2011. június 3., péntek

Avilai Szent Teréz: A belső várkastély

Megjelent Avilai Szent Teréz A belső várkastély című munkájának új magyar fordítása.

Ezt a művet, Teréz összes többi írásával együtt Szeghy Ernő OCD már lefordította a 20.század elején. Teréz szövegei komoly próba elé állítják a fordítót. Nem csak azért, mert közel ötszáz évvel ezelőtt íródtak, hanem főleg azért, mert nem irodalmi művekként készültek, hanem gyakorlatilag élőbeszéd lejegyzései. Azaz a fordítónak nemcsak az ötszáz évvel ezelőtti nyelvhasználat problémáival kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy Teréz szövege, mint az élőbeszéd általában, csak nagyon kevéssé igazodik az irodalmi nyelv és a formális logika szabályaihoz. Elkezd egy mondatot, majd anélkül, hogy befejezné, egy másik gondolatra tér át, majd innét ismét egy másikra. A gondolat menete nem a formális logika szabályait követi, hanem a beszélő személyes asszociációinak fonalán halad. Ez sokszor bonyolult összetételeket eredményez, amelyekben esetleg többszörösen is visszautal ki nem fejtett gondolataira. A legtöbb spanyol olvasónak is nehézséget okoz Teréz írásait olvasni. Ernő atya ezt a problémát úgy gondolta megoldani, hogy erőteljesen átírta Teréz szövegét. Így a maga korában valószínűleg könnyen olvasható művet adott a magyar közönség számára - noha ezt a stílust ma már a legtöbb ember nagyon idegennek érzi -, azonban stílusában és nagyon gyakran szövegében is messze eltávolodik Teréz eredeti írásától. Mindezek miatt nagyon aktuális volt már egy új fordítás.

A kármelita nővérek ez alapján a blog alapján kerestek meg minket, és 2010 tavaszán állapodtunk meg velük, hogy Tamás és én elkezdjük Teréz műveit újra lefordítani és - ha Isten megadja - akkor 2015-re, születésének ötszázadik évfordulójára, megpróbáljuk a legfontosabb munkáit közreadni.

Mi egy olyan fordítást igyekeztünk készíteni, amely mind stílusában, mind szövegében a lehető legszorosabban követi a spanyol eredetit. A szöveg megértését lábjegyzetek beiktatásával segítettük, illetve a könyv bevezetőjében részletesen összefoglaltuk Teréz gondolatmenetét. Ez utóbbit tesszük most közzé itt a blogban.

Bevezetés
„… élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” *

„Ha a Szentháromság valóban jelen van bennünk, ha az Ige ténylegesen testet öltött, meghalt értünk és valóban jelen van az Oltáriszentségben, ha a misében minden nap szentségileg felajánlja Magát értünk, ha Önmagát mint ételt adja nekünk – ha mindez igaz, akkor csak a szentek azok, akik teljesen rendben vannak, minthogy az élet sötétségei és nehézségei közepette gyakori, mintegy tapasztalati tudáson és az állandóan növekvő szereteten keresztül felfogott isteni jelenlét által élnek. S az Istennel szorosan egyesült élet lényegi minőségében messze nem tűnik valami alapvetően rendkívülinek, hanem egyedül ez látszik teljesen normálisnak. Mielőtt elérnénk ezt az egységet, olyanok vagyunk, mint egy még félálomban lévő ember, aki nem tud valóban és eléggé élni a nekünk adott hatalmas kinccsel és az egyre újabb kegyelmekkel, amelyeket azok kapnak, akik nagylelkűen akarják követni a mi Urunkat.” *


Az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legfontosabb művét tartja kezében az olvasó. Teresa de Ahumadának, szerzetesi nevén Teresa de Jesúsnak, akit azóta már Avilai Szent Terézként ismer a világ, adatott meg az a különleges kegyelem, hogy A belső várkastély című művében – a történelem során először és azóta is egyedülállóan – összefoglalást adjon a keresztény misztika teljességéről.

Misztika a kereszténység kezdete óta létezik, s erről írásbeli beszámolóink is vannak. Pál apostol már rendkívül magas misztikus kegyelmekről számol be a Korinthusiakhoz írt levelében.  Ennek ellenére egészen a tizenhatodik század második feléig, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János munkásságáig csak töredékes utalásokat találunk rá, és egyetlen szerző sem írja le részleteiben azt a folyamatot, amely a keresztény misztikát lényegileg megkülönbözteti minden egyéb, misztikának nevezett dologtól.

Az emberek sokszor, sokféleképpen keresték Istent a történelem során, de csak a kereszténységben történt meg az, hogy Isten minden emberi reményt fölülmúlóan megnyitotta Önmagát, és beemelte az embert saját legbensőbb életébe, a Szentháromság szeretetközösségébe – már itt a földön. Ennek a folyamatnak a megtapasztalása a keresztény misztika.

Minden keresztény ember a keresztségben megkapja a megszentelő kegyelmet, Istennek azt a ajándékát, amely kizárólagosan lehetővé teszi, hogy az ember részt vegyen Isten belső életében, úgy értse Istent, ahogy Ő érti Önmagát és Úgy szeresse Istent, ahogy Ő szereti Önmagát. Ahogyan a huszadik század egyik legjelentősebb teológusa mondja: „Isten közvetlen látása (…) meghaladja minden teremtett értelem – mind az angyal mind az ember – képességét. Természetesen a teremtett értelem – mind az angyal, mind az ember – képes valóban megismerni Istent a természet rendjében megmutatkozó végzései alapján, de nem képes Őt úgy látni, ahogy Ő látja Önmagát. (…) A teremtett értelem az isteni lényeg közvetlen látásához csupán az ajándékba kapott segítség, Isten kegyelme által képes felemelkedni. Az angyalban és bennünk ez a kegyelem arra hasonlít, ahogyan egy vad fa képessé lesz a beoltás által jó gyümölcsöt teremni. Az angyal és az emberi lélek csak akkor válhat képessé Isten természetfeletti ismeretére és természetfeletti szeretetére, ha befogadja ezt az isteni oltást, a megszentelő kegyelmet, amely részvétel az isteni természetben és Isten belső életében. Csak ez a kegyelem – ha befogadtuk a lelkünk lényegébe, mint szabad ajándékot – tudja a lelket felemelni oda, hogy egyáltalán képes legyen a lényegi isteni tevékenységekre, csak ez a kegyelem teheti képessé arra, hogy közvetlenül úgy lássa Istent, ahogy Ő látja Önmagát és úgy szeresse Istent, ahogy Ő szereti Önmagát. Más szavakkal, az értelem és az akarat megistenülése az előfeltétele annak, hogy maga a lélek – a lélek lényege –, ahonnét ezek a képességek fakadnak, megistenüljön.” 

A megszentelő kegyelem, amelyet befogadunk olyan, mint egy mag, amelyből majd az egész növény kialakul; mint egy makk, amelyből majd a tölgy lesz. „Minden hagyomány kijelenti, hogy a kegyelem élete a földön, valójában a mennyei dicsőség magja. Szent Tamás örömmel mondja: »A kegyelem nem más, mint a mennyei dicsőség kezdete bennünk.«” 

Minden keresztény ember élete valójában ennek a magnak a kibontakozásáról és kifejlődéséről szól. Ez az, amit a keresztény hagyomány Istennel való egyesülésnek nevez. A misztikus ezt a folyamatot érzékelhetően meg is tapasztalja, de a folyamaton minden kerezténynek végig kell menni. „Vannak, akik azt gondolják, hogy elég éppen csak megmenekülni, nem kell szentnek lenni. Természetesen nem kell csodatévő vagy az Egyház által kinyilvánított szentnek lenni, de a megmenekülés és a szentté válás ugyanaz. A mennybe ugyanis csak a szentek vétetnek föl. Vagy itt a földön, vagy a tisztítótűzben, de teljesen meg kell tisztulni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a mennybe.  (…) Ebből következik, hogy a misztikus teológia nemcsak olyan lelkek útmutatására alkalmas, akik rendkívüli vezetést kapnak, hanem minden olyan bensőséges lélek irányítására is, akik nem akarnak megállni a fejlődésben, akik odaadóan törekszenek a tökéletességre, és igyekeznek egységben maradni Istennel a mindennapi élet erőfeszítései és ellentmondásai közepette.” 

Mindehhez a múlt század egyik legjelentősebb kármelita lelki mestere a következőket teszi hozzá: „Ez az egység, amelyet Isten az ember természetfeletti céljául tűzött ki, már a földön a legnagyobb értékkel bír. (...) Mennyei boldogságunk is egyesülésünk fokától függ. Keresztes Szent János azt mondja, hogy mindenki a saját edényét viszi, és azzal merít az Istenség Tengeréből. Az egyesülésben elért szeretet foka határozza meg az edény befogadóképességét, és így az istenlátás erősségét és az örök boldogság mértékét.” 

A keresztény ember Istennel való egyesülésének ezt a folyamatát írja le Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvében. A belső várkastély a kegyelemben lévő lélek. Teréz ezt a képet egy látomásban kapja 1577-ben. Ekkorra már több könyvet is írt misztikus tapasztalatairól, de környezete újabb írásokat kér tőle. Teréz azonban mindig talál valami kifogást. De Toledóban gyóntatója, Alonso Velázquez   megparancsolja neki, hogy írjon az imádságról. Teréz engedelmeskedni akar, de nem tudja mit írjon, úgy érzi, hogy már mindent megírt. Kéri Istent, segítsen, mit kell mondania. Válaszul 1577. június 2-án, Szentháromság ünnepén megkapja híres látomását a kegyelemben lévő lélek állapotáról. Teréz szenttéavatási perében ezt a látomást a domonkos Diego de Yepes a következőképpen írja le:

„A Szentanya szerette volna látni a kegyelem állapotában lévő lélek szépségét. Miközben nagyon vágyott erre, azt a feladatot kapta, hogy írjon az imádságról. Amikor Szentháromság ünnepének előestéjén azon gondolkodott, hogyan közelítse meg a kérdést, Isten maga adott neki útmutatást. Egy gyönyörű látomásban a következőket mutatta hű szolgálójának. Ámuló szemei elé emelkedett valami, ami olyan volt, mint egy ragyogó kristályból épült várkastély. Világosan fel lehetett ismerni, hogy a vár különböző részlegekből vagy lakásokból áll. E lakások közül a legbelsőben trónolt az örök dicsőség Királya, Akinek ragyogó fényessége a vár összes lakását átjárta és kimondhatatlan szépséget kölcsönzött azoknak. Ezt a mennyei ragyogást azonban csak a várkastélyon belül lehetett érzékelni, kívül minden szennyes és sötét volt, tele kígyókkal és férgekkel. Ebben a várkastélyban a szent a kegyelemben lévő lélek szépségét ismerte fel.” 

Teréz azonnal hozzáfog a munkához. Hét lakásra osztja fel a várat, ugyanígy a könyvet is hét részre, amelyeket további fejezetekre tagol. Ennek a látomásnak a fényétől vezettetve Teréz lakásról lakásra haladva elmondja a kegyelemben lévő ember Istennel való egyesülésének teljes folyamatát.

A kapcsolat első lépése – az első lakás –, hogy az ember a keresztség által bekerüljön a megszentelő kegyelem állapotába, vagy ha az a tragédia történt vele, hogy valamilyen bűn miatt elvesztette ezt, akkor a bűnbocsánat által visszaszerezze. Ez a kegyelem teszi lehetővé az ember számára, hogy válaszolni tudjon Isten szeretére, hogy Isten legyen a legfontosabb az életében. Ahhoz, hogy valaki belépjen az első lakásba, nem elegendő, ha pusztán a vallásos élet elvárt formáinak megfelelően viselkedik, vagy ha különféle vallási gyakorlatokat végez: szükség van arra a döntésre, hogy Istent helyezi első helyre az életében. Ez azt jelenti, hogy igyekszik megszabadulni mindattól, ami Isten és közéje állhat, illetve mindent megtenni azért, hogy a lehető legközelebb kerülhessen Istenhez.

Sem az egyiket sem a másikat nem tudja elérni kizárólag saját erejéből. Isten azonban mindig megadja neki a szükséges természetfeletti segítséget, a kegyelmet, amelyet elfogadhat és amellyel együttműködhet. S ha ezt megteszi, akkor elindulhat az a kettős folyamat, amelyben létrejön a teljes önátadás Isten és az ember között. Egyfelől a tisztulás, amelynek során Isten az ember együttműködésével megtisztítja őt mindattól, ami gátolja ezt az önátadást. Másfelől a tényleges és mélységes önátadás mindkét részről, amelynek során az ember megtapasztalhatja Isten szeretetének számtalan megnyilvánulását, Isten pedig érezteti az emberrel szeretetét, ajándékokat ad, és megmutatja Önmagát az embernek. Mindehhez Isten kitüntetett módon használja fel az imát. Teréz tehát elsősorban ezekről fog beszélni.

Az első lakásban, azzal a döntéssel, hogy az ember Istent helyezi az életében az első helyre, megkezdődik egy mélyebb és bensőségesebb élet, a tisztulás, Isten szeretetének a befogadása és az ehhez feltétlenül szükséges párbeszéd, az ima.

Az embernek el kell kezdeni rendszeresen imádkoznia, olyan életrendet kialakítania, amely biztosítja állapotbeli kötelességeinek teljesítését és az Istenhez való visszatérést, ezenkívül kerülnie kell minden olyan helyzetet, amelyben bűnbe eshetne.  Teréz – az egész keresztény hagyománnyal egyetértésben – magától éretetődőnek tekinti, hogy a kezdők valami olyan imaformát gyakorolnak, amely a természetes képességekre épít, s a lelki olvasmányokon, az azokon való gondolkodáson, az elmélkedésen alapul.  Isten mindezeken keresztül elkezd megadni az embernek egy olyan békét és örömet, amit semmi más nem képes megadni a világban.

Aki sem jó, sem rossz dolog miatt nem fordul el Istentől, hanem kitart mindebben, máris belépett a második lakásba. Itt Isten természetes közvetítőkön keresztül szólítja meg az embert: „Nem mondom, hogy ezek a hangok és szólítások olyanok, mint azok, amelyekről később fogok beszélni, hanem inkább a jó emberek szava, vagy prédikációk, vagy amit jó könyvekben olvasunk, és sok más dolog, amiről hallottátok, hogy Isten azon keresztül szólít meg minket; vagy betegségek, szenvedések, és azok az igazságok, amelyeket olyan pillanatokban tanít, amikor imádság közepette vagyunk…”  Ezek segítségével az értelem Isten kegyelmi támogatásával egyre inkább a valóságnak megfelelően – azaz Isten szemszögéből – látja a világot. Ezzel párhuzamosan az akarat a mindennapi életben egyre inkább Isten akaratát keresi és követi. Ugyanakkor a gonosz nagyon komolyan harcol azért, hogy visszaszerezze a lelket: „De rettenetes az a harc, amelyet a gonosz szellemek ezer módon folytatnak itt ellenünk (…), a lélek szeme elé állítják a világi dolgoknak e kígyóit, s szinte örökké tartónak mutatják a világ élvezetét és megbecsülését, a barátokat és rokonokat, az egészséget a vezeklés dolgában (…) és az akadályok ezer más formáját.” Aki azonban valóban Isten akaratát keresi, az Ő segítségével képes lesz arra, hogy minden körülmények között, akár környezetének helytelenítése ellenére is, minden helyzetben megtegye azt. Az ember életében megszilárdul az a rendszeres élet- és imamód, amely egész életének Isten felé fordítását segíti elő.

Akiket a kísértések nem fordítanak vissza, hanem szilárdan kitartanak benne, hogy hétköznapjaikban is mindenben Isten akaratát keressék és azt kövessék, belépnek a harmadik lakásba. Teréz a következőképpen ír róluk: „Nem kis kegyelmet tett velük az Úr, hogy túljutottak az első nehézségeken, hanem igen nagyot. Az ilyenekből, úgy hiszem, az Úr jósága folytán sok van a világban. Nagyon kívánják, hogy ne bántsák meg Ő Felségét, és még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Barátai a vezeklésnek és a visszavonultságnak, jól töltik az időt, gyakorolják magukat a felebarátok iránti szeretet cselekedeteiben, nagyon megfontoltak a beszédben, az öltözködésben és házuk vezetésében.” Teréz mindezt igen jónak és szükségesnek tartja.A harmadik lakásban azonban nem az így elért eredményeket taglalja, hanem jórészt azt elemzi briliáns módon, hogyan lehet egy jól felépített és minden szempontból jónak hitt keresztény élet keretei között mégis ellenállni Isten akaratának.

 A negyedik lakásban kezd el Teréz Istennek azokról a kegyelmeiről beszélni, amelyek közvetlenül átalakítják az értelmet és az akaratot. De még mielőtt erre rátérne, hosszan részletezi, hogyan próbálják az emberek ezeknek a kegyelmeknek – amelyek csak és kizárólag Isten ajándékaként kaphatóak meg – a hamisítványait saját erőfeszítéseik révén, önmaguk, érzelmeik és idegrendszerük különféle manipulálásával megszerezni. Teréz itt veszi fel azt a szálat, amely aztán az egész könyvön végigfut: az Istennel való közösség nem abban áll, hogy valakinek szüntelenül nagy érzelmei vagy emelkedett gondolatai vannak, hogy inspirációkat, útmutatásokat, üzeneteket, látomásokat és hallomásokat vél kapni, hanem „…a nagyobb elszántságban, hogy mindenben Istent kívánjuk elégedetté tenni, és amennyire csak tudjuk, igyekezzünk nem megbántani Őt…”. 

Isten az ima természetfeletti formájában, a szemlélődő imában engedi megtapasztalni azokat a kegyelmeket, amelyek közvetlenül átalakulásokat hoznak létre az emberben, majd végül Önmagát is.  Ennek során Isten, Aki a megszentelő kegyelem állapotában lévő minden keresztény lelkének központjában jelen van, közvetlenül is felveszi a kapcsolatot az emberrel. Először a lélek perifériáival, majd egyre mélyebb rétegeivel közli Önmagát, és így hoz létre Maga és az ember között szeretetközösséget, egészen a teljes egységben megvalósuló közösségig.

A legelső ilyen kapcsolatfelvétel a természetfeletti összeszedettség imája. Teréz egy képpel írja le ezt: Isten, a nagy Király, aki várban van, halk füttyszóval hívja vissza a várnak a falon kívül kóborló lakóit, az érzékeket és a képességeket. Ennek során elsőként az érzékek és a külső lelkierők tapasztalják meg a bensőkben lakó Isten működését. „Néha még mielőtt elkezdene Istenre gondolni, ez az ember   már bent van a várban, nem tudni, honnét, sem azt, hogy miként hallotta meg pásztora füttyét. Hiszen nem hallás útján történt – mert semmi sem volt hallható –, hanem az ember valami finom és határozott belső összpontosulást érez, ahogy majd meglátja, akivel ez megtörténik…”  A természetfeletti összeszedettség még nem Isten közvetlen megismerése, de már természetfeletti kegyelem. A lelkierőket Isten nyugalomba helyezi, és azok megérzik Isten közelségét, anélkül, hogy világosan fel tudnák Őt fogni. Az imádkozó befelé fordul és összeszedett békét érez, s az ima utóhatása is összeszedett béke. Az aktív imából a szemlélődésbe való átmenetkor szokta megadni Isten, hogy a belső nyugtalanságot leküzdje, illetve hogy az aktív belső imából az egyszerű békés szemlélődésbe átvigyen. Nem kell, hogy ezt egyéb természetfeletti kegyelmek is kövessék, de többnyire ezek előhírnöke szokott lenni.

A következő lépés a nyugalom imája, ahol még mindig nem magát Istent tapasztaljuk meg, hanem Istennek a lélek iránti szeretetét. Ezt Teréz a két medencéről szóló hasonlattal írja le. Az ima természetes formáit, amelyeket az ember a saját erejéből el tud érni, olyan medencéhez hasonlítja, amelybe messziről, sok munkával, hosszú vízvezetéken át odavezetve jön a víz. A másik medence a nyugalom imája, amikor is „…a víz közvetlenül a forrásból jön, amely Isten. S így amikor Ő Felsége akarja és jónak látja megadni valamilyen természetfeletti kegyelmet, olyankor nagy békével, nyugodtsággal és csendességgel létrehozza azt önmagunk legbelsejéből (…), s ez a víz bejár minden lakást és képességet, míg el nem ér a testhez.”  Isten jelenlétén keresztül békébe helyezi a lelket. Az összes lelkierő megnyugszik és a lélek érzi (a külső érzékeléstől eltérő módon), hogy Isten közelében van. Isten természetfeletti fényt közöl az értelemmel és szeretetet az akarattal. A szemlélődő nem tudja a fényt érzékelni, csak majd ima után a hatásait, a szeretetet viszont közvetlenül is tapasztaljuk. 

Noha ez az ima kimondottan kellemes és pihentető, egyfajta alvás-közeli állapothoz hasonlít, mégsem ez a kellemesség a lényege, hanem azok a természetfeletti hatások, az akarat és az értelem természetfeletti módon történő megemelése, amelyeket Isten ezen állapot során létrehoz a lélekben, s „…előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy Ő teljesen beleférjen. Ez a hajlékonyság és belső tágasság látszik meg abban is, ami a lélekben megmarad: hogy nem kötődik annyira a dolgokhoz Isten szolgálatában, mint korábban, hanem sokkal nagyobb tágasságra tesz szert. (…) Aki korábban félt az aszkézistől, nehogy elveszítse az egészségét, most úgy érzi, hogy Istenért mindenre képes, és a korábbinál erősebb vágyat érez, hogy tegyen Őérte. A szenvedéstől való addigi félelme jelentősen csökken, mert már élőbb a hite, és megérti, hogy ha elfogadja ezt Istenért, Ő Felsége megadja neki a kegyelmet, hogy türelemmel elviselje, sőt olykor azt is, hogy kívánja, mert akarata is megerősödik abban, hogy tegyen valamit Istenért. Minthogy jobban ismeri már az Ő nagyságát, önmagát nyomorultabbnak tartja; minthogy megtapasztalta már Isten örömét, látja, hogy a világ minden öröme hitványság. Lépésről lépésre elszakad tőlük, és egyre inkább ura lesz önmagának azért, hogy ezt megtegye. Végül minden erényben jobbá lesz és folyamatosan növekszik…” 

Az ötödik lakásban az ember már nemcsak Isten szeretetét, hanem magát Istent is megtapasztalhatja. Teréz a következőképen írja ezt le: „ahogy mikor ketten összeházasodni szándékoznak, meg kell nézni, összeillők-e, és szeretik-e egymást, és jól kijönnek-e egymással, hogy minél több örömet szerezzenek egymásnak, úgy van itt is. (…) Ő Felsége (…) minthogy azt akarja, hogy a lélek jobban megismerje Őt, azt a kegyelmet adja neki, hogy – mint mondani szokás – szemtől szembe lássák egymást, és Magához kapcsolja őt. Mondhatjuk, hogy így van ez, mivel rendkívül rövid idő alatt történik. Akkor már nincs szó adásról és elfogadásról, hanem a lélek valamilyen titkos módon látja, ki ez a Vőlegény, akihez mennie kell.”  Ez nem olyan álomszerű állapotban történik, mint a nyugalmi ima, hanem teljes sötétségben zajlik. Arra a rövid időre, amíg Isten Magához kapcsolja az embert, teljesen felfüggeszti a lélek erőinek működését, és akárcsak az ájulásban, az ember elveszti öntudatát. Ezzel együtt, miután magához tér, teljes bizonyossággal tudja, hogy Istennel találkozott.

Az egyesülés kegyelmét a Gyermek Jézusról nevezett Maria-Eugène a következőképpen írja le: „Ennek az érintkezésnek során Isten túlcsorduló szeretetet önt belénk. Érthető, hogy ez legerőteljesebben az akaratra hat, hiszen az akarat az a lelki képesség, amely a szeretetet befogadja. Amikor Isten megragadja az akaratot, akkor az teljesen az Ő irgalmas akaratának birtokába kerül. (...) Ez a szeretet annyira túláradó és nemes, hogy örökre megpecsételi a lelket. A szubsztanciális érintés hatásai olyan mélyek és változtathatatlanok, mint maga a lélek lényege, amelybe íródnak. Az egyesülés misztikus kegyelme során Isten valóban birtokába veszi a lelket, aki ettől kezdve egyfajta isteni pecséttel lesz megjelölve” .

Az isteni birtokbavétel eredménye az eloldódás és az elszakadás. A lélek számára idegenné válnak mindazok a dolgok, amelyek előzőleg lekötötték és teljesen szabaddá válik Isten számára: „Vágyai szerint minden kevés neki, amit Istenért tud tenni. Nem tartja soknak, amit a szenteknek el kellett szenvedniük, mert már tapasztalatból érti, hogyan segít az Úr, és hogyan alakítja át a lelket úgy, hogy fel sem lehet ismerni. Mert a gyengeség helyett, amelyet korábban tapasztalt a vezeklésben, most már erőt talál magában. A rokonokhoz, barátokhoz vagy vagyonhoz való kötődést (mert hiába a cselekedetek, az elszántság, az elszakadni akarás, csak úgy tűnt, hogy még jobban kötődik hozzájuk), most nyomasztónak találja...” 

Teréz ahhoz hasonlítja ezt az átalakulást, mint amikor a bábból pillangó lesz. Kérdés, hogy kizárólag a szemlélődők kiváltsága-e ez a csodálatos átalakulás. Teréz válasza egyértelmű nem. Isten ezt a kegyelmet bárkinek bármilyen életkörülmények között megadhatja, aki valóban átadja Neki az életét – és senki másnak, éljen bár klauzúrában, vagy bármennyit is imádkozzék. A misztikus út sajátos jellemzője a lélek erőinek felfüggesztése, nem pedig a kegyelem valamiféle sajátos minősége. Bármelyik úton történjen is az akarat egyesülése, ennek lényege mindig az, hogy Isten szeretetteli módon birtokba veszi az akaratatot, s ettől kezdve az készségesen engedelmeskedik Isten indításainak.

Miután az az ötödik lakásban megtörtént az első közvetlen kapcsolatfelvétel Isten és a lélek között, a hatodik lakásban Isten újra és újra egyre mélyebben közli Magát a lélek centrumával és egyre mélyebben, új minőségben kapcsolja Magához a lelket. A kapcsolatnak ezt az új formáját elragadtatásnak nevezik és azt a kegyelmet, amelyet ezen keresztül ad Isten, misztikus eljegyzésnek. Teréz a következőképpen írja le: „Látni fogjátok tehát, mit tesz Ő Felsége, hogy megkösse ezt az eljegyzést, amely, úgy vélem, akkor történik meg, amikor elragadtatások révén kiemeli az embert érzékeiből  (…), Ő Felsége, irgalmassága által megindítva, miután látta hosszan szenvedni a vágytól, a lélek belsejéből növeszti elő azt a szikrát, amelyről szó volt,  hogy teljesen elégve, mint a főnixmadár, megújuljon (…), és megtisztulva egyesíti őt Magával, anélkül, hogy bárki értené ezt itt rajtuk kettőjükön kívül. Még maga a lélek sem érti azon a módon, hogy képes lenne azután elmondani, noha nincs híján belső érzékeinek (…), ebben az esetben a lélek annyira éber Isten dolgaira, s olyan nagy a világossága és ismerete Ő Felségéről, mint soha máskor.” 

Az elragadtatás során, miközben a külső érzékeknek és gyakran magának a testnek a működése is úgy fel van függesztve, hogy időnként kétséges, egyáltalán életben van-e az illető, a lélek szellemi módon felfogja, hogy mi történik vele és meg tudja tapasztalni Istent. Ahogy ezt a már említett kármelita lelki mester nagyon szépen megfogalmazza: „Az eljegyzéskor az elragadtatás során nemcsak egy gazdagító érintés történik, hanem valódi belépés Istenbe. Ennek megfelelően már nem a misztikus egyesülés sötétsége uralkodik, hanem a kápráztató fény. A lélek nyitott szemmel lép be Istenbe!” 

És Isten képzeleti és értelmi látomások révén „…mint saját tulajdonának és menyasszonyának megmutat egy kicsi részecskét a királyságból, amelyet Tőle nyert.”  A lélek úgy „…érzi, hogy teljesen egy másik régióban volt, amely nagyon különbözik ettől, ahol élünk; és ott az ittenitől annyira különböző fényt mutattak neki, hogy ha egész életében igyekezne is azt más dolgokkal együtt kitalálni, képtelen volna rá.  (…) Máskor azokkal a dolgokkal együtt, amelyeket lelki szemeivel értelmi látomásban lát, másokat is mutatnak neki, különösen angyalok sokaságát az ő Urukkal,  és anélkül, hogy bármit látna a test vagy a lélek szemeivel, olyan csodálatos megismeréssel mutatják neki, hogy el sem tudom mondani, mindazt, amiről beszélek, és sok más dolgot, amelyek nem elmondhatóak.” 

A hatodik lakásban Isten nemcsak rendkívüli dolgokat mutat meg a léleknek, hanem rendkívüli mértékben át is alakítja az embert. Teréz csak utal arra – és majd Keresztes Szent János fejti ki részletesen  –, hogy Isten ebben a szakaszban milyen mélyen tisztítja meg a lelket. Ezek az emberek már régen mentesek nemcsak a súlyos bűnöktől, de a bocsánatosak jelentős részétől is. Nem ezektől kell megtisztulniuk, hanem mindattól az Istennel szembeni ellenállástól, amely meggátolná a személyt a teljes önátadásban. Ezt a tisztulást mindenki rettenetesnek írja le, s ez azzal a népszerű elképzeléssel ellentétben, hogy az ember alapvetően jó - figyelmen kívül hagyva, hogy az eredeti bűn következtében természete rosszra hajló lett -, félelmetesen megmutatja, milyen szörnyű ellenállás van az ember lelkében Istennel szemben, ha a legnagyobb szentek is csak ilyen szenvedéseken keresztül tudnak megszabadulni tőle.

Isten nemcsak a tisztításon keresztül alakítja át az embert, hanem ezzel párhuzamosan építi is, az ilyenkor befogadott kegyelmek rendkívül magas szintű erényekhez segítik.  A kegyelmek egy része pedig a személy sajátos küldetéséhez szükséges különleges kegyelem. Teréz hosszan ír például a szívsebzés kegyelméről: „Az történik ilyenkor … jön valahonnét – nem érteni, honnét, sem hogy hogyan – egy ütés, vagy mintha egy tüzes nyíl jönne; *  nem mondom, hogy nyíl, de bármilyen dolog is legyen, világosan látszik, hogy nem származhat a mi természetünkből. Nem is ütés, noha ütést mondok, de élesebben sebez, és nem onnét van, ahonnét a fájdalmakat érezzük itt – véleményem szerint –, hanem a lélek legmélyéről és legbelsejéből, ahol ez a sugár, amely igen gyorsan átmegy mindenen, amit a mi természetünknek ezen a földjén talál, mindent porrá tesz, úgyhogy amíg tart, saját létezésünknek is lehetetlen tudatában lenni.”  Természetesen itt is saját tapasztalatáról beszél. A hagyomány szerint Teréz valószínűleg ekkor kapta meg a lélek zsengéjének ajándékát és a szellemi anyaság kegyelmét. Az előbbit rendalapítók kapják, az utóbbival pedig az eljövendő lelki gyermekek számának megfelelő belső gazdagságot és nagyságot kap az ember, amely képessé teszi többek közt arra, hogy áthagyományozza a lelkek fejlődéséhez szükséges tanítást.

Ennek a folyamatnak a különös kettősségéről – egyszerre rendkívül fájdalmas és mégis elmondhatatlanul örömteli –, amely a lélek tisztulásának egész folyamatát jellemzi, de a hatodik lakásban különösen intenzív, így ír Teréz: „…ahogy jobban és jobban megismeri az ő Istene nagyságát, és látja, milyen távol van Tőle, és milyen szakadék választja el attól, hogy élvezze Őt, egyre nagyobbra nő a vágya. És növekszik benne a szeretet is, ahogy egyre jobban felfedezi, mennyire szeretetre méltó ez a nagy Isten és Úr (…), mindezzel a szenvedéssel és gyötrelemmel együtt – amelynél, úgy hiszem, semmilyen földi szenvedés sem lehet nagyobb, mert ez a személy ugyan sokat elszenvedett, úgy testit mint szellemit, de mind semminek tűnik neki ezzel összehasonlítva – érzi a lélek, hogy ez a fájdalom mennyire értékes, és érzi jól, hogy nem lenne képes kiérdemelni.” 

S aki végigment ezen a tisztuláson, az eléri a hetedik lakást és megkapja a szellemi házasság kegyelmét. „Ha a mi Urunk jónak látja megkönyörülni azon, amit az Őiránta való vágy folytán elszenvedett és elszenved ez a lélek, akit szellemileg már eljegyzett Magának, akkor először is, hogy a szellemi házasságot megkösse, beviszi az Ő lakásába, a hetedik lakásba.  (…) ez a titkos egyesülés a lélek legbelső központjában megy végbe, amely ott van, ahol maga Isten  (…) Nem mondhatunk mást, mint hogy amennyire fel lehet fogni, a lélek –úgy értem, a lélek szelleme – eggyé válik Istennel, Aki szintén szellem …”  Teréz hasonlatokkal érzékelteti, hogy mennyire mélységes ez az egyesülés. Először az ötödik és a hatodik lakás egyesülését írja le: „…olyan, mint ha két viaszgyertyát annyira szorosan egymás mellé helyeznének, hogy teljes lángjuk egyesülne; vagy mintha a kanóc, a fény és a gyertya is egy lenne, de utána jól szét lehetne választani az egyik gyertyát a másiktól, és ismét két gyertya lenne két kanóccal.” A hetedik lakásban ellenben „…úgy van, mintha az égből víz hullana alá egy folyóba vagy kútba, ahol az egész egyetlen vízzé áll össze, úgy, hogy már nem lehet szétválasztani és elkülöníteni a folyó vizét és azt, ami az égből hullott. Vagy amikor egy kis patakocska a tengerbe ömlik, már nincs mód szétválasztani tőle.” 

Az ember nem jut el ezzel a földön a mennyországba, sőt általában ezeket az embereket rendkívüli megpróbáltatások és szenvedések érik, és ezért a képességek, az érzékek és a szenvedélyek egyáltalán nincsenek mindig békében, de a lélek centruma mindig össze van kapcsolódva Istennel. „A lélek (…) nem mozdul onnan a központból, és békéjét sem veszíti el, mert Az, Aki megadta a békét az apostoloknak, amikor együtt voltak, neki is meg tudja azt adni.  (…) Istennek e templomában, ebben a lakásában (…) csak Ő és a lélek örvendeznek nagyon nagy csenddel.” 

Ez a két dolog egyáltalán nincs ellentmondásban: „…ne gondolja senki, csak azért van, hogy ezeket a lelkeket megajándékozza – ami nagy tévedés volna –, hanem mert Ő Felsége nem tud nagyobbat adni nekünk, mint hogy olyan életet ad, amely az Ő annyira szeretett Fiának életét utánozza. És így biztosra veszem, hogy ezek a kegyelmek arra valók, hogy megerősítsék gyengeségünket (…), s hogy képessek legyünk utánozni Őt abban is, hogy sokat szenvedünk.” 

A lélek elérte a legtöbbet, amit ezen a földön el lehet érni: „…élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” S erre nemcsak a misztikusokat hívja meg Isten, hanem mindenkit. A kegyelmet mindenkinek megadja, ezt a belső átalakulást mindenkiben véghezviszi – aki átadja Neki az életét. A misztikusok csak abban különböznek a többiektől, hogy ők ezt a folyamatot belsőleg is meg tudják tapasztalni, és ha még arra is kegyelmet kapnak, be is tudnak róla számolni. Avilai Szent Teréz mindent megkapott. Adja Isten, ez a könyve minden olvasóját közelebb vigye ahhoz, hogy Krisztus éljen benne.

4 megjegyzés:

Sasvári írta...

Kedves Kata és Tamás!
Szívből megünnepelem ezt a nagy kegyelmet, amit ez a fordítás jelent!
Az irgalmas Isten áldjon meg és őrizzen meg titeket, adjon világosságot, bátorságot, szívbéli örömet! Szilvia

Hortus Carmeli írta...

Kedves Szilvia,

nagyon köszönjük.

Kata

Névtelen írta...

Kedves Kata,

Miutan elolvastam ezt a bejegyzest a het szobarol, komoly gondban vagyok a Jalics fele meditaciot illetoen. Cursillos kiscsoportos tarsaim kozul legtobben gyakoroljak, nekem miota hallottam rola ellenerzeseim vannak vele kapcsolatban. Avialai Szent Terezt olvasva egyre inkabb az az erzesem hogy a Jalics fele meditacio (is) mintha at akarna ugrani, kihagyni a szemlelodo ima elotti "szobakat" fazisokat. Mintha manipulalva, technikakat hasznalva, ki akarna kenyszeriteni, megkerulve a lelek metamorfozisanak, emelkedesenek folyamatat.
Nem merem egyenlore szova tenni amit errol gondolok, mert a tobbiek nagyon helyenvalo, a keresztenyseggel teljesen osszhangban levonek velik.
Kerlek ird meg mi errol a velemenyed, irasaid alapjan tudni velem hogy teged a Szentlelek vezet, ezert a velemenyedet hitelesnek tartom.
Koszonettel:

Tunde

U.I. Elnezest a nem magyar billentyuzetert.

Hortus Carmeli írta...

Kedves Tünde,

köszönöm szépen a kedvességedet.

Nagyon örülök, hogy észrevetted, hogy Jálics módszere mennyire szemben áll Avilai Szent Teréz tanításával. Teréz A belső várkastélyban folyamatosan hangsúlyozza, hogy a szemlélődés Isten természetfeletti ajándéka, amit annak ad, akinek akar. Ezt nem lehet kiérdemelni és főleg nem lehet bele bevezetődni, semmiféle technikával és gyakorlattal sem. Teréz újra és újra kitér arra, hogy mennyire veszélyesnek tartja ezeket a technikákat és gyakorlatokat. Ha valaki közelebb akar kerülni Istenhez, akkor az értelmével jobban meg kell ismerje Őt, és akaratát - Isten segítségével - az Ő akaratához kell igazítsa. Jálics módszere ezt a két dolgot teljesen nélkülözi. Bőven tartalmaz azonban olyan elemeket, mint azok az eretnekségek, amelyek elméletével és gyakorlatával Teréz vitatkozik. Nagyon érdekes A belső várkastélyt olvasva azt látni, hogy ezek a mai úgymond meditációs technikák mennyire azoknak az eretnekségeknek a felmelegítései.

Ha részletesebben érdekel a valódi belső ima, akkor érdemes lenne Reginald Garrigou-Lagrange: The three age of interior life cmű könyvét elolvasnod. (Itt a blogon a Garrigou-Lagrange-ról szóló cikkben megtalálod bekötve az internetes változatát. Illetve itt a blogon találsz néhány rövid ismertetést is az írásairól.) Valamint Marie-Eugéne Grialou OCD Istent akarom látni című könyvét. Ezt ő eredetileg franciául írta, én németül olvastam, de létezik angol fordítása is. Itt a blogon, illetve az Olvasónaplóban (http://hortuscarmeli-olvasonaplo.blogspot.com/) találsz ebből pár részletet.

Szeretettel:
Kata