy sose mondják meg egyenesen a nagymamának, hogy nem ízlik a fasírtja. Akárhogy igyekszel, nem tehetsz egyszerre eleget az egymásnak ellentmondó szabályoknak. Ha pedig nem teszel, az szégyent von maga után. Az ilyen szabályok a jövőbeli viszonyokat is irányításuk alá vonják, hacsak rá nem ébredünk és szándékosan meg nem törjük őket. -  A jól átlátható és mindenkire kötelező normák hiánya a családban (is) a hatalommal bíró személyek számára lehetővé teszi, hogy arra használják a  összefüggésükből kiragadott szabályokat, hogy másokat lenyomjanak és megszégyenítsenek, valamint hogy  a saját normaszegéseiket eltüntessék. 

4. Kódolt kommunikáció
Ha az érzéseidről vagy igényeidről beszélsz, azzal szégyenítenek meg, hogy önző vagy. Ha a problémákról beszélsz, megszeged a „ne hozd szóba” szabályt, s azzal szégyenítenek meg, hogy te magad vagy a probléma. A családtagok ezért megtanulják, hogy kódolva mondjanak dolgokat, vagy közvetve, más személyeken keresztül üzengessenek egymásnak. -  Egy ilyen rendszerben az emberek nem csak, hogy nem vállalnak felelősséget, hanem nem is vonhatók felelősségre (már eleve fel sem merül a számonkérés, de ha mégis megtörténne: nem azt mondta, nem úgy gondolta, az a rossz, aki rosszat gondol) így szabadon lehet megrágalmazni és megszégyeníteni másokat.

5. Bálványimádás:
A családtagokat arra tanítják, hogy saját értéküket és identitásukat ne Isten elfogadásától, hanem egyéb dolgoktól és emberektől várják. Az válik mércévé, milyennek látszanak a dolgok, mit gondolnak az emberek, mennyire látszanak vallásosnak, milyen mértékben tudnak javakhoz jutni. - Az ilyen családokban felnövő emberek értéktelennek érzik magukat és tele vannak szégyennel, s ezt kompenzálandó gyakran akár  a súlyos függőségig rászorulnak mások pozitív visszajelzéseire.

6. A gyermekkor megnehezítése:
A gyermek számára nehézségekkel teli folyamat saját útjának megtalálása az életben. Az ilyen család azonban elsősorban a látszatra ügyel, és arra, hogy mit gondolnak az emberek. Ezért pusztán az, hogy a gyermek gyermek, szégyen forrásává válik. A gyermekeknek meg kell tanulniuk kis felnőttként viselkedniük, hogy elkerüljék a megszégyenítést. - Tipikus példája ennek, hogy a gyerekeket, több évvel azelőtt, mielőtt erre életkorilag alkalmasak lennének, arra kényszerítenek, hogy az ajándékukat osszák meg másokkal. A három éves gyerek például kínálja fel a felnőtt családtagoknak -  akik, a fene esne a belükbe, felzabálják  - a frissen kapott csokiját.

7. Hibáztatás- és szemrehányás-központúság:
Minthogy az ilyen család nagy súlyt fektet a teljesítményre, a fogyatékos teljesítmény okát ki kell vizsgálni és megszüntetni. Mindennapos a hibáztatás és a szemrehányás. A „Ki a felelős?” kérdés célja, hogy meg lehessen találni, kit kell hibáztatni. A bűnöst meg kell szégyeníteni és megalázni, hogy olyan rosszul érezze magát, hogy többet ne viselkedjen a rossznak tartott módon. - Nem a kudarc tényleges megértése és kijavítása a cél, hanem a megszégyenítés.

8. A mentális képességek torzulása:
A család tagjai a mentális önvédelem szakértőivé válnak. A vádak áthárítása, a racionalizálás, a minimalizálás és a tagadás csupán néhány fajtája annak, hogyan igyekeznek az emberek elhárítani a szégyen-üzenetet – többnyire hiába. - Az a baj, hogy itt nincs szó tényleges önvédelemről. A szégyen ugyanis marad. Azok az elhárítómechanizmusok, amelyek segítségével az ember gyötrő érzésektől meg akar szabadulni, nem csak hogy rendkívüli módon beszűkítik az  életét, hanem komolyan hozzá is járulnak ezeknek a gyötrő érzéseknek a fennmaradásához.

9. Az érzelmi képességek gyengesége:
A rendszer egy másik uralkodó szabálya: „Ne érezz”. Az érzések rosszak, önzők, vagy fölöslegesek. A szégyen-alapú családok tagjai nem érzékelik saját érzéseiket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak rájuk. Az ilyen családok érzelmileg reaktív közösségek. - Itt nem egyszerűen egy képesség hiányáról van szó, hanem arról a nagyon erős tiltásról, hogy ne érzékeljék az érzéseiket, hanem azt érezzék, amit vélhetően elvárnak tőlük - különben megszégyenítődnek és kitaszítódnak. Az ilyen családokban felnőtt embereknek  komoly küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy  a dolgokat a valóságnak és ne a az elvárásoknak megfelelően érzékeljék.

10. Üres emberek:
Minthogy a szeretetet és az elfogadást a viselkedés alapján lehet elnyerni, és soha nem független a teljesítménytől, a szégyen alapú családok tagjai jellemzően kívülről tökéletesnek néznek ki, de belülről üresek. - Nincs azzal önmagában semmi baj, ha a teljesítményt díjazzák. A baj az, ha azt az alapvető respektust és tiszteletet, ami minden embernek jár - végelemzésben, mint Isten képének, és ez végelemzésben  Istennek szóló tisztelet - nem kapják meg automatikusan a családtagok, hanem ezt a hatalomban lévők önkényesen osztogatják és vonják meg. Ha valaki úgy nő fel, hogy bármikor megalázható és megtaposható, az bármilyen értékes ember is, hitványnak és értéktelennek fogja felnőttként érezni magát.

A szeretetteli család

A szeretetteli viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megerősítés (vs. nyílt megszégyenítés):
A szeretetteli családok tagjai nyíltan kimondják egymásnak, hogy szeretik és elfogadják, tehetségesnek és értékesnek tartják, és támogatják egymást. Az olyan mondatok: „Szeretlek”, „Annyira tehetséges vagy”, „Melletted állok, ha szükséged van rám”, „Annyira örülök, hogy Isten a mi családunknak adott téged”, „Annyira örülök, hogy fiú/lány vagy”, „Jól érzem magam veled”, és hogy a másikat a nevén szólítjuk, csupán néhány módja annak, hogy nyíltan megerősítsük a másikat. - Itt természetesen nem szavakról, hanem egymás tényleges elfogadásáról és valódi egymás mellett állásról van szó.

2. Személyközpontúság (vs. teljesítményközpontúság):
Mindannyiunknak olyan közegre van szükségünk, ahol azt érezzük, önmagunk miatt szeretnek minket, és nem amiatt, amit teszünk. A szeretetteli családokban a szeretet és az elfogadás nem hullámzik attól függően, hogyan cselekszik a másik. Az embereket önmagukért fogadják el. A szégyen-alapú családokban a viselkedés a legfontosabb. Hogy ki vagy, az pedig a legkevésbé fontos. - A szégyen alapú családokban, akik hatalommal rendelkeznek, azt kommunikálják a többieknek, hogy te rossz vagy - mivel a saját bizonytalanságukat mások lenyomásával akarják kompenzálni. A szeretet alapú családokban viszont az az üzenet, hogy mindig választhatod a jót, és bízunk benned.

3. Nyíltan kimondott szabályok és elvárások (vs. kimondatlan szabályok):
A szeretetteli családokban a szabályok vannak az emberekért, s nem az emberek a szabályokért. Hogy a szabályok a leghatékonyabban szolgálhassák a családot, mindenkinek tudnia kell, mik a szabályok. - Az, hogy mindenki viselkedése egy egyértelmű, világos, közösen értelmezett szabályrendszerhez mérhető, egyenlő pozíciót biztosít a családtagoknak.

4. Világos és egyenes kommunikáció (vs. kódolt kommunikáció):
A kódolt kommunikáció senkinek sem jó. A gyerekek jó megfigyelők, de rossz értelmezők. Fontos, hogy az embereknek ne kelljen dekódolni az üzeneteket. Ha üzenetet akarsz küldeni, először dekódold te magad, s aztán küldd egyenesen. Ne harmadik személyen keresztül, ne mások viszonyait felhasználva küldjük üzeneteinket. - A szeretetteli családokban - mivel nem kell állandóan megtorlástól tartaniuk és védekezniük, alapvetően elfogadók egymással és meg lehet a dolgokat beszélni - az emberek azt mondják amit éreznek és gondolnak.

5. Isten a legfőbb forrás (vs. bálványimádás):
Isten minden jó forrása. Ő tölti be szükségünket, Ő a mi bosszúállónk és védelmezőnk, Ő a végső szó értékünk és elfogadásunk felől. Nem azért vagyunk értékesek és elfogadhatóak, amink van, amit viselünk, hogy rendszeresen járunk-e templomba vagy adakozunk. - Szeretetteli családok betöltik azt a funkciót, hogy a szülők közvetítik Isten feltétlen szeretetét a gyerekek felé. Ez azt eredményezi, hogy  egészséges önbizalma lesz, képes lesz bízni másokban, kötődni másokhoz, és ezek eredményeképpen nem függ mások elismerésétől. 

6. A gyermekeknek örülnek (vs. a gyermekkor megnehezítése)
A szeretetteli családokban rendben van, ha a gyermek gyermekként viselkedik. A normális és egészséges gyermekek növekedése többnyire „rendetlen” folyamat.

7. Felelősség (vs. hibáztatás és szemrehányás):
A hibáztatás és szemrehányás a szégyen-alapú családok módszere a gyermekek megbüntetésére a teljesítmény hiánya miatt: eszközök mások viselkedésének kontrollálására. - Ezzel szemben a szeretet alapú családokban a szülők felelősséget vállalnak a cselekedeteikért, s mivel a gyerekek alapvetően elfogadást élnek meg, ők is megtanulják a felelős viselkedést.


8. A mentális képességeket a tanulásra használják (vs. a mentális képességeket védekezésre használják):
A szeretetteli családokban a a gondolkodás a tanulást szolgálja. A szégyen-alapú családokban az önvédelmet, mások hibáztatását, az ürügy keresését a felelősség alóli kibúvásra. A szégyen-alapú családokban a „Miért tetted?” kérdés csapda, mert nincs rá elfogadható válasz. Bármit válaszolsz, elemezni és kritizálni fogják. A szeretetteli családokban az embert előre elfogadják, és a „Miért tetted?” kérdés egyszerűen csak annak megértésére szolgál, miért történt a dolog.

9. Az érzelmek érvényesek és hasznosak (vs. az érzelmi képességek gyengesége):
Az érzések nem jók vagy rosszak: az érzések pusztán vannak. Hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen eredménnyel járnak-e, azaz hogy segítenek-e vagy károsítanak, az az érzelmeinkre adott saját döntéseinkből következik. A szeretetteli családok elismerik az érzéseket és az érzelmek kifejezéseit, mint a családtagok egymással való kapcsolatának módjait.

10. Rendben van, ha a külső a belsőt tükrözi (vs. üres emberek, akik megtanulnak tökéletesnek látszani):
A szeretetteli családokban a valóság sokkal fontosabb, mint hogy hogyan néznek ki a dolgok. Az életet folyamatának, s nem az egyes eseményeknek a perspektívájában tekintik. Ez azt jelenti, hogy az embernek nem kell azonnal reagálnia, vagy egyszer s mindenkorra „megjavulnia”. Minthogy Isten is a folyamat része, nem kell pánikolni: a történetnek nincs vége, még ha most nem is a legjobban néz ki. Az elfogadhatatlan viselkedés a rossz döntésekből fakad, s nem abból, hogy mi magunk értéktelenek vagy elfogadhatatlanok lennénk. A szeretetteli családtagoknak nem kell „megjavítaniuk” egymást.

Nagyon fontos világosan látni, hogy a szégyen alapú családok attól azok, hogy a család meghatározó személyei az emberi viszonyaikban a szeretet és kapcsolódás helyett a hatalom és elnyomás  mellett döntöttek. Ez egy döntés. Méghozzá olyan alapvető értékválasztás, amelyet  az emberek csak egészen ritkán változtatnak meg. Éppen ezért egy szégyen alapú család - ugyanúgy és ugyanazért, mint a bántalmazó párkapcsolat - szinte soha nem javítható meg. Meg kell törni a szabályait és ki kell belőle lépni.

------------------------------------
1. Magyarul is lehet tőle egy könyvet olvasni a Grace Ministries Budapest kiadásában.

Nincsenek megjegyzések: