Kedves Névtelen!
Teljesen megértem az érzéseit. Ha az ember évekig hallgatja valaki miséit és bízik benne, akkor nagyon nehéz róla súlyos megállapításokkal szembesülni. Hasonló velem is megtörtént és engem is megrendített.
Az az igazság, hogy azért írtam meg Pál Ferenc atyáról a cikket, mert én is meg voltam rendülve. Mint a cikkből is kiderül, én őt nem ismertem, egy barátunkról kaptam meg az előadásai felvételét. Eléggé megdöbbentett, amikor láttam barátunk életében a párhuzamot a negatív változások és Pál Ferenc atya előadásai iránti rajongás között, de azt gondoltam, hogy esetleg ő értett félre valamit.
Aztán egy páciensemet Pál Ferenc atya egyértelműen rosszul diagnosztizálta, megengedhetetlen módszereket alkalmazott nála és ráadásul a sokgyerekes, katolikus páciens azért beszélt úgy a válásról, mint a házassági konfliktusaik legvonzóbb megoldásáról, mert Pál Ferenc atya egyértelműen ebben erősítette meg őt miközben hozzá járt terápiára.
Mindazonáltal annyira valószínűtlennek találtam mindezt, hogy megnéztem az interneten, ki is ez a Pál Ferenc atya. Elsőként mindjárt egy interjút találtam vele, amelyben elfogadhatónak tartja a válást.
Megértem, hogy Ön számára is abszurdnak tűnik, hogy egy katolikus pap bárkit is válásra biztatna, de azt kell mondjam, hogy a páciensemet egyértelműen ebben erősítette meg, és ha kielemezzük az interjúját – ezt a cikkben megtettem, ott meg tudja nézni – az is egyértelműen ezt mutatja.
Jól tudjuk a mindennapi életből, hogy az emberek nemcsak nyíltan közölnek egymással dolgokat, hanem sugallnak is: hunyorítással, elhallgatással, sejtetéssel, az erősebb kifejezést hangsúlyozottan finomabbra fogalmazva, többször elmondva ugyanazt a dolgot, körülírva valamit, stb.
Ezeket többnyire éppolyan érvényes közlésnek fogjuk fel, mintha nyíltan kimondottak lennének. A magyar nyelv azt mondja az ilyen közlésre: „kétértelmű”, ám mindennapi tapasztalásból tudjuk, hogy a „kétértelmű” valójában a legtöbbször nagyon is „egyértelmű” a hallgató számára, még ha a beszélő valamiért jobbnak látja is nem nyíltan kimondani a következtetést.
Vannak olyan kétértelmű kommunikációk is, amelyekkel a hétköznapokban ritkábban szokás élni. Például hogy valaki a szavaival mást mond, mint a gesztusaival. Vagy a akár a szavai is ellentmondanak egymásnak. Ennek gyakori változata, hogy valaki egyszerre állít két olyan dolgot, amelyek kizárják egymást. Szintén nagyon gyakori, hogy valaki ahelyett, hogy „úgy gondolom”, azt mondja, hogy „úgy érzem”, amivel elhárítja a felelősséget arról, amit ténylegesen állított.
Az ilyenfajta csupán sugallt állítások és mögöttes szándékok kielemzésével foglalkozik többek között a pszichológia tudománya. Pszichológusként ezt a módszert alkalmazza Pál Ferenc atya is mélylélektani elemzéseiben, és ezt az általa használt módszert alkalmazom én is az ő szövegeire, kimutatva az ezek mögött meghúzódó tényleges szándékokat, állításokat és emberképet.
Ön a bejegyzésében ezt a kommunikációs stratégiát teljesen figyelmen kívül hagyja. Én ezt meg is értem, mert nem pszichológusként az ember nem föltétlenül figyel fel erre. Ön felhozza, hogy „A konfliktus vállalása egyáltalán nem jelent válást. A tények elismerése nem jelenti azok helyeslését. Amit az atya életszerűnek nevezett, azt ön úgy interpretálja, hogy megengedhetőnek, sőt helyesnek tartja.” Valóban, ezeket a nyílt állítások szintjén nem lehet tettenérni. Ám a fentebb leírt paradox kommunikáció tényleges állításainak szintjén igen. Ezért azt javaslom, nézze meg még egyszer a cikkem III. részét, ott ezt részletesen elemzem.
Ezt a kommunikációs stratégiát azért is nagyon fontos felismerni, mert Pál Ferenc atya – és egyébként nagyon sokan mások is – szinte mindig ezt használja, amikor az Egyház tanításával ellenkező dolgot mond vagy sugall. Érdemes ennek kapcsán újra megnéznie azokat a részeket, ahol ezt részletesebben megmutatom a hit és a tudomány viszonya, a pokolról és az óvszerhasználatról mondottak kapcsán.
Ez utóbbinál például Pál Ferenc atya ahelyett, hogy mindenekelőtt világosan elmondaná az Egyház idevonatkozó egyértelmű tanítását – amely egyébként az egész Istenhez való viszony szempontjából alapvető fontosságú – arra a kérdésre, hogy az Egyház szerint miért nem szabad, előad egy felmentést, hogy tulajdonképpen miért szabad, miközben – a paradox kommunikáció módszerével – az általa mondottakért a felelősséget itt is gondosan elhárítja magától.
Az eddigieket összefoglalva azt kell megállapítanunk, hogy Pál Ferenc atya több ponton is az Egyház tanításával ellenkező véleményeket sugallt. Így a hit és a tudomány viszonyát illetően egy olyan kérdésben, amit az Egyház annyira fontosnak tart, hogy kiközösíti mindazokat, akik nem a megfelelő nézetet vallják. A pokollal kapcsolatban hasonlóképpen. Az óvszerhasználat kérdése, mivel valójában az Istenre való hagyatkozás problémájáról van szó, szintén a lényeges kérdések közé tartozik, s erre válaszolva az Egyház tanítása helyett arról beszélt, hogy kell azt megkerülni.
Ugyanezt lehet megállapítani mindarról, amit a házassági hűség kapcsán mondott. Talán egy laikus nem azonnal látja, de az az emberkép, amelyet az apuci-alfa hím tipológiában kifejtett, mivel teljesen nélkülözi az ember szellemi dimenzióját, szöges ellentétben áll az Egyház tanításával. S azt hiszem, hogy amit az atya az Oltáriszentségről mondott, az laikusként is nyilvánvaló blaszfémia.
Ha pedig Pál Ferenc atya előadásait pszichológusként elemezzük, akkor mint pszichológusról sem lehet sok jót mondani róla. Ez annál is sajnálatosabb, mert előadásaira a hallgatóságot jelentős részben a pszichológia vonzza. Tényleg nagy szükség lenne arra, hogy ez a közönség jó pszichológiával találkozzon, mert az valóban nagyon sokat tudna segíteni a felnőtté válásban. De ezeken az előadásokon Pál Ferenc atya saját személyes megoldatlanságai következtében csupán egy lebutított vagy lealjasított pszichológiát lehet hallani.
Az elemzés során olyan pszichológiai irányzatot alkalmaztam, a mélylélektant, amelyre Pál Ferenc atya is építi az előadásait. Ezt az irányzatot el lehet utasítani, de akkor a Pál Ferenc atya által mondottakat is egy az egyben el kell utasítani.
Az Ön bejegyzéséből úgy láttam, hogy ez némi félreértésre adott okot. Ön többször visszatért arra, hogy nekem Pál Ferenc atya stílusa nem tetszik. Én személyesen éppen nagyon sokféle stílust el tudok fogadni. Pál Ferenc atya viselkedésében is kizárólag olyan dolgokat kifogásoltam, elsősorban a mocskolódást, amelyek a mélylélektan szerint súlyos pszichés defektusoknak, nevezetesen az énidegen szexualitásnak és ezzel összefüggésben az éretlen személyiségnek a mutatói. Belátom, hogy ez egy nem szakember számára idegenül is hangozhat, de ez a mélylélektan álláspontja ebben a kérdésben.
Az, gondolom, már könnyebben elfogadható, hogy a pszichológusok között az a szakmai elvárás, hogy egy pszichológusnak, mielőtt közönség elé állna, s főleg mielőtt terápiát folytatna, ezeket a problémákat meg kell oldania önmagában. Én a kritikámmal ezt az egyébként általam is teljes mértékben helyesnek tartott szakmai normát képviseltem.
Ennyit szerettem volna összefoglalóan mondani az Ön bejegyzésére. Ezek után természetesen még lehet járni Pál Ferenc atya előadásaira, csak tudni kell, hogy amit ott az ember hall, az sem keresztény tanításként, sem pszichológiai ismeretként nem feltétlenül komolyan vehető.
Üdvözlettel:
Kata
5 megjegyzés:
Kedves Kata!
Én vagyok a megszólított névtelen, egyébként Éva.
Ami még talán említésre méltó lehet, hogy a szavaimnak hátteret adjon: 32 éves vagyok, értelmiségi, családos, 17 éves koromtól vallásomat gyakorló katolikus keresztény. Az írásomban nem motivál más érdekek képviselete.
Nem vagyok pálferirajongó. Nem ő volt az első, és nem is az utolsó, akit rendszeresen hallgattam, hittant és teológiát sem tőle tanultam. Ezért, bár az ember sosem lehet objektív, különösebben elfogult sem vagyok.
(Az esetleges hibákért a szövegben előre elnézést kérek, sajnos nincs időm szerkeszteni. A gyerekek mellett, örülök, ha ezúttal sikerül leírni, amit szeretnék :))
Néhány gondolat, a válaszához.
Azt gondolom, Ön és én nem vagyunk autoritás egymás számára, ezért nem akarom én eldönteni ezt a vitát. Gondolom, amennyire az én álláspontom nem ingott meg, úgy az Öné sem. Így inkább azt mondom, hogy kiegészítésképpen állítom ide újbol az én gondolataimat, tapasztalataimat.
Elöljáróban:
Készséggel elfogadom, hogy Feri atya is hibázhat, akár egy terápiában, akár gondolkodásban, akár a gondolatai megfelelő tolmácsolásában. DE mindazt a körmönfont rombolási szándékot,akár csak félig tudatosan is el kell utasítanom, amit az atyának tulajdonít.
Azért kevesek a kiragadott idézetei, mert nem mindegy, hogy azok eszközök, vagy öncélú kijelentések.
A méltóság megsértéséről:
Én is kényes vagyok rá. Önmagában a szavak sértőek lehetnek, de Feri atyából olyan emberszeretet sugárzik, hogy az ember nem ugrik neki rögtön, majd általában ki is derül, hogy nem is kell, hiszen a gondolatmenet nem ellenünk fordul, hanem mellénk áll. Hallottam ilyat nem egyszer a miséken is. Kipécéz egy jelenséget, elénk állítja, majd levezeti, hogyan lehet az egész problémát jó irányba fordítani. Valahogy úgy, hogy az ember Isten nélküli pillanataiban önmagába zárva, végül Istennel dialógust kezdve, vele jöjjön ki a sötétből.
A példái pedig nagyon életszerűek szoktak lenni, hiszen rengeteg emberrel beszél, ezen belül rengeteg fiatallal, és elég jól látja az általános problémákat, hogy hol akadunk el, mi áll a hit útjába. Ilyen gyakori helyzet például a szégyen, ami éppen az a szituáció, amikor a rejtegetés az elzártság miatt sokszor bűnné fajul. Persze, azon lehet vitatkozni, hogy szükséges-e ilyen érzékletesen lefesteni a testével elégedetlen nőt. Engem Feri atyától nem zavar, mert nem kinevet, és nem gúnyolódik, a túlzás, a paródia, a nevetés inkább segít kimozdítani a görcsökből, azért (és itt a lényeg), hogy az oldás a megoldásra tegyen alkalmassá.
Persze, könnyű azt mondani, hogy keresztény nőnek ne legyen ilyen problémája, tudja helyén kezelni a testet, de sajnos ez nem ilyen egyszerű.Sokszor az ember hiába tudja mit kellene gondolnia, egyelőre nem képes rá. Ilyenkor szerintem a legjobb, ha ezt a feszültséget, problémahalmazt egy pap kezére adja, mintha a világtól várna segítséget.
Az pedig akkor nem segítség, hogy az illető orra alá dörgöljük az odavágó parancsolatot, ha ő éppen olyan jól tudja, csak éppen képtelen belsővé tenni, ezáltal megvalósítani azt. Ehhez kell a kegyelem, és sokszor jó a papi segítség, hogy a lélek el tudja fogadni azt.
Ezzel el is jutottam a következő témához, a guru szerephez. A korábbi kommentemben erre nem reagáltam, de most megteszem. Mind a személyes találkozások alkalmavál, mind a prédikációkban megfigyeltem az ön által leírtakat, csak egészen más előjellel. Feri atya módszere, hogy felnőttnek tekinti a híveket, velük együtt gondolkodik, de a választ a saját szívünkben kell megtalálni. Én azt gondolom, ez a szándék nem ellentétes Jézuséval. A példabeszédek éppen azt segítették, hogy a törvény szavai élő jelentéssé tudjanak formálódni a lelkekben. Ami nem egyszerűen a törvény megtartása, hanem belsővé tétele, ami íly módon biztosabban megmarad. Persze ez nem mond ellent a törvény megtartásának.
Személyes beszélgetés alkalmával ez úgy történt, hogy nagyon pontosan kijelölte a felelőssége határait. Konkrétan úgy, hogy ő képviseli az egyházat és annak tanítását, személyesen pedig segít nekem, hogy e közös vezérelv mentén ÉN meg tudjam hozni a jó döntést, DE a döntést nem hozhatja meg helyettem. Szerintem ez nem sunyi hárítás, hanem éppen az istengyermekséget tiszteli bennem. Isten ugyanis megadta nekünk a szabad akaratot, ezzel azt a lehetőséget, hogy bűnt kövessünk el, de azt is, hogy hozzátegyük a kegyelemhez a magunk akaratát, és őt válasszuk. Ebben az értelemben a legtöbb, ha valaki olyan bábáskodik a döntéseinknél, aki Istennek elkötelezett, és nem a világnak.
Én azt gondolom, Feri atya ilyen, Ön azt gondolja, hogy nem. Szerintem az Ön érvei nem elégségések, Ön pedig úgy gondolja, elég körültekintően járt el. Ezt az ellentétet valószínűleg itt nem tudjuk feloldani.
Nekem az volt a célom, hogy az igen súlyos vádak mellett - miszerint ezekben a szituációkban az atya nem segít elkerülni a rosszat, sőt, sugalmazásával, jóváhagyásával egyenesen bíztat a a bűnre - álljon ott az ellenkező állítás, amit ugyanúgy a tapasztalat igazol.
Az elgondolkodtatott, hogy talán nem mindenkinek jó segítség az atya segítsége. Lehet, hogy valakit úgy lehet megmenteni, hogy fölé dörögjük a parancsot. Nem tudom, Isten előtt mennyit ér az ilyen kitartás. Lehet, hogy sokat, tényleg nem tudom.
Az biztos, hogy a puszta szabálykövetés hamarabb kisiklik újra,mint a lélekből fakadó szabálykövetés. Az is igaz, hogy a gyereknek addig magyarázunk, amíg le nem lép az úttestre, mert akkor egyszerűen elkapjuk, és visszatesszük a járdára.
Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyára előfordul, hogy Feri atya hibázik, és nem mindig méri föl helyesen, kit mikor kell elkapni. De ez más pappal is legalább ennyiszer előfordul, aki éppen az ellenkező módszerrel veszít el lelkeket.
Emellett az Isten igazságainak hirdetését, a pap legfőbb feladatát is ellátja.
A tudományról: A tudomány tényeit nem elfogadni nincs okunk, (persze fenntartva a tévedés lehetőségét) a keresztény ember a tudomány magyarázatait, a "miért" kérdésre adott válaszokat nem fogadja el. És az is tény, azaz életszerű (ahogy az atya fogalmaz), hogy a keresztény tanítás ismerete,de még az elfogadása sem ment meg attól, hogy a tudomány által leírt mechanizmusok maguk alá gyűrjenek. Ha a bűntől akarunk menekülni, akkor jobb, ha a tudományt arra használjuk, hogy megismerjük az "ellenfelet", túl tudjunk lépni rajta, keressük meg magunkban az istenképmást, aki képes a mechanizmus fölé kerekedni.
Két gyermek édesanyjaként elmondhatom, hogy a hormonok bizony olyan erősen befolyásolják az embert, hogy bizony az ember elgondolkodik, vajon hol kezdődik ő maga. A terhesség és azt azt követő időszak azért nagyon tanulságos ebből a szempontból, mert elég gyorsan változik ahhoz minden, hogy pontosan körülhatárolható legyen. Megváltoznak az érzelmek, a vágyak, a preferenciák, a viszonyulások, de még az álmok is. Az ember ledöbben mennyire kiszolgáltatott néhány vegyületnek. Ebben a helyzetben kifejezetten segítség, hogy pl nem más okból vesztettem el a testi vonzódást a férjemhez, hanem a testem most a kisbaba érdekében teszi ezt velem. Így nem kell egy amúgy is felzaklatott állapotban máson aggódni, könnyebb szeretettel feloldani ezt a helyzetet. Ezt lehet egy figyelemfelkeltő retorikával úgy megfogalmazni, hogy engesztelődjünk ki az evolúcióval, gyújtsunk gyertyát az evolúció oltárán. Azaz fogadjuk el, ami adott, és cselekedjünk ennek ismeretében a szabad felünkkel. Nyilván, ha ez a kijelentés egy extatikus menet vezérszónokától hangzik el, egészen mást jelent, mint valakitől, aki máshol ezerszer bizonyítja, hogy hol áll.
A pszichológiáról:
Szerintem az atya sok esetben a pszichológiától kölcsönöz kifejezéseket, hogy jobban bemutathassa tárgyát. Amikor egy konkrét elméletet mutat be, azt jelezni szokta.
Az apuci/alfahím tudományos vulgarizmussal egy hívektől sokszor elhangzott problémahalmazt fogalmaz meg. Hallottam tőle én is, hogy mi, hívek írjuk le így helyzetünket, és mi tagadás plasztikus, és tömör leírás. Ezzel sem én, sem az atya nem azt mondta, hogy ezek vagyunk, hanem így jelenünk meg egy helyzetben valaki más, vagy a magunk számára. Terészetesen a helyzet sematikus ábrázolásában.
Kedves Éva!
Először is nagyon köszönöm, hogy válaszolt, s hogy ilyen komoly, tisztességes és jóindulatú levelet írt. Sokra tartom, hogy nem csak elolvasta a válaszomat, hanem el is gondolkodott azokon amiket írtam. Azt is nagyon becsülöm, hogy így kiáll valaki mellett, akiről úgy érzi, hogy bántják.
Én is elgondolkodtam azon, hogy miért lehet olyan nehéz nem csak hogy elfogadni, hanem már elgondolkodni is azokon, amiket írtam.
Először is nyilvánvaló, hogy olyan emberek, akik maguk tisztességesek és jószándékúak, eleve nehezen feltételezik másokról, hogy azok nem ilyenek. Ha valaki nem foglalkozott komolyan mélylélektannal, annak természetesen nem magától értetődő az az egész rendszer, ami alapján elég nagy valószínűséggel fel lehet tételezni bizonyos viselkedések mögött bizonyos szándékokat, gondolatokat, érzéseket. Ezen túlmenően úgy látom, hogy ma Magyarországon a katolikusok körében létezik egy nagyon erős tiltás arra vonatkozóan, hogy bárkiről is bármi rosszat feltételezzen vagy mondjon az ember. A kereszténységnek azt az alapvető parancsát, hogy „ne ítélkezz,” a gyakorlatban úgy szokás átértelmezni, hogy „ne állapítsd meg, hogy valaki helyesen vagy helytelenül cselekedett,” az pedig már végképp tilos, hogy a bűnt vagy gazemberséget nevén nevezze az ember. Ennek így már persze semmi köze sincs a kereszténységhez. Jézus maga nagyon erős kifejezéseket használ, viperafészeknek nevezi a farizeusokat és azt mondja, hogy olyanok mint a meszelt sír, kívül szépek, belül tele vannak rohadással. Ha megnézzük Pál leveleit, hasonlóan erős kifejezéseket találunk. S ha végignézzük az egész kereszténységet azt látjuk, hogy még olyan még olyan végtelenül jóindulatú és barátságos természetű szentek is, mint Avilai Teréz, milyen határozottan nevén nevezik az emberekben lévő, az emberek által elkövetett rosszakat. Mindennek ellenére azonban ma nálunk ez a tiltás - jól kielemezhető társadalomlélektani okokból - nagyon erős. Amikor katolikusként egy másik katolikusról, ráadásul egy papról rosszat mondok, nagyon keményt tabut sértek meg. Ezért azt gondolom, hogy amikor valaki a cikket olvassa, érdemes az írassal szembeni ellenérzésébe ezt a tiltást is beleszámolnia.
Ön is, mások is Pál Ferenc atya egyik legfőbb érdemének azt tartják, hogy felszabadít az egyébként tapasztalt elnyomás alól. Valóban ma Magyarországon az embereknek nagyon sok elnyomást kell megtapasztalniuk a személyes életükben is, s ez az elnyomás keresztény közegben gyakran keresztény értékek égisze alatt történik. Ez sokszor pontosan az az embertelen ítélkezés és szabályok könyörtelen bevasalása, amit Ön is említ. Nekem - már mint pszichológusnak se - álmomban se jutna eszembe előírni valakinek, hogy mivel lehet problémája és mivel nem, és kevesebb abszurd dolgot tudok problémamegoldásként elképzelni, mint azt, hogy a parancsokat valaki orra alá dörgöljék. Én azonban úgy gondolom, hogy az elnyomás alternatívája nem Pál Ferenc atya. A február 20-i kommentben bővebben írtam arról, hogy ő hogyan adja a szabadság helyett annak látszatát. Az alternatíva az a pszichológia vagy az a lelkigondozás (fantasztikus gazdag hagyománya van az Egyháznak ezen a téren), amelyik ténylegesen keresztény értékeken alapul. A katolikus lelkigondozói hagyományhoz kicsit nehezebb hozzáférni, de érdemes megnéznie a Harmat Kiadó pszichológia könyveit, szerintem nagyon jól használhatóak.
Ön úgy érzi, hogy az előadásokon személyes segítséget kapott. Ezt én nem vitathatom. A pszichológia azonban egy kicsit csapdás ebben a vonatkozásban. Annyi sok kis részletmegfigyelés van benne, hogy ha valaki egyiket másikat függetleníti az eredeti rendszertől és átértelmezi a saját helyzetére, érezheti azt, hogy segítséget kapott, sőt adott esetben tényleg is kaphat segítséget. Ahogy például Ön átértelmezte azt, amit Pál Ferenc atya a hormonokról mondott, azt el tudom fogadni, hogy segített Önnek. De azt látnia kell, hogy Ön ez esetben átértelmezett valamit, ami - hála Istennek - itt jól sült el. Ezekkel az átértelmezésekkel azonban az a baj, hogy sajnos - nagyobb eséllyel - rosszul is elsülhetnek.
Azzal a felnőttként-kezelési technikával, amit Ön is és mások is olyan sokra értékelnek Pál Ferenc előadásain, éppen az a bajom, hogy miközben állítólag önálló gondolkodásra tanít, pont azt nem tanítja meg, hogyan kell önállóan gondolkozni. Az ember ugyanis nem attól tudja megoldani a problémákat, ha azt mondják neki, hogy szabad vagy, hanem attól, ha megtanítják neki a problémamegoldási technikákat. Ezt pedig nem meg nem válaszolt kérdésekkel lehet megtanítani, hanem azzal, hogy aki tanít, az megmutatja az érvényes és az érvénytelen gondolatmeneteket, az elfogadható és el nem fogadható érvelési technikákat, hogy egy csomó problémát megold (azaz megmondja a megoldást), és megmutatja, hogy azt pontosan milyen lépésekben is kell csinálni. Ha ezt Pál Ferenc atya megcsinálná, akkor a hallgatói például tudnák, hogy a pszichológia olyan rendszer, amiből nem lehet ezt-azt kicsipegetni tetszés szerint.
Húsz éves voltam - teljesen hitetlen és teljesen hitetlen környezetben éltem - amikor a kezembe került az első olyan mű, ami az élet szellemi dimenzióit tárgyalta. Ez nevezetesen Weöres Sándor A teljessség felé című gyűjteménye volt. Azt éreztem, hogy ilyen csodálatosat még életemben nem olvastam. Nagyon meg voltam döbbenve, és nagyon rosszul esett, amikor a barátnőm mindent mondott erre az írásra, csak jót nem. Harminc év múlva azt gondolom, hogy a barátnőmnek teljesen igaza volt. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy én akkor rossz lettem volna, csak annyit, hogy bizonyos dolgokról még nagyon keveset tudtam és ezért valamit ami igazinak mutatta magát, igazinak hittem. Ez nem baj. Ez lehet a tanulás útja is. Csak az a baj, ha az ember leragad annál ami igazinak mutatja magát és ezért nem jut el az igazihoz.
Üdvözlettel:
Kata
Kedves Kata!
Most hívta fel egy nagyon kedves, hívő katolikus barátom a figyelmemet Pál Feri atya előadásaira, kettőt hallgattam meg eddig a netről.
Szóba került egy levelezőlistán az atya neve, viszont rögtön belinkelte valaki az Ön kritikus bejegyzését. Először nem nagyon értettem, hogy miért kell egy ilyen karizmatikus, hittel tanító embert támadni. Most viszont nagyon elgondolkodtam az észrevételein, úgyhogy én is óvatosabban fogom hallgatni vagy nem hallgatni az előadásokat.
Köszönöm az útmutatást.
Pax et bonum
T. Gyöngyi
Kedves Gyöngyi!
Köszönöm a figyelmes olvasást.
Az eredeti cikk végén, a 12. lábjegyzetben ajánlottam néhány keresztény pszichológust:
"Elsősorban a Harmat Kiadó rendelkezik gazdag kínálattal. ...
Javaslom még dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus oldalát. ...
Kimondottan a párkapcsolatokról és a szexualitásról szól fiataloknak Varga Péter nagyszerű könyve a Spielhózni."
Ott be is vannak linkelve.
Szerintem, ha valakit érdekel, hogy milyen a keresztény pszichológia, érdemes őket megnézni.
Valóban, adja Isten, hogy mindig az Ő békéjében és jóságában bízva éljünk.
Szeretettel:
Kata
Kedves Gyöngyi!
Nem tettem ki a megjegyzéseit, mint ahogy több más emberét sem. Nem szerettem volna azonban semmiképpen megbántani sem Önt, sem másokat..
Egy ideje nem teszek közzé minden megjegyzést. Itt nem egy Pál Ferenc atya fórumot nyitottam, hanem egy cikket írtam, amiben egyrészt egy sor ténnyel és érvvel bizonyítottam, hogy Pál Ferenc atya több ponton alapvetően eltér az Egyház tanításától, másrészt azokat a kommunikációs trükköket elemeztem, amelyek segítségével ezeket leplezi. Először minden megjegyzést közzétettem. Noha ezek közül egyetlenegy sem érintette az általam felhozott tényeket és érveket, mégis a róluk való diskurzus lehetőséget adott arra, hogy tisztázzunk néhány esetleges nehézséget a cikk olvasásával kapcsolatban. Egy idő múlva azonban a megjegyzések a már elhangzott megjegyzéseket ismételték és ezért úgy döntöttem, hogy csak akkor teszek fel új megjegyzést, ha az az eddigiekhez képest lényeges új szempontot vet fel.
Talán érdemes lenne megnéznie a már fenn lévő megjegyzéseket és válaszokat, mert többször szó van bennük az ön által is felvetett kérdésekről.
Üdvözlettel:
Kata
Megjegyzés küldése