A végállomáson egy cigány férfi és egy cigány asszony állt mellettem
három gyerekkel. Huszonöt-harminc évesek lehettek. A vékony, kicsi
férfinak olyan feszültek voltak a vonásai, és rövidnadrágban is olyan
kínosan rendezett volt, mint egy maffiózó egy olasz neorealista filmben.
Az asszony kicsit lompos, már hízásnak indult, mégis kislányos.
Feszengtek. Megérkezett a busz. A férfi átadta a kisfiúkat az asszonynak
és visszaindult. A fiúk a nyilvánvalóan erre az alkalomra kapott kis
játékaikat szorongatták. Az asszony még a férfi jelenlétébe kapaszkodva
megfenyegette őket, hogy ha nem lesznek jók, elveszi tőlük a játékukat. A
fiúk kicsit összehúzták magukat. – Meddig kell jónak lenni? – kérdezte
az egyik. – Sokáig! – vágta rá az asszony. A kisfiú várakozóan nézett
rá, hogy pontosan meddig is. Az asszony egy pillanatra belegondolt.
Egész életedben.
