2011. december 29., csütörtök

Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?



Sokan kérdezik tőlem, hogy régóta  kérik Istentől a lelki sebeik gyógyulását, komolyan imádkoznak ezért, és mégsem tapasztalnak semmilyen gyógyulást. Mi lehet ennek az oka? Természetesen nagyon sok lehet, de a leggyakoribbnak azt látom, hogy teljesen mást várunk Istentől, mint amit kaphatunk Tőle.

A lelki sérülés mindig azt is jelenti, hogy valamilyen módon sérült a szeretetvágyunk: felnőttként is az után a szeretet után vágyakozunk, amelyet gyerekkorunkban nem kaphattunk meg. Arra vágyunk, hogy felnőttként is úgy szeressenek minket, mintha csecsemők vagy kisgyerekek lennénk. Amikor arra gondolunk, hogy Isten meggyógyítja a lelki sebeinket, ha igazán magunkba nézünk, azt kell lássuk, hogy arra vágyunk, azt várjuk valójában Tőle, hogy ezt a sérült szeretetvágyunkat töltse be. Azonban ha Ő ezt betöltetné, akkor a sérült állapotunkban rögzítene minket, ezért ezt nem teszi meg.

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten gyógyítását, le kell  mondanunk a szeretetnek erről a sérült formájáról. Mivel azonban mi a szeretetnek ez a sérült formáját hisszük a valódi szeretetnek, azt gondoljuk, hogy ha erről lemondanánk, akkor lemondanánk a szeretetről is. A szeretetről természetesen egyáltalán nem kell lemondani, sőt. Arról a sérült formájáról kell lemondanunk, ami a gyerekkori sérüléseink miatt alakult ki bennünk.

Ez elég nehéz. Főleg azért, mert amikor le kell mondjunk a sérült formáról, még nem, vagy csak nagyon kevéssé tapasztaljuk, hogy milyen lenne az egészséges forma. Ilyenkor a bizalomnak (azaz a hitnek) egy aktusát kell megtenni: hogy noha nem tudom, hogy mi lesz az a jó, amit meg fogok kapni, ezt a rosszat elutasítom.

A másik nagyon nagy nehézség itt, hogy mi azt szeretnénk ha Isten az érzéseinket változtatná meg, nem szoronganánk, nyugodtabbak lennénk, meleg érzéseket adna, stb. Az érzések azonban csak jelzései egy sokkal mélyebben fekvő bajnak, így tulajdonképpen amit szeretnénk Istentől, az olyan, mintha az orvostól azt kérnénk, hogy csak a tüneteket enyhítse,  de ne foglalkozzon a tényleges betegségünkkel.  Isten azonban - mint egy jó orvos - nem lázcsillapítózni akar, hanem a betegségünket meggyógyítani. Ezért az érzéseink helyett a szellemi szintünkön szokott elkezdeni gyógyítani minket: az értelmünket világosítja meg és az akaratunkat erősíti meg a jóban. A sérültségünk legmélyebb okát, Vele való sérült viszonyunkat gyógyítja meg, és ennek következtében szűnnek meg a tüneteink, a lelki sérüléseink.

Az értelmünk megvilágosítása és az akaratunk jóban való megszilárdítása azonban nem érzékelhető olyan jól, mint egy érzés, mint egy szorongás megszűnése vagy egy meleg érzelem. Ezért ennek a változásnak, főleg az elején, az ember nem szokott a tudatában lenni. Kicsit hosszabb távról visszatekintve szokta tudni csak megállapítani, hogy szilárdabb lett a jóban és sok mindent másképp lát már. Ezzel együtt az emberek egy egyre növekvő belső szilárdságot, stabilitást és békét (ami nem jelenti azt, hogy nem lesznek nagy érzelmi kilengéseik, de egyre inkább lesz egy olyan belső biztos pontjuk, amit adott esetben nagy bajban sem  vesztenek el) szoktak tapasztalni.

Egy másik komoly nehézsége a folyamatnak, hogy miközben van ez a szellemi növekedés, az ember sérült vágya automatikusan nem szűnik meg. S ennek a sérült vágynak a kielégületlensége  nagyon fájdalmas tapasztalat. Ilyenkor az ember kétségbe szokott esni, és kételkedni szokott Isten szeretetében és közelségében. Ez az a pont, amikor a sérült érzéseink helyett a hitre kell alapoznunk, biztonságunkat a sérült szeretetvágyunk kielégítése helyett arra a hitünkre, hogy Isten szeret minket, ott van velünk, és Ő tudja, hogy milyen úton kell vezetnie minket, mi válik leginkább a javunkra. Vagyis  folyamatosan együtt kell élni ezzel a fájdalommal, és minden alkalommal, amikor ezt érezzük, újra meg kell erősítenünk azt a döntésünket, hogy lemondunk a sérült vágyunk kielégítéséről és akármit érzünk is, bízunk Isten szeretetében. Ha ezt a döntést meg tudjuk hozni, akkor tudunk figyelni arra is, hogy mit ad nekünk Isten. Mert Ő minden nap felkínál nekünk egy csomó olyan dolgot, amit, ha elfogadunk, akkor egy kisebb vagy nagyobb lépéssel közelebb visz Magához

Ehhez azonban, azt hiszem, egyszer meg kell hoznunk azt az alapvető döntést, hogy Isten a legfontosabb az életünkben, és ezután az életünk fő kérdése minden nap az kell, hogy legyen, hogy mit kell tennem azért, hogy közelebb kerüljek Hozzá. Pontosan úgy, mint egy emberi kapcsolatban, hogy mit kell tegyek azért, hogy neki örömet szerezzek, hogyan kell megváltoznom, hogy ne bántsam meg, hanem az örömére legyek. Ehhez először is meg kell ismernem, hogy mit tanít erről a hitünk, és az konkrétan, pontosan az én életemben mit jelent - vagyis mit kell tennem. Amit így felismertem, azt meg kell csinálnom. Ha nem megy eléggé, akkor megkeresni az okát: mit nem értettem jól, mit nem csináltam  jól, miért nem csináltam jól.  Ha megtaláltam, akkor kijavítani. Miközben ezt teszem, újabb dolgokat fogok megérteni, ami újabb irányokat fog megnyitni, és ha arra továbbmegyek, az még újabbakat. És így tovább -  az életem végéig.

Ebben a folyamatban, különösen, ha minden nap konkrét kérésekkel fodulok Hozzá, akkor tapasztalni fogom a segítségét. Találok olyan könyvet, ami segít, a prédikációban olyanok hangzanak el, amelyek előre visznek, amit eddig nem értettem, azt világosabban látom, kapok erőt ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit jónak látok, stb. Ezeknek a mindennapi és apró lépéseknek lesz az ereménye lesz az, hogy az ember visszatekintve látja már azt, hogy egy kicsit közelebb került Istenhez. Ezekben a segítségekben tapasztalom az Ő szeretetét. (Ezért nem is lehet pontosan előre megmondani, hogy mit fog az ember tapasztalni, mert ez nagyon-nagyon személyes lesz.) És ezzel vissza is értünk a kör elejére, hogy le kell mondunk a szeretetvágyunk sérült formájáról, a hit alapján bízni kell Istenben és el kell indulni azon az úton, hogy minden nap teszek valamit azért, hogy közelebb kerüljek hozzá - és akkor ennek során azt fogom tapasztalni, hogy Ő is ad nekem minden nap valamit, s egy idő múlva örömmel veszem észre, hogy mennyi mindenben gyógyultam és olyan dolgokat értem el, amelyekről nem hittem volna, hogy lehetséges a számomra.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon köszönöm ezt a bejegyzést, sok minden világosabb, érthetöbb lett.
Áldjon meg az Úr szeretteiddel együtt!

Erika

Hortus Carmeli írta...

Kedves Erika,

köszönöm szépen, viszont kívánom!

Szeretettel:

Kata

Héjoká írta...

Nagyon nagy kegyelem megtapasztalni a szeretet magasabb fokát. Régóta sérült szeretet-,és bizalom hiánytól szenvedtem. Valósággal üldöztem azt,akiben a látszólagos gyógyírt tapasztaltam. Kapaszkodás,és feloldozatlan anya-kapcsolatból menekülés a hiánypótlásba:függés. Függés a Semmin.
Most kezdem érteni,de inkább tapasztalni Isten emberi által azt a tiszta szeretet-kapcsolatot, amiben a másik tekintete Istenre irányul és irányít. A vágy nem a sérült szeretet-kapcsolatok renoválása, hanem egyedül Isten vonzása. Fájdalmas,és gyümölcsöző,de mindannyian Krisztus szenvedő arcai vagyunk.
Köszönöm a bejegyzéseid!

Jó olvasni!
éva

Hortus Carmeli írta...

Kedves Éva,

köszönöm szépen.

Kata

Névtelen írta...

Most olvastam, 2013-ban. Nagyon köszönöm, Kata!
Mintha elhúztál volna egy függönyt, értek és remélek!!

Isten áldjon

Erzsébet

Hortus Carmeli írta...

Kedves Erzsébet,

köszönöm szépen. Téged is!

Kata

Névtelen írta...

Kedves Kata!

Számomra a sérült gyermekkori szeretetkapcsolat a legfájdalmasabban a párkapcsolat során nyilvánulhat meg. Pláne egy szakítás után. Olyankor kiderül számomra, milyen durván "megelőlegezem" azt, hogy a másik el fog utasítani engem. Ez leginkább akkor a legerősebb, amikor a másik sem tudja helyesen szeretni saját magát, és ő is sérült gyermekkorában. Szakítás után gyakran az a kétségbeejtő érzésem támad, hogy emiatt taszítottam el a másikat magamtól, és a saját hibásan rögzült működésemnek köszönhetően soha nem leszek jó férj és igazi édesapa.

Azt már egy ideje tudom, hogy ha bármilyen változást el akarok érni a saját gyógyulásomban, akkor a legelső döntés, hogy egyszemélyes felelősséget vállalok magamért (ergo: nem mutogatok élethosszig a szülői mintákra, vagy mindenféle körülményre). Második döntés: elhatározás (ehhez néha kevés az elméleti tudás, az én életemben sajnos igaz hogy addig úgysem változtatok ténylegesen, míg nem fáj eléggé). Harmadszor: belső munka (minden nap, minden órában, minden percben, és igen: azt is tudom hogy lesz olyan tövis/kereszt/hiány/sérülés az életemben amivel egész életen át küzdenem kell ha valódi szeretetet akarok kapni és adni - itt a viselkedésterápia fogásait néha sikeresen alkalmazom: "fake it, 'till you make it").

Köszönöm a bejegyzést, jó volt olvasni.

Ladislaus