Schütz Antal élete és munkái

"Az már most a ma föladata az egyes számára, hogy mindenestül vallja és vállalja a történelmi holnapután tartalmát, és nevezetesen annak alapmozzanatát: a bensőség, lelkiség hitvallójának, ha kell remetéjének, ha kell vértanujának kell lenni. A lelkiséget, a belső világot ismét föl kell fedezni és élet- meg történelemalakító erejét ismét el kell hitetni ezzel a hitetlenné lett vagy tamáskodó nemzedékkel..." (Schütz Antal: Isten a történelemben. Bp. 1934. 308.)

Schütz Antalra úgy találtam rá, hogy miután rájöttem, a kegyelemtan nélkül nem lehet megérteni a misztikát, szerettem volna az alapvető kegyelemtani ismeretek birtokába jutni. Ez azonban nem ment. Az összes számomra elérhető könyvvel körülbástyázva próbáltam tisztázni, mit is jelentenek és hogyan függenek össze egymással azok a fogalmak, amelyekkel a szerzők oly nagy ívben dobálóznak. Különféle bonyolult szövegértelmezési technikákat alkalmazva végül is gyártottam egy összefoglaló vázlatot, de ebben azért több volt a homályos, mint a világos pont. Ez utóbbiak megtalálásában nagyon sokat segített, hogy Előd István Dogmatikájában találtam néhány olyan rövid idézetet, amely feltűnően és szokatlan módon tartalmas volt — s ezek mind egy bizonyos Schütztől származtak. Amikor aztán hosszú keresés után végre a kezembe került az ő Dogmatikája, nagy örömmel fedeztem fel benne a jól definiált fogalmakat, az összefüggések világos rendszerét, az anyag és a szakirodalom biztos ismeretét, és egyáltalán azt az intellektuális színvonalat ami  a humán tudományokban szokásos. A divatos teológiai szerzők többségével ellentétben Schütz számára nem az volt a fontos, hogyan tudja magát szakmai körökben, az evangéliumot pedig az aktuális üdv-piacon a legjobban eladni. Ezt a könyvet nem a kollégákkal való bennfentes pengeváltások és rafinált ködösítések töltötték ki, hanem az Istenről szóló igazságok bemutatása. S mire végigolvastam, arról is meggyőződtem, hogy ez az ember nem csak írt az igazságról, hanem élte is azt.

Schütz Antal 1880-ban született a Torontál megyei Kistószegen kisiparos családban. A szegedi piaristáknál érettségizett, ezután belépett a piarista rendbe. 1900-tól 1904-ig a Pázmány Egyetem Hittudományi Karán tanult. 1904-ben szentelték pappá. 1904-től 1906-ig a szegedi piarista gimnáziumban tanított hittant, latint és magyar irodalmat. Ezután 10 évig a budapesti piarista gimnáziumban hittant, a rend teológiai főiskoláján pedig fundamentális teológiát, dogmatikát és biblikumot oktatott. 1916-ban Würzburgban pszichológiából doktorált. 1916 és 1946 között a dogmatika professzora volt a Pázmány Egyetem Hittudományi Karán. A Magyar Tudományos Akadémia 1925-ben levelező, 1939-ben rendes tagjának választotta. 1941-ben agyvérzést kapott, amiből még felépült, de az egymást követő újabb rohamokkal már nem tudott megbirkózni és 1953-ban hosszú, súlyos betegség után meghalt.

SCHÜTZ ANTAL VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA:

Schütz mind középiskolai, mind egyetemi működése során írt tankönyveket. Tekintettel arra, hogy akkoriban a középiskolák színvonala lényegesen magasabb volt a mainál, valamint arra, hogy ezeket a könyveket Schütz írta, e tankönyveket ma is csak ajánlani lehet mindazoknak, akik nem valamelyik teológiai témában szeretnének elmélyülni, hanem hitünk átfogó, magas szintű, mindazonáltal jól érthető ismertetését keresik. Ezek a tankönyvek nem gyermekkönyvek, hanem hitünknek pontosan olyan, felnőttek számára szóló öszefoglaló ismertetését adják, amelyet ma annyira nélkülözünk. Dogmatika c. könyve pedig még szakemberek számára is olyan alapot nyújt, amely birtokában biztosan nyúlhatnak speciális szakkérdésekhez is.

TANKÖNYVEK:

• középiskolai tankönyvek:

Katholikus hitvédelem. Középfokú iskolák legfelső osztálya számára és magánhasználatra. Bp. 1907. Szent István Társulat. 111 old.; 2. átdolgozott kiadás: 1913. VI, 150 old. – 1946-ig összesen 9 kiadás.

Katholikus egyháztörténelem. Középfokú iskolák részére. Bp. 1911. Szent István Társulat. VIII, 179 old. – 1946-ig összesen 14 kiadás.

Katholikus hittan. Középfokú iskolák számára. Bp. 1911. Szent István Társulat, VIII, 147 old. – 2. átdolgozott kiadás: 1915. VIII, 115, 25 old., majd 1941-ig összesen 15 kiadás és a 15-et 1942-ben, 1943-ban, 1946-ban és 1947-ben újranyomják.

Katholikus erkölcstan. Középfokú iskolák számára. Bp. 1912. Szent István Társulat. VIII, 151 old. – 2. átdolgozott kiadás: 1915. VI, 116, 29 old., majd 1941-ig összesen 13 kiadás és a 13-at 1943-ban, 1944-ben, 1946-ban és 1947-ben újra nyomják.

• filozófiai tankönyvek:

A bölcselet elemei Szent Tamás alapján. Bp. 1927. Szent István Társulat. 283 old. – 2. bővített és átdolgozott kiadás: 1940. VIII, 584 old. , majd 1944-ben és 1948-ban újabb két kiadás.

Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Magyarul és latinul. Vál., bev., ford. és magy. Schütz Antal. Bp. 1943. Szent István Társulat. VIII, 479 old. ; még ugyanebben az évben két újabb kiadás.

Főbb elméletek az értelmi ismeretek eredetéről. Bölcselettörténeti kritikai tanulmány. Különlenyomat a Bölcseleti Folyóirat 1902-i és 1903-i évfolyamaiból. Bp. 1903. Athenaeum, 322 old.

• teológai tankönyvek:

Dogmatika. A katholikus hitigazságok rendszere. Főiskolai és magánhasználatra. Bp. 1923. Szent István Társulat. I. köt. XI, 528 old., II. köt. VIII, 577 old. – 2. bővített kiadás: 1937. I. köt. XX, 651 old., II. köt. 736 old.; 3. kiadás 1944-ben és az első kötet 1947-ben.

Summarium Theologiae Dogmaticae et Fundamentalis. Bp. 1923. Soc. S. Stephani. VIII, 346 old. – 2. átdolgozott és bővített kiadás 1935; 3. kiadás 1936.

NYILVÁNOS EGYETEMI ELŐADÁSOK:

Az egyetemi katolikus ifjúsági egyesületek felkérésére, a Hittudományi Kar megbízásából Schütz 1930-tól hat éven át minden évben tartott egy olyan tíz előadásból álló sorozatot, amelyet az egyetem a többi karok hallgatói számára is meghirdetett. Ezek az előadások aztán a Szent István Társulatnál könyv formájában is megjelentek. Az alábbi előadások mind hozzáférhetőek az interneten a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban.

Krisztus. Tíz előadás valamennyi kar hallgatóinak. Bp. 1932. Szent István Társulat, 270 old.; 1940-ben és 1944-ben 2. és 3. kiadás.

A házasság. Tíz előadás. Bp. 1933. Szent István Társulat, 223 old.; 1940-ben és 1943-ban 2. és 3. kiadás, valamint 4. kiadás é.n.

Isten a történelemben. Tíz előadás. Bp. 1934. Szent István Társulat, 320 old.; 1943-ig összesen 5 kiadás.

• Összefoglaló ismertetés .

Az örökkévalóság. Tíz előadás. Bp. 1936. Szent István Társulat, 336 old. ; 2. kiad. 1937.

Eucharisztia. Az Oltáriszentség a hit és az ész világánál. Bp. 1938. Szent István Társulat, 358 old. ; 2. kiad. 1943.

ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK:

Az Ige szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok, előadások, beszédek. Bp. 1928. Hungária ny. VIII, 642 old.

Eszmék és eszmények. Összegyűjtött dolgozatok, előadások, beszédek. Bp. 1933. Stephanaeum, 230 old.

Őrség. Korkérdések és tájékozódások. Bp. 1936. Szent István Társulat, 314 old.

Magyar életerő. (Korszerű magyar könyvek c. sorozat 1. szám) Bp. 1939. Korda ny. 153 old.

Titkok tudománya. Korszerű hittudományos dolgozatok. Bp. 1940. Szent István Társulat, IV, 349 old.

Több mint 250 tételes részletes bibliográfia található: Deum Docuit. Schütz Antal, a hittudós. Bp. 1982. Szent István Társulat, 107-129 old.

Anyámmal összenőve - introjekció 1.

Anna idős édesanyja nagyjából a korának megfelelő állapotban van. Ő azonban olyan intenzíven aggódik érte, mintha mindig éppen élet és halál között lebegne. Egyfolytában rá gondol, naponta többször felhívja, érdeklődik a vérnyomása aktuális állásáról, ha a legkisebb front van,  pánikba kerül, hogy baja lesz.

Beszélgetéseinkből hamar kiderül, hogy Annát az anyja soha nem szerette, mindig elutasította, sőt sok jel utal arra, hogy határozottan gyűlöli. Látványosan nem törődik vele, de ez még mindig a jobbik eset, mert amikor bármilyen lépést tesz a lánya irányában, azzal mindig – sokszor komoly – bajt okoz.

Vajon miért aggódik mégis Anna ennyire az anyjáért? Önzetlen szeretetből? A „rosszat jóval viszonozni” elvén? Hozzá hasonló helyzetben sokan indokolják ilyen nemes okokkal viselkedésüket. A valóság azonban jóval prózaibb.

A pszichoanalitikusok elhárító mechanizmusok néven foglalják össze azokat a technikákat, amelyek segítségével az emberek megpróbálnak kimenekülni az elviselhetetlenül nehéz valóságból. Ezek egyike az introjekció, amellyel Anna is él.

Az édesanyja testi állapotával való állandó foglalkozással, az érte való folyamatos aggódással belsőleg összekapcsolja magát vele, állandóan jelenvalóvá teszi őt a maga számára, s ez azt a megnyugtató érzést alakítja ki benne, hogy az édesanyja mindig vele van. Ezzel érzés-szinten áthidalja azt a szakadékot, amely ténylegesen  van közöttük.

Attól, hogy Anna előállítja magában ezt az érzést, az anyja természetesen egyáltalán nincs vele, változatlanul ugyanúgy elutasítja és bántja, mint gyerekkorában. Az elhárító mechanizmus segítségével azonban Anna ki tudja ezt szorítani a tudatából. Mindazonáltal az elutasítottság  miatti szorongás nem szűnik meg, hanem különféle egyéb tünetekben jelenik meg: az ő esetében általános szorongásban, depresszív állapotokban, pánikrohamokban, közlekedési fóbiában.

Ezekből nem lehet elhatározással, jó szándékkal, pozitív gondolatok erőltetésével kijönni, hanem csak akkor szabadul meg tőlük az ember, ha a terápiában sikerül feltárni a mögöttük lévő, tudattalanba leszorított érzéseket, és megtanulja úgy elfogadni magát, hogy már el tudja viselni még a fontos, közeli személyek elutasítását is.

Hogyan ismerhető fel a bántalmazó férfi?

Két rövid, alapvető információkat tartalmazó, jól érthető anyag:

De hiszen azt mondja, hogy szeret!” – Hogyan ismerhető fel a bántalmazó férfi? 

Korai figyelmeztető jelek

Elkezdetem tapasztalni, hogy Isten mennyire jelen van az életemben

 Nekem terápia nagyon sok mindenben segített, de két fő terület az, ami köré össze tudnám ezt gyűjteni. 

Az első az Istennel való kapcsolatom. Gyermekkorom óta az Atyát úgy képzeltem el, mint szerintem sokan, hogy azt nézi hol hibázom, számolgatja a bukásaimat, szóval igazából féltem is Tőle. Nem értettem miért nem tudom szeretni, hiszen Ő minden jó forrása, miért nem tudok így tekinteni Rá. 

Egészen addig, míg nem kezdtem el veled a terápiát. Addig mindig magamban kerestem a hibát, de rávilágítottál arra, hogy egy gyermek Istennel való kapcsolatának alapja a szüleivel való kapcsolata. És rájöttem, hogy mivel nekem a szüleimmel egyáltalán nem olyan a kapcsolatom, amiből felépülhetne az Istennel való jó kapcsolat, valójában teljes mértékben nem is én vagyok a hibás.  

Elkezdetem tapasztalni, hogy Isten mennyire jelen van az életemben, apró kis csodák, amik mind ezt bizonyították. Így teljesen másképp tudtam már Istenhez fordulni, megváltozott az addig igencsak rideg, távoli Isten-kapcsolatom. Megértettem mennyire fontos az imádság, hogy bármilyen apró kéréssel fordulhatunk az Atyához, nem kell szégyellnünk semmit Előtte. De ez valójában mind a mi akaratunkon múlik. És ha mi egy apró lépést tudunk Feléje tenni, Ő milyen szeretettel fordul felénk. 

A másik az édesanyámhoz fűződő kapcsolat. A szüleim rossz házassága és az édesanyám erre kialakított "stratégiája" miatt komoly lelki sérülésekkel váltam felnőtté, mint ahogy a testvéreim is. De én ezt egészen addig, míg veled nem beszéltünk erről, teljesen másképp fogtam fel. Valójában édesanyámat áldozatnak tartottam, aki a gyerekeiért feláldozta az életét, és milyen borzalmas élete van az apu mellett. Ebben persze van igazság. 

De azt nem láttam, hogy milyen hibákat követett el a gyermekeivel szemben. Mikor lehullott a szemem elől a fátyol, nagyon nehéz volt ezzel szembesülni. De lassan, ahogy jártam a terápiára és figyeltem az otthoni dolgokat, észre kellett vennem ezeket a súlyos hibákat.

Skype-on való beszélgetés nekem nagyon hasznos volt. Először kicsit tartottam attól, hogy ha nem személyesen tudunk beszélgetni, akkor hogy fog ez működni, sikerül-e úgy a beszélgetés, mintha elutaznék hozzád és nagyon örültem, hogy pozitívan kellett csalódnom. Sokat számított, hogy kamerán láttuk egymást. Előtte én sosem beszéltem skype-on, de ez a tapasztalat megváltoztatta a hozzáállásomat. Én úgy tapasztaltam, hogy skype-on is meg lehet ugyanúgy kapni a segítséget, mintha személyesen beszélgetnénk.

Segített abban, hogy kicsit hátrébb lépjek

Néhány évvel ezelőtt a testem olyan tüneteket produkált, amelyekről aztán kiderült, hogy lelki eredetűek. A korábbi évek túlfeszített tempója, az át nem gondolt, lelkileg szellemileg kellően fel nem dolgozott történések, az érzelmek elnyomása, azok tudomásul nem vétele meghozták az eredményüket. A háziorvos tanácsára kezdtem pszichológust keresni. Ő bár felírt nyugtatót, hogy legalább aludni tudjak, javasolta, hogy kérjem mindenképp szakember segítségét. Magam is időszerűnek gondoltam ezt a lépést, tekintve, hogy magam életével kapcsolatban olyan érzésem volt, mintha egy kátyúkkal teli úton haladnék, gödör itt, lyuk ott… 

Úgy éreztem az egyik ilyen „lyuk” a hitem körül tátongott, de a magánéletem sem volt rendben, a munkámban sem találtam értelmet. Azt tudtam, hogy olyan szakembert szeretnék akivel lehet a hitről és vallásról is értekezni. Pontosan nem emlékszem már, hogy találtam Kata honlapjára, azt hiszem, Pál Feri előadásáról készült írása vezetett a blogra. Megörültem, hogy az írás szerzője pszichológus, és ráadásul hívő! Tárcsáztam hát, és megbeszéltük a találkozás időpontját…. 

Az első pár alkalommal Kata az általam vitt családi fényképeket alaposan szemügyre vette. Nekem nagyon tetszett, hogy a mesélésen túl az arcokra is kíváncsi….honnan jövök, kik a szülők, rokonok, felmenők, barátok. Kata segített abban, hogy kicsit hátrébb lépjek, és innen nézzek rá a saját életemre, figyeljek a belső hangokra, vegyem figyelembe az érzéseimet, szelektáljak, hogy melyek a jó, melyek a kevésbé helyes indíttatások. Az egyik legfontosabb eredménye a segítő beszélgetéseknek, hogy „tágultak a keretek”, sikerült elengedni bizonyos korlátokat, amelyek korábban gátoltak, és a származási családom viselkedéséből is adódtak. 

A hittel, a vallással vagy inkább a „hívő léttel” kapcsolatban pedig Kata igen lényeglátóan, világosan, megalkuvásokat nem tűrő módon fogalmaz, ami számomra megnyugtató de ugyanakkor bizalmat is jelentő. Amit Nála akkor ott elkezdtem, csak valaminek az eleje volt…most is vannak kátyúk, gödrök, lyukak az úton….csak most már foltozom őket, kerülgetem amelyiket lehet, vagy pedig próbálok kikapaszkodni abból, amelyiket nem lehet sem átlépni sem kerülni. Hálás köszönet a segítségért és a segítésért!:))

Miért teszi ezt a párom? - Mark Gungor előadásai

Többek között az a jó a pszichológusságban, hogy az embernek sokszor nagyon jó anyagokat, könyveket, cikkeket ajánlanak azok, akikkel beszélget. Szeretném most én is továbbajánlani a legújabbat, Mark Gungor amerikai házassági tanácsadó zseniális (nagyon okos és az ember megszakad a nevetéstől) előadásait a férfi-női kapcsolatról, házasságról. Mindegyik videó magyar nyelvű szöveggel vagy szinkronnal rendelkezik - köszönet érte.

A férfi agy és a női agy

Hogyan maradjunk házasok

Hogyan vegyed rá a férjed, hogy azt tegye, amit kérsz

Miért teszi ezt a párom

Első számúkulcs a hihetetlen szexhez ..

Első számú kulcs a hihetetlen szexhez 2.

Akarom ... nem akarom ... mégis

"Akarom szeretni a feleségemet ... de hát nem megy." "Nem akarok haragudni ... de hát mégis haragszom."

Hát igen. Elméletileg akarom szeretni a feleségemet, de gyakorlatilag semmit nem akarok abból, amit azért kéne tennem, hogy tényleg szeressem őt. Viszont egy csomó olyan dolgot akarok, ami összeegyeztethetetlen az iránta való szeretettel. A haragot magát nem akarom, de  ragaszkodom azokhoz a dolgokhoz, amelyek a haragot okozzák. 

Nem kell, hogy a szeretetlenséget vagy a haragot közvetlenül akarjam. Ha olyan dolgokba egyezek bele, ha olyan dolgokat akarok, amelyek következménye a szeretetlenség vagy a harag, akkor szükségszerűen szeretetlenséget és haragot fogok érezni.

Ha az ember tényleg meg akar szabadulni a szeretetlenségétől, haragjától (vagy bármilyen negatív érzésétől), akkor meg kell keresni, hogy minek a következménye, s az okot kell megszüntetni. Akkor azt a az akarást, vágyódást, ellenkezést, ragaszkodást és a többit kell megváltoztatnom, amelyek következtében szeretetlen vagyok vagy haragszom.

Ez sokszor nagyon komoly erőfeszítést igényel. De ha valaki ezt nem teszi meg, akkor annak a szövegnek, hogy "akarom a jót, de...", "nem akarom a rosszat, de...", nincs más olvasata, minthogy "nem akarok felelősséget vállalni magamért".

Isten jelenlétének gyakorlata

"Nem azt kérem, hogy gondolkodjatok Rajta, sem hogy sok gondolatotok legyen, vagy nagy és fennkölt megfontolásokra késztessétek értelmeteket. Nem kérek többet, csak hogy tekintsetek Rá . Hiszen ki akadályoz meg abban, hogy lelki szemeiteket Rá emeljétek – még ha csak időről időre is, ha nem vagytok képesek többre? Ha egyszer képesek vagytok igen csúnya és visszataszító dolgokra gondolni, miért nem tudtok rágondolni a legszebbre, amit csak el lehet képzelni? Ha nem tetszene, engedélyezem, hogy többet ne gondoljatok Rá. Hiszen Jegyesetek soha nem fordítja el szemét rólatok, és ezer rút és utálatos dolgot viselt el, amit Ellene elkövettetek, de még ez sem volt elég Neki, hogy ne nézzen többé rátok. És nektek soknak tűnik, hogy lelki szemeiteket a külső dolgokról elfordítva néha Rá pillantsatok? Nézzétek, hogy nem vár semmi másra – ahogy a menyasszonynak mondja –, csak hogy rátekintsetek; s amint kívánjátok, mindjárt megtaláljátok Őt. Annyira nagyra becsüli, hogy újra meg újra Reá nézzetek, hogy minden erőfeszítést megtesz érte."

(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. 42. fejezet, 3. bekezdés)

Teréz itt és a következő bekezdésekben1 Isten jelenlétének a gyakorlatát írja le, amely nem csak a szerzetesek számára ajánlott, hanem minden komolyabban vett keresztény életnek is az egyik alapja.  Mint ahogy Teréz írja is, ez nem azt jelenti, hogy gondoljunk mindenféle okosakat Istenről. Ez nem is fantáziagyakorlat. Azt jelenti, hogy újra és újra tudatosítsuk magunkban Isten szerető jelenlétét, s  megnyílva efelé az egész életünket erre a szerető jelenlétre alapozva, Vele való állandó kommunikációban éljük. 

Ez praktikusan azt jelenti, hogy az ember egész nap újra és újra tudatosítja magában, hogy nincs egyedül, hogy Isten szeretőleg mindig vele van,  hogy Ő mindig az ember felé van fordulva, figyel rá, mindig melegséggel van az ember irányában, mindig elérhető az ember számára, az ember mindig számíthat a segítségére.   

Az hogy mindig velem van valaki, aki nagyon-nagyon  szeret engem, biztonságot ad és arra indítja az embert, hogy szóljon2 ehhez a Szerető Személyhez, hogy kifejezze Isten felé a szeretete miatti örömét. S hogy minden bajban, gondban, nehézségben azonnal Isten felé forduljon, kérje a segítségét, s hogy minden rosszhoz úgy álljon az ember, hogy abban nincs egyedül, hanem Isten szeretőleg és támogatólag vele van. 

1. Még dolgozunk a fordításon, nem tudok oldalszámot adni. A könyv remélhetőleg karácsonyra megjelenik a Jel Kiadónál.

2. Az ember és Isten közötti párbeszéd jelentőségéről a lelki életben lásd:    Reginald Garrigou-Lagrange, The Three Age of Interior Life. II. Interior Conversation with God. - http://www.christianperfection.info/tta6.php#bk2

Az aktív cserbenhagyás

Bizonyos családokban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek. Más családokra nem az aktív bántalmazás, hanem az "aktív cserbenhagyás" a jellemző.

Ezt a listát nemrég kaptam valakitől. A szülei hozzá való viszonyát szedi össze.

- Vádolnak.

- Sehogy se lehet nekik megfelelni.

- Lehetetlen elvárásaik vannak; futtatnak.

- Nem értékelik a küzdelmemet.

- Nem érzékenyek rám. 

- Nem éreznek együtt a fájdalmammal. 

- Nem veszik észre az igényeimet és nincsenek tekintettel rájuk.

- Nem örülnek nekem.

- Nem tudom őket elérni (érzelmileg).

- Kiszolgáltatnak a rossznak.

- Cserbenhagynak, egyedül hagynak a rosszal.

- Elutasítanak vagy elutasítással fenyegetnek, ha rossz vagyok (ha nem felelek meg az  elvárásaiknak, ha ellenérzéseim vannak velük szemben, ha nem ismerem el a jóságukat).

- Elvárják, hogy ismerjem el a jóságukat, viszonyuljak hozzájuk úgy, miközben a fenti rosszak miatt ehhez erőszakot kell tennem magamon.

- Olyan dolgok jönnek tőlük, amiket egyértelműen rossznak tapasztalok, de mivel én kicsi vagyok, nem láthatom be, hogy a távoli jövőm szempontjából azok a rosszak valójában miért jók. Így ezeket jónak kell elfogadnom. Ez az elvárásuk.

- Erőtlenek, hogy a bajban megvédjenek, vagy nem is akarnak megvédeni. Vagy annak az oldalán állnak, aki bánt engem (nem mellettem.

A lista tipikus. Ezekben a családokban nincs mindennapos ordibálás, veszekedés, tettlegesség. Itt nem cselekedettel követik el a rosszat, hanem mulasztással. Ezek a szülők vagy férjek, feleségek nem gonosztevők, nem akarnak rosszat a gyereküknek, férjüknek, feleségüknek. Csak a saját bajuk fontosabb nekik mint a másiké, csak esetről esetre a könnyebbik megoldást választják, kényelmesebb  nem látni a rosszat, könnyebb kerülni a konfliktust, nem belegondolni, nem utánamenni, nem vállalni a felelősséget. 

 

Nem akarnak semmi rosszat, egyetlen lépésben sem csinálnak látványos rosszat. Ez a lista mégis a valóságot mutatja: a sok mulasztás ugyanolyan súlyosan pusztítóvá válik, mint másutt az aktív bántalmazás.  

A problémáim valós okaira kaptam választ

"Kedves Kata! 

Az a gondom, hogy részletes pontokra nem tudok utalni, inkább az a meglátásom, hogy a problémáim valós okaira, illetve azok elhelyezésére kaptam Öntől választ. Sok olyan dolog a felszínre bukkant a a múltamból, illetve a rokonaimról, amit sajnos akkor még nem láttam és nem értékeltem eléggé. Való igaz pedig, hogy a jelen és a jövő dolgait determinálják. Szerintem a dolgok illetve az emberek látványos megnyilvánulásai, szándékaik mögé lehet látni ebben a megközelítésben - ez az ami nagy segítség.

Köszönettel ..."

ha most kellene meghalnom

Pár napja, amikor megint elkezdődött a vesegyulladás, éjjel felébredtem és arra gondoltam, mi lenne, ha most kellene meghalnom.

Abban a pillanatban világosan láttam, hogy ezt most azért lenne nehéz megtennem, mert vannak dolgok, amelyeket nehéz lenne elengednem.

Az ember azt hinné, hogy a különösen szeretett embereket vagy dolgokat lenne nehéz elengedni. De amikor arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban itt kellene hagyni mindent, akkor ezekkel kapcsolatban békét éreztem. Ezeket könnyedén rábíztam Istenre.

Azokat a dolgokat volt nehéz elengednem, amiket még nem oldottam meg, meg csináltam meg, amiket valamiért  feltétlenül akarnék és így még nem adtam át Istennek. Ezek az én falaim Vele szemben.

Vannak emberek, akik nagyon szűk világban élnek és így nagyon nyilvánvalóak a ragaszkodásaik. Mások világa, kultúrája, személyisége tágasabb. De ez igazából mindegy. Nem az az érdekes, hogy egy pár centivel errébb vagy arrébb vannak a falak, hanem hogy vannak.

Ahogy Keresztes Szent János1 mondja, mindegy hogy egy madarat vastag vagy vékony zsinórral kötünk meg. Vékony zsinórral megkötve sem tud elszállni.


1. Keresztes Szent János: A Kármelhegy útja. Győri Kármelita Rendház 1995. 97-98. 

Segített az életünkben történt rosszat összefüggéseiben látni

"Nagy bajban voltunk, a házasságunk válságba jutott. A honlapon olvasottak alapján nagy bizalommal jöttem ide. Az, hogy kibeszélhettem magam, elmondhattam mindazt, ami foglalkoztat, illetve gondot okoz, s türelmes és figyelmes meghallgatásra találtam, nagy megkönnyebbülést jelentett nekem, nagyon jó érzéssel töltött el, és megerősítette bizalmamat.

Kata minden alkalommal rámutatott valami lényeges dologra az életünkkel, a problémánkkal kapcsolatban, amit nem tudatosítottam vagy szempontra, amiről el kellene gondolkodni, és ez mindig előbbre lendített, segített tisztán látni; jó tanácsokat adott, mit tegyünk, hogyan viszonyuljunk egy adott helyzethez, hogyan küzdjünk meg a konkrét problémával.A személyes tapasztalatai, az életéből vett példák biztatást jelentettek számomra.

A beszélgetések, amelyek a szeretetteljes megértés és teljes elfogadás légkörében zajlottak, segítettek abban, hogy tovább lépjek, jobban megértsem, reálisabban lássam a múltamat, a családomat, a társamat és önmagamat, amin lehet - magammal kapcsolatban és a viszonyulásaimon - változtassak, amin pedig nem lehet változtatni, azt elfogadjam. 

Segített az életünkben történt rosszat összefüggéseiben látni, illetve feldolgozni. 

Mindezeken túl nagyot sokat jelentettek nekem a (leveleimre adott) megerősítő visszajelzései, amik rendkívül gyógyítóan hatottak rám. 

Blogjának többszöri újraolvasása (a lelki sérülések gyógyulásáról, meg az esetleírások) nekem személy szerint a beszélgetések mellett szintén reményt, megerősítést, biztatást jelentett. 

Egészében véve a jó irányába segített bennünket, lelki olvasmányt, szakkönyvet is ajánlva, amikor szükséges volt. Végül, de nem utolsósorban Kata személyes példája és az imái révén megtapasztalt kegyelem volt az, ami sokat segített az előbbre jutásomban, a lelki fejlődésemben és a házasságunk megújulásában. Ez az év különlegesen szép időszakként marad meg emlékeimben, azóta "jól érzem magam a bőrömben", mondhatom, hogy boldog vagyok. 

Szeretettel ..."

A megbocsátás lépései

A megbocsátás első lépése a bántalom, a sérelem megnevezése. 

Ezután következik a második, a bántalmazó szempontjainak megértése, ha lehetséges, enyhítő körülmények keresése. 

Majd a harmadik: az ember fölülemelkedik a történteken, elengedi a másik adósságát.

A sérelem megnevezése, különösen súlyos sérelmeké, közeli embereknél, nem is olyan egyszerű. Ha ugyanis a bántalmat  a tényleges súlyán nevezzük meg, az többnyire megkérdőjelezi az addig beállt kapcsolatot. 

Sokszor látom pácienseknél: ahelyett, hogy megneveznék az őket ért sérelmet, azonnal elkezdenek mentségeket keresni, s ilyen módon képtelenek a sérelmüket a valós súlyának megfelelően látni. Ennek azonban az a következménye, hogy nem is tudnak megbocsátani. Folyamatosan mentegetik a bántalmazóikat, többnyire a szüleiket, és folyamatosan haragszanak rájuk. 

Nem mindegy, hogy valaki öt vagy ötmillió forinttal tartozik nekünk. Ha az első és a második lépést, a sérelem megnevezését és a mentségek keresését összecsúsztatjuk, annak az lesz az eredménye, hogy az ötmillió forintos tartozást öt forintosnak tekintjük. S ennek megfelelően öt forintot engedünk el. A haragot különféle elhárítómechanizmusokkal el lehet tüntetni a tudatunkból, de a romboló hatása attól még megmarad. Az csak akkor szűnik meg, ha ténylegesen megbocsátottunk. 

És végül sokszor ha az ember minden mentő körülményt figyelembe vett, akkor is még  mindig iszonyatosan súlyos a bűn, amit meg kell bocsátani. A megbocsátás nehezebbik része valójában itt kezdődik. 

Először is, akarni kell megbocsátani. 

Mivel a meg nem bocsátás mindig pszichés zavarokhoz vezet, és megsokszorozza a szenvedést, mindig racionálisabb megbocsátani. A terápiák során ezt lépésről lépésre pontosan fel lehet deríteni, a páciensek maguk is teljesen konkrétan és világosan látják az összefüggést meg nem bocsátásuk és tüneteik között, egyértelmű számukra, hogy csak akkor szabadulnak meg a tüneteiktől, ha megbocsátanak. Mégis, vannak, akik úgy döntenek, hogy ők nem akarnak megbocsátani.

Mások eldöntik, hogy megbocsátanak. Sokan azt gondolják, hogy ezzel meg is történt a megbocsátás. De ez sajnos nincs így. Ezzel a döntéssel csak elindul az ember azon a hosszú úton, amelynek során eljuthat oda, hogy tényleg felülemelkedik a rosszon, tényleg elengedi a tartozást.

Ezt az utat az ember nem tudja a maga erejéből végigjárni. Ha a saját erőnkből akarjuk megtenni és elutasítjuk Isten segítségét, akkor soha nem jutunk el az út végére. De ha elfogadjuk, akkor lehetünk akármilyen gyengék és nyomorultak, Ő végigvisz minket. Nem a mi erőnkből csináljuk végig, hanem az övéből.

Gondviselés nélkül már az első lépés sem nagyon tehető meg.

Mert ha nem létezik egy gondviselő, igazságos, szerető és mindenható Isten, akkor a bűnre nincs jó válasz. Ha elengedem a bűnt és úgy tekintem, hogy mintha semmi nem történt volna, akkor sérül az igazságosság. És ez egyáltalán nem egy kizárólag távoli, elméleti probléma. Ha feladjuk az igazságot, mint feltétlen követelményt, akkor gyakorlatilag szükségszerűen oda jutunk, hogy nincs hivatkozási alap, nincs más mint a puszta erőszak. Viszont ha nem adom fel az igazság igényét, akkor bosszút kell álljak, s ezzel tovább fokozom a rosszat.

De ha van gondviselés, akkor Istenre bízhatom az ítéletet, ahogy ezt Ő maga is kifejezetten újra és újra kéri tőlünk: "Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én  megfizetek, ezt mondja az Úr.  /3 Móz. 19,18., Mát. 5,39., 5 Móz. 32,35. /" (Róm 12,19) Ez esetben a megoldhatatlan csiki-csuki megoldása helyett az a feladatom, hogy rábízzam a bántalmazó megítélését, az igazság helyreállítását. Biztos, hogy Ő minden szempontot lát, és sem az igazságot, sem a szeretetet nem fogja feladni.

Ez sem olyan könnyű. Nem elég egyszer eldönteni, hanem újra és újra minden olyan kísértést vissza kell utasítani, amikor vissza szeretném venni ezt, amikor rosszat kívánok a másiknak, amikor attól félek, hogy az én igazságom elsikkad. Ez nagyon kemény harc, hónapokig, évekig eltarthat, nagyon sok keserűséggel,  fájdalommal járhat. Rendkívül fontos, hogy az ember végigharcolja, ne akarjon kimenekülni a rossz érzésekből, a fájdalomból. Addig tart, amíg Isten jónak látja. Az embernek annyi dolga van, hogy Isten segítségével visszautasítsa a kísértéseket, újra és újra rábízza az igazságtételt, és Ő belé helyezze a bizalmát.

Ezzel párhuzamosan zajlik a megbocsátás felszabadító része, hogy az ember fölülemelkedik a történteken. Ennek az a lényege, hogy az ember eljut egy olyan belső biztonságra ahonnét már keserűség nélkül, kívülről, fölülről tudja nézni a történteket.

Ez a biztonság többféle módon is megszerezhető.

Az egyik nagyon fontos eszköz a mélyebb önismeret. Ahogy az ember megpróbálja feldolgozni a történteket,  felszinre kerülhetnek olyan sérülései, amelyeknek nem volt tudatában, így ezek már nem rombolják az életét, érettebb, jobb válaszokat tud a problémáira adni, mint addig.

Sokszor megtörténik, hogy a bajban - akár olyanoktól is, akikre nem is számított - segítséget, támogatást kap, vagy valakit, aki méltón szereti őt,  olyan lehetőségeket, ahol kibontakoztatja a képességeit.

Sokszor ezekben is látszik Isten jelenléte. Terapeutaként gyakran teljesen egyértelmű, hogy az a megerősödés, az a mélyebb megértés, amit a páciensnél tapasztalunk, nem egyszerűen az közös munkánk eredménye, hanem Isten ajándéka. Nem ritkán a külső segítségekben is nyilvánvaló Isten jelenléte, hogy nem egyszerűen csak megsegít minket, hanem azt is a tudtunkra akarja adni, hogy ne féljünk, velünk van.

Mégis talán az a legfantasztikusabb része az Ő segítségének, ahogy - ha átadjuk neki magunkat, ha a kezébe tesszük a problémáinkat - akkor is, ha semmilyen emberi segítséget nem kapunk, ha a körülményeink semmit sem javulnak, közvetlenül, természetfeletti módon belülről megépít minket. Néha megmutat ebből valamit, de általában a folyamatnak nem szoktunk a tudatában lenni, csak a végeredményt vesszük utólag észre:  a keserűséget, a haragot, a szégyent, a szorongást felváltja valami belső béke, biztonság, öröm.

Határok 2.

Az előző posztban olyan emberekről volt szó, akiket az anyjuk gyerekkorukban bántalmazott és ezért felnőttként - akármilyen nagyszerűek is -  kicsiknek és tehetetleneknek érzik magukat. Ez esetükben nem egyszerűen a múlt továbbélése a jelenben, hanem az anyjukkal szemben felnőttként is tényleges mindennapi tapasztalatuk a tehetetlenség és kiszolgáltatottság (ami aztán nagy mértékben megerősíti a gyerekkorban kialakított modellt).

Ezek az anyák csak akkor elégedettek, ha a gyereküket (felnőttként is) tiporhatják és bántalmazhatják. Ezt a bántást mindig szeretetnek állítják be. Az egyik páciensem soha életében semmi mást nem kapott az anyjától csak szidást. Az anyja a saját értelmezése szerint így fejezte ki a gondoskodását, azaz a szeretetét iránta. Ha a gyerekek tiltakoznának a bántás ellen, azt az ő nagy szeretetükkel szembeni szeretetlenségnek, hálátlanságnak, rosszaságnak állítják be és ennek megfelelően látványos büntetéssel reagálnak rá, megsértődnek,  panaszkodnak, retorziókat vezetnek be. 

Ezeknek az anyáknak tehát az a "szeretet-üzenetük" a gyerekük felé, hogy "csak akkor szeretlek, ha bánthatlak". Ezekben a kapcsolatokban általában nem a fizikai, hanem a verbális bántalmazás a gyakoribb, ami mellé mindig társul a gyerek szempontjainak, személyiségének, érdekeinek semmibevétele, és sokszor direkt károsítása.

 A gyerekek (még felnőttként is) szeretnék, ha az anyjuk szeretné őket, ezért hogy megszerezzék a szeretetét, megengedik, hogy bántsa őket. A bántás természetesen rombolja őket, amitől gyengének és az anyjuk szeretetére még inkább rászorulónak érzik magukat. Ettől ő még jobban tudja bántani őket és így tovább ... amíg csak ki nem lépnek ebből az ördögi körből.

A körből való kilépéshez az kell, hogy az ember ki tudja mondani, hogy ez nem szeretet. Hogy a szeretetbe sok minden beleférhet, de az az igény, hogy bántsanak, az nem.

Ez egy kívülállónak nyilvánvaló. Ezekben a családokban azonban azonban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek. S aki ezt nem fogadja el, azt az anya teljes érzelmi elutasítással fenyegeti. A körből való kilépéshez szembe kell nézni ezzel a fenyegetéssel is. Ez sokszor hosszabb terápiás munkát igényel. 

Amikor azonban eljutunk ide, akkor a páciensek már felismerik és vissza tudják utasítani a szeretetlenséget. Ki tudják mondani, hogy a bántás nem szeretet és ha valaki a "szeretete" feltételéül ezt szabja, akkor erre a "szeretetkapcsolatra" nekik nincs szükségük. Amikor valaki eljut ide, akkor már tovább nem zsarolható, akkor már gond nélkül meg tudja húzni a határokat, az anyáik zsarolásra épülő hatalma egyszerűen szertefoszlik.

Határok 1.

Burkus kutyánk még az újfundlandiak között is extrém méretű volt, mellmagasságig ért a feje. Anno az egész országot "áttúrtam", hogy találjak egy ilyen kivételesen nagy példányt. Végül egy vidéki kisvárosban leltem rá, ahol az úgynevezett tenyésztők sertés és marhatartásról tértek át a kutyára, mint haszonállatra. A tenyészkutyákat a disznóólakban tartották, a kiskutyákat (mikor én ott voltam 15-20-at) pedig az anyjuktól elszakítva marhaistállóban egy nagy halom szalmában. Burkus ennek megfelelően, akármilyen naggyá is nőtt, egész életében védtelen, veszélyeztetett kiskutyának érezte magát.

Érzelmileg labilis férfiak, akik szeretnének elbújni a világ elől, gyakran választanak hideg, kemény, szeretetlen nőket feleségnek, mert az elhárítás miatt nem látnak át a szeretetlenségen és a keménységet erőnek hiszik. Aztán keservesen meg kell tapasztalják a valóságot, mert miután feleségül vetették magukat, ezek a nők egész életen át bosszulják a férfi gyengeségét. S azokat a gyerekeiket, akik jó kapcsolatot alakítanak ki a szeretetvágyukra szeretettel reagáló apjukkal és nem állnak az anyjuk mellé a gyűlölködésben, ugyanúgy tiporják és bántalmazzák, mint a férjüket.

Ezeknek a gyerekeknek az az alapélményük, hogy védtelenek és kiszolgáltatottak a rossznak. Úgysem tehetnek semmit. S mivel a családi viszonyaink alapján modellezzük a világot, ez az érzésük felnőttként is megmarad. Okos, hatékony, összeszedett emberek meg sem próbálják megvédeni magukat, hiszen az a világ rendje, hogy ők úgysem tehetnek semmit.

Mindig nagyon szép pillanata a terápiának, amikor ezt felismerjük. Amikor ezek az emberek megértik, hogy ők már felnőttek és meg tudják védeni magukat. Amikor elkezdik meghúzni a határokat és a hatalmas, szörnyeteg, legyőzhetetlen anyjukról kiderül, hogy csak egy közönséges házisárkány. 

Ideje van ...

"Mindennek rendelt ideje van ... Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. " (Préd 3, 4)

Nemrég az egyik terápiás órán Ferenc arról panaszkodott, hogy valahogy meghidegedett a viszonya a felesége iránt. De hát az érzések hullámoznak, hagyjuk is, mondta. Szerintem ne hagyjuk, mondtam. Az érzések változásának mindig konkrét oka van, próbáljuk megérteni, mi történt. 

Gyorsan kiderítettük, hogy a régen várt költözésük megmozgatott egy sor régi sérülést benne is és a feleségében is. Egy helyzetben, amikor örömöt várt, egy csomó fájdalom és rossz érte. Ő szeretett volna örülni, ezért ezeket a rossz érzéseket elfojtotta, amelyek azonban természetesen kerülő úton felszínre kerültek és a felesége számára teljesen érthetetlen bántásként jelentek meg, aki egyre mélyebbre taszítva érezve magát, még jobban bántotta őt. Rákerültek egy olyan lejtőre, hogy egyre sértettebbek és egyre bántóbbak lettek egymással. 

Nyilvánvalóvá vált, ha a továbbra is azon igyekszik, hogy fenntartsa a semmi baj, minden rendben érzését, akkor egyre mélyebbre fognak kerülni. Ha azonban elfogadja, hogy most igenis baj van -  most a várt öröm helyett nehézségek jönnek, mert most ahelyett, hogy közösen örülnének, neki kell kihúzni a feleségét abból a gödörből, ahová a régi sérülések újbóli felszakadásával került, ráadásul úgy, hogy a felesége pont ezek miatt a sérülések miatt bántja őt, s ez most nagyon nehéz lesz és nem tudni pontosan meddig tart -, akkor most lehetőségük van arra, hogy elérjenek egy olyan bizalomra, megbocsátásra és érettségre, amit anélkül, hogy ezt végigharcolnák, nem érhetnének el soha.

Ferenc példája nagyon jól mutatja, mennyire fontos, hogy ne akarjunk mindig örülni és jól érezni magunkat, hanem ismerjük fel, hogy most nem a nevetésnek és a szökdelésnek, hanem a sírásnak és jajgatásnak az ideje van. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egyre mélyebbre kerülünk a rosszba, ugyanis a rosszból való kijövésnek az az első lépése,  hogy elfogadjuk, Isten most megengedett valami rosszat az életünkben és most az dolgunk, hogy helytálljunk. 

Ez természetesen mindig nehéz. Külön megnehezíti a kultúránk, amelyik azt sugallja, hogy a jó, a megelégedettség, az öröm az a jussunk, ami mindig jár nekünk. Így aztán általában hosszú időt töltünk tagadással, méltatlankodással, csapkodással, és egyre mélyebbre merülünk az örvénybe. 

Nagyon nagy erőt ad azonban, ha valaki tudja, hogy az egész élete, a jó is és a rossz is Isten kezében van, hogy a jó az Ő ajándéka, s az Ő saját jósága miatt bízhatom abban, hogy majd újra meg leszek ajándékozva; ahogy abban is, hogy a nehézségekben soha nem hagy egyedül és  amilyen mértékben megengedte a nehézséget,  legalább olyan mértékben segíteni is fog.

Keresztény pszichológusok a homoszexualitásról

Egy pedagógus barátnőm küldte nekem az alábbi linken lévő filmet, a véleményemet kérve. 

A homoszexualitást megérteni


Végignéztem, és nagy örömöre szolgált, hogy végre egy józan és szakmailag  megalapozott véleményt is lehet hallani ebben a kérdésben.

 A filmben a témával foglalkozó jónevű amerikai pszichológusok mondják el közérthetően azt, ami a pszichológusok számára már régóta ismert: Szexuális viselkedésünk az egész személyiségünk teljesítménye (s mint ilyen nincs biológiailag kódolva), ezért a pszichés sérüléseink megmutatkoznak ezen a téren is. A férfi homoszexualitás hátterében egy anyával szembeni nagyon kemény elfojtott gyűlöltet és az apával szembeni súlyos kapcsolati probléma együttese áll. S ez a zavar okozza a férfi homoszexuálisokra jellemző súlyos kötődési zavart is, ami a promiszkuitásban megjelenik (ez nagyon fontos: a férfi homoszexualitás része a promiszkuitás). A nőknél a kötődési zavar úgy jelenik meg, hogy felnőttként anya-csecsemő kapcsolatot próbálnak egymással létrehozni. Ez természetesen nem sikerülhet, viszont az az extrém függőség, ami ennek során szükségszerűen létrejön, rendkívül súlyos károkat okoz a személy életében. Ahogy egy pszichoterápia során ezeket a gyerekkori sérüléseket sikerül feldolgozni, mind a férfiak mind a nők ki tudnak lépni a homoszexualitásból, és sok esetben tartós, kiegyensúlyozott heteroszexuális kapcsolatban lesznek képesek élni.

Minden szülőnek, pedagógusnak, segítéssel, lelkivezetéssel foglalkozó szakembernek csak ajánlani tudom a filmet.

S ha valakit komolyabban érdekel, hogy mi a vidám szivárványos színek mögött a homoszexualitás tényleges realitása, feltétlenül olvassa el Géczi János Vadnarancsok című sokkoló dokumentumkötetét erről. Az írás hatalmas vihart kavaró megjelenése utáni megrendült beszélgetésekben homoszexuális barátaink egyértelműen azt állították, hogy a könyv a valóságot mutatja be. Nem véletlenül hallgatják agyon azóta is.

Miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is?

Borival régóta egyetértünk abban, hogy változtatni kéne az életén, ott kéne hagyni a munkahelyét és nem egyszerűen egy másik állást kéne keresnie, hanem végig kéne gondolnia, hogy milyen irányba menjen tovább az élete. 

Ő azonban nem csinál semmit. Miért, kérdeztem nemrég. Hát, várja, hogy Isten megmutassa neki, hogy mit csináljon. Ahogy erről beszélgettünk, kiderült, úgy gondolja, hogy Isten az egész utat meg kell mutassa neki a végeredménnyel együtt. Erre vár. És különben is... hosszan hozza a megdönthetetlen érveket, hogy miért nem lehet az ő helyzetében semmit sem tenni.

Van olyan, hogy ezt Isten tényleg megmutatja a végeredményt és az egész utat, de sokkal gyakoribb - különösen akkor, ha Isten olyan valahová akar elvinni, amit a jelen állapotunkban nem vagyunk képesek felfogni -, hogy lépésenként vezet minket.

Ha nem látjuk, hogy mit kell tenni, az a leghatékonyabb, ha minden józan ésszel elfogadható irányban elindulunk, minden lehetőséget megragadunk. Amit Isten jónak lát, abban majd támogatni fog minket, amilyen irányban nem akarja, hogy menjünk, arra nem tudunk menni.

Ennyire egyszerű. Mégis sokszor nehéz megtenni. A legfontosabb akadályozó tényező az szokott lenni, hogy itt nyilvánvalóan ki kell adjuk a kontrollt a kezünkből és Istenre kell bízzuk magunkat.

Az ez ellen való tiltakozásunk gyakran abban jelenik meg, hogy el sem indulunk, mert az egész utat akarjuk előre látni (mert  kontrollálni akarjuk Őt, nem merjük rábízni magunkat). Vagy minden lépésnél már úgy gondoljuk, hogy na most már megérkeztünk, ez a végleges, innét nem kell tovább menni.

Az Istentől való függés elleni tiltakozás a legtöbbször azonban talán a pszichoanalítikusok által leírt klasszikus elhárítómechaniznus, a racionalizáció formájában próbál elrejtőzni. A racionalizás során egy érzést, amivel nem szívesen szembesülünk, nem érzésként élünk meg, hanem mintegy a külső valóságot leíró gondolatként fogalmazzuk meg. Nem azt mondom, hogy én nem bízom Isten jóságában és előre akarom látni az utat, különben nem indulok el, hanem rettentő okos érveket találok arra, hogy miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is. 

A terápiás ülések során  nagyon  okos, nagyon hihető, nagyon racionális, megtámadhatatlan érveléseket szoktam meghallgatni arról, hogy az adott helyzetből miért is nem lehet kilépni, hogy miért nincs annak megoldása. Amikor azonban tisztázzuk, hogy itt valójában arról van szó, hogy bízni kéne Istenben,  s amikor valaki tényleg tud a bizalom mellett dönteni, akkor a semmilyen módon meg nem oldható helyzeteket mégis mindig sikerül a pácienseknek - többnyire nagyon egyszerűen - megoldaniuk.

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.

"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."

"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.

Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

A sérelmek kezelése

Egy olyan helyzetben, amikor az ember úgy érzi, hogy vádolják vagy bántják, alapvetően két módon reagálhat a dologra.

Első esetben arra törekszik, hogy a konkrét helyzetben minimalizálja azt a rosszat, ami őt érheti, minél kevesebb fájdalom érje, minél kevesebb erőfeszítést kelljen tenni. Ezt általában az az érzés szokta kísérni, hogy az emberen már annyi teher van, hogy nem bír többet. Ilyenkor az ember általában úgy utasítja el a vádakat, úgy értelmezi a bántást, hogy a helyzetért a másik rosszaságát, hiányosságát teszi felelőssé. Ez pillanatnyilag tényleg könnyebbséget szokott hozni. Hosszú távon azonban hatalmas károkat okoz, mert nagyrészt az így húzott védőfalakból épül az a fal, ami az embert elszigeteli másoktól és magányossá teszi.

Ha az ember nem akarja ezt a falat építeni, nem akarja bezárni magát e mögé a fal mögé, akkor az adott helyzetben a következő kérdésre kell választ keresnie: Lehetséges-e a helyzetnek egyéb magyarázata, minthogy a másik gonosz vagy hülye? Nagyon gyakran lehetséges, méghozzá a következő irányokban:

Az embernek először is meg kell vizsgálnia magát, hogy nem hagyta-e tényleg figyelmen kívül a másik igényét, kívánságát, szempontjait. Amennyiben úgy találja, hogy de igen, akkor meg kell nézni, hogy miért történt ez. Azért-e mert valami fontosabb, értékesebb szempont miatt döntött így? Ha igen, akkor érdemes ezt elmagyarázni a másiknak, az emberek az esetek többségében ezt meg szokták érteni és el szokták fogadni. Vagy gyengeségből, gyávaságból, sérültségből, a nehézségeket, fájdalmakat elkerülendő nem volt tekintettel a másikra. Nagyon fontos, hogy ez ember ezt meglássa és bevallja magának. Általában néhány tipusu helyzet szokott lenni, ahol az ember kudarcot vall. Ezek mögött többnyire gyerekkori sérülések húzódnak meg, amelyeket ha sikerül feltárni, a helyzetek megoldásai radikálisan javulni szoktak.

A második irány annak a megvizsgálása, hogy az a dolog, amit én az én élettörténetemmel, családommal, tapasztalataimmal, kultúrámmal nem érzékelek rosszak, vajon a másik számára az ő élettörténetével, családjával, az ő tapasztalataival és kultúrájával nem jelenthet-e mégis rosszat. Tehát azzal együtt, hogy én nem tettem a másiknak semmi rosszat, a másik nem érezheti-e mégis - a saját szempontjából érthetően - hogy valami rossz érte. Ezt általában meg lehet beszélni a másikkal és néhány megbeszélés meg szokta oldani a problémát.

Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik irány, amikor az ember azt próbálja megkeresni, hogy nem lehet-e a másiknak valami olyan gyerekkori lelki sérülése, amiért valamit, ami nem ellene van, bántásnak érez. Ha ezt az ember nem vádlásként és számonkérésként, hanem segítő szándékkal, együttérzően tudja elmondani, akkor ez nagyon sokat szokott segíteni. Itt mindig az szokott lenni a koreográfia, hogy valamit ami bizonyos pontokon hasonlít egy gyerekkori bántásra, az ember általában úgy érzékeli, mintha ugyanúgy bántanák, mint gyerekkorában, akkor is, ha erről szó sincs. Ezért nagyon fontos, hogy az ember ne csak megértse ezeket a hasonlóságokat, hanem azzal is segítsen a másiknak, hogy lehetőleg nem viselkedik a gyerekkori bántalmazáshoz hasonló módokon.

Érdemes az egész kérdés megvizsgálását írásban végezni. Már csak azért is, mert mind a sérülések mind a kulturális különbségek esetében néhány fontos pontot kell csak megragadni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet és ebben sokat segít, ha az ember adott esetben vissza tudja nézni az előző hasonló esetek elemzését. Az egyszerűbb problémákon általában már egy alapos elemzés is nagyon sokat szokott segíteni. Súlyosabb esetben, mélyebb sérülések esetén többször is vissza kell térni a kérdésre, de minden egyes alkalommal közelebb jut az ember a probléma megoldásához.

Mély bizonytalanságérzetet keltő kérdéseimre kaptam választ

"Szia Kata,

ezer örömmel válaszolok.

Amit nekem jelentett, hogy hozzád járhattam: 

Ez alatt a két-három hónap alatt mély bizonytalanságérzetet keltő kérdéseimre kaptam választ, és támogatást a döntések meghozatalához. Az együtt töltött idő alatt megnyugodtam, és belekerültem egy olyan állapotba, amit azt hiszem azelőtt soha nem tapasztaltam - olyan érzés volt még az utolsó alkalom után is sokáig, mintha a tiszta szeretetben lebegnék. Semmi nem számított, éreztem, hogy minden ebből fakad, és ehhez tér vissza. Sokkal együttérzőbb, türelmesebb lettem másokkal, máshogy néztem az emberekre.

Az egyik alkalmunk alatt pedig - ugyan nem titkoltan nem vagyok vallásos - egy, a bibliából származó idézettel, amit mondtál, olyan érzés robbant szét a lelkemben, ami fizikailag is hatással volt rám - mintha egy emelettel feljebb kerültem volna a mélyből. Ott és akkor ez nekem "AHA" élmény volt. 

Azóta sajnos az állandó stressz, rohanás és anyagi dolgokra koncentrálás sokat rontott a fenti állapoton. Így elhatároztam, hogyha a magánéletemben megkezdett változtatás tavasszal beteljesedik, mindenképpen vissza szeretnék hozzád térni. 

Őszintén nagyon köszönök mindent!"

Az együttműködő kommunikáció három fő lépése

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.


"Tegnap telefonált a bátyám és időpontot kért tőlem, hogy menjünk el együtt anyámhoz válságtanácskozni. A beszélgetés lényegét vázolom: 


- Ő csak 9 után ér rá anyámhoz eljönni.
- Akkor én nem tudok részt venni a beszélgetésen.
- Ne csináld már!
- Sajnálom, 9-kor késő.
- Mit csinálsz?
- Lefekszem aludni, hogy másnap 6:20-kor fel tudjak kelni az órára.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Én sem.

Rendszeresen ilyen fajta beszélgetéseink vannak. Mit lehet ilyen helyzetekben csinálni? Hogyan tudnánk megegyezésre jutni egymással?"

Egy másik fajta, együttműködésre törekvő kommunikáció használatával.

Ez a következő lépésekből áll:

1. Megfogalmazom a szempontjaimat és igyekszem röviden érthetővé tenni a másik számára a miértet is. Ez utóbbi elég fontos. A másik ember gyakran teljesen más értelmezési keretben gondolkodik mint én, ezért a szempontot önmagában, teljesen máshogy értheti, mint ahogy én gondolom. Azokat az embereket, akik akarnak együtt működni, nagyban szokta segíteni, ha megértik a szempontjaim miértjét.

2. Igyekszem megérteni a másik szempontjait. Egy-két miért kérdés itt is segíthet abban, hogy azt értsem, amit a másik gondol és ne azt amit én tulajdonítok neki.

3. Keresek alternatívákat arra, hogyan lehetne a két szempontot egyeztetni, és azokat felvetem a másiknak, mint lehetőségeket.

4. lépésben a másik végiggondolja, hogy a javaslatom eléggé figyelembe veszi-e a szempontjait, ha igen, elfogadja. Ha nem, akkor előlről kezdődik a dolog, az első lépéstől, csak szerepet cserélve.

Ha az ember olyan emberrel beszélget, akinek kevés gyakorlata van az együttműködő kommunikációban, nagyon sokat segíthet a másiknak a következőkkel:

a. Rákérdez az ő szempontjaira. (Neked most az a fontos, hogy...?)

b. Ha a válasz után rákérdez, hogy jól értette-e meg a másik szempontjait. (Tehát akkor neked most az a fontos, hogy...?)

c. Ha az ember nyíltan kifejezi: itt most arra törekszik, hogy olyan megoldást találjon, ami mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszi. (Nekem fontos, hogy olyan megoldásra jussunk, ami mind a kettőnknek megfelel.)

d. Ha az ember alternatív megoldásokat tud megfogalmazni, különösen, ha azt is meg tudja fogalmazni, hogy melyik megoldásnak mi a haszna és mi a költsége.

Tehát az  este kilenc órai találkozás ötletére például a következőt lehetett volna válaszolni:

"Az nekem nagyon nem jó, mert este 9 után már nagyon nehezemre esik fent lenni és mégis meg kell tennem, akkor túlpörgök, nem tudok utána aludni és másnap is nagyon fáradt vagyok. Nem lehetne-e, hogy mégis van egy olyan rés a napodban, amit ki tudnánk használni vagy esetleg hárman megbeszélni telefonon vagy valami más módon megoldani a dolgot?"

Így a másik, mivel látja, hogy milyen nagy költsége van az általa javasolt ötletnek, vélhetően belegondol, hogy nem tud-e mégis valami olyan megoldást, aminek kisebb a költsége, mint az hogy a testvére ne tudjon elaludni és másnap is nagyon fáradt legyen.

Amikor az emberek látják, hogy a másiknak van egy olyan fontos szempontja, amire ők nem gondoltak, akkor az esetek többségében eszükbe szokott jutni valami olyan ötlet, ami figyelembe veszi azt.

Ha ez elsőre nem megy, akkor az ember újra és újra felvethet olyan alternatívákat, amelyek szerinte mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszik és akkor azt lehet tisztázni, hogy a másiknak miért nem jó mégsem az. Itt felmerülhetnek újabb szempontok és akkor azokat kell egyeztetni.

Ha csak a másik ember nem határozta el szilárdan, hogy márpedig ő senkire nem lesz tekintettel, és számára semmi más nem megfelelő, mint hogy pontosan az ő eredeti elképzelése valósuljon meg, ezzel a módszerrel egészen távoli és szemben álló szempontokat is lehet egyeztetni.

Felismertem, mik az én belső mozgatórugóim

"Hosszútávú terveinket illetően volt egy dolog, amiben sehogy sem tudtunk megegyezni a férjemmel. Sokszor nekiültünk megbeszélni, de nem közeledtek az álláspontok 2-3 év alatt sem. Bár ez nem érintette közvetlenül mindennapi életünket, kezdett érezhetően eltávolítani minket egymástól.

Sejtettem, valami mélyebb oka kell legyen annak, hogy nem jutunk előbbre, hogy ennyire ragaszkodom álláspontomhoz, hogy képtelen vagyok az ő szemével látni a dolgot. Más dolgokban általában kész vagyok a kompromisszumra és nem szoktam foggal-körömmel ragaszkodni a saját elképzelésemhez.

A Katával való beszélgetések során lépésről lépésre fény derült ezekre az okokra. Segítségével felismertem, mik az én belső mozgatórugóim ebben a problémában. Ezek a felismerések segítettek, hogy másképp is rá tudjak nézni az addig problémának tűnő dologra. Hogy pontosan mi is történt bennem, azt nem tudom - Kata biztosan meg tudná mondani - de végül könnyű szívvel szélnek eresztettem azt az elképzelésemet, amit korábban annyira fontosnak tartottam. Nem valami súlyos lemondás hanem sokkal inkább megkönnyebbülés volt ez számomra. Mindez nagyon jó hatással volt és van a házasságunkra.

Beszélgetéseink a távolság miatt az internet segítségével zajlottak. A kezdeti technikai problémák hamar megoldódtak. Nem adódott semmiféle gond abból, hogy skype-on beszélgetünk és nem személyesen." 

Annyit tennék ehhez hozzá, hogy ez a házaspár megelőzően már többektől kért segítséget. Ezek a beszélgetések azonban csak a távolságot mélyítették el közöttük. Olyannyira, hogy amikor Noémivel elkezdtük a beszélgetést a férje el is ment otthonról, annyira el volt keseredve, hogy na még egy valaki, aki ellene fogja hangolni a feleségét.