Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.