Annak az apja, azt mondják, a zsidó bérlő volt. Tény, hogy az anyja lányként szülte. Aztán hamarosan meghalt. Innét küzdötte fel magát a falu első gazdájává. Aztán a kommunisták mindenét elvették. Aztán ő is hamarosan meghalt.
De előbb még teleültette a lánya kertjét fákkal. Azokkal a jó régi fajtákkal.
A cseresznye hatalmas, gyönyörű fa lett. Az apja halála után se nem metszették, se nem permetezték, mégis ellátta a sok gyereket nagyszemű, jóízű cseresznyével. Aztán felnőttek a gyerekek, és aztán az ő gyerekeik is, de a cseresznyefa minden évben rogyásig tele van cseresznyével.
Az öreg asszony nem szereti a cseresznyefát. Mindig nagyon élt az a fa.
Ő – úgy érzi – soha. Már nem is fog. Tavasszal halt meg a férje, s neki sincs már sok hátra.
Az a fa meg még mindig nagyon él.
Ő úgy mondja, nagyon nő.
S ha egy fa nagyon nő, akkor ki kell vágni. Már meg is beszélte a szomszéddal, hogy az kivágja. Jó lesz neki tűzifának a műhelybe.
Nagyon bántotta a fiát ez a dolog. Fájt neki a cseresznyefa, de még jobban az anyja pusztíthatnékja.
Imádkozott, böjtölt, s úgy érezte, el kell menjen az anyjához, s meg kell mondja neki, mit csinál.
Az öreg asszony hozta szóba a fát, hogy mi legyen vele. Kimentek megnézni.
A legidősebb fiú megállt a fa előtt, teljesen elérzékenyült és azt mondta: Ez volt az első fa a kertben. Éppen negyvenöt éve, hogy nagyapával elültettük...
Ha az öreg asszony kinéz a fára, talán újra eszébe jut az a negyvenöt évvel ezelőtti nap. Aztán talán más napok is. Talán még kioldódik a szívéből a keserűség. Talán még meg tudja ragadni annak a kezét, aki mindvégig annyira szerette őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése