2009. január 1., csütörtök

Hogyan tapasztalhatjuk meg Istent?


Sok módon lehet. Azok a misztikusok, akik eljutnak a vele való teljes egyesülésre, a terézi belső várkastély hetedik lakásába, folyamatosan érzékelik a Szentháromság mindhárom személyének jelenlétét.

A misztika útjára Isten nem mindenkit hív. Van azonban néhány olyan tapasztalat, amit minden kereszténynek, aki a kegyelem állapotában van, megad.

Ezek olyan tapasztalatok, amelyek elégségesek ahhoz, hogy élő kapcsolatunk legyen Istennel. S a hiányuk felveti azt a kérdést, hogy vajon valóban élő viszonyban vagyunk-e Vele.

Az első a megszentelő kegyelemmel járó béke és biztonság. Ez egyértelműen érezhető, de mégsem érzés. Sokkal alapvetőbb és állandóbb, mint az érzések. Az ember akkor is tapasztalja, amikor rosszul mennek a dolgai vagy boldogtalan.

Aki gyerekként kapja meg a keresztséget, annak általában fogalma sincs arról, hogy ezzel milyen hatalmas, sötét tehertől menekült meg. De ők is tapasztalhatnak egy olyan megtartottságot, védettséget – s az ebből fakadó békét –, ami nyilvánvalóan nem a saját erejükből származik.

Ha az ember ateistaként hajlandó elmenni a saját egzisztenciális állapotának a megtapasztalásáig, akkor mint világba kivetett, magányos és fenyegetett lényt fogja magát megélni.1 Ez a béke és biztonság ennek pont az ellenkezője. Annak a tapasztalata, hogy az ember nem a világba kivetett magányos és fenyegetett lény, hanem állandó szerető megtartottságban él.

Az ebből a megtartottságból fakadó biztonság egyre inkább át kell járja az életét. Ez azt jelenti, hogy a világ összes fenyegetése ellenére csökkennie kell az ember félelmeinek.

Nem azért, mintha nem látná a veszélyeket. Paradox módon az ember egyre világosabban látja a veszélyeket. Hanem azért, mert az ember egyre mélyebben bízik Istenben és egyre inkább átjárja annak a tapasztalata, hogy Isten mindenben vele van és az élete, benne a rosszak és a tragédiák is, Isten szerető kezében vannak.

Ha ez a biztonság nem mélyül folyamatosan egy keresztényben, ez azt jelenti, hogy nem mélyül az Istennel való viszonya, valahol lezárt Isten felé. Ez a biztonság ugyanis az önátadás növekedésével automatikusan növekszik.

A második, Isten gondoskodásának az a tapasztalata, amit a kérő imán keresztül lehet megszerezni.

Kérő imán természetesen nem azt az általánosan elterjedt gyakorlatot értem, amikor valaki a saját céljai eléréséhez Isten erejét kívánja használni. Hanem éppen ellenkezőleg, azt amikor az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint, s ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.2

Az ember átadja Istennek a problémát és a megoldást Isten válaszaként fogadja el. Ekkor az ember elkezdi látni Istent működni az életében. A problémák ugyanis nyilvánvalóan olyan módon oldódnak meg, ami gondolkodásmódjában, kreativitásban, szellemességben, lehetőségekben messze fölülmúlja azt, amire az ember a saját erejéből képes lenne.

Ha az ember nem tapasztalja az életében Istennek ezt a fajta működését, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem adja át Istennek a problémáit.

Mondja ugyan, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, de valójában ragaszkodik a saját akaratához. Azt mondja, hogy átadom Neked ezt a betegségemet, legyen ahogy Te akarod. De valójában semmi mást nem hajlandó elfogadni Istentől, mint hogy gyógyítsa meg, ráadásul az általa diktált időpontban és módon.

Ha az ember átadja Istennek a betegségét, akkor minden megoldást elfogadhatónak tart. Azt is ha most meggyógyítja, de azt is ha majd évek múlva vagy ha soha. A történésekben nem azt keresi, hogy azok megfelelnek-e az előzetes elvárásainak, hanem hogy Isten mindenható jósága konkrétan ebben a helyzetben, konkrétan számára hogyan nyilvánul meg.

Ha az ember nem köti magát a saját akaratához, akkor ezt meg is szokta találni. Ez mindig, még a fájdalmas vagy tragikus helyzetekben is valami olyan jó szokott lenni, ami túl van az ember szokásos korlátain, s azt a helyzetet megemeli, értelmessé, építővé teszi.


Ahogy az ember egyre jobban átadja az életét Istennek és egyre jobban rábízza magát, az értelme egyre világosabban ismeri fel, hogy mi Isten szerint a helyes és az akarata egyre könnyebben irányul arra.3

Nagyon sok minden hat abban az irányban, hogy az embert eltérítse az igazságtól: a szokások, az elvárások, az előítéletek, az ember saját korlátai. Isten kegyelme azonban megvilágosítja az értelmünket, hogy biztosan fel tudjuk ismerni az igazságot és megerősíti az akaratunkat, hogy követni tudjuk azt.

Az ember ilyenkor nem válik intellektuálisabbá vagy műveltebbé, de egyértelmű lesz számára, hogy mi az igazság – akkor is ha a szokások, az elvárások, az előítéletek vagy akár a saját korlátai az igazság felismerése ellen hatnak.

Azok az emberek, akik intellektuálisabb alkatúak, utána értelmezni is tudják, hogy miért pont ez az igazság és milyen összefüggései vannak. Ez azonban már csak ráadás az igazság világos felfogására. Az intuitívebb emberek erre a racionális értelmezésre általában nem képesek. De az igazság bizonyossága az ő számukra is ugyanolyan egyértelmű.

Ezzel szemben ha valaki nincs élő kapcsolatban Istennel – bármilyen szentnek is érezze vagy mutassa magát –, a döntéseit a szokások, az elvárások, az előítéletek és saját korlátai határozzák meg.


Ahogy mélyül a kapcsolata Istennel, egyre mélyebben bízik Isten mindenható jóságában, a problémáit egyre jobban átadja Istennek, egyre nagyobb biztonsággal látja meg az igazságot és egyre magától értetődőbben követi Isten akaratát.

Egyre inkább megszűnnek a félelmei és egyre nagyobb békét és biztonságot tapasztal, egyre inkább tapasztalja Isten szerető támogatását és egyre nagyobb belső szabadságban él.

Kétségtelen, hogy ezek nem rendkívüli kegyelmek. Az embernek nem jelennek meg angyalok, nem kap próféciákat, csodát sem tud tenni. De nem tudom, hogy van-e nagyobb csoda annál, mint hogy az ember egy életen keresztül megtapasztalhatja Isten meleg, önmagához emelő szeretetét.

1. Ezt a félelmet nem érzi át mindenki. A pszichológiai elhárító mechanizmusok jó részét ugyanis arra szokás használni, hogy ez a minden félelemnél mélyebb egzisztenciális rémület ne kerüljön föl a tudatba. A viselkedésből azonban egyértelműen kimutatható és megfelelő analitikus módszerekkel közvetlenül is feltárható.
2 A kérő ima.
3. Az ezoterika ezzel pont ellentétes hatást gyakorol mind az értelemre, mind az akaratra.

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

"Ha az ember ateistaként hajlandó elmenni a saját egzisztenciális állapotának a megtapasztalásáig, akkor mint világba kivetett, magányos és fenyegetett lényt fogja magát megélni."

Mielött megtértem pontosan ezt éreztem.
Azzal a hasonlattal tudtam leírni, hogy úgy érzem magam, mint egy törött üvegdarab a poros földön, ami sóvárog valami jobb után. Már csak sejti, hogy valamikor egy szép, nagy üvegtáblához tartozott egy ablakban, amin átsütött a nap.

Vagy ahogy József Attila megfogalmazta Reménytelenül c. versében: "A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok."

Erika

Templom Kata írta...

Kedves Erika!

Nagyon szép ez az üvegdarabos hasonlatod.

A József Attila vers rám kevésbé illett, az én szorongásom aktívabb volt.(Belegondolva, ez a vers, ha lehet még szörnyûbb.)

Én álmomban háborúban menekültem, a spanyol polgárháborúban körülvettek és elfogtak, Auschwitzba vonatoztam, stb.
De ez azt gondolom temperamentum kérdése is, meg nyilván belejátszik az is, hogy a rajongva szeretett kommunista nagypapám elsõ felesége zsidóként KZ lágerben halt meg.

Nagyon érdekes volt a megtérésem után az álmaimon keresztül is látni azt a folyamatot, ahogy Isten gyógyított engem. Már néhány éve nem álmodom ilyeneket és a fordulat egy nagyon vidám álommal történt meg. Már itt laktunk, amikor megint - valószínû nem volt elég levegõ vagy hidegfront volt - nagyon nyugtalanul aludtam, de most azt álmodtam, hogy negyven újfundlandink lett. És ezen álmomban is annyira kellett nevetnem, hogy felébredtem.

1989 tavaszán csak azért mentem el egy pszichoanalitikus konferenciára, mert szerettem volna ott találkozni egy pszichológus lánnyal, akirõl tudtam, hogy katolikus és mivel õ volt akkor az egyetlen katolikus, akit ismertem, meg akartam kérdezni, hogy nem tud-e egy papot, aki megkeresztelne. Õ tényleg meg is adta akkor a Katona telefonját.

Ezen a konferencián beszélt egy pszichoanalitikus nõ a káder-gyerekek mélylélektanáról.Viszonylag nagy esetszám alapján, akik hozzá analízisbe jártak, azt találta, hogy nem valami klasszikus freudi problémájuk van, hanem a tüneteik mögött, a család ateizmusából származó egzisztenciális szorongás áll.

Lévén, hogy én magam is kádergyerek voltam és nem sokkal azelõtt zártuk le a saját pszichoanalízisemet, elég jól tudtam ellenõrizni az általa mondottakat és úgy láttam, hogy nagyon igaza van.

Kicsit hamarébb volt a Pszichológiai Intézetben egy kollégám, aki azt hiszem akkortájt tért meg, õ református lett. Hatalmas lelkesedéssel beszélt és valami szakirodalmat is lobogtatott arról, hogy ha valaki megtér, akkor Isten az õsbizalom-defektusokat - õ úgy nevezte, hogy lyuk az énben - is meg tudja gyógyítani. S úgy emlékszem az általa olvasott szakirodalom is összefüggést látott az õsbizalom defektus és a hitetlenség között.

Most már látom, hogy tényleg meg tudja. És életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy ennek az egész folyamatára is valamelyest megadatott rálátnom.

Szeretettel:

Kata

Severin írta...

Nagyon jó és érdekes ez a cikk!
Nekem kiskorom óta szinte folyamatosan rémálmaim voltak (fiatalabb koromban egy medveszerű szörny jött, később alienek vagy zombik) és csak a felnőttkori megtérés után múltak el. Azóta pedig gyakran elég érdekes álmaim vannak, melyek szerintem természetfölötti eredetűek. És a rossz álom sokkal ritkább.

Templom Kata írta...

Kedves Novák,

köszönöm szépen, hogy megosztotta velünk ezt a tapasztalatát.

Valóban nagyon-nagyon szép ez a folyamat, ahogy Isten egyre inkább meggyógyítja a belső sérüléseinket, ahogy egyre inkább átadjuk magunkat neki.

S tényleg nagyon érdekes, ahogy ez a belső gyógyulás megmutatkozik az álmainkban is.

Szeretettel:
Kata

Templom Kata írta...

Kedves Endre,

köszönöm szépen a figyelmeztetést, kicseréltem a felcserélt lábjegyzeteket.

Kata