2011. május 5., csütörtök

Ha hősnek kell lenni

Reginald Garrigou-Lagrange arról írt, hogy üldözések idején "... az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke...".

Gyakran azonban az ember a hétköznapokban is az elé a választás elé kerül, hogy vagy hősi fokon gyakorolja az erényeket vagy olyan súlyos bűnt kell elkövetnie, hogy elveszik a lelke:

Egy asszonyt megcsalta a férje. Megbocsájtott neki, visszafogadta. Néhány hónappal később szinte egyszerre derült ki, hogy a férj felújította kapcsolatát és hogy ő babát vár. Egy másik asszony megtudta, hogy rákos, majd néhány nap múlva, hogy babát vár. Ha elvetetik a babájukat, elveszítik a lelküket. Ilyen helyzetben megtartani a babát, ahhoz azonban kétségtelenül hősies szeretet kell.

Mint ahogy az az apa is hősiesen kell hogy szeressen, akinek a fiáról lassanként kiderül, hogy az édesanyja betegsége és korai halála olyan súlyos érzelmi sérüléseket okozott, hogy a gyerek szinte egyáltalán nem képes bízni és kapcsolódni.

Vagy aki el kell, hogy fogadja: a férje olyan sérült érzelmileg, hogy csak nagyon töredékesen lehet vele szeretetkapcsolatban lenni. És ez belátható időn belül valószínűleg nem fog változni, és évekig anélkül kell kitartani és szeretni, hogy viszonzásképpen megkapná azt a melegséget és elfogadást, amire vágyik.

Vagy az a lány, aki elmúlt hatvan éves, de mindezidáig abban telt az élete, hogy az anyját szolgálta ki, akinek meg kell, hogy bocsássa, hogy az egész életére rátelepedett és tönkretette azt.

Vagy az az ismerősöm, aki csecsemőként úgy került állami gondozásba, hogy ha nem érkezik meg a védőnő, a másnapot már nem éli meg, és akit ezek után egy szadista nevelőanya nevelt fel. Vagy az, aki súlyos testi fogyatékossággal született vagy akinek az autista fiáról kell gondoskodni vagy akinek azzal kell szembenéznie, hogy depressziós a lánya. Azt hiszem, mindenki tudja folytatni a sort.

Mindez azért is olyan nehéz, mert nem egy pillanatnyi hősiességről van szó, hanem hosszú, gyakran évekig vagy vagy évtizedekig szükséges kitartásról.

Ez nem megy saját erőből. Ha azonban ezt az ember tudja és Istenhez fordulva kéri mindehhez az erőt, Isten soha nem fogja őt cserben hagyni, meg fogja adni, hogy bármilyen nehézségek közepette is, ki tudjon tartani a szeretetben.

Ezt az erőt azonban nap mint nap, sőt néha pillanatról pillanatra kérni kell. Ahogy valaki ezt nemrégiben olyan zseniálisan fogalmazta meg egy nehéz helyzetben: Eddig éltem és közben imádkoztam, mostantól imádkozom és közben élek.

6 megjegyzés:

Kékmadár írta...

Én meg úgy érzem, hogy az életemnek kéne egy imának lennie...

Hortus Carmeli írta...

Kedves Kékmadár,

igazán jó, ha így érzed. Úgy gondolom az, ha az ember állandóan tudatosítja magában Isten jelenlétét és mindenben rábízza magát, mindent átad neki és mindenben az Ő segítségét kéri, az nagyon sokat segít abban, hogy az egész élete egy ima legyen.

Szeretettel:
Kata

Mammka írta...

Olvastam és megtaláltam a nekem szólót....Köszönöm!!!!♥

Hortus Carmeli írta...

Igazán örülök, remélem ezzel még sokan mások is így lesznek. :)

Sasvári írta...

Most olvasom Grignon Szent Lajosnál, az"utolsó idők szentjeiről": Ezek a világ szemében kicsinyek és szegények lesznek, mindenekelőtt megalázottaknak tűnnek fel, mint a sarok, eltaposottak, és lenézettek lesznek, mint amilyen a sarok a többi testrész között. Ellenben gazdagok lesznek isteni kegyelemben, melyeket Szűz Mária bőségesen közöl velük, nagyok és kiválóak Isten előtt szentségben, lángoló buzgalmuk kitünteti őket mások fölött, az isteni segítség pedig annyira viszi és támogatja őket,hogy Szűz Máriával egyesülten SARKUK ALACSONYSÁGÁVAL tiporják széjjel a Sátán fejét és adják át a győzelmet Jézus Krisztusnak. "

Hortus Carmeli írta...

Köszönöm szépen. Nagyon fontos amit mond.