A TENGER

Ez volt a címe annak a könyvnek, amelyből több mint harmincöt éve(1) először megtudtam, hogy mi a tenger. Fehér Klára propagandaregényében egy irodista kislányból a kommunista párt hatalomátvételének köszönhetően sikeres kutatóorvos lesz. A külsőt követő belső átalakulásnak az a transzcendens csúcspontja, amikor Ágnes meglátja a tengert, amelyről gyerekkorában a nagymamája mesélt neki:

…és nagyanyja ilyenkor mindig felállt a lócáról, nehéz léptekkel becsoszogott a konyhába, és leemelte a falról a vaságy fölött lógó képet.
Rámázatlan kartonlap volt, színes, nyomtatott kép. A tenger.
Halványkék, felhőtlen égbolt, azúrkék, sima víztükör. Ég és víz találkozásánál hófehér hajó, és a végtelen kékségből rejtélyesen kinyúlik egy üde zöld pálmaág.
– A tenger - mondta ünnepélyesen az öregasszony. – Nézd… sehol sincs partja, a tenger végtelen, felér egészen a csillagokig…”

„…Zöld a tenger, mint az olvadt üveg, jókedvűen csapkodja a partot. A gyerekek gumiállatokkal nyargalják meg tajtékos hullámait. Ágnes belerohan a csípős, sós vízbe, úszik a felcsapó hullámokon, ujjong, részeg a boldogságtól. Ez hát a tenger!
Amerre lát, ég és tenger ölelkezik. Türkiz színű a végtelenség, s a látóhatár szélén pici fehér pont: hajó. Úszik, úszik a smaragd vízen, önmagát látja, a gyerekkori képet, nagyanyját, a konyhában a pokróccal letakart vaságy fölött a képet. A színes levelezőlapot: tengert, hajót, pálmafát. Ha van boldogság, hát ez az, ilyennek képzelte mindig.

…Nem tud megválni a víztől. Kimegy a partra, leül a sziklára, vagy végigfekszik a homokon, és nézi szerelmesen a végtelen vizet. Délre sötétkék lesz a tenger, sima, sötétkék tükör, egyetlen fodor sem rezzen a tükrén. Délután váratlanul dühösen hullámzani kezd, szürkésbarna, zord, kiismerhetetlen. Alkonyatkor sötétzöld, mint a sziklapart, csak a látóhatár szélén piros, ott, ahol a napot fürdeti.
Mi lenne, ha itt maradna mozdulatlanul a tengerparton, itt ülne a sziklán, nézné a ringó óriást, egészen addig, amíg beleszédülne, belezuhanna… mi lenne, ha most elindulna futva a mélységek felé?”

 

Sokat gondoltam a tengerre. A nyolcvanas évek elején diákcsere keretében az egyetemi csoportunk Hollandiába ment. Egy hideg, esős őszi délután kivittek minket a tengerhez. Nem tudtam elmozdulni a parttól. Tényleg végtelen volt. Nem az a buta végtelen, hogy egy meg egy meg egy a végtelenségig. Hanem végtelenül hatalmas, bonyolult, eleven és szép volt. És lehetett vele játszani. Odamentem a széléhez és minden hullámverésnél megpróbáltam odaállni, ameddig kijön. A hollandok meglehetősen értetlenkedve és méltatlankodva tuszkoltak be csuromvizesen a buszba.

 

Nem sokkal később vajdasági barátaim elvittek az Adriára. Olyan helyeken jártuk, ahol turista alig fordult elő. Feküdtem egy kis sziget partján. Mindent betöltött a gyanta illata. Egyetlen ember sem volt körülöttem csak a tenger. Azt éreztem, valaki néz. Hátrafordultam, őzek bámultak rám a fenyőligetből. Az ember természetesen tudja, hogy a tenger nem végtelen, de olyan sokrétű és olyan intenzív a szépsége, hogy ez a tudás nem számít. Ez a szépség fölülemeli még saját korlátai szükségszerű megtapasztalásának rémületén is. És akármilyen kicsi is, amit így be tud fogadni, azzal mégis magával a tengerrel kerül kapcsolatba.

Ettől kezdve a tengerrel álmodtam és a tenger után sóvárogtam.

 

Húsz éve megtértem, megnyílt számomra a végtelen. Néhány éve azt vettem észre, hogy már nem hiányzik olyan fájdalmasan a tenger. Mindazonáltal, azok a dolgok, amelyek a szeretett személyre utalnak, mindig kedvesek maradnak számunkra.

1. - Ezt a posztot 15 éve irtam, de változatlanul valami számomra nagyon fontosról beszél.

szeretetteli gesztusok - szeretet nélkül

Nincs annál szebb az életben, mint amikor az ember szeretetteli gesztusokat kap. Amikor úgy érzi, hogy érdeklődnek iránta, elfogadják, fontos a másiknak, meleg érzésekkel fordulnak felé, gyönyörködnek benne, örülnek neki.   

Ezek boldoggá tesznek minket és automatikusan szeretetként értékeljük őket.  

És sokszor tényleg szeretetből fakadnak.  

Ilyenkor a másik minden körülmények között tisztel és  tisztességes veled. Figyelembe veszi a szempontjaidat és mindig jót akar neked. Nem csak szándékosan nem okoz fájdalmat vagy kárt, hanem akkor sem, amikor azzal, hogy ő a dolgok könnyebbik végét fogná meg, neked fájdalmat vagy kárt okozna. Közel enged magához, megosztja veled az életét, felvállal téged, elköteleződik melletted, számíthatsz rá.   

Van azonban, hogy ezek a gesztusok nem szeretetből fakadnak, hanem a másik valamilyen módon ki akar használni téged.   

Gyakran veled akarja a boldogtalanságát kompenzálni.

A boldogtalanságnak sokszor egy szeretetlen partner, megjavíthatatlan kapcsolat a közvetlen oka. Innét azonban nem akar kilépni. Nem akar lemondani a kapcsolatban lévő javakról, nem ritkán szó szerint a vagyonról, a jól kereső, jól pozicionált partnerről, az általa a szociális hálóban elért helyről, de máskor egyszerűen csak a bejáratott biztos rosszról. Sokan azért nem lépnek ki, mert érzelmileg vagy egzisztenciálisan függenek a partnerüktől. Mindegy, hogy milyen hatalmas érzései vannak feléd, amíg ezekben a kérdésekben nem hoz alapvetően más döntést, nem fog téged választani. Egy egész életet le lehet így élni. Nem érdemes azzal próbálkozni, hogy majd jobb leszel, jobban szereted, akkor majd veled lesz. Nem te nem vagy elég jó, hanem ő akar valami mást. Nagyjából erre gondolt egy barátnőm, amikor egyszer azt mondta, hogy ő nem kezdene soha nős emberrel, mert nem akarja senki rossz házasságát stabilizálni.

De használhat érzelmi tankolásra úgy is, hogy szeretetteli a partnere. Egy nárcisztikus, ha nincs a grandiózus én állapotban,  iszonyatos nyomorultságba zuhan bele. Igy az egész élete arról szól, hogy ezt a rettegett nyomorúságos állapotot elkerülje. A grandiózus én fenntartásához azonban nem elég egy partner, állandóan újabb és újabb hódításokra, csodálatra, rajongásra van szüksége. Az áldozatai azt szokták hinni, hogy a feleség/férj nem elég szeretetteli, majd én jobban fogom csinálni. Még az is lehet, hogy te tényleg jobban szereted, de neki nem szeretetre van szüksége, hanem újabb és újabb meghódítottakra, csodálókra, rajongókra. 

Vannak, akik meleg gesztusokkal megnyitnak másokat és az így létrehozott érzéseket, szexuális odaadást, mint személytelen javat élvezik.  Nagyon fontos, hogy itt nem egyszerűen szexelésre használják a másikat, hanem a másik megnyitását, valódi odaadottságát akarják elérni. Megtapasztalsz vele egy fantasztikus közelséget. Ezt  normális emberként szeretetnek kódolod és fel sem merül benned, hogy itt manipulációról  és nem kölcsönös odaadásról van szó. Ezek az emberek azonban nem önmagukat adják, hanem olyan dolgokat csinálnak, amivel belőled a legnagyobb odaadottságot tudják kiváltani. Nem szeretni akarnak téged, hanem uralni. Ez az uralás valójában az egész kapcsolatotokat jellemzi. Ezért lehetetlen megjavítani ezeket a kapcsolatotokat. Nem azért, amit hiszel, hogy te nem kommunikálsz elég jól, nem vagy elég asszertiv, nem húzol elég jó határokat,  és jaj szegénynek nehéz gyerekkora volt. Nem. Azért, mert nem szeretni akar, hanem uralni.

Legrosszabb esetben egy nárcisztikus áldozata vagy, aki a meleg gesztusai által hazudott közelséggel él vissza a segítőkészségeddel, jóságoddal,  használja ki a pozíciódat, a kapcsolataidat, csalja ki a pénzedet.  Mint a halacskák beetetése, először beszórjuk a kenyérmorzsát, aztán szépen kihalásszuk őket. Olyan meleg gesztusokat tesznek, olyan dolgokat mondanak és csinálnak, amivel felépítik benned azt az érzést, hogy ilyen nagy közelséget, ami köztetek van, a világ még nem hordott a hátán; ilyen mély barátság ilyen nagy szerelem nincs is. (És hát tényleg nincs. Egy hatékony nárcisztikus ezt az érzést egymással mindenben ellentétes emberekben is fel tudja és fel is szokta építeni.) Az ember pedig a világ legmélyebb barátságában és legnagyobb szerelmében önként mindent odaad. Különösen akkor, ha a lelki társad bajban van és a te segítséged szükséges ahhoz, hogy kikerüljön a bajból. Igy hát időt-erőt nem kímélve intézed az ügyeit. A sajátjaid elé helyezve elvégzed helyette a feladatait.  Minden elköteleződés nélkül lakhat nálad, főzöl, mosol és takarítasz rá, bármikor jöhet és mehet, mindig fullservice van. Mint a világ legértékesebb emberét építed be a netzwerkedbe. Mivel ő éppen bajban van, te fizeted a számláitokat, a fogászati kezelését, az autója szerelését, kifizeted a tartozásait, kölcsön adsz neki az aktuális zseniális befektetésére. És nem tudod, hogy a "most éppen bajban vagyok" harminc éve tart és még fog is tartani további harminc évig, ha talál további áldozatokat (és talál); hogy te vagy az x-dik, akivel ezt csinálja és ha kiszedett mindent belőled, majd továbbáll - by the way, ha újra szüksége lesz rád, majd újra előkerül. 

Szóval, amikor a szeretetteli gesztusok mellől hiányoznak a szeretet tényleges cselekedetei, kezdj el sürgősen  azon gondolkozni, hogy a nagy érzelmek közepette hogyan is akarnak téged kihasználni.  

És ne engedd. 

Lu Rusciu te lu mare - repülj galambom, avagy mit jelent megbocsátani

 I.

Amikor megkérdeznek, hogy mit jelent megbocsátani, azt szoktam válaszolni, elengedni valamit, ami járna nekem. 

Ebben a dalban éppen a szerelmemet, akinek a szívemet adtam. A régi apuliai népballada a király lánya és egy egyszerű lovag beteljesülhetetlen szerelmét meséli el. A történet azóta is újra és újra ismétlődik. Néhány évtizede az erdélyi barátnőmnél néhány hold föld különbség elég volt hozzá. Ma városban inkább a gyávaságból nem vagyok hajlandó kötődni, a pénzt és a presztizst, a biztosan uraltnak hitt rossz kapcsolatot többre értékelem, mint a kiteljesedést és a szeretetet okok miatt.

"Egy nap vadászni mentem a mocsarakra és hallottam békák kuruttyolását és hallottam békák kuruttyolását.

 

Egyenként hallottam őket énekelni úgy tűntek nekem, mint a tenger hangja. 

 

Úgy tűntek nekem, mint a tenger hangja. 

 

 A tenger hangja túl erős, a király lánya átadja magát a halálnak.

 

Ő átadja magát a halálnak, én pedig az életnek,  most a király lánya férjhez megy. Most a király lánya nőül megy egy hozzá méltóhoz.  

 

Nőül megy egy hozzá méltóhoz, és én megnősülök, a király lányának van egy virága. 

 

Van egy virága, nekem pedig egy pálmám,  a király lánya Spanyolországba(1) megy, a király lánya Spanyolországba megy.

 

Ő Spanyolországba megy, én pedig Törökországba, a király lánya a menyasszonyom. A király lánya a menyasszonyom.

 

És repülj, repül és repülj galamb,   repülj, repül és repülj galambom, hogy a szívemet, hogy a szívemet, hogy a szívemet neked kell adnom! 

 

És repülj, repül és repülj galamb, repülj, repül és repülj galambom, hogy a szívemet neked adtam!"

 

Ez a dal nem csak azért nagyszerű, mert ugyanolyan csodaszép mágikus-realista képekkel dolgozik, mint a gyönyörű erdélyi népballadák, hanem azért is, mert megmutatja, micsoda erő kell ahhoz, hogy micsoda erő van abban, amikor  azt tudom kívánni a szerelmemnek, aki elárult, hogy repülj galambom. Hogy a megbocsátás, az elengedés nem valami löttyedt beleegyezést jelent a megváltoztathatatlanba, hanem az élet igenlésének, a rosszon való felülemelkedésnek erős, aktív és pozitív aktusa. 

 

II.

 

Elengedni azt, ami járna nekem, csak egy olyan folyamaton keresztül lehet, amely során megélem, hogy az életem, a létezésem az elszenvedett veszteség ellenére is értékes. Itt csak a megélés számít, az I'am ok mantrázása nem szokott segíteni. 

A veszteségem megakasztja az élet áramlásába való bekapcsolódásomat.  És a bulvárpszichológia állításaival ellentétben, nem tudom kizárólag saját hatáskörben visszakapcsolni magam. Ez egy ajándék, nem opponálok afölött, hogy mikor, milyen formában és mennyit kapok belőle. 

Az én szerepem ebben a folyamatban annyi, hogy elfogadom-e a felkínált ajándékot vagy elutasítom. Hogy engedem-e a szívemet felemelni oda, hogy az életem több, mint a veszteségem vagy pedig ragaszkodom ahhoz, hogy márpedig jár nekem az, amit nem kaptam meg és enélkül nem megyek tovább.

 

Ha elfogadom, akkor eltölt az az erő, elevenség és békesség, amivel azt tudom mondani, hogy repülj galambom, elengedlek. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor és hogyan, mert ebbe a folyamatba nem látunk bele. De azt tudjuk, hogy ha őszintén el akarjuk engedni a tartozást, akkor megerősödve visszakapjuk az életünket.

Az alábbi videó egy másik feldolgozása a balladának. Ebben a dalhoz tartozó hagyományos táncot is táncolják. A táncban megfordultak a szerepek, a fiú passzív és lány az, aki átadja magát az életnek. És a tánca megmutatja, hogy milyen az, amikor valaki megengedi, hogy áramoljon rajta keresztül az élet.

 

1- Spanyolország és Törökország akkor a délolaszok legkomolyabb ellenségei voltak.

CARPE DIEM

 

Ne hagyd, hogy a nap úgy érjen véget, hogy ne növekedtél volna egy kicsit, anélkül, hogy boldog lettél volna,

anélkül, hogy tápláltad volna az álmaidat.

Ne hagyd, hogy a csalódás úrrá legyen rajtad.

Ne hagyd, hogy bárki megkérdőjelezze a jogodat, hogy kifejezd magad -

ez mintegy kötelességed.

Ne add fel a vágyadat, hogy az életed 

különleges legyen.

Légy meggyőződve arról, hogy a szavak és a költészet meg tudják változtatni 

a világot.

Bármi is történik, a lényegünk érintetlen.

Szenvedéllyel teli lények vagyunk. Az élet sivatag és oázis.

Az összeomlásaink és fájdalmaink tanítanak és az életünk főszereplőivé tesznek bennünket.

Noha széllel szemben, de erőteljesen hathatsz: 

Írhatsz verset. Soha ne hagyd  abba az álmodozást, mert 

az álmaiban az ember szabad.

Ne ess bele a legrosszabb hibába: ne maradj csendben.

A legtöbben rettenetes csendben élnek. Ne menekülj rezignáltan.

„Kiáltásom áttöri az eget” – mondja a költő.

Értékeld az egyszerű dolgok szépségét.

Lehet jelentéktelen dolgokról szép verseket írni, de 

nem élhetünk önmagunk ellen. Ez pokollá változtatja az életet.

Örülj a félelemnek, ami előre visz téged az életben. Élj 

intenzíven, középszerűség nélkül.

Gondolj arra, hogy te vagy a jövő, büszkén és 

félelem nélkül nézz szembe a feladattal.

Tanulj azoktól, akik tanítani tudnak téged. Azoknak a tapasztalatából,  

akiket„holt költők”-nek neveznek, ez segít keresztül jutni az életen.

A mai társadalom az „élő költők” társadalma. Ne engedd, hogy megtörténjen veled az élet anélkül, hogy élnél...

Walt Whitman