A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzések. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzések. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 12., kedd

szexelni vagy szeretkezni

Újra és újra találkozom azzal a meggyőződéssel, miszerint a férfiak (szemben a nőkkel, akiknek genetikailag nem igazán fontos a szexualitás) úgy vannak megkonstruálva, hogy biológiailag szükségük van a szexelésre. A szexelésre és nem a szeretkezésre.

Mindkettő a szexualitáshoz kötődik, de mások a céljaik és technikailag is mást csinálnak az emberek egyik illetve a másik esetben. 

szexelés = használlak, urallak
Nincs párbeszéd, spontaneitás, játékosság, nincs megnyílás, nincs kötődés. Az örömhöz nem kell a másik öröme, csak az egyik kielégülése a fontos. Az egyik kiszolgálja a másikat, nem számít, ez mennyibe kerül ez neki és hogyan érez közben. Az öröm forrása a másik uralása, gyakran a bántásig, megalázásig. 
 
szeretkezés = jó, hogy vagy; örülök neked, elfogadlak
Párbeszéd, spontaneitás, játékosság, megnyílás, kötődés.  A saját öröm nem képzelhető el a másik öröme nélkül, mind a két fél egyformán fontos. Az öröm forrása az odaadás és elfogadás.

 

Nos, senki nincs úgy megkonstruálva, hogy biológiailag predesztinálva van mások használatára és uralására. Ez egy választás, méghozzá életünk alapvető választása, hogy a szeretet irányába akarunk-e menni vagy a szeretetlenség irányába és másokat használni, uralni akarunk. 

Első esetben a szexualitásunkat szeretkezés formájában törekszünk megélni, második esetben szexelünk. Akár férfiak, akár nők vagyunk.

2024. március 1., péntek

Sursum corda

1977 egy tavaszi délelőttjén az akkortájt Kaffka – némileg előtte és utána Szent – Margit gimnáziumban a KISZ-összekötő tanár körbejárta az osztályokat. Délután a Fáklya Nemzetiségi Együttes tagjai jönnek néptáncot tanítani az iskolába, arra toborzott résztvevőket.

Az együttes az akkortájt már népszerű magyar táncházak mintájára olyan táncházat akart indítani, ahol szerb, horvát, bolgár, görög és makedón táncokat tanítanak. Ezt előkészítendő, körbejárták a budapesti gimnáziumokat.

Hozzánk az együttes vezetőjének, Kricskovics Antalnak a felesége jött. Egészen rendkívüli szépség volt. Ezt valóban kivételes adottságain kívül fenséges testtartásának köszönhette.

Körbeállított minket és rögtön el is kezdte. A hasunkat behúzzuk, a mellett kiemeljük, a vállunkat lefeszítjük. A hátunk feszes, de a csípő és a végtagok könnyedén és rugalmasan mozognak.

Ha az ember mindezt megteszi, azonnal, automatikusan teli tüdőből kezd el lélegezni. Ez akkortájt nem volt szokás. A magyar társadalom többsége megalkudott a rendszerrel. Az emberek pillanatnyi túlélésre, kis hasznokra, engedélyezett örömöcskékre törekedtek. Görnyedten jártak, kapkodva, felszínesen lélegeztek.

Miután tisztáztuk a szükséges testtartást, megtanította nekünk a „Makedonszko devojcse” kezdetű dalt, majd áttért a lépésekre. Nemcsak a tartás volt fenséges, hanem a dallam és a lépések is.

Most hogy ezt írom, sorra veszem magamban, milyen zenéket lehetett akkoriban hallgatni. Szinte kizárólag olyanokat, amelyek egy görcsösen fegyelmezett, korlátolt, érzelgős és testies kispolgári ízlésnek feleltek meg. Amelyek ha érintettek is valami nagyságot, csak azért tették, hogy erre az alantasságra rángassák le. „Isten véled édes Piroskám, van még rajtad kívül csinos lány.” Kettőt jobbra, kettőt balra, a megalkuvás, a pillanatnyi túlélés, a kis hasznok, az engedélyezett örömöcskék zenei indoktrinációit.

Én akkor semmit sem tudtam arról, hogy a balkáni és a görög zene milyen kifinomult, bonyolult ritmusképleteket használ, sem arról, hogy most az ókori görögök óta megőrzött hagyománnyal találkozom. Nem volt élő zenekar, még magnó se, csak tíz-tizenöt véletlenszerűen összeverődött kamaszlány énekelte, hogy „Makedonszko devojcse” – és felemelkedett a szívem.

S a tánc... Tíz évvel később egy meleg nyári vasárnapon a már kizárólag cigányok által lakott ormánsági faluba megérkezett a vándortamburás. Néhány forintért kólót játszott. Rögtön nagy csapat vette körül, és mindenki vágyakozva nézte. A főnöknek számító férfi kijött a putrija elé, mögötte két felesége. Egyikük sem lehett több harminc évesnél, de már öregasszonyok voltak, meggyötörtek, görnyedtek, csontsoványak. A férfi teátrális gesztussal odaadta a forintokat. Az egyik asszony az egyik oldalára állt, a másik a másikra. Megszólalt a tambura. Feszes háttal, de laza csípővel könnyedén és rugalmasan elkezdték a kólót. Valami különös méltóság jellemezte a táncukat – nyomorúságaikat nem megszüntette, hanem magába foglalta. 

Azon a tavaszi délutánon 1977-ben még  nem tudtam semmit Istenről. De ahogy kihúztam magam és összekapaszkodtam a többiekkel, fölemelkedett a szívem. Megérintett az a különös méltóság, amit semmilyen nyomorúság meg nem szüntet.

Sajnos, a makedon lányról csupa édespiroskás feldolgozást találok, igy autentikus népzene híján álljon itt egy akkori kedvenc dalom – az „Ilju haramia”, Nagy László makedón ihletésű verse – a régi Kolinda együttestől.

Most, hogy újra hallgatom, ez a dal majdnem ötven év után is megkérdezi, hogy eléggé felemelt szívvel élek-e.


 




2024. január 23., kedd

elmevakitás - technikák arra, hogyan ne lássuk a rosszat

 

Ha egy gyereknek olyan rosszakat kéne látni a hozzá közel álló személyek gondolkodásában, érzéseiben, amelyek elviselhetetlenek a számára (pl: anyám gyűlöli az apámat és engem) akkor nem egyszerűen nem tanulja meg kitalálni mások érzéseit-gondolatait (mentalizáció), hanem azt tanulja meg, hogy ezt ne tegye (elmevakság).

Ennek egyik fontos technikája, amikor a sztorizás helyettesiti az értelmezést.

Úgy értünk meg másokat, hogy a megnézzük a viselkedésüket és utána végiggondoljuk, hogy mi lehet az a belső rendszer, amiben ez egy értelmes, célszerű viselkedés. A legfontosabb kérdés, hogy mire törekszik, milyen céljai, motivációi vannak az adott embernek, és ezek elérése érdekében milyen eszközöket használ. Minél pontosabb hipotézisünk van erről a belső rendszerről, annál pontosabban meg tudjuk becsülni, hogy egy adott ember egy adott helyzetben mit fog cselekedni.

Amikor valaki sztorizással helyettesiti az értelmezést, azért, hogy ne kelljen látni a másik belső világát, ezt a lépést nem teszi meg. Elmondja a történetet és soha nem gondol bele, hogy milyen belső rendszerből következhet ez a viselkedés, hanem ehelyett újra és újra elmondja, hogy mi történt. Amikor rákérdezünk, hogy mégis mi lehet az adott viselkedés mögött, vagy teljesen általános válaszokat kapunk, amik nem visznek közelebb az adott viselkedés megértéséhez (ezek alapján nem fogjuk tudni jobban megbecsülni legközelebb, hogy mit fog a másik csinálni) vagy újra a történetet mondják el nekünk. Ilyen módon ezek a történetek darabonként rögzülnek és soha nem állnak össze egy egységes képpé a másik emberről.

Ennek kétségtelenül megvan az a haszna, hogy az ember megmenekül attól, hogy látnia kelljen a sok rosszat másokban. Az az ára azonban ennek a hamis biztonságérzetnek, hogy az ember nem látván a rosszakat, ki lesz ezeknek szolgáltatva. 

Az elkerülés ez esetben is destruktiv coping.  A jó megoldás, mint mindig, most is a felnőtt működésmód: beleállunk, szembenézünk a problémával és megpróbáljuk konstruktivan megoldani. Amire gyerekként képtelenek voltunk, azt felnőttként már meg tudjuk tenni.

2022. január 8., szombat

ADNI ÉS ÜTNI

 

Adni jó. Ha az ember az adással egy jó nagy ütést is be tud vinni, az adott esetben még sokkal jobb.  Ezt csinálják azok, akik passzív-agresszív technikákat használnak az agressziójuk levezetésére. Ez esetben az adás, hogy úgy mondjam, az ütés vivőanyaga, azért ad valaki, hogy azzal közvetlenül vagy közvetve üthessen.

Közvetlenül: Úgy ad, hogy azzal a másikat megszégyenítse, megalázza, negatív érzéseket keltsen benne, kellemetlenséget okozzon neki.  Mindeközben a másiknak hálásnak kell lennie az adás miatt. Ha nem hálás, akkor ugye hálátlan, szeretetlen, gonosz - vagyis le van nyomva. Ha hálás, akkor ledugták a torkán a békát és ezzel van megalázva. Akármit csinál, a passzív-agresszív  földbe döngölte.

A Pesten tanuló lányának feltétlenül levest kell csomagoljon, amire  a kétszáz kilométeres  úton folyamatosan vigyáznia kell, kifolyik, nehéz. Mindeközben persze a lánynak hálásnak kell lennie a gondoskodásért. A külföldön lévő fiának meglepetésként valami olyan tárgyat küld hosszú, bonyolult szervezés után a fiú egyik barátjával ajándékba, amire a fiúnak semmi szüksége sincs, sőt lehetőleg kimondottan utálja. A fiú akár megtartja, akár kidobja, garantáltan rosszul fogja magát érezni. 

Közvetve: Az adással a passzív-agresszív magának és különösen a környezetének egy olyan képet mutat, hogy ő milyen gondoskodó, szerető, jó ember - az ambiciózusabbak még a mekkora szentet is megcélozzák. Egy ilyen jó emberről teljesen elképzelhetetlen, hogy örömét lelje lánya, fia, férje, felesége és egyáltalán, akit csak elér, megalázásában és kínzásában. Az adással megépíti azt a sziklaszilárd várat, ahonnét aztán pazarul lehet lövöldözni. (A várépítéshez olyan adásokat is szokás használni, ahol nincs ütés. Ezek azonban mindig olyan adások, ahol minimális befektetéssel, hatalmas pozitív image hozam érhető el.)

A lánynak való étel csomagolást az egész tágabb családban, az összes szomszédasszonynak, kolléganőnek (akik a szentfazékságot ambicionálják, az egész plébánián, köziben, gyüliben, stb.) el lehet terjeszteni. Többnyire az "ó de fáradt vagyok, mert egész hétvégén főztem" vagy " nem tudsz-e valami receptet, hogy már megint mit főzzek a lányomnak" vagy valami hasonló kreatív formában. A fiú barátjával az anya elbűvölően kedves és érdeklődő lesz (az így megszerzett infókat majd persze a fia ellen fogja használni). Igy remélhetőleg  barátja a fiú egész baráti körében el fogja terjeszteni, hogy egy ilyen jó anyát még nem hordott a hátán a föld - aztán próbáljon meg a fiú bárkinek is panaszkodni az anyjára.

Egy ilyen passzív-agresszív ember minden kapcsolatban egy istencsapása, de anyaként különösen romboló. 

A gyerekeik azt tanulják meg, hogy az adással mindig ütés is jár, hogy a jóhoz feltétlenül társul valami rossz. Ezért egyrészt felnőttként nem mernek elfogadni ajándékot (tárgyakat, melegséget, kedvességet). Ez nagyon korlátozza őket a szeretetteli kapcsolatok kialakításában, mert ehhez nem csak adni kell tudni, hanem kapni is.   Igy általában megbillen az adok-kapok mérlegük, mert többet adnak, mint kapnak. Ennek következtében viszont úgy érzik, hogy ők nem fontosak másoknak. Másrészt mivel természetesnek tekintik, hogy a jóval szükségszerűen együtt jár valami rossz, magától értetődőnek tekintik, ha egy elméletileg szeretetkapcsolatban gyakorlatilag akár fizikailag és/vagy szexuálisan is bántalmazzák őket. 

Az állandó földbe döngölés és annak a demonstrálása, hogy a gyerek milyen rossz (hálátlan, szeretetlen, önző, telhetetlen, túlérzékeny, stb.) teljesen szétveri ezeknek az embereknek az önértékelését. Az anyjuk agressziójával szembeni tehetetlenségük (általában az egész környezet együtt játszik az anyával, őt támogatja) nagyon megsegíti azt, hogy azonosítsák magukat azzal a negatív képpel, amit az anyjuk beléjük akar venni. A praxisomban mindenki, akinek ilyen anyja volt, megsemmisítően negatív énképpel és alacsony önértékeléssel rendelkezett.

Mit lehet tenni? A gyógyulás mindenképpen ott kezdődik, hogy az ember ki tudja mondani: AZ AZ ADÁS, AMI ÜTÉSSEL VAN ÖSSZEKÖTVE, NEM ADÁS, HANEM ÜTÉS.

 




2020. február 23., vasárnap

kell hogy fájjon

Ha nincs az ember életében szerelem, az kell hogy fájjon.

Szerelemre gondolok, nem lila ködben való rohangászásra, hanem arra a legmélyebb kapcsolatra, ami két ember között lehetséges.

Ha ez nincs, akkor az egyik legfontosabb  hiányzik az életünkből.

Sok mindent szerethet az ember. Szeretheti a barátját, a hobbiját, a természetet, a csapatát, a családját az online barátját, a rajongóként a kedvenceit, a háziállatait, a hallottait, a könyveit, önmagát... 

Kell is hogy az ember ezeket a szereteteket állandóan gyakorolja. S ha ezt tesszük, akkor életünk, mint Sztanyiszlavszkij színészeinek a játéka, tényleg egyre egyszerűbb, könnyedebb, emelkedettebb és örömtelibb lesz.

Mindez azonban nem arra való, hogy lefedjük vele egy beteljesült szerelem hiányát. Ha ezt a fájdalmat blokkoljuk, akkor az élet áramlását blokkoljuk magunkban.

Ezek abban kell hogy segítsenek minket, hogy az élethez szükségszerűen hozzátartozó fájdalmak és veszteségek közepette se zárkózzunk be, ne váljunk önzővé és gonosszá, hanem meg tudjunk maradni a szeretetben, ezáltal olyan erőssé váljunk, hogy el tudjuk hordozni még az alapvető hiányok fájdalmát is. S ilyen módon elevenek maradva, ha megadatik, ki tudjunk teljesíteni egy szerelmet.






2020. február 8., szombat

lelkiismeret vagy regresszív öndestrukció

"Lelkiismeret furdalásom van: egy nagy szar vagyok; mindent elrontok; nem érek semmit; nem érdemlem meg, hogy szeressenek; megsemmisítő szégyent érzek, szeretnék nem lenni."

Ez nem lelkiismeret furdalás, hanem regresszív öndestrukció.

 REGRESSZÍV ÖNDESTRUKCIÓ: "Egy nagy szar vagyok." 
- Destruktív és általános. 
- Az egész személyt kérdőjelezi meg, nem valamilyen cselekedetet értékel. 
- Szétveri az ember önbecsülését, intenzív szégyen, megalázottság és kivetettség érzéssel jár. 
-  Még görcsösebbé, kudarcosabbá tesz.
- Azonosulás a gyermekkori szülői agresszióval, visszavisz egy patologikus kisgyermeki szintre, ezzel erősen beszűkít



LELKIISMERET: "Ezt nem csináltam jól."
-  Konstruktív és konkrét. 
- Soha nem az egész személyt kérdőjelezi meg, hanem arra mutat rá, hogy ezt és ezt nem csináltam jól. 
- Azt kérdezi, miért történt így és mit kell tennem, hogy legközelebb jobban csináljam. 
- Az elemzés eredményeképpen tényleg jobban is csinálom legközelebb, pozitív változást eredményez a viselkedésemben.
- Az ember belső növekedését, szabadságát segíti elő.


Rettentő fontos, hogy a kettőt meg tudjuk különböztetni egymástól. 

A gyerekek a túlélés érdekében többnyire azonosulnak a szülői elutasítással, legyen az bármilyen igazságtalan vagy szeretetlen. Ezzel megmentik a számukra életbevágó kapcsolatot szülővel. Viszont a szülő agressziója, szeretetlensége belsővé válik. Úgy fogják felnőttként is bántani, elutasítani, megszégyeníteni, megalázni magukat, mint ahogy azt a szüleik tették velük. 

Felnőttként amikor valamilyen hibát elkövetnek, azonnal a regresszív öndestrukció jelenik meg. Az emberek - ezt hivén lelkiismeretnek - teljesen elmerülnek az önpusztító érzésekben és nem teszik fel a tényleges lelkiismeret kérdéseit, hogy mit és miért nem csináltak jól.

Ezek az érzések nagyon erősek és nagyon megsemmisítőek, azért az ember - érthető módon - mindenekelőtt ezektől szeretne megszabadulni. Általában nem tud, s ettől még lejjebb kerül.

A kijutás útja pont az ellenkező irányban van. Az ember nem küzd ezek ellen az érzések ellen, hanem elfogadja, hogy ezek vannak, és  tudván, hogy ezek az érzések nem az itt és most tényleges valóságáról szólnak, hanem a szülei szeretetlenségét mutatják, valójában nem őt, hanem a szüleit minősítik, nem fogadja el ezeket az érzéseket, mint az itt és most valósága reális értékelését.

Ettől még az érzések rendkívül megterhelőek maradnak, de mégis lesz az embernek annyi szabadsága, hogy el tud kezdeni gondolkozni a helyzet reális értékelésén.Vissza tud kapaszkodni egy felnőtt működésmódba, ahonnét már látszik, hogy ő nem úgy rossz, ahogy van, hanem aktuálisan valamit nem csinált jól.

Természetesen az igazi megoldás nem egy pillanatnyi technika, hanem egy hosszú úton kell végigmenni, amely során az ember megtanulja visszautasítani a szülei szeretetlenségét és megtanul szeretettel bánni magával - minden körülmények között.

2016. október 20., csütörtök

a pozitív pszichológia - negatív hatásairól

Először is a pozitív pszichológia1 a valóságban inkább különféle ezoterikus gyakorlatok és tanok gyűjteménye, mintsem pszichológia. Mikor el akarják adni,  rengeteg szó van arról, hogy milyen komoly tudományos háttere van2, ettől elringatva az ember nem veszi észre, hogy a pszichológus szépen lépésenként beviszi egy ezoterikus meditációba, ahol pár perc múlva már szellemi segítőt kell hívnia. Innéttől kezdve  jön a tuva-sámán, a jóskártya, a segítő kövek, a rezgések és vég nélkül hasonlók3 - s ha az embernek peche van, tényleg meghívott valakit már az első alkalommal.

Az a gyakorlat és hozzáállás, amit a pozitív pszichológia ajánl, hogy mindig pozitív dolgokra gondoljunk, minden helyzetben találjunk meg a pozitívat, folyamatosan erősítsük magunkat pozitív gondolatokkal,  pszichológiai szinten valójában súlyosbítja a problémákat.

Ezek hátterében hátterében ugyanis döntően az áll, hogy az ember a negatív érzéseit, gondolatait lenyomta a tudattalanba és ennek a feszültsége jelenik meg az olyan kellemetlen pszichológiai tünetekben, mint a szorongás, pánikroham, depresszió. A pozitív gondolatok mantrázása ezt az elfojtást erősíti, aminek következtében szépen felerősödik a szorongás, pánikroham és  a depresszió.

A másik  hatása a pozitív gondolatok állandó ismételgetésének az, hogy az ember kiszáll ezzel a valóságból. Egy pánikroham közben azt mondogatni például, hogy nincs semmi baj, az tiszta őrület, hiszen, ha az embernek pánikrohama van, az éppen elég nagy baj. A világ tele van rosszakkal, amiket látni kell, és van egy csomó helyzet, amiben semmi pozitív nincs. Ha ezekben a helyzetekben nem látjuk meg a rosszat, mert álpozitívumokkat vakítjuk magunkat, akkor ezt a helyzetet átengedtük a rossznak.  Ha  az ember kiszáll a valóságból, letagadja a problémákat, letagadja a rosszakat, akkor semmi esélye sincs arra, hogy kezelni tudja azokat, meg tudjon velük küzdeni.

Talán az elfojtásnál és a tagadásnál is veszélyesebbek a pozitív pszichológiának azok a gyakorlatai, amelyek során a különféle relaxációs és immaginációs technikákkal4 létrehozott belső képeket közvetlen iránymutatásoknak értelmezik. Ezek a képek legjobb esetben5 is a tudattalanunk képei. A tudattalanban egyrészt az emlékképeink vannak, részben olyanok, amelyek be vannak ágyazva az élettörténetünkbe, reflektált, tudatos felnőtt viszonyban vagyunk velük, de nagyobb részben olyanok, amelyek, gyereki szinten, tértől-időtől-történettől független határtalanságban rögzültek, nem kerültek be  a téri-idői-történeti hálóba. Másrészt mindazok az érzéseink tudattalanok, amelyeket a környezetünk megtiltott nekünk (amelyek lefojtását aztán ezzel a tiltással azonosulva mi magunk is folytatunk). Ezek az elfojtott érzések  szintén téri-idői-történeti koordináták nélkül tárolódnak.

Ez egy kisgyerek működésmódja, aki nem tanulta még meg azt, hogy az érzései pontosan milyen valóságot is tükröznek. Semmiféle extra bölcsesség nincs bennük. Ez egyszerűen egy regresszív működésmód. Közvetlenül ezekre bízni magunkat olyan, mintha a kétéves gyerekünktől várnánk annak az eldöntését például, hogy változtassunk-e munkahelyet. Ez persze nagyon jól jöhet akkor, ha valaki nem akar felelősséget vállalni azért a döntéséért, hogy adott esetben nem a helyes, hanem a kellemes alternatívát választja. És ugye, láss csodát, ha megmozgatjuk a tudattalanunkat, akkor ott ezt fogjuk találni - már csak azért is, mert a helyes/nem helyes megkülönböztetéséhez az értelmünket kéne használni. Ha az ember nem akar áldozatokat és nehézségeket vállalni,  ennek nincs tutibb módja, minthogy "megkérdezze" a "belső gyermeket", a belső képeket és érzéseket - itt biztos nem fog semmilyen felszólítást találni a felelősségvállalásra és áldozathozatalra.6

A gyógyuláshoz pont az ellenkező irányba kell menni: szembe kell nézni a negatív érzésekkel, meg kell fogalmazni a problémákat, és végig kell gondolni, hogyan lehet azokat kezelni.

Először is meg kell fogalmazni a negatív érzéseket: fáj, haragszom, félek, nyomorultul érzem magam, stb. Ez gyakran egyáltalán nem olyan könnyű. S nem véletlenül. Mert azért fáj, azért haragszom, félek, azért érzem magam nyomorultul, mert valaki bántott. Vagy most vagy régebben vagy mindkettő, a mostani kisebb bántás a régi nagy bántások fájdalmát idézi fel. Nagyon nehéz azzal szembenézni, hogy olyanok, akiknek szeretniük kéne, korlátozottan vagy egyáltalán nem szeretnek. Nehéz a bántásokra adott  saját - adott esetben nagyon heves - reakcióinkkal is szembesülni.

Mégis, nincs más. Mert csakis ezekkel a negatív érzésekkel való szembenézésen keresztül tudjuk megfogalmazni a tényleges problémákat. S csak ha ez megtörtént, lehet azon gondolkodni, hogy mit kell tegyünk a helyzetünk javításáért. Aztán azt meg is kell tenni.

Mindez kétségtelenül nehezebb, mint lila ködökben úszkálni. Viszont megvan az az előnye, hogy  ennek eredményeképpen ténylegesen megjavul az életünk.

---------------------------------------------------------------------
1.  Az úgynevezett pozitív pszichológia az utóbbi években támadt új pszichológiai irányzat. Igazából helyesebb lenne azt mondani, hogy a pozitív pszichológia az ezotéria a pszichológia területére való bonyomulásának egyik eklatáns példája. A pszichológia történetében páratlan gyorsasággal terjedt el, ma Németországban a pszichológia bizonyos területeit - különösen, nyilvánvalóan nem teljesen véletlenül, a halál és haldoklás kezelését, az onkopszichológiát, a traumafeldolgozást, - teljes mértékben uralja. (Ez azért is annyira elképesztő, mert nem egy hiányterületre nyomult be. Mindezekben elméletileg jól megalapozott és a gyakorlatban igen jó eredményeket felmutató módszerekkel rendelkezik a pszichológia.)  Magyarországon a Bagdi Bella által fémjelzett "Boldogságórák" éppen arra törekszik, hogy a közoktatás részévé tegyék.

2. Pontosan úgy, mint például az összes csoda-fogyasztó-tablettánál. Itt is mindig jön egy csomó olyan vizsgálat és kutatás, amelyek megítéléséhez rendkívül komoly szakembernek kéne lenni, egy átlagembernek még, ha művelt is, semmi esélye sincs arra, hogy átlásson azon a szemfényvesztésen, amit elé raktak.

3. Mindezek előfordultak a Német Pszichológus Akadémia azon képzésén, amely Berlinben a pszichoonkológus képesítést megadja.

4. Ezek a gyakorlatok többnyire a pszichológiából -  akár adott gyakorlaton belül is, figyelmeztetés nélkül - átmennek az ezotériába.

5. Kevésbé jó esetben a gyakorlat során meghívott szellemi "segítők" is közrejátszanak bennük. Az érzelmeinkhez hozzá tudnak ugyanis férni. Az akaratunkhoz nem. Azonban az érzelmeink felerősítésén keresztül nyomást tudnak gyakorolni az akaratunkra. S különösen, ha az ember semmit nem tud erről, mivel a saját érzései vannak felfokozva, nem fog gyanút, nem veszi észre a kísértést, hanem ezeket az - adott esetben extrém szintre felfokozott - érzéseket  teljesen énazonosaknak és valóságosaknak érzi.

6. A pozitív pszichológia egyik jeles német képviselője mesélte, hogy egy nagyon kellemes úton volt éppen, amikor elérte a hír, hogy haldoklik az apja. Elkezdett rajzolni, hogy a belső érzései megmondják, mit tegyen, s ezek azt mondták neki, hogy inkább folytassa a kellemes utazást. Így is tett.

2016. április 1., péntek

kapaszkodók szorongás esetére


- A szorongás nem halálos.

- A szorongás nem jelent gyengeséget.

- A gondolatok csak gondolatok, nem tények.

- Az érzések nem közvetlen leképeződései a valóságnak.

- Ha szorongok, a gondolataim még szorongásosabbak lesznek.

- A világ akkor sem lesz veszélyesebb, ha jobban szorongok.

- A szorongás kontrollja még több szorongást szül.

- Késznek kell lennem arra, hogy megtapasztaljam a szorongást, ahhoz, hogy csökkentsem a szorongást.

John  Hart kognitiv terapeuta
in: Mentalizáció a klinikai gyakorlatban. Oriold és Társai Kiadó, Budapest 2011.  (15. oldal)

2015. január 12., hétfő

Miért nem szoktak a bántalmazó férfiak megváltozni és hogyan lehet mégis?

A bántalmazó férfiak csak a legritkább esetben szoktak megváltozni. Ugyanis nem akarnak. Csakhogy. Nagyon sokan közülük nem akarnak bántalmazni. És mégis bántalmaznak. Ez most akkor egy fátum, ami elől nem lehet megmenekülni? 

Természetesen nem. Ha az ember nem egyszerűen azt mondja, hogy nem akarok bántalmazni, hanem azt, hogy elutasítom azt, aminek a szükségszerű következménye a bántalmazás, akkor megszabadult a "fátum"-tól.

Sok mindennek lehet szükségszerű következménye a bántalmazás, de azt hiszem, hogy a magyar középrétegekben többnyire a következő forgatókönyvön alapul:

A bántalmazó férfi anyja - még ha mintaanyának is tüntette fel magát, és többnyire sikerült elérnie, hogy annak látszódjon - valójában hideg, érzelmileg elérhetetlen, kemény, elutasító, soha nem lehet neki megfelelni, zsarnokoskodó és manipulatív.  Ennek megfelelően  a gyerekben egyrészt az állandó frusztrációtól iszonyatos mennyiségű harag gyűlik fel, amelyet a legmélyebben el kell tüntetnie, le kell nyomnia, mert az anyja a vele szembeni haragot aztán végképp brutálisan bünteti. Másrészt felnőttként is - még akkor is, ha szakmailag és emberileg is sikeres - valahol kicsi, elutasított, megvert gyereknek fogja érezni magát, aki értéktelen és képtelen elérni azt, hogy szeressék és elfogadják.

Minél inkább azonosítja magát egy férfi ezzel a kicsi megvert gyerekkel, a nőkkel való kapcsolatban annál vonzóbb a számára egy olyan viszony, ami arra hasonlít, amilyenben egy egészen kicsi gyerek van az anyjával1. Az anyának nincsenek elvárásai, mindig pozitív a babával szemben, mindig becézi, dédelgeti, rajong érte, dicséri. Az anya mindig kitalálja a baba szükségleteit és mindig kielégíti azokat. A mama aktív, a mama ad, felelősséget vállal, figyel a baba szükségleteire. A baba passzív, a baba kap, nem kell  felelősséget vállalnia és nem kell figyelnie a mama szükségleteire. 

 Az ideál a szép fiatal nő, aki  mindig kitalálja és megadja azt férfinek, amit az akar, akkor és úgy ahogy a férfi akarja. Aki mindig a rendelkezésére áll, de soha nem vár el semmit.  Aki mindig rajong a férfiért, mindig csodálja, felnéz rá, dicséri, soha nem elégedetlen vele, nem bírálja, nem kritizálja.  Aki folyamatosan attraktív és felkínálja magát szexuálisan, nem kell a meghódításával küzdeni, nem kell az igényeivel bajlódni, ő hódítja meg a férfit és neki minden csodálatos, amit a férfi csinál. Ez a nő nem terheli gondokkal, legalábbis semmiképpen nem nagyobbakkal, mint amelyek könnyű, gyors megoldásával a férfi nagyszerűnek érezheti magát. Nem kell mellette elköteleződni, nem kell érte semmiről lemondani.

Azok, akikkel az a tragédia történt, hogy feleségül vettek egy ilyen nőt, nem lesznek bántalmazók. Függők lesznek. Hiszen miközben olyan egocentrikusan működnek, mint egy egészen kicsi gyerek, egy nőtől azt az érzést kapják, hogy nagyok, elevenek és erősek. Ha kapják az érzést, akkor a mennyországban érzik magukat, ha nem, akkor a saját kicsiségük és megvertségük poklában. 

S vajon mi másért jó egy nőnek, hogy egy felnőtt férfi olyan viszonyban van vele, mint a csecsemő az anyjával, hacsak nem azért, mert azt akarja, hogy a férfi úgy függjön tőle, mint a csecsemő az anyjától?!

Ezek az ideális nők általában bántalmazó vagy szégyen alapú családokban nőttek fel, és valamikor feladták a szeretetet. Nem kötelező, hogy ha valaki ilyen családban nő fel, feladja. Ezt a szerepet azonban csak olyan nők töltik be, akik feladták.  

Úgy döntöttek, hogy nem bíznak senkiben és magányosak és elérhetetlenek lesznek (sokszor kimondottan gyűlölik a férfiakat) és  arra törekednek, hogy másokat az érzéseik manipulálásával uraljanak, s ezen keresztül jussanak el különféle javakhoz; felnőttként pénzhez, pozícióhoz, hatalomhoz. Olyan érzésekkel kínálják meg a többieket, amelyek kompenzálhatják azok gyengeségét. Egyesek tényleg rendkívül érzékenyen képesek kitapintani környeztük  ilyen irányú igényeit, mások egyszerűen mindenkinek felajánlják a te csodálatos vagy és uralhatsz engem opciót.

Ha egy férfi vevő erre, akkor míg megfelelő mennyiségű pénz, pozíció, hatalom (kinek ez, kinek az a fontosabb) várható tőle, addig nyújtják a megfelelő szolgáltatásokat. Aki nem tud vagy nem tud eleget fizetni, az természetesen ne várjon szolgáltatást sem.

Az a férfi, aki -  a gyengeségérzését kompenzálva - összekötötte az életét egy ilyen nővel,  bebiztosította magának, hogy kicsi és megvert gyerek maradjon, és egyre súlyosabb függésbe kerüljön egy belül kemény, érzelmileg elérhetetlen és manipulatív nőtől.

Bántalmazók azok lesznek, akiknek - Istennek legyen hála - nem sikerült ezt az ideális nőt  feleségnek megszerezniük. De ezt szeretnék. S mivel azonosítják magukat a sérült kisgyerekkel, és egy valódi kapcsolatban ez a gyerek tényleg nem kap elég kompenzációt, sőt olyanokat várnak el tőle, amiket kétségtelenül nem lehet elvárni egy ilyen kicsi gyerektől, valóban egyre frusztráltabbak lesznek és ennek megfelelően jogosnak érzik, hogy egyre jobban megsértődjenek, bezárkózzanak, méltatlankodjanak, sőt akár tomboljanak.
 
Egy valódi nő ugyanis nem egy puha, meleg takaró, amit magunk köré tekerhetünk, ha fázunk, egyébként pedig elvan akár hétszámra a sarokban.  Hanem egy másik ember, saját személyiséggel, akarattal, ízléssel, történettel, vágyakkal, amelyek adott esetben jelentősen tudnak különbözni a férfiéitól. Egy valódi nő nem áll mindig a férfi rendelkezésére és sok mindent elvár tőle. Nem tudja mindig csodálni és felnézni rá, van amikor elégedetlen vele és kritizálja. Nem mindig attraktív, kell érte dolgozni, törődni az igényeivel, a gondjaival. És a mellette való elköteleződés miatt egy csomó mindenről le kell mondani. Különösen, ha az ember gyerekeket is vállalt vele.

Ráadásul ebben a helyzetben szükségszerűen megjelennek azok az agressziók, amelyeket ezek a férfiak eredetileg az anyjukkal szemben éreztek, de lenyomtak. Ez a helyzet ugyanis bizonyos pontokon nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a kicsi fiú nem tudta megszerezni anyukája kedvességét, elismerését. Mivel az eredeti helyzetben valójában nem egy-egy kis figyelemről vagy egy-egy teljesítmény elismeréséről volt szó, hanem  a gyerek teljes érzelmi elutasításáról, a harag és a frusztráltság ennek megfelelő szintű. Amikor felnőttként a feleségük valamivel elégedetlen, kritikus vagy nem tud valamire eléggé figyelni, az eredeti teljes elutasításnak megfelelő haragot és frusztráltságot élik újra át, és ennek megfelelően reagálnak.

Ez értelemszerűen beindít egy ördögi kört. Kis dolgokra a feleségük számára érthetetlenül agresszíven reagálnak, s nem értik a feleségüket, hogy az miért tartja ezt aránytalannak,  hiszen a feleségük teljesen elutasította őket. S ez újfent megerősíti, hogy lám, tényleg el vannak teljesen utasítva. Ennek megfelelően egyre jobban meg vannak bántva, egyre dühösebbek, egyre jobban eltávolodnak a feleségüktől, egyre többet bántják.  A feleségek különféle stratégiákkal próbálkoznak, de amíg ez az ördögi kör nem válik nyilvánvalóvá, nem lehet megtörni. Az állandó intenzív bántással szemben a feleségek szükségszerűen elkezdenek védekezni: bezárkóznak, megbetegednek, meghíznak, agresszívek lesznek, és természetesen lényegesen kevesebb melegséget és örömet tudnak nyújtani, mintha szeretnék őket. Ez a férjeiket még jobban eltávolítja, még többet bántják őket, amitől a feleségek még rosszabb állapotba jutnak, és így tovább és így tovább a bántalmazás újabb és újabb köreibe.

Ebből a forgatókönyvből egyértelműen látszik, hogy milyen pontokon kell mást választani, ahhoz, hogy az ember kiléphessen belőle.

1. Az első és legfontosabb választás, hogy az ember ne azonosítsa magát ezzel a kicsi, megvert gyerekkel, hanem ezt inkább egy sérülésének tekintse.

Ez praktikusan aközötti választást jelent, hogy az ember azt tekinti-e a férfiasság és egyáltalán az élet csúcsának, ha megkapja azt az állandó csodálatot, elismerést és azt a szükségszerűen pornográf szexualitást, amivel a sérülése időlegesen kompenzálható vagy pedig a férfiasságot úgy határozza meg, hogy felelős tudok lenni és tudok adni.

Egyáltalán nem könnyű lemondani ezekről a kompenzációkról és az életünk középpontjába a felelősséget és az adást tenni, különösen úgy, hogy a kultúránk és a tömegmédia minden módon ezt az infantilizmust támogatja. A legtöbb bántalmazó férfi azért marad bántalmazó, mert erről nem akar lemondani. Mert úgy érzi, hogy a vágyait feltétlenül meg kell kapja és soha nem teszi fel azt a kérdést, hogy a vágyaim helyesek-e, jogosak-e.

Mindazonáltal az a terápiás tapasztalatom, hogy ezt meg lehet tenni. Az kell hozzá, hogy valamiért fontos legyen a kapcsolat. S ez a valami nem feltétlenül az kell legyen, hogy aktuálisan úgy érzem, hogy a feleségem számomra a nagy ő. Elég, ha el akarom kerülni azt az egzisztenciális összeomlást, amit a válás jelentene, vagy katolikusként nem akarok a szeretőm miatt folyamatosan halálos bűnben élni  vagy nem akarok vasárnapi apuka lenni vagy még van bennem valami szeretet és bizalom iránta.

S abban a mértékben, ahogy egy férfi el tud a felelősség és az adás mellett köteleződni, megjavul -  az akár már teljesen romokban lévő és elvadult - házassága is (meg úgy az egész élete is). És nem teoretikusan, hogy innentől majd piros pontokat gyűjt a mennyekben, hanem az életében a depresszió és a harag helyébe az elevenség és az öröm lép.

2. A kapcsolatot végleg bántalmazóvá tevő ördögi kört azt indítja be, hogy azokat a kisebb hibákat és szeretetlenségeket, amelyek szükségszerűen előfordulnak egy házasságban, a férj minden alkalommal az ő teljes elutasításának éli meg és így reagál rá. Ha az ember ezzel tisztában van, akkor minden alkalommal meg tudja keresni, hogy most ténylegesen mekkora rossz is érte őt. Ha ezt meg tudja egy pár beszélni, ki tudnak lépni az ördögi körből.

 Ha egy férfi ezt a két lépést megtette, azaz a kompenzáció helyett felelősséget akar vállalni és adni akar, valamint minden alkalommal, amikor úgy érzi, hogy bántja a felesége, megpróbálja/megpróbálják megkeresni a dolog tényleges súlyát, akkor lényegesen reálisabb képe lesz a feleségéről, mint előtte. Ez alapján már nagyjából felelősen el tudja dönteni, hogy képes-e és akarja-e az életét vele folytatni vagy sem2. Ha igen, tovább lehet lépni a kapcsolat megjavításának az irányában.

3.  Ennek legfontosabb eszköze a megbeszélés. Azok a férfiak, akiknek ilyen elnyomó anyjuk volt, általában vagy eleve vagy az első nehézségnél feladnak mindenféle egyeztetést, megbeszélést, hiszen az anyjukkal az az elementáris tapasztaltuk volt, hogy semmilyen módon sem lehet semmire se jutni. De nem biztos, hogy a feleségük is pontosan úgy működik, mint az anyjuk. (Különösen ha nem ütik-vágják úgy, mintha valami rettenetes vasfogú sárkány lenne.)

Újra - pontosabban most végre először - meg kell kötni egy "házassági szerződést". Egyeztetni, hogy ki mit akar a kapcsolatban, mi a fontos neki, mit akarna a másiktól, mit tud vállalni benne, mit nem. Mit fognak (és ki konkrétan mit) tenni, hogy a kapcsolatban több öröm legyen? Hogyan fogják a rosszakat elkerülni, az ördögi köröket felismerni? Minden kérdésben csak olyan megoldásokat szabad elfogadni, amelyek mind a két fél megfelelőnek tart a maga számára. Mindig van ilyen! Elég hosszú folyamat, ameddig el lehet ide jutni, mindenképpen érdemes végigcsinálni. S ennek során már megtanulja egy pár, hogy kifejezzék az igényeiket, hogy figyeljenek a másikéra, hogy ne tulajdonítsanak mindenféle abszurditásokat egymásnak, hogy együttműködjenek, felelősek legyenek egymásért. S akkor az a tapasztalatuk, hogy akármennyi keserűség, harag vagy gyűlölet is volt bennük a másik irányában, most már nem is tudni pontosan mióta, de egy ideje már egészen jó, élhető a kapcsolatuk.

Nagyon sokat segít az egész folyamatban, ha sikerül egy jó  pszichológus találni. Ez azonban nem olyan egyszerű, a pszichológusok jelentős rész a korszellemnek engedve pont az infantilizmus irányába szokta tolni a férfiakat. Ezért végezetül szeretnék egy könyvet ajánlani, amely kimondottan önsegítő könyvnek íródott, s úgy gondolom, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb munkája és leghatékonyabb módszere:

Jeffrey E. Young - Janet S. Klosko: Reinventing Your Life. The Breakthrough Program to End Negative Behavior ... and Feel Great Again. Plume 1993.

németül: Sein Leben neu erfinden.Junfermann Verlag 2008.

-------------------------------------
1. Csak hasonlít. A valóságban a babák egyáltalán nem teljesen passzívak, a viszonyban az első pillanattól kezdve megvan a kölcsönösség kibontakozási lehetősége.
2.  Ezen a ponton már meg tudja különböztetni a projekciót és a valóságot. Elméletileg  megtörténhet, hogy egy ugyanolyan hideg és szeretetlen nőt vett el, mint az anyja, s így  a kapcsolat súlyosan károsítja őt. Vagy hogy olyan szintű pszichés teher a számára a gyerekkori sérüléseinek feldolgozása, amire aktuálisan nem képes. Ez esetben még a katolikusok számára is megengedett a különélés.

2014. december 17., szerda

Szégyen-alapú vagy szeretetteli család

Nemrég ajánlotta valaki nekem ezt a posztot, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. Amerikai protestáns lelkigondozók Jeff VanVonderen munkássága1. alapján nagyon világos szempontokat adnak annak megkülönböztetésére, hogy egy családban - bármi is a látszat - elnyomás, megszégyenítés vagy pedig szeretet, elfogadás uralkodik-e. 

Az alábbiakban a poszt magyar fordítása olvasható - dőlt betűvel pedig az én megjegyzéseim.


A szégyen-alapú család - Az ilyen családokban felnövő gyerekek egyik központi problémája a szégyen lesz, a család problémája azonban az a gyakran brutális  elnyomás, ami ezt a szégyent eredményezi.

A szégyen-alapú viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megszégyenítés:
Az egymás felé közvetített üzenet: „Valami nincs rendben veled”; „Tökéletlen vagy”; „Nem felelsz meg a…”; „Miért nem tudsz olyan lenni, mint…” - Nem egy konkrét viselkedésről van szó, hanem az ember személyéről. Az előbbi esetén meg lehet érteni, hogy mit és miért csináltam rosszul, és ez alapján majd lehet jobban csinálni, az az üzenet, hogy most rosszul csináltad, de ha akarod - és miért ne akarnád - tudsz törekedni a jóra és legközelebb majd jobban csinálod. A megszégyenítésnek ezzel szemben az az üzenete, hogy rossz vagy.

2. Teljesítményközpontúság:
A szeretetet, elfogadást, jóváhagyást, vagy értékesnek nyilvánítást meghatározott jó viselkedés révén, illetve a másfajta viselkedés kerülésével lehet kiérdemelni. Ennek elmulasztása megszégyenítéssel jár. - Ezekben a családokban a mindenkit alanyi jogon megillető tisztelet, respektus nem jár alanyi jogon, hanem, ezt külön extra teljesítményekkel ki kell pillanatnyilag érdemelni és ez bármikor tetszés szerint megvonható. Ezért itt soha nem kaphat az ember igazi szeretetet és elfogadást. Ehelyett maximum a viselkedése jóváhagyását és a teljesítménye értékesnek nyilvánítását tudja elérni. Így az ilyen családokban felnövő emberek ezek szeretetpótlékot jelentenek és gyakran függővé válnak tőlük.

3. Kimondatlan szabályok:
A viselkedést olyan szabályok vagy normák irányítják, amelyeket csak ritkán, vagy soha nem fejtenek ki. Rendszerint olyankor ébresztik rá az embert, amikor megszegi őket. Létezik egy általános szabály: „ne hozd szóba”, ami annyit tesz, hogy ne vedd észre, és ne említsd a problémákat. H mégis beszélsz a problémákról, te magad válsz problémává. Ez hallgatásra szoktatja az embereket. Létezik egy „nem nyerhetsz” szabály is. A gyerekeket például arra tanítják, hogy sose hazudjanak; de arra is, hogy sose mondják meg egyenesen a nagymamának, hogy nem ízlik a fasírtja. Akárhogy igyekszel, nem tehetsz egyszerre eleget az egymásnak ellentmondó szabályoknak. Ha pedig nem teszel, az szégyent von maga után. Az ilyen szabályok a jövőbeli viszonyokat is irányításuk alá vonják, hacsak rá nem ébredünk és szándékosan meg nem törjük őket. -  A jól átlátható és mindenkire kötelező normák hiánya a családban (is) a hatalommal bíró személyek számára lehetővé teszi, hogy arra használják a  összefüggésükből kiragadott szabályokat, hogy másokat lenyomjanak és megszégyenítsenek, valamint hogy  a saját normaszegéseiket eltüntessék. 

4. Kódolt kommunikáció
Ha az érzéseidről vagy igényeidről beszélsz, azzal szégyenítenek meg, hogy önző vagy. Ha a problémákról beszélsz, megszeged a „ne hozd szóba” szabályt, s azzal szégyenítenek meg, hogy te magad vagy a probléma. A családtagok ezért megtanulják, hogy kódolva mondjanak dolgokat, vagy közvetve, más személyeken keresztül üzengessenek egymásnak. -  Egy ilyen rendszerben az emberek nem csak, hogy nem vállalnak felelősséget, hanem nem is vonhatók felelősségre (már eleve fel sem merül a számonkérés, de ha mégis megtörténne: nem azt mondta, nem úgy gondolta, az a rossz, aki rosszat gondol) így szabadon lehet megrágalmazni és megszégyeníteni másokat.

5. Bálványimádás:
A családtagokat arra tanítják, hogy saját értéküket és identitásukat ne Isten elfogadásától, hanem egyéb dolgoktól és emberektől várják. Az válik mércévé, milyennek látszanak a dolgok, mit gondolnak az emberek, mennyire látszanak vallásosnak, milyen mértékben tudnak javakhoz jutni. - Az ilyen családokban felnövő emberek értéktelennek érzik magukat és tele vannak szégyennel, s ezt kompenzálandó gyakran akár  a súlyos függőségig rászorulnak mások pozitív visszajelzéseire.

6. A gyermekkor megnehezítése:
A gyermek számára nehézségekkel teli folyamat saját útjának megtalálása az életben. Az ilyen család azonban elsősorban a látszatra ügyel, és arra, hogy mit gondolnak az emberek. Ezért pusztán az, hogy a gyermek gyermek, szégyen forrásává válik. A gyermekeknek meg kell tanulniuk kis felnőttként viselkedniük, hogy elkerüljék a megszégyenítést. - Tipikus példája ennek, hogy a gyerekeket, több évvel azelőtt, mielőtt erre életkorilag alkalmasak lennének, arra kényszerítenek, hogy az ajándékukat osszák meg másokkal. A három éves gyerek például kínálja fel a felnőtt családtagoknak -  akik, a fene esne a belükbe, felzabálják  - a frissen kapott csokiját.

7. Hibáztatás- és szemrehányás-központúság:
Minthogy az ilyen család nagy súlyt fektet a teljesítményre, a fogyatékos teljesítmény okát ki kell vizsgálni és megszüntetni. Mindennapos a hibáztatás és a szemrehányás. A „Ki a felelős?” kérdés célja, hogy meg lehessen találni, kit kell hibáztatni. A bűnöst meg kell szégyeníteni és megalázni, hogy olyan rosszul érezze magát, hogy többet ne viselkedjen a rossznak tartott módon. - Nem a kudarc tényleges megértése és kijavítása a cél, hanem a megszégyenítés.

8. A mentális képességek torzulása:
A család tagjai a mentális önvédelem szakértőivé válnak. A vádak áthárítása, a racionalizálás, a minimalizálás és a tagadás csupán néhány fajtája annak, hogyan igyekeznek az emberek elhárítani a szégyen-üzenetet – többnyire hiába. - Az a baj, hogy itt nincs szó tényleges önvédelemről. A szégyen ugyanis marad. Azok az elhárítómechanizmusok, amelyek segítségével az ember gyötrő érzésektől meg akar szabadulni, nem csak hogy rendkívüli módon beszűkítik az  életét, hanem komolyan hozzá is járulnak ezeknek a gyötrő érzéseknek a fennmaradásához.

9. Az érzelmi képességek gyengesége:
A rendszer egy másik uralkodó szabálya: „Ne érezz”. Az érzések rosszak, önzők, vagy fölöslegesek. A szégyen-alapú családok tagjai nem érzékelik saját érzéseiket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak rájuk. Az ilyen családok érzelmileg reaktív közösségek. - Itt nem egyszerűen egy képesség hiányáról van szó, hanem arról a nagyon erős tiltásról, hogy ne érzékeljék az érzéseiket, hanem azt érezzék, amit vélhetően elvárnak tőlük - különben megszégyenítődnek és kitaszítódnak. Az ilyen családokban felnőtt embereknek  komoly küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy  a dolgokat a valóságnak és ne a az elvárásoknak megfelelően érzékeljék.

10. Üres emberek:
Minthogy a szeretetet és az elfogadást a viselkedés alapján lehet elnyerni, és soha nem független a teljesítménytől, a szégyen alapú családok tagjai jellemzően kívülről tökéletesnek néznek ki, de belülről üresek. - Nincs azzal önmagában semmi baj, ha a teljesítményt díjazzák. A baj az, ha azt az alapvető respektust és tiszteletet, ami minden embernek jár - végelemzésben, mint Isten képének, és ez végelemzésben  Istennek szóló tisztelet - nem kapják meg automatikusan a családtagok, hanem ezt a hatalomban lévők önkényesen osztogatják és vonják meg. Ha valaki úgy nő fel, hogy bármikor megalázható és megtaposható, az bármilyen értékes ember is, hitványnak és értéktelennek fogja felnőttként érezni magát.

A szeretetteli család

A szeretetteli viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megerősítés (vs. nyílt megszégyenítés):
A szeretetteli családok tagjai nyíltan kimondják egymásnak, hogy szeretik és elfogadják, tehetségesnek és értékesnek tartják, és támogatják egymást. Az olyan mondatok: „Szeretlek”, „Annyira tehetséges vagy”, „Melletted állok, ha szükséged van rám”, „Annyira örülök, hogy Isten a mi családunknak adott téged”, „Annyira örülök, hogy fiú/lány vagy”, „Jól érzem magam veled”, és hogy a másikat a nevén szólítjuk, csupán néhány módja annak, hogy nyíltan megerősítsük a másikat. - Itt természetesen nem szavakról, hanem egymás tényleges elfogadásáról és valódi egymás mellett állásról van szó.

2. Személyközpontúság (vs. teljesítményközpontúság):
Mindannyiunknak olyan közegre van szükségünk, ahol azt érezzük, önmagunk miatt szeretnek minket, és nem amiatt, amit teszünk. A szeretetteli családokban a szeretet és az elfogadás nem hullámzik attól függően, hogyan cselekszik a másik. Az embereket önmagukért fogadják el. A szégyen-alapú családokban a viselkedés a legfontosabb. Hogy ki vagy, az pedig a legkevésbé fontos. - A szégyen alapú családokban, akik hatalommal rendelkeznek, azt kommunikálják a többieknek, hogy te rossz vagy - mivel a saját bizonytalanságukat mások lenyomásával akarják kompenzálni. A szeretet alapú családokban viszont az az üzenet, hogy mindig választhatod a jót, és bízunk benned.

3. Nyíltan kimondott szabályok és elvárások (vs. kimondatlan szabályok):
A szeretetteli családokban a szabályok vannak az emberekért, s nem az emberek a szabályokért. Hogy a szabályok a leghatékonyabban szolgálhassák a családot, mindenkinek tudnia kell, mik a szabályok. - Az, hogy mindenki viselkedése egy egyértelmű, világos, közösen értelmezett szabályrendszerhez mérhető, egyenlő pozíciót biztosít a családtagoknak.

4. Világos és egyenes kommunikáció (vs. kódolt kommunikáció):
A kódolt kommunikáció senkinek sem jó. A gyerekek jó megfigyelők, de rossz értelmezők. Fontos, hogy az embereknek ne kelljen dekódolni az üzeneteket. Ha üzenetet akarsz küldeni, először dekódold te magad, s aztán küldd egyenesen. Ne harmadik személyen keresztül, ne mások viszonyait felhasználva küldjük üzeneteinket. - A szeretetteli családokban - mivel nem kell állandóan megtorlástól tartaniuk és védekezniük, alapvetően elfogadók egymással és meg lehet a dolgokat beszélni - az emberek azt mondják amit éreznek és gondolnak.

5. Isten a legfőbb forrás (vs. bálványimádás):
Isten minden jó forrása. Ő tölti be szükségünket, Ő a mi bosszúállónk és védelmezőnk, Ő a végső szó értékünk és elfogadásunk felől. Nem azért vagyunk értékesek és elfogadhatóak, amink van, amit viselünk, hogy rendszeresen járunk-e templomba vagy adakozunk. - Szeretetteli családok betöltik azt a funkciót, hogy a szülők közvetítik Isten feltétlen szeretetét a gyerekek felé. Ez azt eredményezi, hogy  egészséges önbizalma lesz, képes lesz bízni másokban, kötődni másokhoz, és ezek eredményeképpen nem függ mások elismerésétől. 

6. A gyermekeknek örülnek (vs. a gyermekkor megnehezítése)
A szeretetteli családokban rendben van, ha a gyermek gyermekként viselkedik. A normális és egészséges gyermekek növekedése többnyire „rendetlen” folyamat.

7. Felelősség (vs. hibáztatás és szemrehányás):
A hibáztatás és szemrehányás a szégyen-alapú családok módszere a gyermekek megbüntetésére a teljesítmény hiánya miatt: eszközök mások viselkedésének kontrollálására. - Ezzel szemben a szeretet alapú családokban a szülők felelősséget vállalnak a cselekedeteikért, s mivel a gyerekek alapvetően elfogadást élnek meg, ők is megtanulják a felelős viselkedést.


8. A mentális képességeket a tanulásra használják (vs. a mentális képességeket védekezésre használják):
A szeretetteli családokban a a gondolkodás a tanulást szolgálja. A szégyen-alapú családokban az önvédelmet, mások hibáztatását, az ürügy keresését a felelősség alóli kibúvásra. A szégyen-alapú családokban a „Miért tetted?” kérdés csapda, mert nincs rá elfogadható válasz. Bármit válaszolsz, elemezni és kritizálni fogják. A szeretetteli családokban az embert előre elfogadják, és a „Miért tetted?” kérdés egyszerűen csak annak megértésére szolgál, miért történt a dolog.

9. Az érzelmek érvényesek és hasznosak (vs. az érzelmi képességek gyengesége):
Az érzések nem jók vagy rosszak: az érzések pusztán vannak. Hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen eredménnyel járnak-e, azaz hogy segítenek-e vagy károsítanak, az az érzelmeinkre adott saját döntéseinkből következik. A szeretetteli családok elismerik az érzéseket és az érzelmek kifejezéseit, mint a családtagok egymással való kapcsolatának módjait.

10. Rendben van, ha a külső a belsőt tükrözi (vs. üres emberek, akik megtanulnak tökéletesnek látszani):
A szeretetteli családokban a valóság sokkal fontosabb, mint hogy hogyan néznek ki a dolgok. Az életet folyamatának, s nem az egyes eseményeknek a perspektívájában tekintik. Ez azt jelenti, hogy az embernek nem kell azonnal reagálnia, vagy egyszer s mindenkorra „megjavulnia”. Minthogy Isten is a folyamat része, nem kell pánikolni: a történetnek nincs vége, még ha most nem is a legjobban néz ki. Az elfogadhatatlan viselkedés a rossz döntésekből fakad, s nem abból, hogy mi magunk értéktelenek vagy elfogadhatatlanok lennénk. A szeretetteli családtagoknak nem kell „megjavítaniuk” egymást.

Nagyon fontos világosan látni, hogy a szégyen alapú családok attól azok, hogy a család meghatározó személyei az emberi viszonyaikban a szeretet és kapcsolódás helyett a hatalom és elnyomás  mellett döntöttek. Ez egy döntés. Méghozzá olyan alapvető értékválasztás, amelyet  az emberek csak egészen ritkán változtatnak meg. Éppen ezért egy szégyen alapú család - ugyanúgy és ugyanazért, mint a bántalmazó párkapcsolat - szinte soha nem javítható meg. Meg kell törni a szabályait és ki kell belőle lépni.

------------------------------------
1. Magyarul is lehet tőle egy könyvet olvasni a Grace Ministries Budapest kiadásában.

2014. november 9., vasárnap

Negatív érzések - három lehetőség

Három módon viszonyulhatunk a negatív érzéseinkhez. 

1. Megengedjük az érzést és azonosítjuk magunkat vele. A gyerek magára keni az egész reggelit, dühös leszek, utat engedek a haragnak, kiabálok vele, felpofozom. Ebben az esetben is, mint az esetek többségében, ha egyszerűen azonosítom magam a negatív érzésemmel, akkor emiatt indulatból fogok cselekedni és  bántani fogok valakit.

2. Nem engedjük meg az érzést, hanem valamilyen elhárítómechanizmussal eltüntetjük a tudatunkból. Például itt a gyerek esetében ellentétbe fordítással, mikor észreveszem, hogy magára kente a reggelit, megpuszilom és azt mondom,  jaj de szeretlek. Ezzel pillanatnyilag elmenekülünk a negatív érzés elől és abban a pillanatban nem bántunk senkit, de a negatív érzések megmarad bennünk és ugyanolyan módon negatívan fognak hatni, mintha kiadtuk volna, csak még nem is leszünk a dolognak tudatában. Azok az anyák például, akik a gyerekükkel szembeni haragot ilyen módon az ellentétébe fordítják, gyakran az eltüntetett haragjuk eredményeképpen érzelmileg teljesen elérhetetlenné válnak a gyerekük számára.

3. Megengedjük az érzést, de nem azonosítjuk magunkat vele. Érzem az érzést, de nem engedem elszabadulni, hanem elhatárolom magam tőle és konstruktív megoldásokat keresek. 

Itt nagyon fontos, hogy érezni kell az érzést. Ha abban a pillanatban, amikor elkezdene feljönni az érzés, azonnal visszanyomom, az a második csoportba tartozik, az egy egyszerű elfojtás, ami az érzés negatív következményeit nem szünteti meg, hanem csak a működését teszi kontrollálhatatlanná.
Amikor észreveszem, hogy magára kente a reggelit, üvöltés és pofozkodás helyett igyekszem gyorsan megnyugodni. Gyereket-konyhát gyorsan összetakarítom. Gyereknek nyugodtan elmagyarázom, hogy ezt nem szabad csinálni. Végiggondolom, hogyan lehetne úgy megszervezni a helyzetet, hogy ne is tudja csinálni,  legközelebb úgy csinálom. Utána szánok időt arra, hogy belegondoljak, miért lettem olyan rettentő dühös, mit kéne máshogy éreznem, gondolnom, látnom, csinálnom, hogy legközelebb ne billentsen ennyire ki.

Ez az utólagos belegondolás talán túl soknak látszik, mégis ez az a momentum, amivel a negatív érzésben megjelenő rosszat jóvá tudjuk fordítani. Az erős negatív érzések extrém esetektől eltekintve mindig arra utalnak, hogy valami nincs bennem rendben. Ha megkeresem ezt, meg tudom változtatni. Ha nem, újra és újra generálni fogja a negatív érzéseket. 

Ebben a példában lehet, hogy egyszerűen csak azért szaladt el velem a ló, mert túlságosan fáradt vagyok. Lehet, azért is vagyok túlságosan fáradt, mert azt hiszem, hogy mindig mindent tökéletesen kell csinálnom. Valószínűleg azért hiszem ezt, mert nem kaptam feltétlen elfogadást gyerekkoromban, hanem csak akkor kaptam melegséget, ha jól teljesítettem. 

Ha  eljut az ember oda, hogy végső soron mi is okozza a negatív érzést, akkor már jó úton van ahhoz, hogy megszabaduljon tőle, kevésbé legyenek negatív érzései, könnyebb legyen helyben megbirkózni velük.