Pál Ferenc atya - avagy hogy kerül a bulvárpszichológia az oltárra

„Gyújtsatok gyertyát az evolúció oltárán!
Kicsit engeszteljétek az evolúciót!
Kicsit békítsétek meg!
És boldogan élhettek.”

„...az Isten iránti vágynak
megvannak a természetes alapjai:
Bizony. Bizony.
A kaja, meg a szex.”

Néhány évvel ezelőtt találkoztam először a Pál Ferenc atya nevével. Egy barátunk, aki rendszeresen eljárt az előadásaira és rajongott érte, hozott nekem egy felvételt az előadásairól. Pál Feri atya! Fantasztikus! Mindenáron, feltétlenül, azonnal hallgassam meg.

Belehallgattam és teljesen rám tört a nosztalgia. Pontosan azt a mítoszt adta elő az intimitásról és az empátiáról, amiben harminc éve – teljesen ateista környezetben felnőve, a hippizmus és a 68-as diákmegmozdulások lázában – magam is hittem. Nem baj, gondoltam, biztos ő is most elsőéves az egyetemen. Majd kinövi.

Nemsokára az optimizmusom jelentősen csökkent. A barátunk ugyanis határozottan amellett döntött, hogy az életében Isten helyére a Pál Feri atya által terjesztett mítoszt teszi. Azóta egyik kapcsolatból a másikba sodródik és gyakorlatilag kilépett az Egyházból. Megfelelő lelki táplálékért pedig hetente elmegy az előadásokra.

Pál Ferenc atya terápiát is tart. Hozzám került egy volt páciense. Az atya terápiás működésének eredményeképpen majdnem szétverődött húsz éve tartó házassága.

Az illetőnek kivételesen könnyen diagnosztizálható, egyszerű neurotikus problémái voltak. Az atya azonban a páciens nyilvánvaló neurotikus torzításait valóságnak tekintette, és a házaspár közötti feszültségekben teljes papi és pszichológusi tekintélyével a páciens (pontosabban a páciens neurózisa) mellé állt. A terápia abból állt, hogy arra biztatta, konfrontáljon jó keményen – nem mondta ki, de sugallta, hogy – akár a szakításig is a párjával.

Mint pszichológus, a neurózist pszichoterápia helyett válással kívánja kezelni.1 Mint katolikus pap, teljes erejével azon van, hogy a hívő, szentségi házasságban élő ötgyerekes házaspár elváljon.2 Hogyan lehetséges ez?

Ha az ember az előadásait3 hallgatja, vagy a vele készült interjút4 elolvassa, azt látja, hogy Pál Ferenc atya nagyjából mindig ugyanazzal a problémával foglalkozik:

Ha gyerekkorában az embert a szülei (és a testvérei) nem nem fogadták el, nem szerették, hanem elutasították, megszégyenítették, korlátozták, ugyanakkor nem tűrték a nyílt agressziót, akkor a gyerek azonosul a szülők elutasításával, így felnőttként szeretetképtelen, tele lesz szégyennel, elutasítással, gyűlölettel és öngyűlölettel.

Azt már nem szokta elmondani, hogy ebben a helyzetben az ember előtt két út áll: El akar jutni a szeretetre, ezért lemond a gyűlöletről és a bosszúról. Vagy bosszút és a gyűlöletet választja, ezért lemond a szeretetről.5

Első esetben egy keresztény ember – ha kitart a szeretet melletti döntésében – az imán és a szentségeket keresztül közvetlenül is megtapasztalhatja Isten segítségét. Így még szakszerű segítség nélkül is eljuthat oda, hogy kiszabadul a harag és a gyűlölet kötelékeiből és képessé válik a szeretetre. Ha ehhez valaki szakszerű segítséget kap, akkor ez a folyamat általában könnyebben és gyorsabban zajlik le.

A második esetben azonban az ember hozzátapad a gyerekkori sérelmeihez és egész életét a haragja, a gyűlölete és a rombolásvágya leplezett kiélése tölti ki. Ennek érdekében bonyolult kommunikációs stratégiákat, szerepeket épít fel és arra törekszik, hogy olyan pozíciókba kerüljön, amelyek hatalmat biztosítanak a számára. A szeretet hiányában keletkező rémisztő üresség érzést pedig különféle élvezetekkel próbálja csillapítani. Jellemzően a harag és a gyűlölet sikeresen leplezett megélésének örömével, a hatalom élvezetével és egyfajta dehumanizált szexualitással.

Pál Ferenc atya tevékenysége azt mutatja, hogy ő személyesen ezt a második utat választotta.6 Nagyjából két dolgot csinál: rombol és a rombolását leplezi.

Mivel a folyamatos leplezés miatt sokan nem veszik észre a rombolást, lássuk először a leplezést. Ehhez elsősorban két eszközt használ: a bohóc-guru szerepet és egy olyan kommunikációs stratégiát, ami segítségével állandóan érvényteleníti, mindazt amit mond és tesz.

„... vásárolunk pénzen, meg érzéseket, érzelmeket. Rengeteg pénzt adunk ki egy érzelemért. Ugye egy nő, aki belenéz a tükörbe anyaszült meztelenül. (látványosan, sóváran végignéz magán, nagy röhögés a teremben) és azt mondja: Haj de jó vagyok így! Sőt, így vagyok csak jó igazán. Na de aki belenéz a tükörbe és azt mondja, hogy úúú, te jó ég, ez a mellem lejjebb van mint az. (Grimaszol és mutatja is az egyik kezével először az egyik mellet deréktájon, majd a másik mellet nagyjából a normális helyen. Nagy röhögés. Még egyszer megmutatja.) Én ezt nagyon sokszor átélem.” (Harmadszor is mutatja a mellek helyét. Hatalmas röhögés.)7

Senki ne higgye azt, hogy ez a mocskos viccelődés a pszichológia számlájára írható. Sikamlós tréfákat és célzásokat egyetlen pszichológus sem ejthet el anélkül, hogy el ne veszítené kollégái előtt a szakmai hitelét. Mindez ugyanis az éretlen személyiség és az énidegen szexualitás mutatója, s ezek olyan súlyos defektusok, amelyek alkalmatlanná teszik az embert arra, hogy terápiával foglalkozzon.

Pál Ferenc atya azonban bohócként olyan sértéseket és olyan alantas célzásokat engedhet meg magának, amelyekről egyébként szó se lehetne. A sokszoros irónia biztosítja, hogy semmiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Nem véletlen, hogy olyan feltűnően sokat bohóckodik.

A guruszerep legalább ilyen hasznos. Ha valaki bölcs zen-mestert játszik, akkor ezzel kivonja magát a racionalitás köréből, tehát semmi nem számonkérhető rajta. Ezenkívül biztosítja magának a kommunikációban az egyoldalú hatalmat, nem kell semmire válaszolnia, bármikor kiléphet a helyzetből. Ráadásul ez ebben a koreográfiában nem az arrogáns hatalomgyakorlás és a válaszképtelenség, hanem a spirituális magasrendűség bizonyítéka lesz a hallgatóság számára.

A két szerep együtt különösen jól használható arra, hogy valaki romboljon és közben számonkérhetetlen legyen. A bohóc szerep segítségével mindent idézőjelbe, vagyis számonkérhetetlenné lehet tenni. A guruszerep pedig azt biztosítja, hogy eközben a hallgatóság ugyanazt a tartalmat a guru szavaiként komolyan vegye.

Pál Ferenc atya nem csak a két szerep kínálta paradox kommunikáció lehetőségeit használja ki, hanem tovább megy és azon túl, hogy folyamatosan csúsztat, ferdít, elhallgat, olyan szinten alkalmaz önellentmondásokat, hogy azzal gyakorlatilag felfüggeszti az arisztotelészi logikát, azaz a számonkérés minden közvetlen lehetőségét kivédi.8

A 108 Magazinnak adott interjújában például a következőt mondja.

„Például a keresztényi spiritualitásban nagyra értékeljük a házastársi hűséget, az életre elköteleződést; ez az élet része. Viszont párok eljutnak oda, hogy képtelenek együtt élni. Mind a kettőt igaznak érzem.”

Érdemes megszámolni, hogy hány csúsztatás és ferdítés van ebben a három mondatban. A katolikusok nem egyszerűen a keresztényi spiritualitáshoz tartoznak, hanem a Katolikus Egyházhoz. Amelyik nem egyszerűen nagyra értékeli a házassági hűséget, hanem a tagjai számára kötelezővé teszi és halálos bűnnek tekinti a hűtlenséget. Az életre elköteleződés, a katolikus házasság nem az élet része, hanem egy természetfeletti dolog, egy szentség. Az eljutni oda kifejezés bennfoglaltan az utólagos választás szabadságát feltételezi. Ha viszont egy katolikus egyszer házasságot kötött, akkor a továbbiakban már nem válogathat a lehetőségek között. A harmadik mondatban azt mondja, hogy mind a kettőt igaznak érzem. Ha ugyanezt állításként fogalmazná (az igazságot ugyanis nem érezzük, hanem állítjuk vagy tagadjuk) azt kellene mondania, hogy „helyesnek tartom, ha a szentségi házasságot kötött katolikusok elválnak”. Ezt nem mondja ki, de az olvasók számára egyértelműen ez lesz a mondottak üzenete.

Ilyen biztosítékok védelmében Pál Ferenc atya szisztematikusan arra használja a papi szerepet, hogy összekotyvasszon egy olyan álteológiát, amely szerint az egyetlen jó az, ha az ember kiéli mindazt, amit a hétköznapi nyelv egyszerűen alantas késztetésnek szokott nevezni és egyetlen rossz, ha ebben bárki vagy bármi korlátozza vagy megakadályozza.9

A 2005-ös tanév záróelőadásán Pál Ferenc atya kérdésekre válaszol.

„Miért nem szabad a házasságban óvszert használni? (Először is egy kis hatásszünet, néhányan óvatosan elkezdenek nevetni.) Most óvszer-szakértőként fogok megnyilatkozni. (Hatalmas röhögés a teremben.) Nem mondhatnám, hogy túl nagy tapasztalatra tettem szert ezen a téren. (Kisebb nevetés.) Tehát mondjuk a technikai használatát ne kérdezzétek. (Röhög az egész terem.) A teológiai használata azonban szakterületemmé vált az utóbbi időben.” (Még nagyobb röhögés.)

A pszichológia azt tanítja, hogy ha valaki nem egyenesen válaszol egy kérdésre, hanem előbb saját személyes vonatkozásaival hozakodik elő, akkor vélhetően személyesen is érintett a kérdésben. Jelen esetben: vagy használja, vagy nagyon szeretné használni.

Ez azonban a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a nagy jókedv közepette Pál Ferenc atya most is, mint annyiszor, kigúnyolja és meghamisítja Egyház tanítását.

Először is a nevetés provokálásával, még mielőtt bármit is válaszolna, máris nevetségesé teszi azt, aki a kérdést feltette. Az egész előadás során pontosan ugyanezt csinálja minden olyan kérdés esetében, amikor valaki a keresztény erkölcsi értékek megvalósításáról kérdez valamit. Minél nyilvánvalóbb a norma követésének szándéka, annál nagyobb a kiprovokált nevetés.

Válaszában mélyen hallgat arról az egész problémakörről, amit a kérdés felvet. Nevezetesen, hogy miért és hogyan kell a keresztény embernek az egész életét átadnia Istennek. Ehelyett erkölcsteológiát az óvszerhasználat technikai szintjével teszi egyenlővé, s ezzel kigúnyol minden igazodási törekvést az Egyház normáihoz vagy Isten akaratához.

Mindezek után arra a kérdésre, hogy miért nem szabad, Pál Ferenc atya – természetesen a felelősség gondos áthárításával – előad egy olyan elméletkét, ami alapján tulajdonképpen, ha úgy akarjuk, akkor mégis lehet.

Egy másik kérdésben a pokolról volt szó. Az Egyház tanítja a pokol létét, mondja Pál Ferenc atya. DE! Majd hosszan értekezik arról, hogy az Egyház még senkiről sem nyilatkozta ki, hogy a pokolra került volna. A végén gondos hatásszünettel bedobja az üres pokol fogalmát. Ki van zárva, hogy legyen a teremben olyan ember, aki ezután nem kizárólag erre a fogalomra fog emlékezni.

Azt persze nem taglalja részletesen, hogy az üres pokol elképzelése csak egy hipotézis, amely mellett nem szól több érv, mint amellett, hogy a pokol dugig tele van. Arról pedig szintén hallgat, hogy az apokatasztázis elméletét, miszerint a világ végén mindenki üdvözül, az Egyház már a Konstantinápolyi Zsinaton, 543-ban elítélte. Nem említi természetesen az Evangéliumnak azokat a helyeit sem, ahol Jézus egyértelműen beszél a gonoszok időtelen büntetéséről és a jók időtlen jutalmáról. Valamint hallgat azokról az Egyház által hitelesnek nyilvánított próféciákról is, amelyek beszélnek a pokolról.10

Bárhol bele lehet hallgatni az előadásaiba. Mindenütt ugyanezt találjuk. Nem száll szembe nyíltan az Egyház hitével, csak nevetségesé teszi, lejáratja és meghamisítja.

2008-ban a 108 Magazinban lazán azt nyilatkozza, hogy ugyanarról a dologról a tudomány és a hit taníthat egymással szemben álló dolgot. Persze ezúttal is nagyon vigyáz arra, hogy a megfogalmazással minden felelősséget elhárítson magáról:

„Érdekes, hogy ugyanarról a dologról szabad mást mondania a spirituális, a természet-, társadalom- vagy humán tudományoknak. Sokszor a különféle kijelentések feszültségben állnak, ellentmondást hoznak felszínre. Ám épp ezért életszerűek.
Életszerűnek vélek ellentmondásokat, feszültségeket, paradoxonokat, melyeket az élet gyakorlatában nem tartok feloldhatónak.”

Ezen a téren azonban egy katolikus nem vélhet életszerűnek ellentmondásokat és feszültségeket. Ugyanis mindazokat, akik azt állítják, hogy a tudomány állításai ellentmondhatnak a hit állításainak, az I. Vatikáni Zsinat kiközösíti az Egyházból.11 S amennyiben Pál Ferenc atya tartja ezt az álláspontot, ez a kiközösítés rá is vonatkozik.

 

Amennyiben elhatárolja magát ettől az állásponttól – enélkül az elhatárolódás nélkül pedig nem maradhat az Egyház tagja – vissza kell vonnia nagyjából a kilencven százalékát annak is, amit a pszichológiáról tanít. Az ugyanis, ahogy jelenleg a pszichológiát előadja, homlokegyenest ellenkezik az Egyház hitével.

Az előadásaiba belehallgatva eleinte csak az tűnik fel, hogy mennyire felületes, kezdő olvasatát adja a pszichológiai elméleteknek. Jó, nem értette meg eléggé, van ilyen – gondolja az ember. De hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy itt egészen szisztematikus torzításról van szó.

Minden pszichológiai elmélet közvetlenül valamilyen emberképen alapul. Ahhoz, hogy egy pszichológiai elmélet érvényességét meg lehessen állapítani, meg kell vizsgálni, hogy mi annak az emberképnek az érvényessége, amelyen alapul. Keresztényként ez azt jelenti, meg kell nézni, hogy az adott emberkép, mennyire egyeztethető össze az Egyház tanításával. Ugyanezt meg kell tenni az elmélet minden részével. Tehát minden részletnél is meg kell vizsgálni, hogy az bennfoglaltan tartalmaz-e olyan emberképet, amely nem egyeztethető össze a hittel. Amelyik ugyanis ilyet tartalmaz, keresztényként nem fogadható el.

Létezik a pszichológiának ez a kritikai keresztény olvasata. Annak a mentálhygiénés területnek, amelyről Pál Ferenc atya szokott előadni, kimondottan jó színvonalú és bőséges szakirodalma van magyarul is.12

Ő azonban ezt a keresztény pszichológiát meg sem említi. Ehelyett olyan pszichológiai elméleteket szokott előadni, amelyek ateista, gyakran tudatosan hitellenes emberképen alapulnak. Ezek az elméletek általában egyszerűen megragadható konkrétumokra építenek, szemléletesek, szórakoztatóak és rendkívül kevés intellektuális erőfeszítést igényelnek. Mindemiatt meglehetősen kicsi a magyarázóértékük, viszont nagyon sok emberben képesek felkelteni az „ezt most átlátom” érzését.

Ezeket az elméleteket Pál Ferenc atya úgy mutatja be, mintha az emberi lelket teljes mértékben és teljesen adekvátan leírnák. Soha egy szót nem beszél arról, hogy valójában mi is egy-egy elmélet érvényességi köre, milyen korlátai vannak, milyen megszorításokkal alkalmazható. (Ez egyébként a szakmai minimumhoz is hozzátartozna.) Így a hallgatóság sokszor közvetve vagy akár közvetlenül is keresztényellenes elméleteket kap keresztény pszichológia gyanánt.

Ráadásul ezek az elméletek gyakran a pszichológiának arról a peremterületéről származnak, amellyel szemben nem csak keresztény, hanem a legelemibb tudományos szakmai szempontok szerint is komoly kifogásokat lehet felhozni.

Miért nehéz a nőnek? Mert mindig egy alapvető rettenetes evolúciós dilemma előtt áll. Evolutive rettenetes helyzetben van minden nő. Ugyanis az egyik klasszikus választás: egy igazi macsót kell találni. Egy alfa hímet. (Nevetés.) Hát így van! A természet diktál! Meg más is diktál, de a természet is. A természet többek között: muszáj az alfa hím. ... Ennek evolúciós háttere van, nincs benne semmi szégyenletes. ... A másik, de ugyanabban a nőben (elváltoztatott hangon): keell egy igaziii apuciiii, egy olyan apuuciii, apuuciii. Nem baj, ha nem vezérbika, nem baj hogy ha, jobb is ha otthon van, nem kujtorog. (Nagy nevetés.) Majd kötünk neki hihetetlenül ronda sapkát (nagy nevetés), lehetetlen színű sálat (nevetés), undorító nyakkendőt veszünk neki az Aranypóknál (nagy nevetés), és hogy mondjam, még a maradék nőnek is elmegy a gusztusa, hogy az én férjemmel. És ennek is evolúciós háttere van. Egy nőt tehát szétszakít ez a dilemma már eleve. Már eleve. Alfa hím - apuci. Alfa hím - apukáám. Ugye ez. És természetesen nehéz, főleg húsz évesen egy olyan férfit találni, aki egyszerre ez is meg az is. Mondjátok meg nekem, hogy lehetne alfa hím valaki, aki harminc évet az életéből nyolc gyerek nevelésére fordít. Látattok olyan alfa hímet?! (Nevetés.) Hát az attól alfa hím, hogy hát őt aztán nem érdekli. Hát pont attól olyan. A másik meg ugyanúgy nehéz. Lehet, hogy apuci, apuci, apuci. Tök életképtelen. (Nevetés.)... A jókislányok (gúnyosan) hát mit gondoltok, mit választanak? Most hogy egy ilyen közegben vagyunk. (Nevetés.) Hátha olyan igazi, igazi (gúnyosan) jókislányok, akkor persze, hogy apucit választanak. Hát persze! Ezért a jókislányoknál, (nyomatékosan) borítékolható, hogy harmincvalahányéves korukban, előbb és később, bármikor, egyszercsak: Hol az én alfa hímem?! Hát ez borítékolható. Hát ez előbb utóbb az árnyékból kipattan. Teljesen természetes. Természetes! Így a szó szoros értelmében: (nyomatékosan) természetes. ... (Nyomatékosan.) Gyújtsatok gyertyát az evolúció oltárán! (Nagy nevetés.) Kicsit engeszteljétek az evolúciót! Kicsit békítsétek meg! És boldogan élhettek.13

Tudjátok-e kedves féfitársaim, hogy minden férfi valójában két nőt vesz el. ... (Nyomatékosan.) Minden férfi elvesz egy menstruáló nőt (nevetés), meg egy fogékony nőt. Menstruálót - fogékonyt. Menstruálót - fogékonyt. A kutatások azt mutatják, hogy ahhoz képest, hogy menstruál-e vagy éppen nem, (nagyon hangsúlyosan, lassan) mások a férfi-preferenciák. Vagyis ha megkérdezünk egy menstruáló nőt, azt fogja mondani: Apuci. Apuuciii. Premenstruációs szindrómáról hallottunk már, ott meg nagyon apuci. Apuci. Na de amikor! Ott van az a néhány nap! Nem a nehéz napok! (Egyre emeli fel a hangját.) Az izgalmas napok! Az őrjítő napok! (Kis szünet. Hangsúlyosan.) Akkor az alfa hím képe belebeg. Már többé nem délibáb. (Egyre erősödő szürcsölő, csámcsogó, lihető hangokat ad ki. A hallgatóság nevet.)14

Tehát Pál Ferenc atya szerint egy férfi vagy tök életképtelen apuciii, aki harminc évig a ronda sapkájában és az undorító nyakkendőjében otthon ül a nyolc gyereke között, mert még a maradék nőnek is elment tőle a gusztusa. Vagy az evolúció koronája, az alfa hím, akit aztán semmi más nem érdekel, minthogy az apuciii feleségét és lányait lenyomja – hogy azt a kifejezést használjam, amellyel Pál Ferenc atya ezt a tevékenységet megnevezni szokta.

A nők párválasztása és a női szexualitás pedig kizárólag és közvetlenül a nők aktuális hormonszintjétől függ. Amikor egy nő hormonszintje úgy áll, akkor csak egy dolog érdekli: pározni az alfa hímmel. Ezt diktálja a természet. Ennek evolúciós háttere van, nincs benne semmi szégyenletes. Ha valakinek a házastársa nem alfa hím, akkor annak előbb utóbb bekattan, hogy hol az én alfa hímem. Ez is teljesen természetes. A nők boldogtalanságát az okozza, hogy a természettel szembeszállnak. Ez beteges viselkedés. Az egészséges nő gyertyát gyújt az evolúció oltárán, engeszteli, megbékíti az evolúciót, és akkor boldogan élhet.

Ez nem pszichológia. Ez csak mocsok. A pszichológiának nincs egyetlen olyan komolyan vehető irányzata, amelyik ezt a tipológiát ne cáfolná meg. Ha társadalomtudományok oldaláról nézzük, a néprajz, az antropológia, a szociológia egyértelműen egyértelműen ellene szólnak. Ha a természettudományok felől közelítjük, az etológia nyilvánvalóan meghazudtolja.

Pál Ferenc atya azonban ezt a bulvárlapok szintjére aljasított álpszichológiát teszi meg az erkölcs és a hit alapjává és mércéjévé.

Az a benyomásom, hogy kultúrkeresztény körökben a természetnek az erejét, a természet mozgásait oly mértékben nem vesszük tekintetbe, nem tiszteljük. Okosakat mondunk, meg ilyen. Hát, egy társaságban a következő. Fiatal házasok beszélgetnek arról, hogy te hogy van az hogy, te hát van férjed meg feleséged, de mit csinálsz akkor, hogy ha megtetszik egy másik nő vagy egy másik férfi. Ez hogy van? S ebben a kultúrkeresztény közegben az derült ki, hogy (gúnyosan, erőteljesen) gyönyörű szépeket mondtak. Végül is a csoportnak a fő áramlata az körülbelül ebben a mondatban volt összefoglalható: (gúnyosan) Házasságkötés után már csak a személyiségét látom. (Szünetet tart. Nevetés.) Hát ez. Hát ez érdekes. (Szünetet tart. Nevetés.) Én például nem veszem észre, hogy a házasság szentsége, én csak a személyiségét látom, kegyelemmel töltene el bárkit. (Szünet.) Ezt, ezt én abszurdumnak tartom. Teljesen abszurd. Ó. (Szünet.) És aztán egyszer csak ez a lufi szétpukkad és az illető. (Szünet.) A természet! Legkomolyabban. A természet! (Hangsúlyosan) A ter-mé-szet!15

Vagyis: Az ember egészséges természetét – azaz hogy egy másik neműt látván azonnal pározni akar – a házasság szentsége nem szünteti meg. Ezért a házassági hűség komolyan vétele hazugság és degeneráció, aminek aztán majd meg is lesz a súlyos következménye.

Nyilván az Egyháznak mindazok a tagjai, akik tisztaságban éltek, Máriától és Szent Józseftől kezdve a mai napig, az összes laikus, Szent Imre és a felesége például, az összes szerzetes és pap, valójában csak az evolúció zsákutcái. A természet bölcsessége, hogy ezek nem szaporodnak.

Az Egyház összes szent szüze pedig egyszerűen degenerált volt, akik nem engedtek egészséges módon a természet sürgető szavának. Így aztán meg is lett a súlyos következmény. Úgy kell nekik. Ha gyertyát gyújtottak volna a természet oltárán, ma is boldogan élhetnének.

A jóhiszemű hívők ennek az embernek – bízván a keresztény pszichológusban és a katolikus papban – szolgáltatják ki a házasságukat, a feleségüket, a lányukat, a saját lelküket.

S ez még nem minden.

A kultúrkereszténység - a nevében is benne van - eltávolodott attól természettől, amitől pedig hát gyökeresen függ az élete. Még az Isten iránti vágyat is elmisztifikálja meg légiesíti. Pedig az Isten iránti vágynak megvannak a természetes alapjai: Bizony. Bizony. A kaja, meg a szex. Az Isten iránti vágyunknak természetes alapja: enni (elhallgat, hatalmas röhögés) Pap vagyok! (röhögés) ... Ha, ha az Isten iránti vágyakozásuk teljességel próbál ettől el, el függetlenedni, vagy nem tom mit csinálódni, egy olyan torz spiritualitás jön ki belőle, rettenetesen torz, beteges spiritualitás jön ki, ha ettől a természetes alapjától megfosztjuk. ... Dehát, hát az Oltáriszentség, az Eucharisztia vétele, hát ahogyan, ahogyan a katolikus hitünkben ez benne van, először is azt mondjuk, hogy magamhoz veszem! Ugye, mégis ez a kultur kifejezésünk, ugye, ez az áldozás. Ez a kaja. És utána azt mondom, hogy egyesülök vele. És hát ténylegesen meg is történik. Hát a katolikus liturgiában. A szent liturgia ezeken az alapokon épül.16

Mi más is lehetne Pál Ferenc atya szerint a természetes alapjától meg nem fosztott szent katolikus liturgia, mint a kajának és a szexnek a szakralizálása.

A keddi előadásokra négy-ötszáz fiatal jár rendszeresen és az interneten keresztül még ennél is jóval többen hallgatják. Mint katolikus paptól és keresztény pszichológustól ezt a blaszfémiát kapják hittan gyanánt.

Hol a határ?!

Függelék

2009. november 29-én írta Dest:

Kedves Kata,

Pál Feris írása elemzésébe nem mennék bele, bár jó pár dologgal nem értek egyet. Van viszont olyasmi, ami sokkal jobban érdekel, mint az esetleges vita, ami Feri tevékenységével kapcsolatban alakulhatna ki.

Arra lennék nagyon kiváncsi, hogy ön pontosan hogy definiálja a Katolikus Egyházat? Előre bocsátom, hogy nem vagyok hívő keresztény, ezért ebben a témakörben nincs sok tapasztalatom. Ha kívülállóként belegondolok, akkor az Egyház is, mint bármilyen más szervezet rengeteg emberből áll, szigorú hierarchiája csúcsán pedig a pápa áll. Gondolom az Egyházon belül is vannak véleménykülönbségek és viták. Kardinális erkölcsi kérdésekben pedig nyilván konszenzus van. Amikor a Katolikus Egyházt idézi, mire utal pontosan vissza?

Számomra meglepő, hogy az Egyháznak miért van ekkora hitelessége, ilyen döntő szava. Mi az a legitimációs folyamat, ami miatt azok, akik a vezetők közé tartoznak és kanonizálnak tanításokat ilyen megkérdőjelezhetetlen tiszteletnek örvendenek? Utalok ezzel arra is, amikor a zsinatok alkalmával eldöntötték egyházi vezetők, hogy mely tanítások lesznek elfogadhatók, követendők, kötelezők és melyek nem.

Remélem nem érez támadást a szavaimból. Egyszerűen érdekel az egyház téma és szeretném megérteni a vele való kapcsolatát, mert én nem látok olyan egységes valamit, amire ilyen egyszerűen vissza lehetne utalni, hogy "az Egyház".

Köszönöm.

Kedves Dest!

Az a kérdés hogyan definiálom a Katolikus Egyházat nagyjából annak felel meg, hogyan definiálom az Amerikai Egyesült Államokat. A Katolikus Egyház ugyanúgy nem definálható tetszés szerint mint ahogy az Amerikai Egyesült Államok sem. Mint ahogy az az Ön számára is nyilvánvaló, a Katolikus Egyház kétezer éve létező intézmény - kivételesen jól definiált szervezettel, hierarchiával, jogrenddel és tanítással.

A Katolikus Egyház az Amerikai Egyesült Államokkal ellentétben viszont nem kizárólag emberi társulás, hanem közvetlenül Isten hozta létre abból a célból, hogy rajta keresztül az emberek visszatérhessenek abba a Vele való szeretetközösségbe, amelyet az ősbűn miatt az emberiség elvesztett. Ezenkívül közvetlenül Isten biztosítja azt is, hogy ennek a funkciójának az idők végezetéig, azaz Jézus Krisztus visszatéréséig meg tudjon felelni.

Ahhoz hogy valaki enélkül a szempont nélkül értelmezze a Katolikus Egyházat, érdemlegesen bizonyítania kell, hogy ezek az állítások hamisak. Erre ugyan kétezer éve vannak próbálkozások, de komolyan vehető érveket mindezidáig még nem sikerült bemutatni. Ameddig ez meg nem történik, tehát racionálisabb az Egyházat abból a frameworkből értelmezni, miszerint Isten alapította és Isten biztosítja a funkciója ellátását.

Amennyiben ezt elfogadja frameworkként, akkor nem fogja olyan meglepőnek találni, hogy miért van az Egyháznak akkora hitelessége és döntő szava. Akkor világossá válik, hogy a tanítása és a jogrendje nem emberi erőfeszítésre épül, hanem közvetlenül Istenre.

Természetesen emberi eszközökkel is biztosított, hogy ne lehessen Isten tekintélyével visszaélni. Ez a tanítás oldalásról azt jelenti, hogy vannak alapvető tanítások, amelyekkel minden további tanításnak és megfontolásnak összhangban kell lennie. Ezek pontosan meghatározottak és minden katolikus számára kötelező a hittel való elfogadásuk. Az Egyház jogrendje pontosan meghatározza azt, hogy kik milyen feltételekkel határozhatják meg ezeket, illetve hogy az ezektől függő tanításban kinek milyen jogköre van. Ez azt is jelenti, hogy egy katolikus nem csak néhány általános dogmát kell elfogadjon, hanem jogilag meghatározottan egy sor tanítás és állásfoglalás kötelező érvényű a számára. Ezen kívül az Egyház még különféle cselekedeteket is előír és különféle cselekedeteket megtilt a tagjai számára, tehát nem csak javasolja, hanem az Egyházból való kizárásig jogilag szankcionálja ezek meg nem tételét illetve megtételét.

Ha ennek a kérdésnek a tartalmi része érdekli, érdemes megnéznie: Heinrich Denzinger-Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Örökmécs Kiadó-Szent István Társulat 2004. Ez a könyv egyértelműen tájékoztat a kérdésről. Ha a dolog ekléziológiai és teológiai vonatkozásaira kíváncsi, akkor Schütz Antal: Dogmatika című művét ajánlom.

Amikor a cikkben az Egyházról vagy az Egyház tanításáról beszélek, többnyire ezekre a jogilag is rögzített, minden katolikus számára kötelező érvényű tanításokra és előírásokra gondolok. Nem azért, mintha a Katolikus Egyházban ne lennének teológiai irányzatok vagy viták, vagy ne lenne lehetséges kulturális sokszínűség. Ha valahol, akkor itt igazán megvan mindez. Hanem azért, mert Pál Ferenc nem ezekben vesz részt, hanem az Egyház alapvető, kötelező tanításaival áll szemben.

Konkrétan (a teljesség igénye nélkül):

Amikor Pál Ferenc a házasság felbonthatóságáról beszél akkor a Trienti Zsinat 1563. november 11-i ülése 5. kánonjának kiközösítése vonatkozik rá:
"Ha valaki azt állítaná, hogy eretnekségbe eséskor vagy kínzóvá fajuló együttés idején, vagy ha valaki vágyódik távol élni hitvesétől, már fel is lehet a házassági köteléket bontani: legyen kiközösítve." (Denzinger 1805.)

Az óvszer használatának tilalmáról az Egyház szintén többször nyilatkozik.
- A Szent Officium 1853. április 6-án kiadott - válasza tiltja, mivel lényegileg rossznak tartja az óvszer használatát. (Denzinger 2795.)
- XI. Piusz 1930. december 31-i "Casti connubii" körlevelében kijelenti:
"Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztány tanításról eltérve újabban úgy vélték, hogy e tárgyban ünnepélyesen egy másik tant kell hirdetniük, a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi züllöttségnek ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől való megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: a házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés terméseztes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, aki ilyesmit tesznek, súlyos bűn foltjával szennyezik be magukat." (Denzinger 3717.)
- Ezt megerősíti VI. Pál 1968. július 25-én kiadott"Humanae vitae" körlevele:
"Ugyanígy elítélendő minden olyan cslekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményének kifejlődése során, akár mint cél, akár mint eszköz azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye." (Denzinger 4476)

Az Egyház tételesen tanítja, hogy a halálos bűnben elhunyt lelkek a pokolra kerülnek.
- Az arles-i zsinat 473-ban:
"Vallom továbbá, hogy a főbenjáró tettekért elő vannak készítve az örök tűz és a pokol lángjai, mert a megátalkodott emberi bűnöket méltán követi az isteni ítélet, amelyben jogosan részsülnek azok, akik mindezeket teljes szívükből nem hitték." (Denzinger 342.)
- I. lyoni zsinat 1245-ben:
"Ha pedig valaki bűnbánat nélkül hal meg halálos bűnben, az ilyen kétségkívül az örök kárhozat állandóan égő tüzeiben kínlódik." (Denzigner 839.)
- A II. lyoni zsinat 1274. és a Firenzei zsinat 1439.:
"Azok lelke, akik halálos bűnben vagy csupán az áteredő bűnben halnak meg, mindjárt a pokolba jutnak, de nem egyenlő büntetést fognak elszenvedni." (Denzinger 858. és 1306.)
- XII. Benedek pápa 1336. január 29-én:
"Ezen fölül leszögezzük, hogy Isten általános rendelkezése szerint azoknak a lelke, akik tényleges halálos bűnben halnak meg, közvetlen haláluk után a kárhozatba kerülnek, ahol apokol büntetésében részesülnek ..." (Denzinger 1002.)
- Mindezeket megerősíti a Hittani Kongregáció 1979. május 17-i állásfoglalása (Denzinger 4657):
"Az Egyház hűségesen ragaszkodik az Újszövetséghez, a hagyományhoz, és hiszi az igazak boldogságát, akik egykor Krisztussal együtt lesznek. Úgy azt is hiszi, hogy a bűnösöknek örök büntetést kell kapnia, amely abban áll, hogy Isten látásától meg lesz fosztva, valamint ennek a büntetésnek visszahatását a bűnös egész létére. Ami pedig még a választottakat illeti, hiszi, lehetsége, hogy van Isten látására való előzetes megtisztulás, amely azonban mégis teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől. Erre gondol az Egyház, amikor pokolról és tisztítóhelyről beszél."

Az I. Vatikáni zsinat kiközösítí azt, aki - mint Pál Ferenc - azt állítja, hogy tudományos igazságok ellene mondhatnak a hit állításainak:
"Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kellene lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartani, s azokat az Egyház sem kárhoztathatná, legyen kiközösítve." (Denzinger 3042.)

Az a mechanikusan materialista pszichológia, amit Pál Ferenc előad, közvetlenül ellenkezik többek között az alábbi egyházi megnyilatkozásokkal:
- A IV. konstantinápolyi zsinat kiátkozza azokat, akik tagadják, hogy az embernek egyetlen értelmes és megértésre képes - vagyis szellemi - lelke van. (Denzinger 657.)
- Az emberi lélek szellemi voltát tanítja a vienne-i zsinat (Denzinger 902).
- Az V. lateráni zsinat eretnekségnek tekinti annak a megkérdőjelezesét, hogy az embernek halhatatlan szellemi lelke van (Denzinger 1440.).
- Ugyanezt erősíti meg a 20. században a "Divini Redemptoris" körlevél, amely szerint az embernek szellemi és hallhatatlan lelke van. (Denzinger 3771.)
- A II. vatikáni zsinat 'Gaudium et Spes' lelkipásztori határozata 1965. december 7-én az első rész, első fejezet 14.pontjában a következőket mondta:
"Az ember test és lélek egysége ... Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát .... Így tehát amikor fölismeri magában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben fizikai és társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti." (Denzinger 4314.)

Pál Ferenc természetesnek tartja a hűtlenséget és elfajulásnak a hűséget, ezzel a tízparancsolat hatodik és a kilencedik parancsolat megszegésére buzdít. Ez annyira nyilvánvaló istentelenség, hogy ezidáig nem nagyon kellett ezzel szemben állást foglalni. Mindazonáltal van néhány egyházi nyilatkozat ezen a téren is:
Az ezerhatszázas évek második felében, amikor megjelentek a maihoz egyébként rendkívüli módon hasonlító laxista erkölcsi nézetek, az Egyház egyértelműen kiállt amellett, hogy a személytelen, szeretettől elválasztott szexualitás minden formában halálos bűn.
- A Szent Officium 1666 március 18-án a laxista erkölcsi tanítás tévedéseit elítélő rendeletben kijelenti, hogy halálos bűnnek tekintendő már egy csók is, ha azt az ember csak az abból fakadó testi és érzéki élvezet miatt adta. (Denzinger 2060.)
- A Szent Officium 1679. március 2-án kelt rendelete a házaságon belül is bűnnek tekinti a kizárólag a testi élvezet szolgáló szexualitást. (Denzinger 2109.) Valamint a szabad állapotúak közötti szexuális kapcsolatot is. (Denzinger 2148.)
A 20. századi állásfoglalások egyértelműen megmutatják, hogy az Egyház nem a szexualitást ítéli el, azt ugyanúgy a szeretet kifejezésének tekinti, mint ahogy a pszichológia, hanem azt a fajta személytelen szexualitást, amit a pszichológia is énidegennek és károsítónak tart.
- VI. Pál pápa "Humanae vitae" körlevele 1968. július 25-én a szexualitást a házasságban, mint a szeretet kifejezését tisztességesnek és méltóságteljesnek nevezi, melynek az a rendeltetése, hogy a házastársak közösségét kifejezze és erősítse. (Denzinger 4475.)
- A Hittani Kongregáció "Persona humana" nyilatkozata a szexuáletika néhány kérdéséről, 1975. december 29.:
"Napjainkban sokan jogot formálnak szexuális kapcsolatra a házasság megkötése előtt, legalább ahol a házasodás szilárd akarása és a már mindkettejük lelkében meglévő valamilyen módon házastársi érzület követeli azt a beteljesülést, amelyet ők természetszerűnek ítélnek; s mindezt különösen akkor, valahányszor a a házasságkötést külső tényezők akadályozzák, vagy ezt az intim kapcsolatot szükségesnek ítélik ahhoz, hogy maga a szerelem tartós maradjon. Az ilyen vélekedés ellenkezik a keresztény tanítással..." (Denzinger 4582.)
- II. János Pál pápa "Familiaris consortio" apostoli buzdítása a családról 1982. november 22-én a következőket mondja:
"Ezért a nemiség, mely által a férfi és a nő a házastársakra sajátosan jellemző cselekedetekkel kölcsönösen odaadják magukat egymásnak, egyáltalán nem biológiai tény csupán, hanem az emberi személy legbensőbb magvát érintő valóság. A nemiség csak akkor nyilvánul meg igazán emberi módon, ha kiegészítő része annak a szeretetnek, amellyel a férfi és a nő teljes önmagát kölcsönösen és mindhalálig elkötelezi." (Denzinger 4701.)
"Az egyetlen "hely" azonban, ahol ez az önátadás a maga teljes igazságában megtörténhet, a házasság, vagyis a házastársi szeretet szövetsége: az a tudatos és szabad választás, amellyel a férfi és a nő fogadják egymást az életnek és a szeretetnek abban a bensőséges közösségében, amelyet Isten maga határozott meg számukra..." (Denzinger 4703.)
Jegyzetek:

1. A szakirodalomban közhely, hogy a válás a párok problémáit az esetek többségében nem megoldja, hanem súlyosbítja. Közérthető összefoglalás erről: Gary Chapman: Maradjunk együtt! Házassági krízisek megoldása. 21-27. Harmath Kiadó 2007.
2. Semmi mutatott arra, hogy a házasságuk érvénytelen lett volna, és semmi olyan, az Egyház által elfogadható indok sem volt, ami a különélésüket szükségessé tette volna.
3. http://www.palferi.hu/hanganyagok.
4. http://108magazin.hu/bolcseszet/filozofia/orokunk.html. „A 108 kulturális egyetemi folyóiratként jött létre 2004 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán... 108: a mennyek teljessége: 7 bolygó + a két holdfázis szorozva a 12 zodiákus jeggyel, a legfontosabb szent helyek száma Indiában, az Upanisadok száma, asztronómiai arányszám, a hindu olvasó szemeinek száma (a rózsafüzér kétszerese)”. Abban a számban, amelyikben Pál Ferenc atya is szerepel, 50 cikk van. Ennek kb. kétharmada kimondottan ezoterikus vagy az ezoterika által komolyan érintett (mandala, feng shui, Hamvas Béla, stb.). Lehet azon vitatkozni, hogy egy katolikus pap vajon megjelenhet-e egy ilyen folyóiratban. Pál Ferenc atyát mindez láthatóan egyáltalán nem zavarja. Talán azért nem, a vele készített interjú nagyszerűen beleillik a lap szellemiségébe.
5. Ez a választás nem mindig kimondott és nem mindig racionálisan végiggondolt, de végelemzésben mindig erről van szó.
6. A teljesség igénye nélkül, két erre utaló jelzés:
a) Az előadásain gyakran beszél a terápia folyamatáról. Mindig arról van szó, hogy a gyógyulás milyen keserves, fájdalmas, kíméletlenül nehéz, milyen viselhetetlenül nagy terheket rak az emberre, milyen reménytelen. Ez azonban egyszerűen nincs így. A terápiát szeretni szokás. Egy jó terapeuta nagy érzelmi biztonságot és támogatást jelent a páciens számára. Egy jól vezetett terápia nagyon érdekes. Gyógyulni öröm, s ez az öröm messzemenően kárpótolja az embert a nehézségekért. Persze ha az ember nem akar szeretni, hanem a gyűlölet újabb és újabb köreit járja, az valóban keserves, fájdalmas és reménytelen.
b) Erre a körbenjárásra utal az is, hogy Pál Feri atya, semmi másról nem tud beszélni, bármilyen téma kapcsán mindig ugyanannál a problémánál landol. Ha nem tapadna a gyerekkori sérelmeihez, ha ha meg tudott volna bocsátani és meg tudott volna szabadulni a gyűlölettől, akkor tovább lépne a pszichológia által felkínált millió egyéb kérdés felé.
7. Pál Ferenc atya előadása az egyetemen 2008.11.25-én. Összehasonlításként elmondom, hogy pszichológus hallgató koromban egy fél évig bejártam Popper Péter – akkor egyébiránt az egyetem párttitkára volt – medikusoknak tartott esetismertető szemináriumára. Egy fiatal női páciens pszichoanalízisét mesélte el. Minden pszichoanalízis során mindenre kiterjedően elemzik a páciens szexuális tartalmú álmait, fantáziát, az ehhez kapcsolódó érzelmeket és magát a szexuális életét is. Popper Péter mindezt természetesen részletesen elmondta. Úgy hogy közben a nő személyét, méltóságát soha még csak egy kis hangsúllyal sem sértette meg.8. Azt mondja, hogy ez a fehér fekete. Ha valaki azt kéri számon, hogy miért fehér - hiszen ő azt mondta, hogy fekete. Ha valaki azzal vádolja, azt állította, hogy fekete, akkor fordítva jár el, de hát ő azt mondta, hogy fehér. Természetesen a célozgatásokkal, elhallgatásokkal, a szövegen belüli arányokkal és kapcsolatokkal el lehet érni azt, hogy az előadás végére a hallgatók az előadó szándékai szerint legyenek meggyőződve arról, hogy az adott dolog fekete vagy fehér.
9. Érdemes megfigyelni, hogy milyen ingerülten reagál Pál Ferenc atya az ilyenfajta korlátozás legkisebb lehetőségére is. A 2005. tanévzáró előadásán valaki megkérdezte tőle, hogy mit lehet egy szülő, ha a gyereke egy olyan kapcsolatban van, ami nem jó a számára. Pál Ferenc atya ez alapján azonnal tudta, hogy a szülő jogtalanul korlátozza a gyereket. A meglehetősen arrogáns válasz lénye az volt, hogyan merészeli a szülő a gyereket korlátozni, majd az eldönti, hogy mi jó neki.
10. Az a mód, ahogy az elméletkéjét fölépítette, azt az olasz képviselőjelöltet juttatta az ember eszébe, aki úgy győzte le választáson a riválisát, hogy a rivális feleségének az arcképét bemontíroztatta egy pornóképbe és azt szétküldte a választóknak. A feleség arca is valódi volt, meg a pornókép is, csak néhány csúsztatást, simítást, maszkolást alkalmazott a megfelelõ hatás kedvéért.
11. „Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kellene lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartani, s azokat az Egyház sem kárhoztathatná, legyen kiközösítve.” in: Heinrich Denzinger - Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Örökmécs Kiadó. 2004. 587. oldal, 3042. paragrafus.
12. Elsősorban a Harmat Kiadó rendelkezik gazdag kínálattal. Javaslom még dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus oldalát. Érdemes megnézni ott, hogy milyen egy keresztény pszichológus és azt összehasonlítani Pál Ferenc atya működésével. Kimondottan a párkapcsolatokról és a szexualitásról szól fiataloknak Varga Péter nagyszerű könyve a Spielhózni. Nekem fiatalok ajánlották és én is mindenkinek - felnőtteknek is, azoknak is akinek már a házásságban vannak nehézségeik - csak ajánlani tudom.
13-14-15-16. Pál Ferenc atya 2009. január 20-i előadása az egyetemen.

Liberalizmus egykor és ma

Isten városáról című könyve elején Szent Ágoston Ágoston részletesen ismerteti kora pogány szokásait és felfogásait, s ezekkel vitatkozik. Megdöbbentő, hogy ma mindez újra mennyire aktuális.

A "Milyen boldogsának akarnak örülni és milyen erkölccsel akarnak élni azok, akik a keresztény időket vádolják?" című fejezetben a pogányok politikai felfogásáról a következőket írja:

«Valóban ezeknek az isteneknek az imádói és tisztelői, akiknek követői örülnek a bűnnek és a véteknek, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a köztársaság a legrosszabb és leggyalázatossabb állapotban van. Azt mondják: "Csak álljon, csak virágozzék, gazdagsága folytán bővelkedjék, győzelmek által legyen dicsőséges, vagy ami még többet ér: legyen nyugodt a béke következtében. Mi más érdekel minket? Sőt reánk nézve inkább az a fontos, ha mindenki mindig szaporíthatja gazdagságát, amelyik elegendő a naponkénti pazarlásra, és ezáltal minden hatalmasabb letiporja a gyöngébbet. A szegények endelmeskedjenek a gazdagoknak jóllakásuk érdekében, és hogy a pártfogójuk oltalma folytán teljes mértékben élvezzék a nyugalmas restséget. A gazdagok használják csak fel a szegényeket jobbágyokul és dölyfösségük szolgálatára. A tömeg ne azokat dicsérje, akik az ő javukról gondoskodnak, hanem akik gyönyöröket osztogatnak. Ne parancsoljanak fáradsággal járó dolgokat, a tisztátalan dolgokat pedig ne tiltsák el. A királyok ne azzal törődjenek, hogy mennyire az emberek javára, hanem mennyire a leigázásukra uralkodjanak. A tartományok ne mint erkölcsi vezetőiknek szolgáljanak, hanem vagyonuk fölötti uralkodóknak és örömeik felügyelőjének, és ne tiszteljék őket őszintén, hanem hitvány és szolgai módon féljék őket. A törvény azt büntesse, ha valaki árt a más szőlőjének, de azt ne, aki saját élete ellen vét. Senki mást ne vezessenek bíró elé, hanem csak azt, aki más vagyonát, házát, életét illetőleg akarata ellenére durva és ártalmas volt. Egyébként mindenki a saját vagyonával, mind az alattvalójáéval, mind azokéval, akik neki engedelmeskednek, azt teheti, ami csak neki tetszik. Legyenek nagy számmal nyilvános erkölcstelen nők azok számára, akik velök élni akarnak, de főleg azok kedvéért, akik magányos nőket eltartani nem tudnak. Építtesesenek hatalmas és nagyon díszes házakat, rendezzenek gazdag lakomákat ott, ahol kinek tetszik és tud. Éjjel-nappal játszék, igyék, okádjon, dőzsőljön. Mindenhol hangozzék fel a tánczene. A színház mindenféle gyalázatos örömtől s mindenféle nagyon iszonyú vagy nagyon ocsmány gyönyörből eredő énektől harsogjon. Nyilvános ellenségnek tartsák azt, akinek e boldogság nem teszik. Bárki pedig megkísérli ennek a megváltoztatását vagy megszüntetését, azt a független tömeg ne hallgassa meg, hanem űzze ki a lakóhelyéről, és távolítsa el az élők közül is. Azokat tartsák igaz isteneknek, akik arra törekszenek, hogy ilyen boldogságot szerezzenek a népnek, és amit már megkaptak, azt meg is tartják. Úgy tiszteljék őket, amint megkívánják. Olyan játékokat követeljenek, amilyent csak akarnak, amelyeket tisztelőikkel vagy tisztelőiktől megkaphatnak, csak azt vigyék keresztül, hogy az ilyen boldogságot se ellenségtől, se dögvésztől, se más csapástól ne kelljen félteni."« (Szent Ágoston: Isten városáról. Kairosz Kiadó, Budapest 2005. I./161-163.)

Ulrich atya és a szabadkőművesek - még egyszer a toleranciáról

Úgy látom, hogy a tolerancia az új csodafegyver a kereszténység ellen, és ezt Ulrich atya és a nagymestere is előszeretettel használja. Blogjában a következő két idézetet hozza ezügyben tőle:

"A tolerancia (türelmesség) elve a szabadkőművesség értelezésében többet jelent, mint a latin tolerare (tűrni, elviselni) ige. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a másként gondolkozót jobb megértés által tisztelem. A türelem a jozefinista türelemtől a felekezetek egyenrangúságáig fejlődött, és amit eredetileg a vallások és azok híveinek kapcsolatában értelmeztek, ma egyenesen a világnézetek és vallások tiszteletét jelenti, és így a türelem általános fogalmává, de egyúttal a türelemre vonatkozó átfogó igénnyé vált (Kraus 2007, 44)."

"A szabadkőművesség ennek a türelemnek kötelezi el magát. A türelem parancsa azt követeli az egyes szabadkőművestől, hogy a szabadkőművesség hatására olyan emberé fejlődjön, aki a másik Másságában nem fenyegetést lát, hanem megérti, hogy az élet gazdagsága a jelenségek és eszmék sokféleségében rejlik. A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti (Kraus 2007, 44)."

A két idézet teljesen tipikus példája annak ahogy vissza szokás élni a tolerancia fogalmával. Itt is ugyanazt az ütős hármas-trükköt találjuk, amit a nagymester egyéb idézetei kapcsán a témáról szóló első bejegyzésben már láthattunk - és amit egyébként az egész jeles színtársulat is használni szokott.

A türelem kapcsán itt is - és amikor a türelmet fegyverként forgatják mindig - kizárólag másként gondolkozókról és mások másságáról van szó. Ezt a másságot ilyenkor mindig mint valami önmagában értékes dolgot tekintik. Ezek tipikusan olyan állítások, amelyek olyan alapfeltételeken nyugszanak, melyek nem igazak.

Elképzelhető egy olyan világ, amelyben a mássság mindig valami értéket hordoz. Ez egy olyan világ kell hogy legyen, amelyben nincsen farkas és bárány, nincsenek antagonisztikus ellentétek, amelyben nem létezik a gonosz. Ígéretünk van arra, hogy majd egyszer lesz egy ilyen világ:

"Akkor a majd a farkas a báránnyal lakik,
és a párduc a gödölyével heverészik;
borjú és oroszlánkölyök együtt híznak,
és kisgyermek terelgeti őket. ...
A csecsemő a vipera fészkénél játszik,
s az áspiskígyó üregébe dugja kezét
az anyatejtől elválasztott gyermek.
Nem ártanak és nem pusztítanak
sehol szent hegyemen ..." (Iz 11, 6-9.)

Reméljük eljutunk majd oda. De most nem ott vagyunk. A farkas egyenlőre megeszi a bárányt, és akármerre nézünk, pusztítást látunk. A másság egyáltalán nem mindig jelent pozitív dolgot, hanem nagyon gyakran tényleges veszélyt és fenyegetést tartalmaz. A bárány a farkas másságában valós fenyegést kell hogy lásson, különben rövid úton farkastáp lesz belőle.

Ulrich atya úgy fordította a tolerancia meghatározását, hogy a "... tolerancia ... a világnézetek és vallások tiszteletét jelenti ...". A német eredeti egyértelműbb. A nagymester a respektieren igét használja, ami valóban jelent tisztelést is, de ennél erősebb a tartalma, elismerést, respektálást jelent. A különbség nem mindegy. Viselkedhetek tisztelettel valami iránt, amit közben nem ismerek el, nem tartok igaznak. A tolerancia fegyverforgatói pedig pontosan ebben az értelemben használják: a világnézetek és vallások elismerését jelenti. Vagyis annak az elismerését, hogy nincs köztük értékkülönbség.

Ezt csak akkor lehet állítani, ha igaz az az alapfeltétel, hogy nem lehet különbséget tenni a helyes és a helytelen, az erkölcsös és az erkölcstelen, az igaz és a hamis között. Ha ugyanis lehetséges, akkor a vallások és világnézetek között különbség van aszerint, hogy mennyi bennük a helyes, erkölcsös és igaz elem és mennyi a fordítottja.

Annak az állításnak, hogy nem lehet értékkülönbségeket megállapítani, igazából a következményei nagyon jelentősek. Ha ez igaz, akkor senki soha nem hivatkozhat jogra és igazságra, akkor ugyanis ezek nem léteznek. Akkor annak van igaza, akinek hatalma van. És a nagy tolerancia jegyében tényleg látványosan efelé haladunk.

Azt hiszem az külön tárgyalást sem igényel, hogy mindenki számára, aki le akar térni az igazság és az erkölcs útjáról, milyen rendkívül vonzó az az álláspont, hogy sem igazság, sem erkölcs nem létezik.

A nagymestertől Ulrich atya által idézett két részlet szépen megmutatja azt is, hogyan szokás a toleranciát a gyakorlatban értelmezni. Az első bekezdés a jozefinista türelem kifejezést használja. II. József valóban liberalizálta a protestáns vallásgyakorlatot - és egyébként meg feloszlatta az összes szerzetesrendet. A tolerancia mai bajnokai is hasonlóképpen gyakorolják a türelmet. Az egyik álláspontot támogatják, a másikat pedig elnyomják. Jól ismerjük ezt a toleranciát, amely teljes erővel támogat minden mocskot, ami a kereszténység ellen irányul vagy irányítható, a legalantasabb perverzióktól kezdve a mágia és az okkultizmus legocsmányabb formájáig. S közben az államhatalom és a média rendelkezésére álló eszközeivel ott árt a kereszténységnek ahol csak tud - és elismerésre méltóan kreatívak ezügyben az urak és az elvtársak.

A második bekezdés egyértelműen ki is mondja:

"A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti..."
Vagyis a tolerancia annak a "szabadság-egyenlőség-testvériség"-nek az elfogadását, igenlését és helyeslését jelenti, amelyik több mint kétszáz éve diszkriminálja, javaitól megfosztja, bebörtönzi, megkínozza és megöli a keresztényeket, amelyik egész Európát erkölcsi- és az Elbától a Csendes - óceánig terjedő egész térséget pedig még ráadásul anyagi és kulturális katasztrófába is vitte, miközben mellékesen legalább százmillió embert bestiálisan meggyilkolt.

Ulrich atya és a szabadkőművesek - a tolerancia hasznáról

Miközben Kiss Ulrich SJ cikkét olvastam a szabadkőművességről (értékelését lásd az előző írásomban), a következő történet jutott eszembe:

A farkas így morgott magában: Tűrhetetlen, nem mehet ez így tovább. A fejemen egy nagy púp a pásztor botjától, az oldalam sajog a kutyák harapásától. Itt van ez a nagy nyáj, én meg éhen veszek mellettük.

Tehetetlen dühében keserűen szidta a pásztorok és a kutyák felmenőit. De nem ragadt bele sokáig ebbe a negativitásba. A szükség - most is mint mindig - inspirálólag hatott a kreativitására. Hát persze, rikkantotta. Tolerancia! Tolerancia!

Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Hát nem vagyok én ugyanolyan teremtménye Istennek, mint ezek az ostoba bárányok!? Csak ezek a hatalmaskodó pásztorok és aljas kutyák állnak közénk!

A gondolatot tett követte. A farkas előszöris felvilágosította báránytestvéreit arról, hogy ő nem létezik, ez kizárólag a pásztorok és a kutyák koholmánya azért, hogy - őket a farkassal ijesztgetve - uralkodhassanak rajtuk. Az egyenlőség megvalósítása érdekében a túlságosan kiemelkedő fejeket guillotine-nal szabta a megfelelő magasságra. A szabadság felvirágoztatása érdekében báránypártot szervezett az elnyomó kutyák és pásztorok elleni harcra és megtanította a bárányokat arra, hogy szent céljaik érdekében bármilyen eszközt szabadon felhasználhatnak. A testvériség érzését pedig azzal fejlesztette, hogy néhány tucat millió bárányt színre és foltra való tekintett nélkül, egyaránt KZ-lágerbe zárt.

Nem telt el sok idő, s máris látszottak az eredmények. A kutyák felkoncolva, a pásztorok vérbefagyva, az aklok összedőlve, a bárányok szétszéledve. A farkas határozottan jobban érezte magát. Valami azért még mindig nem stimmelt. Tűrhetetlen morogta magában - miközben szétroppantotta egy fiatal bárány gerincét - hogy én elhoztam ezeknek a mocsok bárányoknak a kultúrát, felszabadítottam és testvérekké tettem őket, ezek meg nem szeretnek engem. Aj, kiáltott fel fájdalmasan. És milyen szilánkos a csontjuk. S miközben megpróbálta kipiszkálni a foga közé szorult szilánkot, tovább méltatlankodott. Ezek csak elviselnek engem - phü, na végre sikerült kiköpni -, de ezeknek az ostoba birkáknak az esze mindig csak a füvön meg a legelőn jár és egyáltalán nem értékelnek engem, a másként gondolkodót.

Hát persze, csapott a homlokára a farkas. Tolerancia! Tolerancia! Már majdnem elfelejtekezdtem róla. Hiszen nekem jogom van ahhoz, hogy engem, a magasan szárnyaló másként gondolkodót, ezek a buta, földhözragadt birkák a jobb megértés által tiszteljenek. Igaz-e barikám - kapta el egy másiknak a nyakát - te megértesz engem. Hiszen a türelem parancsa azt követeli, hogy olyan birkává fejlődj, aki az én másságomban nem fenyegetést lát, hanem megérted, hogy az élet gazdagsága a jelenségek és az eszmék sokféleségében rejlik. A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti.*

Nincs is szebb dolog a toleranciánál, hatódott meg a farkas. És cakk, átharapta a kisbárány torkát.

-------
* A dőlt betűvel szedett részek idézetek (a szövegkörnyezethez alkalmazva) az Ulrich atya által nagyra értékelt és idézett osztrák szabadkőműves nagymester szövegéből.

Ulrich atya és a szabadkőművesek - a semleges és tárgyszerű tudományosság hasznáról

Kiss Ulrich jezsuita, a Szent Ignác Szakkolégium rektora. Mindez a katolikus hit kérdéseiben hatalmas bizalmi tőkét és tekintélyt biztosít számára. Ő ezeket arra használja, hogy az embereket összezavarja a szabadkőművesség kérdésében és a szabadkőművesség elemzése címén propagandát csináljon annak.

A szabadkőművesség és a katolikus hit viszonya nem kérdéses. A Hittani Kongregáció legutóbbi (1983) állásfoglalása szerint:

"Az Egyház ... változatlanul negatívan ítéli meg a szabadkőművesség egyesületeit, melynek alapelvei tanaival összeegyeztethetetlenek, ezért megtiltja híveinek, hogy ilyen szervezetekbe belépjenek. Azok a hívők tehát, akik szabadkőműves szervezetek tagjai, a súlyos bűn állapotában vannak, s nem járulhatnak szentáldozáshoz." *

Ulrich atya ezzel nem megy egyenesen szembe, hanem olyan jól beváló intellektuális trükköket alkalmaz, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint a nyílt állásfoglalás. Érdemes ezeket egy kicsit részletesebben megnézni, mert ezek a trükkök mindig arra utalnak, hogy itt valami olyan zavaros kiépítése zajlik, ahol aztán majd nagyszerűen lehet halászni.

2007 július 15-én megjelentetett egy cikket a blogjában Forráselemzés: Kraus, 2007 címmel. Ebben Michael Kraus 2007-ben Salzburgban megjelent Die Freimaurer (A szabadkőműves) című könyvét mutatja be.

A cím - Forráselemzés: Kraus, 2007 - olyan mint egy tipikus szaktudományos cikk címe. Aki ilyen címet ad az írásának, azzal azt sugallja az olvasónak, hogy most nem akarnak semmit eladni neki, hanem elfogulatlan és szakszerű elemzést olvas. Ez egyébkén igen széleskörűen alkalmazott marketing fogás. A sógornőm is, amikor el akarta nekem adni az amwayes kenceficéit, hosszan zaklatott, hogy nem akar nekem semmit eladni, csak az arcomat szeretné kifesteni.

A könyvről mindösszesen a következőket találjuk a blogban:

"A nagyon alapos, áttekintő munka, - melyet maga az osztrák nagymester írt - bemutatására és értékelésére hamarosan sort kerítek. Elsőnek a kulcsmondatokat idézem, és fordításban is közlöm."

Nagyon alapos és áttekintő munkaként szintén tudományos dolgozatokat szokás megdicsérni. Ezzel a dicsérettel az egész cikk semleges imázsa még egy erősítést kap. Az osztrák nagymester azonban nem semleges és elfogulatlan szakértő, hanem a legteljesebb mértékben érdekelt résztvevő. Az ő írásából nem azt lehet megtudni, hogy mi a szabadkőművesség, hanem hogy a nagymester milyen képet akar bemutatni arról. Ez pontosan olyan, mintha egy aktív politikus memoárját minden további nélkül valóságnak és igaznak tekintenénk.

A politikusok szövegeit a politológusok össze szokták vetni más forrásokkal, tényekkel, és ezek alapján elemezik ki, hogy mi tekinthető igaznak és mi propagandafogásnak. Kritika nélkül azt csak az adott politikus hívei szokták elfogadni.

Ezután a bevezetés után több, mint száz, szabadkőművességgel kapcsolatos, a Technorati lapra bekötött címkét közöl Ulrich atya. Ezzel egy olyan lapra viszi be az embert, ahol az adott címkéhez bekötött blogok találhatók. Azzal, hogy a plebs által használt Google helyett az arisztokratikus Technoratit választja, finoman tudtára hozza az értő olvasónak saját intellektuális bennfentességét, és ezzel egyben az ugyanerre a bennfentességre vágyó olvasót is arra csábítja, hogy menjen be ezekbe a címkékbe. Mivel ezek a címkék a szabadkőművesség kulcsszavai, ezzekkel közvetlenül olyan emberek lapjaihoz lehet jutni, akik szintén ilyen részletes szabadkőműves címkéket kötöttek a saját blogjaikhoz. Lehet rá fogadásokat kötni, hogy ezek között milyen arányban vannak a témával semlegesen foglalkozó szaktudósok illetve a szabadkőműves társaságok tagjai. Az általa bekötött Technorati lapok többnyire üresek, de ami késik, nem múlik. Az ember végül is az örökkévalóságnak dolgozik.

Annyi hasznuk már most is van azonban ezeknek a címkéknek, hogy ha már az embert kíváncsivá tették, nem olyan nagy dolog bekopizni őket és beletenni mondjuk a Google-ba. Arra természetesen Ulrich atya egy szóval sem figyelmezteti az olvasót, hogy ezekre a a címszavakra keresve az interneten az esetek többségében nem tudományos, hanem okkult és ezoterikus lapok jönnek be. A páholy szóra például 492000 találat van. Az első 10 találat közül 9-ről első látásra is nyilvánvaló, hogy ma Magyarországon működő szabadkőműves páholy lapja. Ezek közül rögtön a második egy diabolo nevű páholyé. Ugye, milyen hasznos a semleges és tárgyszerű tudományosság. Ha az ember a hit oldaláról indulna el, mit kéne erőlködnie - ha egyáltalán sikerülne - hogy egy jóindulatú katolikust bevigyen egy önmagát a gonosznak elkötelező lapra, így meg már a harmadik lépésben ott van.

Ezek után jönnek a nagymestertől hozott idézetek. Ezek is ügyesen vannak kiválogatva. Három bombabiztos, egymást is megtámogató alapvető fogással élnek.

Egyrészt a titkos tudás, önmagunk és a az egész világ uralásának ígéretével úgy szolgálják ki az emberek önzését, gőgjét, hatalom- és egyéb nemtelen vágyait, hogy azokat nemeseknek és magasztosaknak állítják be. És hát mennyivel vonzóbb önmagunk szobrászaként Salamon templomaként felépíteni a világot, mint mindennap felvenni a keresztünket és engedelmesnek lenni mindhalálig.

Másrészt a nagymester állításai olyan alapfeltételeken nyugszanak, amelyek nem igazak. Az alapfeltételek vizsgálatától azonban szisztematikusan eltekint. Például megvalósítható célként beszél arról, hogy ez a világ olyan otthon legyen, ahol minden ember otthon van, és ahol az egész és a részek összhangban állnak egymással. Milyen szép lenne. Ez az állítás azonban csak akkor igaz, ha egy olyan világban élünk, amelyben a gonosz mint szellemi hatalom nem létezik. Erre ugyan az emberi történelemben semmi nem utal, annál több az ellenkezőjére. De mennyivel megnyugtatóbb egy ilyen világ gondolata, mint azé ahol az "ördög mint ordító oroszlán körüljár, keresve kit nyeljen el.". (1Pét. 5.8)

Harmadrészt állításai következményeinek vizsgálatától is eltekint. Ha a szabadság - egyenlőség - testvériség (helyett javított kiadásban emberiesség) dicséretéről olvasok, nehéz nem gondolnom arra a katasztrófális anyagi, kulturális és erkölcsi pusztításra amelyet ennek az eszmének a megvalósítása eredményezett, és arra a százmillió emberre, akiket ugyancsak ennek a nevében vadállati módon gyilkoltak meg. A nagymester azonban az elmúlt két és fél évszázadot nyilván a holdon töltötte, hogy a halottak és az európai kultúra romjai fölött még újra ugyanazt akarja nekünk eladni.

Ulrich atya a könyv júliusban megígért elemzésével a mai napig nem készült el, viszont a szabadkőművesség - azt első felületes olvasásra egyértelműen pozitívnak bemutató - kulcsmondatai immár nyolc hónapja a blog egyik legfrekventáltabb pontján találhatók. (Hasznos dolog a marketing. A szabadkőművesség címszó a blogon pontosan úgy az azonnal meglátott ponton van elhelyezve, mint a szupermarketek szemmagasságban lévő polcain a leginkább eladni kívánt áruk.)

Kérdés, hogy Ulrich atya kinek kötelezte el magát. Ha Istennek akar szolgálni, Szent Ignác szellemében, akkor tisztelettel megkérem, hogy tartson lelkiismeretvizsgálatot. Ha a szabadkőműveseknek - akkor csak gratulálni tudok neki.

-----------
* Az idézetet Kovács Gábor atya honlapján, a szabadkőművességről írott, mértéktartó és lelkiismeretes elemzéshez kötöttem be. Az egész honlapot ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Az egyik legjobb magyar katolikus lap.

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az értelemre

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember értelmét megvilágosítja Egyre inkább képessé teszi arra, hogy fölülemelkedjen a szűk, földhözragadt szempontokon és a valóságnak megfelelően, azaz természetfeletti módon, Isten szemszögéből lássa a világot és önmagát.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Elhomályosul az értelme. Ez elsősorban azt jelenti, hogy nem látja meg az őt személyesen érintő összefüggéseket. Pontosabban azokat a dolgokat nem látja meg, amelyek, ha észrevenné őket, az megakadályozná őt a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét.

Enyhébb esetben a pszichológia jól leírt egyszerű perceptuális elhárításról van szó. Az ember nem látja, hallja meg azt a konkrét dolgot, aminek a látása, hallása kellemetlen lenne a számára. Súlyosabb esetben - és az a tapasztalatom, hogy ide elég hamar el lehet jutni - mindazokon a pontokon, ahol a valósággal való szembesülés megakadályozná az embert a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét, egyszerűen felfüggeszti a valóságot, és egy számára megfelelő valóságot konstruál helyette. Ilyenkor a logika lépései is csak addig érvényesek, amíg segítik a rossz megtételében; amikor gátolnák, azonnal érvényüket vesztik.

Egy barátnőm elmeséli, hogy milyen rettenetes élményei voltak neki is és még többeknek egy reikis beavatási szertartás során, és utólag is milyen borzalmas hatásai voltak a dolognak. Az egészet végigbeszéljük, és egyetértünk abban, hogy ezek a hatások hozzátartoznak a reikihez, majd amikor oda jutnánk, hogy talán akkor mégsem kéne reikizni, ha ezeket a hatásokat nem akarja, akkor azt mondja, háááát mindez így van, de azért ő elmegy a következő tanfolyamra is.

A logika felfüggesztése gyakran nemcsak eseti, hanem ahogy az ember élete egyre inkább a rossz hatalma alá kerül, az ember egyre szélesebb területekre terjed ki ez is. Önellentmondásokkal él, egy dolog meg az ellenkezője egyszerre is mondható ugyanarról. Fogalmainak soha nincs pontos tartalma. A következtetés mint gondolkodási forma nem érvényes a számára.

Mindez gyakran mint valami mélyebb, intuitívabb valóságfelfogás van előadva. Az a különös azonban, hogy ennek a magasröptű intuíciónak a hívei, ha mondjuk az anyagi vagy a hatalmi érdekeikről van szó, azonnal áttérnek a jéghideg racionalitásra. Ha azonban az ember azt kezdi el fejtegetni nekik, hogy miért nem helyes pl. mások családi életét feldúlni, akkor hirtelen újra képtelenné válnak a logika követésére és rögtön áteveznek az intuíciók és a szellem szabadságának területére.

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az akaratra

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember akaratát Isten akaratához közelíti. Isten akarata pedig mindig a jóra irányul. Így azok a keresztények, akik rendszeresen és komolyan imádkoznak, azt tapasztalják, hogy egyre inkább le tudják győzni saját negatív tulajdonságaikat és egyre több lesz bennük a szeretet.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Az történik minden esetben, hogy az illetőben a jó gyengül, a rossz pedig megerősödik.

Ez általában kicsi, az illető számára mindig észrevehetetlen lépésekben történik, és mindig nagyon személyesen az adott ember jó és rossz oldalait érinti. Tehát nem mindenki útonálló és rabló lesz, hanem az egyikben az indulatosság fog megerősödni, a másikban a bírvágy, a harmadikban a gőg, a negyedikben a keserűség, az ötödikben az összeszedetlenség, a hatodikban a hataloméhség, stb. - általában több is egyszerre.

Van olyan is, hogy valaki sikeres, sőt szellemi értelemben is növekedni látszik, akár mesternek is tartják, de eközben mindig valami olyan nem látványos rossz is növekszik benne, valami olyan, gyakran nehezen észrevehető szeretetlenség, amely bekeményíti, önmagába zárja. Nagyon érdekes, hogy ezekből a mesterekből gyakran milyen különös hidegség árad.

Természetesen egy kereszténynek is lehetnek komoly és súlyos rossz tulajdonságai. De ha egy keresztény valóban gyakorolja a hitét, azaz egyre mélyebb kapcsolatba kerül Istennel, akkor ezektől a rosszaktól egyre jobban megszabadul, egyre melegebb és világosabb ember lesz. Ezzel szemben azok, akik Isten megkerülésével lépnek kapcsolatba a szellemvilággal, ha bizonyos kevésbé fontos pontokon világosodnak és melegednek is, más, sokkal lényegesebb - noha nem feltétlenül jól látható - pontjaikon az idő előrehaladásával keményednek és sötétednek .

Az a szép régi fényes nap ... Molnár V. József, Papp Gábor és és az újpogányság Magyarországon 2.

Az elmúlt húsz év alatt ezek az emberek semmivel sem kerültek közelebb a tudományos tisztesség minimumához.

S - immár jóideje keresztényként nézve - világos, hogy nem is kerülhettek, mert Molnár V. József és Papp Gábor nem tudósok, akik a valóságot kívánják leírni, hanem az újraéledő pogányság ideológusai, akik ennek az új pogányságnak akarnak híveket toborozni.

Azon emberek közé tartoznak, akiknek a tevékenysége közvetlenül arra irányul, hogy támadják az Egyházat.

Vannak az Egyháznak olyan ellenségei, akik nyíltan támadnak. Megpróbálják anyagilag ellehetetleníteni, rágalmazzák a vezetőket, bántalmazzák a tagokat, tagadják Istent, stb. Molnár V. József és társai az Egyháznak nem ezek közé az ellenségei közé tartoznak.

Az ő stratégiájuk azon alapul, hogy a tisztelet és a szeretet álarca mögé bújva, visszaélve a tudománnyal - anélkül, hogy az átlagos olvasó észrevenné vagy rajta tudná kapni õket - az emberek keresztény hitét alapjaiban zilálják szét.

Az első részben tárgyalt módszerekkel a keresztény hit és vallásgyakorlat elemeiről "bebizonyítják", hogy azok valójában pogány képzetek továbbélései.

Papp Gábortól például megtudhatjuk, hogy a református templomok kazettás mennyezetei valójában nem egyebek ősi pogány asztrológiai jelképeknél.

Molnár V. József pedig többek között arról világosít fel minket, hogy Máriában valójában az ősi anyaistenséget tisztelik a hívek.

Ebben nem az a csalás, hogy a kereszténység ne épített volna a megtérítendõ népek vallási motívumaira, hogy ezáltal könnyebben befogadhatóvá tegye az azoknál sokkal magasabb rendű keresztény tanítást. Hanem az, hogy sok szent dolgot felemlegetve, sok szép képet bemutatva, sok meleg érzést felkeltve, szépen észrevétlenül eltávolodnak Jézustól és az Ő megváltó keresztáldozatától, és visszalépnek a pogányság szintjére, a mindig meghaló és feltámadó természethez és a termékenységrítusokhoz.

Írásaikban egy-két oldal után már ott tartunk, hogy a kereszténységet pusztán a pogányság egyik megnyilatkozási formájának, alesetének mutatják be.

A pogányságot mindig úgy értékelik, mint az alapvető jót: mint az ősit, az időtlent, a bölcset, a jót, a harmonikust, a szépet.

A kereszténységet pedig úgy, mint valami ehhez képest másodlagos, efemer, időleges, önmagában értéktelen jelenséget, amely onnét nyeri az értékét, hogy benne az ősi pogány bölcsesség, jóság és szépség álruhában ugyan, de meg tud jelenni.

Mivel a csaláshoz nagyon bonyolult eszköztárat használnak, könnyen megtörténhet, hogy a keresztény elolvas egy tanulmányt és sok szent dolgot talál benne, amit mind szépnek tart. S nem veszi észre, hogy közben hite alapvető tanításai lettek megtagadva.

A sok szimbólum, értelmezés és utalás közepette már nem veszi észre, hogy Molnár V. József például a nagy tisztelettel és melegséggel emlegetett Máriát nem emberi személynek, Jézus Krisztus anyjának tekinti, hanem az ősi termékenység-istennők egyik megjelenésenek.

Számtalan példát lehetne még sorolni. Ezeknek az előadásoknak és ezeknek az írásoknak minden esetben az a hatásuk, hogy lassan, észrevételenül, lépésről-lépésre összezavarják és elbizonytalanítják a keresztények hitét.

A szent dolgokra való állandó hivatkozással biztonságba ringatják a őket és meleg érzéseket keltenek bennük - s közben eljuttatják őket oda, hogy hitük alapvető tanításainak megtagadását elfogadhatónak tekintik.

Az első évszázadok keresztényeitől az akkori pogány hatalom pontosan ezt várta el: hogy egy önmagában teljesen jelentéktelen pogány rítus - néhány szem magot kellett tűzbe szórni - elvégzésével igazolják, hogy a kereszténységet a pogányság egyik alesetének tekintik. A keresztények tömegével vállalták inkább a kínhalált, de ezt nem tették meg, nem tagadták meg a hitüket.

A kereszténység és a pogányság szembenállása azóta sem változott. Isten nem békült ki a gonosszal és a bálványimádással.

Aki a kereszténységet a pogánysággal és a bálványimádással akár csak kibékíthetőnek tartja - hát még ha a kereszténységet a pogányság alesetének tekinti - hittagadást követ el. Ez halálos bűn. Aki ezt nyilvánosan teszi, az ezzel automatikusan kizárja magát az Egyházból.

Aki Molnár V. Józsefet, Papp Gábort és a körükbe tartozókat bármilyen módon támogatja, az - pontosan úgy, mint aki az Egyház vezetőinek a rágalmazását támogatja - a gonosz működését támogatja.

Aki bármilyen módon bekapcsolódik a tevékenységükbe, akár elméletgyártóként, akár követőként, az - pontosan úgy, mint aki az Egyház kifosztásában tevékenyen részt vesz - a gonosszal működik együtt.

Az a szép régi fényes nap ... Molnár V. József, Papp Gábor és és az újpogányság Magyarországon 1.

Molnár V. Józsefet több mint húsz éve ismerem. Akkor is és azóta is, ő és az az egész kör, amelyhez tartozik, a tudomány látszatát használja fel arra, hogy az embereket a kereszténységtől elszakítsa, és a pogányságba vigye. Mivel nem nyílt eszközökkel dolgoznak, és nem mondják ki nyíltan a céljukat, nagyon sok embert megtévesztenek.

A nyolcvanas évek második felében a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetében egy olyan kutatást végeztem, amelyben azt vizsgáltam, hogy a különféle alternatív életforma-modellek követése milyen hatással van az egyének identitásra. Mivel az interjúalanyaim egy része Molnár V. Józsefet és Papp Gábort tekintette mesterének, meg kellett ismerkednem a tanításaikkal.

Mindkettőjük elmélete úgy épült fel, hogy önmagukban akár igaz tényeket teljesen megengedhetetlen módokon kapcsoltak össze:

- Azokat a tényeket, amelyek látszólag igazolták az elképzeléseiket, figyelembe vették, azokat, amelyek ellentmondtak annak - még ha az adott téma szempontjából rendkívül fontosak is voltak - figyelmen kívül hagyták. A paraszti világ szépségeit például figyelembe vették, de az erőszaktól, elnyomástól, szûkösségtõl és embertelenségtől, ami ennek a világnak ugyancsak mindig szerves részét képezte, eltekintettek.

- Tényként állítottak be feltételezéseket, majd a feltételezésekre, mint tényekre építették elméleteket. Így azt a látszatot keltették, mintha az elméleteik tényeken alapulnának - ahogy tudományos állítás esetén ez alapkövetelmény -, valójában azonban soha be nem bizonyított feltételezésekre épültek.

- Olyan szintű általánosításokat tettek, amelyekre a birtokukban lévő tényanyag messze nem jogosította fel őket. A társadalomtudományokban nagyon alaposan kidolgozott módszertana van annak, hogy milyen empirikus anyag alapján milyen elméleti általánosításokat lehet tenni. Egyes egyedi, szétszórt és összefüggéstelen adatok alapján nem lehet például nagy általános következtetéseket levonni. Így egy-két - gyakran csak egy adatközlõ anyaga alapján megírt - néprajzi tanulmányra hivatkozva nem lehet a magyarság egészére és ezer vagy akár többezeréves történetére érvényes kijelentéseket állítani.

- Elméleteiket gyakran arra alapozták, hogy teljesen visszaéltek azzal a képi nyelvvel, amely a népi kultúrában is megtalálható. Ezt a nyelvet a mélylélektan nagyon alaposan leírta a huszadik század elején. Ennek során kiderült, hogy noha ennek a képi nyelvnek más a rendszere, mint a formális logikának, de ugyanúgy a valósághoz kapcsolódik és ugyanúgy vannak szabályai, mint annak. Attól, hogy valaki ezt a képi nyelvet használja, sem a valóságot nem hagyhatja figyelmen kívül, sem a szabályoktól nem tekinthet el. A képi nyelv asszociációkra, hasonlóságok összekapcsolására épül. Ezek a hasonlóságok lehetnek lényegiek vagy külsődlegesek. Ezeket nem lehet felcserélni. Ha az ember ezt megteszi, akkor kb. olyan szintû abszurd állításokhoz jut, mintha azon az alapon, hogy karmester frakkja is fekete, meg a macskám bundája is, azt állítanám, hogy a macskám nagy zenész. Molnár V. József és Papp Gábor azonban annak érdekében, hogy a valóságot az elképzeléseiknek megfelelõen hajlítsák, külsődleges hasonlóságokat lényeginek tekintették.

- Együttjárásokat gyakran meghatározott irányú ok-okozati viszonynak tekintették. Ez olyan mintha azt mondanánk, hogy veszünk néhány országot és megvizsgáljuk, hogy az elmúlt tíz évben hogyan alakult a vastermelés és a levelibékák száma. Azt találjuk, hogy azokban az országokban ahol magas volt a vastermelés, alacsony volt a levelibékák száma. Ebből arra következtetünk, hogy a levelibékák alacsony száma okozza a magas vastermelést.

- Mindketten úgy építették fel az elméleteiket, hogy gyakran kapcsoltak össze néprajzi, antropológiai, pszichológiai - méghozzá mélylélektani - történeti, vallástörténeti, szociológiai, művészetttörténeti anyagot. Ezeket azonban egyáltalán nem lehet minden további nélkül összekapcsolni egymással. Hogy csak egy nagyon látványos példát mondjak a saját szakmáimból: A szociológia gyakran több ezres reprezentatív mintán végzett vizsgálatok alapján, komoly matematikai módszereket használva teszi meg állításait. Egy pszichológus pedig esettanulmányt ír egy páciens álmainak elemzésébõl. Az egyik érvenyességi köre nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint a másiké, nem lehet az egyiket közvetlenül a másikkal igazolni vagy megcáfolni. Molnár V. József és Papp Gábor azonban gyakran ennyire különböző érvényességû dolgokkal igazolt vagy cáfolt - ha az elméleteik gördülékeny felépítéséhez éppen erre volt szükségük.

Akkor - még nem lévén keresztény - kizárólag pszichológusként és szociológusként tekintve ezeket a tanításokat, számomra gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a fiatalok nagyon csúnya csalás áldozataivá váltak. Ezek az elméletek azt az érzést keltették a hallgatóban, hogy rendkívüli tudományos teljesítménnyel találkoznak. Azonban ezek az elméletek valójában a tudományos normák legcsekélyebb mértékének sem feleltek meg.