Annak ellenére, hogy imádkozom érte, miért nem múlnak el a negatív érzelmeim?

Sokszor kérjük azt, hogy múljanak el a negatív érzelmeink, a szorongásunk, a félelmünk, a haragunk. Isten ebben tényleg sokszor segít is. De nem mindig. 1

Az érzelmeinknek, ugyanúgy mint a külső érzékszerveinknek (a látásunknak, hallásunknak, szaglásunknak, stb.) az a feladata, hogy megmutassa nekünk a külvilágot, az érzéseink a más emberekkel való viszonyunkat, hogy ez alapján megfelelően tudjunk cselekedni. Ezért a negatív érzelmek – akárcsak a kellemetlen látványok, hangok és szagok – ugyanolyan fontosak, mint a pozítivak, hiszen a negatív érzelmek, a negatív érzésekhez hasonlóan, mindig  valami veszélyt mutatnak. Ha egy utazás során csak a szép naplementét néznénk és nem látnánk a szakadékokat, akkor soha nem érnénk célba.

Az érzelmeinkkel sokszor ugyanez van. Veszélyes helyzetekben a szorongásunk, félelmünk, haragunk a veszélyre hívja fel a figyelmet. 

Egy család nagyon magas hitelt akar felvenni, amely erejükön felül terhelné őket. A hitelfelvételi eljárás során a férj végig nagyon intenzíven szorong. Egyfolytában imádkozik azért, hogy múljon el a szorongása, de az egyáltalán nem csökken. Egy középkorú nő nagyon erős haragokat érez az anyja iránt, aki folyamatosan kontrollálni és korlátozni akarja őt. Kéri Istent, hogy szabadítsa meg a haragtól, de az mégsem enyhül.

A férj szorongása arra a nagyon súlyos veszélyre figyelmezteti őt, hogy a hitel erejükön felül való. A középkorú nő haragja azt mutatja, hogy felnőtt létére nem szakadt el még mindig az anyjától, nem alakította ki még a saját életét.
 

Ezekben a helyzetekben az a kérésük, hogy múljanak el a negatív érzelmeik olyan, mintha  a szakadék felé rohanva azt kérnénk Istentől, hogy csak a szép naplementét lássuk. Ilyenkor valójában azt kérjük, hogy egy veszélyes helyzetben, amit nekünk kéne megoldanunk, ne kelljen semmit tennünk és miközben a vesztünkbe rohanunk, még jól is érezzük magunkat.

Ezért, ha valójában nem ezt akarjuk tenni, akkor ha Isten nem könnyíti meg a negatív érzéseinket, mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi az a rossz az életemben, amire ez a negatív érzés utal.

______________________________________________

1. Régebben írtam már arról, hogy  gyakran azért nem tapasztaljuk, hogy Isten gyógyít minket, mert miközben a gyógyulást kérjük, valójában a sérült szeretetvágyunk betöltését akarjuk, és ha Isten ezt megadná, akkor nem meggyógyítana, hanem a sérülésben rögzítene minket. Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?

Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?

Sokan kérdezik tőlem, hogy régóta  kérik Istentől a lelki sebeik gyógyulását, komolyan imádkoznak ezért, és mégsem tapasztalnak semmilyen gyógyulást. Mi lehet ennek az oka? Természetesen nagyon sok lehet, de a leggyakoribbnak azt látom, hogy teljesen mást várunk Istentől, mint amit kaphatunk Tőle.

A lelki sérülés mindig azt is jelenti, hogy valamilyen módon sérült a szeretetvágyunk: felnőttként is az után a szeretet után vágyakozunk, amelyet gyerekkorunkban nem kaphattunk meg. Arra vágyunk, hogy felnőttként is úgy szeressenek minket, mintha csecsemők vagy kisgyerekek lennénk. Amikor arra gondolunk, hogy Isten meggyógyítja a lelki sebeinket, ha igazán magunkba nézünk, azt kell lássuk, hogy arra vágyunk, azt várjuk valójában Tőle, hogy ezt a sérült szeretetvágyunkat töltse be. Azonban ha Ő ezt betöltetné, akkor a sérült állapotunkban rögzítene minket, ezért ezt nem teszi meg.

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten gyógyítását, le kell  mondanunk a szeretetnek erről a sérült formájáról. Mivel azonban mi a szeretetnek ez a sérült formáját hisszük a valódi szeretetnek, azt gondoljuk, hogy ha erről lemondanánk, akkor lemondanánk a szeretetről is. A szeretetről természetesen egyáltalán nem kell lemondani, sőt. Arról a sérült formájáról kell lemondanunk, ami a gyerekkori sérüléseink miatt alakult ki bennünk.

Ez elég nehéz. Főleg azért, mert amikor le kell mondjunk a sérült formáról, még nem, vagy csak nagyon kevéssé tapasztaljuk, hogy milyen lenne az egészséges forma. Ilyenkor a bizalomnak (azaz a hitnek) egy aktusát kell megtenni: hogy noha nem tudom, hogy mi lesz az a jó, amit meg fogok kapni, ezt a rosszat elutasítom.

A másik nagyon nagy nehézség itt, hogy mi azt szeretnénk ha Isten az érzéseinket változtatná meg, nem szoronganánk, nyugodtabbak lennénk, meleg érzéseket adna, stb. Az érzések azonban csak jelzései egy sokkal mélyebben fekvő bajnak, így tulajdonképpen amit szeretnénk Istentől, az olyan, mintha az orvostól azt kérnénk, hogy csak a tüneteket enyhítse,  de ne foglalkozzon a tényleges betegségünkkel.  Isten azonban - mint egy jó orvos - nem lázcsillapítózni akar, hanem a betegségünket meggyógyítani. Ezért az érzéseink helyett a szellemi szintünkön szokott elkezdeni gyógyítani minket: az értelmünket világosítja meg és az akaratunkat erősíti meg a jóban. A sérültségünk legmélyebb okát, Vele való sérült viszonyunkat gyógyítja meg, és ennek következtében szűnnek meg a tüneteink, a lelki sérüléseink.

Az értelmünk megvilágosítása és az akaratunk jóban való megszilárdítása azonban nem érzékelhető olyan jól, mint egy érzés, mint egy szorongás megszűnése vagy egy meleg érzelem. Ezért ennek a változásnak, főleg az elején, az ember nem szokott a tudatában lenni. Kicsit hosszabb távról visszatekintve szokta tudni csak megállapítani, hogy szilárdabb lett a jóban és sok mindent másképp lát már. Ezzel együtt az emberek egy egyre növekvő belső szilárdságot, stabilitást és békét (ami nem jelenti azt, hogy nem lesznek nagy érzelmi kilengéseik, de egyre inkább lesz egy olyan belső biztos pontjuk, amit adott esetben nagy bajban sem  vesztenek el) szoktak tapasztalni.

Egy másik komoly nehézsége a folyamatnak, hogy miközben van ez a szellemi növekedés, az ember sérült vágya automatikusan nem szűnik meg. S ennek a sérült vágynak a kielégületlensége  nagyon fájdalmas tapasztalat. Ilyenkor az ember kétségbe szokott esni, és kételkedni szokott Isten szeretetében és közelségében. Ez az a pont, amikor a sérült érzéseink helyett a hitre kell alapoznunk, biztonságunkat a sérült szeretetvágyunk kielégítése helyett arra a hitünkre, hogy Isten szeret minket, ott van velünk, és Ő tudja, hogy milyen úton kell vezetnie minket, mi válik leginkább a javunkra. Vagyis  folyamatosan együtt kell élni ezzel a fájdalommal, és minden alkalommal, amikor ezt érezzük, újra meg kell erősítenünk azt a döntésünket, hogy lemondunk a sérült vágyunk kielégítéséről és akármit érzünk is, bízunk Isten szeretetében. Ha ezt a döntést meg tudjuk hozni, akkor tudunk figyelni arra is, hogy mit ad nekünk Isten. Mert Ő minden nap felkínál nekünk egy csomó olyan dolgot, amit, ha elfogadunk, akkor egy kisebb vagy nagyobb lépéssel közelebb visz Magához

Ehhez azonban, azt hiszem, egyszer meg kell hoznunk azt az alapvető döntést, hogy Isten a legfontosabb az életünkben, és ezután az életünk fő kérdése minden nap az kell, hogy legyen, hogy mit kell tennem azért, hogy közelebb kerüljek Hozzá. Pontosan úgy, mint egy emberi kapcsolatban, hogy mit kell tegyek azért, hogy neki örömet szerezzek, hogyan kell megváltoznom, hogy ne bántsam meg, hanem az örömére legyek. Ehhez először is meg kell ismernem, hogy mit tanít erről a hitünk, és az konkrétan, pontosan az én életemben mit jelent - vagyis mit kell tennem. Amit így felismertem, azt meg kell csinálnom. Ha nem megy eléggé, akkor megkeresni az okát: mit nem értettem jól, mit nem csináltam  jól, miért nem csináltam jól.  Ha megtaláltam, akkor kijavítani. Miközben ezt teszem, újabb dolgokat fogok megérteni, ami újabb irányokat fog megnyitni, és ha arra továbbmegyek, az még újabbakat. És így tovább -  az életem végéig.

Ebben a folyamatban, különösen, ha minden nap konkrét kérésekkel fodulok Hozzá, akkor tapasztalni fogom a segítségét. Találok olyan könyvet, ami segít, a prédikációban olyanok hangzanak el, amelyek előre visznek, amit eddig nem értettem, azt világosabban látom, kapok erőt ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit jónak látok, stb. Ezeknek a mindennapi és apró lépéseknek lesz az ereménye lesz az, hogy az ember visszatekintve látja már azt, hogy egy kicsit közelebb került Istenhez. Ezekben a segítségekben tapasztalom az Ő szeretetét. (Ezért nem is lehet pontosan előre megmondani, hogy mit fog az ember tapasztalni, mert ez nagyon-nagyon személyes lesz.) És ezzel vissza is értünk a kör elejére, hogy le kell mondunk a szeretetvágyunk sérült formájáról, a hit alapján bízni kell Istenben és el kell indulni azon az úton, hogy minden nap teszek valamit azért, hogy közelebb kerüljek hozzá - és akkor ennek során azt fogom tapasztalni, hogy Ő is ad nekem minden nap valamit, s egy idő múlva örömmel veszem észre, hogy mennyi mindenben gyógyultam és olyan dolgokat értem el, amelyekről nem hittem volna, hogy lehetséges a számomra.

Ima a haldoklókért

„Imádkozz azokért, akik az alatt az idő alatt halnak meg, amíg te részt veszel a szentmisén!” idéz Reginald Garrigou-Lagrange a Life Everlasting című könyvében ¹ egy francia kármelita kolostor vendégkönyvébe írt bejegyzést.

A bejegyzés írója nem fejtette ki részletesen, hiszen ez akkortájt teljesen magától értetődő volt, hogy a leghatékonyabb közbenjárás a szentmise felajánlása. Ha valaki résztvesz egy szentmisén, azt  nem csak magáért ajánlhatja fel, hanem bárhány kérésért és személyért is, és azok ugyanúgy részesülnek a szentmise kegyelmeiben, mint ő.

Úgy gondolom, ez a felhívás ma még sokkal aktuálisabb, mint akkor. S mivel kevesebb a mise és kevesebben ajánlják fel, érdemes a szentmisét, amelyen részt veszünk, mindazokért felajánlani, akik aznap halnak meg, és mivel olyan kevesen imádkoznak értük, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is.


A Katolikus Sürgősségi Lelkipásztori Szolgálaton keresztül Budapest kórházaiba a 06-1 -213-96-20 telefonszámon éjjel-nappal hívható pap a haldoklóhoz, hogy megerősítse őt a szentségekkel.

¹ Reginald Garriogu-Lagrange: Life Everlasting. 7. FINAL IMPENITENCE. Deathbed Conversion.
Ebben a könyvében Garrigou-Lagrange a végső dolgokról ír: a halálra való felkészülésről, meghalás folyamatáról, arról hogy azután, hogy a lélek elvált a testtől, milyen a lélek értelme és akarata, a halál pillanatában megtörténő egyéni ítéletről, a világ végi utolsó ítéletről, a pokolról, a purgatóriumról és a mennyországról.

Ha hősnek kell lenni

Reginald Garrigou-Lagrange arról írt, hogy üldözések idején "... az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke...".

Gyakran azonban az ember a hétköznapokban is az elé a választás elé kerül, hogy vagy hősi fokon gyakorolja az erényeket vagy olyan súlyos bűnt kell elkövetnie, hogy elveszik a lelke:

Egy asszonyt megcsalta a férje. Megbocsájtott neki, visszafogadta. Néhány hónappal később szinte egyszerre derült ki, hogy a férj felújította kapcsolatát és hogy ő babát vár. Egy másik asszony megtudta, hogy rákos, majd néhány nap múlva, hogy babát vár. Ha elvetetik a babájukat, elveszítik a lelküket. Ilyen helyzetben megtartani a babát, ahhoz azonban kétségtelenül hősies szeretet kell.

Mint ahogy az az apa is hősiesen kell hogy szeressen, akinek a fiáról lassanként kiderül, hogy az édesanyja betegsége és korai halála olyan súlyos érzelmi sérüléseket okozott, hogy a gyerek szinte egyáltalán nem képes bízni és kapcsolódni.

Vagy aki el kell, hogy fogadja: a férje olyan sérült érzelmileg, hogy csak nagyon töredékesen lehet vele szeretetkapcsolatban lenni. És ez belátható időn belül valószínűleg nem fog változni, és évekig anélkül kell kitartani és szeretni, hogy viszonzásképpen megkapná azt a melegséget és elfogadást, amire vágyik.

Vagy az a lány, aki elmúlt hatvan éves, de mindezidáig abban telt az élete, hogy az anyját szolgálta ki, akinek meg kell, hogy bocsássa, hogy az egész életére rátelepedett és tönkretette azt.

Vagy az az ismerősöm, aki csecsemőként úgy került állami gondozásba, hogy ha nem érkezik meg a védőnő, a másnapot már nem éli meg, és akit ezek után egy szadista nevelőanya nevelt fel. Vagy az, aki súlyos testi fogyatékossággal született vagy akinek az autista fiáról kell gondoskodni vagy akinek azzal kell szembenéznie, hogy depressziós a lánya. Azt hiszem, mindenki tudja folytatni a sort.

Mindez azért is olyan nehéz, mert nem egy pillanatnyi hősiességről van szó, hanem hosszú, gyakran évekig vagy vagy évtizedekig szükséges kitartásról.

Ez nem megy saját erőből. Ha azonban ezt az ember tudja és Istenhez fordulva kéri mindehhez az erőt, Isten soha nem fogja őt cserben hagyni, meg fogja adni, hogy bármilyen nehézségek közepette is, ki tudjon tartani a szeretetben.

Ezt az erőt azonban nap mint nap, sőt néha pillanatról pillanatra kérni kell. Ahogy valaki ezt nemrégiben olyan zseniálisan fogalmazta meg egy nehéz helyzetben: Eddig éltem és közben imádkoztam, mostantól imádkozom és közben élek.

Garrigou-Lagrange a belső imáról

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.

1. A belső ima - mi az és mi nem az.
2. A belső ima - célja Isten maga.
3. A belső ima - Isten kegyelmének befogadása.
4. A belső ima - a kegyelem működése.
5. A belső ima - Istennel való párbeszéd.
6. A belső ima - az elmélkedés.
7. A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára.
8. A belső ima - a kitartás fontossága.

Helyrehozó szenvedés

"Isten dicsőségének és a lelkek megmentésének ezért a céljáért különféle módokon lehet apostolkodni: Lehet apostolkodni a keresztény tanítás oktatásával és lehet az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, imával, amely lehívja Isten kegyelmét, hogy gyümölcsöző legyen azok munkája, akik az Úr szőlőjében dolgoznak. Ha elmélyült, akkor ez a a rejtett apostolkodás a külső apostolkodás lelke. Végül lehet apostolkodni a helyrehozó szenvedésen keresztül; ez az apostolkodás, amely éppolyan rejtett mint az ima, tovább folytatja Krisztus misztikus testében Krisztus szenvedését amelyet a passió során és a kereszten a lelkek helyreállításáért szenvedett el. Ha Krisztus misztikus testének egy tagja szeretetből, szándékosan szenved, egy másik beteg tag meggyógyul. … Ha Isten szolgái áldozatul ajánlják fel a testüket és a szívüket, az Úr megóvja egy szerencsétlen, kimerült ember testét vagy meggyógyít egy beteg szívet, amelynek nincs ereje elszakítani a kötelékeit. Ha a misztikus testben egy nagylelkű lélek felajánlja az akaratát, egy másikban az Úr újjáéleszti az akaratot és megadja neki a megtérés kegyelmét."

Garrigou-Lagrange: The Three Ages of Interior Life. III/XXI. ZEAL FOR THE GLORY OF GOD AND THE SALVATION OF SOULS

Azeri zokni

2007 késő őszén vettük a tabrizi bazárban. Jegyajándéknak készítették. Az ékszerek Mashad melletti nomád törzsektől származnak. A szőnyeget – amely valójában nem szőnyeg, hanem egy szétnyitott tevetarisznya – bakhtiari nomádok szőtték Iszfahán fölött a hegyekben. Nekidőlve szoktam esténként olvasni.

A múlt héten választások voltak Iránban. Sokan kétségbe vonják a hivatalos eredmények valódiságát. Az egész ország tüntet. Mikor ezt írom, sokszázezres tömeg gyűlt össze Teheránban. A hírek szerint a milícia éles lőszer használatra kapott engedélyt. Tegnap Iszfahánban már szíven lőttek egy fiatal fiút.

Teherán lakói napok óta ugyanúgy tömegesen imádkozzák a háztetőkön az „Allahu akbar”-t, „Isten a legnagyobb”, mint az 1979-es forradalom idején. Mi is már napok óta intenzíven imádkozunk értük. Kérünk mindenkit, hogy imádkozzon Iránért.

Hogyan tapasztalhatjuk meg Istent?

Sok módon lehet. Azok a misztikusok, akik eljutnak a vele való teljes egyesülésre, a terézi belső várkastély hetedik lakásába, folyamatosan érzékelik a Szentháromság mindhárom személyének jelenlétét.

A misztika útjára Isten nem mindenkit hív. Van azonban néhány olyan tapasztalat, amit minden kereszténynek, aki a kegyelem állapotában van, megad.

Ezek olyan tapasztalatok, amelyek elégségesek ahhoz, hogy élő kapcsolatunk legyen Istennel. S a hiányuk felveti azt a kérdést, hogy vajon valóban élő viszonyban vagyunk-e Vele.

Az első a megszentelő kegyelemmel járó béke és biztonság. Ez egyértelműen érezhető, de mégsem érzés. Sokkal alapvetőbb és állandóbb, mint az érzések. Az ember akkor is tapasztalja, amikor rosszul mennek a dolgai vagy boldogtalan.

Aki gyerekként kapja meg a keresztséget, annak általában fogalma sincs arról, hogy ezzel milyen hatalmas, sötét tehertől menekült meg. De ők is tapasztalhatnak egy olyan megtartottságot, védettséget – s az ebből fakadó békét –, ami nyilvánvalóan nem a saját erejükből származik.

Ha az ember ateistaként hajlandó elmenni a saját egzisztenciális állapotának a megtapasztalásáig, akkor mint világba kivetett, magányos és fenyegetett lényt fogja magát megélni.1 Ez a béke és biztonság ennek pont az ellenkezője. Annak a tapasztalata, hogy az ember nem a világba kivetett magányos és fenyegetett lény, hanem állandó szerető megtartottságban él.

Az ebből a megtartottságból fakadó biztonság egyre inkább át kell járja az életét. Ez azt jelenti, hogy a világ összes fenyegetése ellenére csökkennie kell az ember félelmeinek.

Nem azért, mintha nem látná a veszélyeket. Paradox módon az ember egyre világosabban látja a veszélyeket. Hanem azért, mert az ember egyre mélyebben bízik Istenben és egyre inkább átjárja annak a tapasztalata, hogy Isten mindenben vele van és az élete, benne a rosszak és a tragédiák is, Isten szerető kezében vannak.

Ha ez a biztonság nem mélyül folyamatosan egy keresztényben, ez azt jelenti, hogy nem mélyül az Istennel való viszonya, valahol lezárt Isten felé. Ez a biztonság ugyanis az önátadás növekedésével automatikusan növekszik.

A második, Isten gondoskodásának az a tapasztalata, amit a kérő imán keresztül lehet megszerezni.

Kérő imán természetesen nem azt az általánosan elterjedt gyakorlatot értem, amikor valaki a saját céljai eléréséhez Isten erejét kívánja használni. Hanem éppen ellenkezőleg, azt amikor az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint, s ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.2

Az ember átadja Istennek a problémát és a megoldást Isten válaszaként fogadja el. Ekkor az ember elkezdi látni Istent működni az életében. A problémák ugyanis nyilvánvalóan olyan módon oldódnak meg, ami gondolkodásmódjában, kreativitásban, szellemességben, lehetőségekben messze fölülmúlja azt, amire az ember a saját erejéből képes lenne.

Ha az ember nem tapasztalja az életében Istennek ezt a fajta működését, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem adja át Istennek a problémáit.

Mondja ugyan, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, de valójában ragaszkodik a saját akaratához. Azt mondja, hogy átadom Neked ezt a betegségemet, legyen ahogy Te akarod. De valójában semmi mást nem hajlandó elfogadni Istentől, mint hogy gyógyítsa meg, ráadásul az általa diktált időpontban és módon.

Ha az ember átadja Istennek a betegségét, akkor minden megoldást elfogadhatónak tart. Azt is ha most meggyógyítja, de azt is ha majd évek múlva vagy ha soha. A történésekben nem azt keresi, hogy azok megfelelnek-e az előzetes elvárásainak, hanem hogy Isten mindenható jósága konkrétan ebben a helyzetben, konkrétan számára hogyan nyilvánul meg.

Ha az ember nem köti magát a saját akaratához, akkor ezt meg is szokta találni. Ez mindig, még a fájdalmas vagy tragikus helyzetekben is valami olyan jó szokott lenni, ami túl van az ember szokásos korlátain, s azt a helyzetet megemeli, értelmessé, építővé teszi.


Ahogy az ember egyre jobban átadja az életét Istennek és egyre jobban rábízza magát, az értelme egyre világosabban ismeri fel, hogy mi Isten szerint a helyes és az akarata egyre könnyebben irányul arra.3

Nagyon sok minden hat abban az irányban, hogy az embert eltérítse az igazságtól: a szokások, az elvárások, az előítéletek, az ember saját korlátai. Isten kegyelme azonban megvilágosítja az értelmünket, hogy biztosan fel tudjuk ismerni az igazságot és megerősíti az akaratunkat, hogy követni tudjuk azt.

Az ember ilyenkor nem válik intellektuálisabbá vagy műveltebbé, de egyértelmű lesz számára, hogy mi az igazság – akkor is ha a szokások, az elvárások, az előítéletek vagy akár a saját korlátai az igazság felismerése ellen hatnak.

Azok az emberek, akik intellektuálisabb alkatúak, utána értelmezni is tudják, hogy miért pont ez az igazság és milyen összefüggései vannak. Ez azonban már csak ráadás az igazság világos felfogására. Az intuitívebb emberek erre a racionális értelmezésre általában nem képesek. De az igazság bizonyossága az ő számukra is ugyanolyan egyértelmű.

Ezzel szemben ha valaki nincs élő kapcsolatban Istennel – bármilyen szentnek is érezze vagy mutassa magát –, a döntéseit a szokások, az elvárások, az előítéletek és saját korlátai határozzák meg.


Ahogy mélyül a kapcsolata Istennel, egyre mélyebben bízik Isten mindenható jóságában, a problémáit egyre jobban átadja Istennek, egyre nagyobb biztonsággal látja meg az igazságot és egyre magától értetődőbben követi Isten akaratát.

Egyre inkább megszűnnek a félelmei és egyre nagyobb békét és biztonságot tapasztal, egyre inkább tapasztalja Isten szerető támogatását és egyre nagyobb belső szabadságban él.

Kétségtelen, hogy ezek nem rendkívüli kegyelmek. Az embernek nem jelennek meg angyalok, nem kap próféciákat, csodát sem tud tenni. De nem tudom, hogy van-e nagyobb csoda annál, mint hogy az ember egy életen keresztül megtapasztalhatja Isten meleg, önmagához emelő szeretetét.

1. Ezt a félelmet nem érzi át mindenki. A pszichológiai elhárító mechanizmusok jó részét ugyanis arra szokás használni, hogy ez a minden félelemnél mélyebb egzisztenciális rémület ne kerüljön föl a tudatba. A viselkedésből azonban egyértelműen kimutatható és megfelelő analitikus módszerekkel közvetlenül is feltárható.
2.  A kérő ima.
3. Az ezoterika ezzel pont ellentétes hatást gyakorol mind az értelemre, mind az akaratra.

Kényszerleszállás I.

A gironai repülőtérre jóval az indulás előtt odaértem. Beálltam a checkinhez, és folytattam a buszon már elkezdett rózsafüzéremet.

Mindösszesen nyolcan álltak előttem, ami normális esetben öt-tíz perc. Most azonban majdnem egy óráig tartott. Két helyen háromszor kellett sorban állni.

Az egyik kisasszony gondosan áttanulmányozta az útlevelemet, majd nyilvánvaló örömmel megállapította, hogy már lejárt és egy másik dokumentumot követelt. Ilyen nem szokott lenni az embernél, de nálam éppen volt. Röviden megtárgyaltuk, hogy ehhez ugyan nincsen joga, de megkapja a (régi típusú) személyi igazolványomat. Miközben rendkívüli alapossággal forgatta a számára teljesen érthetetlen nyelvű könyvecskét, én belenéztem az útlevelembe és láttam, hogy egyáltalán nem járt le.

Szóltam neki. Ekkor kelletlenül, minden bocsánatkérés nélkül továbbküldött a kolléganőjéhez, akinél mindenkinek be kellett fizetni öt eurót, hogy beszállhasson. Odaadtam neki a pénzt, őt azonban felhívta egy ismerőse, akivel lelkes beszélgetésbe kezdett és percekig tartott, míg eszébe jutott, hogy a pénzért járó elismervényt a kezembe nyomja.

A biztonsági ellenőrzésnél a fémérzékelő hevesen sípolt, de legyintettek és továbbengedtek. A katalán büfés fiú miután nagy nehezen előkerült, sem angolul, sem spanyolul nem volt hajlandó érteni.

A váróteremben egyáltalán nem volt ülőhely, úgyhogy a falnak dőlve álltam és úgy folytattam az imádkozást. Hosszú várakozás után kiderült, hogy a repülőgépünk elromlott és egy másikkal megyünk. Felhívtam Tamást, hogy késünk és nem állnak jól a dolgok, imádkozzon értünk.

A késésünk miatt kicsit át kellett szervezni a beszállásokat. Perceken belül hatalmas káosz lett. Az utasok kétségbeesetten próbálták az egymásnak ellentmondó bejelentések és téves kiírások között megtalálni a gépeiket. A pozsonyihoz végül is a Marrakesh feliratú kapun keresztül lehetett bejutni.

Miközben párhuzamosan próbáltam rábeszélni egy visszaforduló pozsonyi csoportot arra, hogy szálljanak be, egy marakeshi háromgyerekes édesanyát pedig arra, hogy ne szálljon be, arra gondoltam, ha műszaki személyzet is úgy teszi a dolgát, mint eddig a többiek, akkor elég nagy bajban vagyunk.

Végre beszálltunk. Elhelyezkedtem. Letettem Isten kezébe ezt az utat, elmondtam Neki, hogy bármit is akar, abba én beleegyezem és minden esetleges rosszat Mária szándékaiért ajánlottam fel. Átadtam az áldását a személyzet minden tagjára és elkezdtem elmondani a rózsafüzért.

Becsuktam a szememet és az imára figyeltem. Egyszer csak az a kép jelent meg előttem, hogy a repülőgépünk mind a két (nem tudom miért pont kettő, de a képen így volt) motorja leáll, de nem zuhanunk le, mert Isten küld két angyalt, akik két oldalról megfogják a gépet és szépen leviszik. Magamban azt gondoltam, hogy ha ez Isten dicsőségét szolgálná, akkor beleegyeznék. De nem időztem el itt, hanem mondtam tovább az imát.

Mellettem ugyanazok a fiúk ültek, akik már odafele is nagyon bennfentesnek látszottak. Nemsokára át is szivárogtak a biztonsági okból üresen hagyott első sorok egyikébe és a stewardessekkel beszélgettek. Én is felbátorodtam rajtuk és átmentem az egyik üres sorba az ablak mellé és ott folytattam az imádságot.

Kitisztult az ég és Itália fölé értünk. Felismertem, hogy Milánó környékén lehetünk. Milyen szép lesz ilyen felhőtlen időben átrepülni az Alpok felett. A gép azonban ahelyett hogy tartotta volna a magasságot, hirtelen elkezdett hánykolódni, berepült a hegyek közé és a szárnyon lehetett látni, hogy teljesen megdőlve különös mozgásokat végzünk. Annyira rémisztő volt, hogy a táj minden szépsége ellenére is el kellett forduljak az ablakból. Imádkoztam.

Hamarosan megjelent egy stewardess és rendkívül feszült arccal mindenkit a helyére küldött. A légikisasszonyok mindig mosolyognak. Ilyen arcot egyszer láttam. Indiában egy kis helyi járaton, amikor néhány perc múlva a Ghat-hegység gerince az ablakra merőlegesen állt, és hatalmas sebességgel közeledett felénk. Nem tudom mások mit csináltak, Tamás és én imádkoztunk. Átsiklottunk a hegység másik oldala fölé és minden baj nélkül leszálltunk. Ott betereltek minket egy elegáns étterembe és mesebelien pazar ebédet kaptunk, ingyen. Évekkel később értettem csak meg, hogy akkor mi merőlegesen zuhantunk a Ghat-hegység gerince felé.

Most is nagyon féltem. Mielőtt a helyemre mentem, mintegy belső hangként az formálódott meg bennem, hogy nem kell félni, az életünk nem a technikától függ, Isten ha akarja, motor nélkül is leviszi a gépet.

A félelem érzése elmúlt. Miközben leültem felsírt mellettem egy gyerek. Arra gondoltam, milyen jó, hogy itt vagyok a gépen, mert én tudok imádkozni, mindjárt meg fog nyugodni. Folytattam a rózsafüzért. A gyerek elcsendesedett.

Sokat imádkozom a rózsafüzért. Általában pihentet. Ezekben a nagy bajokban azonban olyan, mintha komoly fizikai munkát végeznék.

Néhány éve tapasztaltam meg ezt először. Egy barátnőm megkért, hogy menjek el vele a kórházba és legyek ott a műtéte alatt. Utáltam kórházban lenni, úgyhogy amikor kihozták a műtőből, rögtön haza is akartam menni, de még valamit intéztem a folyosón. Egyszer csak rohannak a nővérek, rohannak az orvosok. Viszik vissza a barátnőmet a műtőbe. Összeomlott a vérkeringése. Ültem a műtő előtt és folyamatosan mondtam a rózsafüzért. Egy óra, két óra. Nem sikerül visszahozni az életbe. Felhívtam egy másik barátnőmet, hogy próbáljon meg azonnalra misét szerezni. Azonnalra nem, de estére sikerült. Újabb órák.

Arra gondoltam, hogy ha nem adják fel a miséig, akkor a mise alatt biztosan életre tér. Addig ki kell húzni. Olyan érzésem volt, mintha a kezembe lenne téve az élete, nem szabad abbahagynom az imát. Megszakítás nélkül mondtam a rózsafüzért. Ilyenkor az embernek nincsenek érzései, nem gondol semmire. Mint amikor valami nagyon nehéz terhet visz, minden erejével arra koncentrál. Az ember mondja a rózsafüzért, viszi a terhet. Folyamatosan imádkoztam. Hat óra múlva tudták megindítani a vérkeringését. Pontosan akkor, amikor a misében az áltváltoztatás volt. Annyira kifáradtam, hogy másnap nem tudtam lábra állni.

Ugyanígy mondtam most a gépen a rózsafüzért. Félelem nélkül, érzések nélkül, anélkül, hogy gondolkodtam volna bármin is. Vittem a terhet. Amikor befejeztem, azt gondoltam, hogy most életveszélyben vagyunk, ilyenkor az irgalmasság rózsafüzérét szoktuk mondani. Elkezdtem azt.

Valamit bemondott a kapitány, de olyan akcentussal beszélt, hogy egész úton egy szavát sem értettem. Kisvártatva mellettem az egyik bennfentes fiú kétségbeesetten felkiállt, hogy ilyen is csak velem történik meg. Ebből felfogtam, hogy a kapitány megpróbál kényszerleszállást végezni. Mondom az imát. Néhány perc múlva ugyanaz a fiú félhangosan megszólal: Már csak egy motorral megyünk.

Ereszkedünk lefelé. Dermedt félelem. Mondom az imát. Már majdnem a földön vagyunk, amikor repülőtér még mindig nem látszik. Imádkozom. Közvetlenül földreérés előtt vesszük észre, hogy egy egészen kicsi repülőtéren szállunk le. Pont amikor véget ér az irgalmasság rózsafüzére, a kifutópályán érünk földet.

A pilóta azonban nem tudja lelassítani a gépet. Iszonyatos sebességgel száguldunk előre. Jézus segíts, kiálltok magamban. A gép abban a tizedmásodpercben normális sebességre lassul. A gépen a hatalmas fékezésből semmit sem érezni, csak látjuk, hogy a sebességünk hirtelen a leszálláskor megszokottra csökkent.

Milánó mellett egy kis repülőtéren vagyunk. Felhívom Tamást és kérem, hogy nagyon imádkozzon ő is. Egy óra múlva kapunk egy másik gépet, átszállunk arra. Ugyanaz a személyzet viszi tovább. Látom a pilótát beszállni. Rendkívül feszült. A személyzet többi tagja is az.

Imádkozom a rózsafüzért. Egy negyedóra múlva hirtelen meleg lesz. Mellettem a stewardessek rémülten súgják egymásnak, hogy nem tudják szabályozni a fűtést. Nem lehet tudni, hogy csak ez romlott el vagy van-e más baj is. A pilóta érezhetően bizonytalanul vezeti a gépet. Az emberek nagyon félnek. Szinte érezni a gonosz jelenlétét. Elmondom néhányszor a Szent Mihály imát és kérem Jézust, hogy védjen meg minket. Enyhül a nyomás. Visszatérek a rózsafüzérhez.

Az utolsó tizednél tartok, amikor földet érünk Pozsonyban. A pilóta most sem tudja lelassítani a gépet. Mellettem a fiúk rémülten humorizálnak. Én kérem Jézust, hogy állítsa meg a gépet. Néhány másoderc múlva egyik pillanatról a másikra elérjük a normális sebességet. A hirtelen lassulásból most sem érezni semmit. Megállunk. Sokan tapsolnak.

 
Kiszállunk. A buszból visszanézek. A pilóta olyan mozdulattal dől hátra az ülésen, mint amikor valaki felfogja, hogy micsoda veszedelemből került ki.

Eszembe jut a két angyal.

Néhány nap múlva felhívom egy barátnőmet, aki anélkül hogy szóhoz hagyna jutni, azzal kezdi: Na, hogy utaztál? Imádkoztam értetek. Kértem Istent, hogy nagyon vigyázzon rátok és küldje el az angyalait.

Ez a legfrissebb, de még több ehhez hasonló történetet tudok mesélni. S úgy látom, hogy ilyenek nem csak velem esenek meg, hanem másokkal is, csak nem szokás ezekről beszélni. Ha valakit érdekel, hogy milyen ez teljesen a hétköznapokban, nézze meg az imaközösségünk lapját, ott minden héten elmondok egyet az azon a héten kapott sok segítség közül.

Isten jelen van a lélekben

Sokan azért nem tudnak imádkozni, mert azt hiszik, hogy Isten távol van tőlük. Lehet, hogy valami különlegesen kiválasztottakkal kapcsolatba lép, de az ő kis életük biztos nem fontos a számára.

Ennek azonban pont az ellenkezője igaz."Isten tehát a megigazultak lelkében valóságosan jelen van... Ő hordoz minket, nem a karjában mint egy anya a gyermekét, hanem Isten átjár és körülölel bennünket. Nincs olyan részecskéje az életünknek, ami ne lenne Isten kezében; nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. "

Az Istennel való kapcsolat és az ima szempontjából nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, amit Marie-Eugène itt állít - s ez nem az ő egyéni véleménye, hanem ez a katolikus tanítás.
Isten mindig ott van velünk. Mindig szerető figyelemmel fordul felénk. Mindig fontosak vagyunk a számára. Mindig megszólíthatjuk Őt.
A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène: Istent akarom látni. Paulusverlag 1993. (P. Marie-Eugène de l'EJ.: Je veux voir Dieu. Editions du Carmel, F-84210, Venasque, 1988 - alapján) 34.

Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben pedig a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Ha az ember nem akar megpucolni a szenvedés elől és emiatt nem vonja vissza ezt a döntését, akkor innéttől kezdve, a harmadik lépésben, már nyerésben van.

Amikor a kísértések és a megpróbáltatások során Istenhez fordul, hogy segítse meg, sokféle segítséget tapasztal. Mindenekelőtt kap egy olyan megerősítést, hogy képes lesz az egész dolgot végigcsinálni. Ez azonban még nem a válasz, hanem csak azt biztosítja, hogy az ember eljusson a válaszig. Emellett ugyanis mindig kap olyan gondolatokat és érzéseket is, amelyek a vigasztalására szolgálnak.

Amíg az ember nagyon bele van pörögve a saját félelmeibe és vágyaiba, ezeket általában kevéssé fogja fel. Ezek ugyanis többnyire nagyon messze vannak attól a vágánytól, amelyen éppen robog. Egy idő múlva azonban már a könyökén jönnek ki a saját félelmei és vágyai és valahogy elkezd tudni ezeken kívül másra is figyelni és ekkor már nem csak a megerősítést tudja felfogni, hanem a vigasztaló érzéseket és gondolatokat is.

Isten válasza mindig ezekben van. Ilyenkor nem fennkölt érzéseket vagy gondolatokat kap az ember – ilyeneket esetleg maga is ki tudna találni – hanem ezeken a vigasztaló érzéseken keresztül a helyzetnek egy újfajta látását. Ez a saját gyártmányú fennkölt gondolatokkal és érzésekkel ellentétben mindig rendkívül konkrét és személyes. Mindig belső békével és megerősödéssel jár együtt, méghozzá hosszú távon – amit az előzőek szintén soha nem tudnak adni. Mindig olyan kreatív és nagyszabású, ami nekem legalábbis soha nem jutna eszembe. Azonnal megoldja az egész problémát. Mindig a szeretetnek egy addig még el nem ért fokára viszi az embert és ez innéttől kezdve a sajátja lesz.

Az ember tele van békével és örömmel. Világosan látja, hogy azok a szenvedések, amelyeken keresztülment, nevetségesen kicsik ahhoz az ajándékhoz képest, amit kapott. Dicsőség Istennek.

Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.

Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés

A módszert lassan húsz éve, nem sokkal a megtérésem után fedeztem fel, s azóta is változatlanul, sikerrel használom.

Valami konfliktus kapcsán világossá vált a számomra, hogy a dolgot azért nem tudom megoldani, mert bennem van valami olyan belső sérülés, ami ezt megakadályozza. Pszichológusként, befejezett pszichoanalízissel a birtokomban hozzá voltam szokva, hogy szembenézzek a belső problémáimmal. Most azonban hiába küzdöttem teljes erőmből, napokig semmire sem jutottam. Akkor Katona atya biztatásán felbátorodva – ha problémáink vannak, forduljunk bizalommal Jézushoz – azt mondtam, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz. Azonnal elkezdtem látni a megoldást, s az olyan kreatív és nagyszabású volt, ami nekem soha nem jutott volna eszembe.

Lássuk lépésenként, hogy mi is történik ilyenkor.

Ezt a módszert olyankor alkalmazom, amikor úgy ítélem, hogy saját sérültségem vagy korlátozottságom miatt nem tudok egy problémát a megfelelő nézőpontból, a valóságnak megfelelően látni és ezért nem tudom megoldani sem.

A sérültség és a korlátozottság hozzátartozik az emberi léthez. Nincs ember aki a felnövekedése során ne szerzett volna kisebb vagy nagyobb sérüléseket. Az élettapasztalat és a kultúra, amiben felnőtt, minden ember számára korlátot is jelent, mert a dolgok egyfajta értelmezését teszik magától értődővé, holott lehet, hogy adott esetben más, esetleg a valóságnak sokkal megfelelőbb értelmezés is lehetséges. Mindezért elég gyakori, hogy az ember sérültsége vagy korlátai miatt nem képes egy problémát a valóságnak megfelelően látni.

Az utóbbi időben, ahogy egyre jobban látom, hogy mennyi minden korlátoz a szeretetben, nem csak nagy nehézségek esetén, hanem egyre több hétköznapi helyeztben is kérem Istent, hogy emeljen ki ebből a szűkösségemből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam azt. Első lépésként tehát megállapítom, hogy most ezt kell kérnem Istentől.

Ez az első lépés gyakran azonnal nyilvánvaló. Ha az embert mondjuk az anyja gyerekkorában rosszindulatúan visszautasította, akkor felnőttként – egészen addig, amíg belsőleg teljesen meg nem gyógyult benne ez a sérülés, ami sok évig is eltarthat – az összes nőt, aki valamilyen módon hasonlít az anyjához, automatikusan rosszindulatúnak fogja látni. Ha az ember idővel némi önismeretre tesz szert, és már van egy listája a sérüléseiről, akkor gyakran azonnal tudja azt mondani: ááá igen, ez a listámon az ötös pont, segíts Uram, hogy ne a sérülésemen, hanem a Te szereteteden keresztül lássam ezt a helyzetet. (Egyetlenegyszer sem fordult elő az életemben, hogy Isten ilyenkor ne segített volna.)

A fel nem ismert sérülések esetében, és olyankor, amikor az ember magától értődő értelmezési keretei túl szűkek az adott dolog helyes megoldásához, általában az ember nem látja azonnal, hogy most egy olyan problémáról van szó, amely megoldásához neki magának is hozzá kell járulnia. Ilyenkor az ember gyakran elbagatellizálja, vagy egyenesen letagadja a problémát. Ha esetleg mégis elismeri, akkor is a körülményeket és másokat teszi érte felelőssé, csapásnak vagy tehernek tekinti, amit el kell viselni, de amivel egyéb dolga nincs. Ilyenkor általában egy hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson az első lépés megtételéig.

Jó esetben a fájdalmak és a kudarcok hatására az ember feladja a tagadást, és ki meri mondani, hogy itt most valami baj van. Rossz esetben azonban olyan módon próbál a fájdalomtól megmenekülni, hogy teljesen letagadja a problémát. Sokan évekig vagy évtizedekig élnek súlyos bajok, terhek, fájdalmak közepette anélkül, hogy ezzel szembe mernének nézni, hogy a bajt és a fájdalmat a nevén mernék nevezni.

Valakit például elutasít, lebecsül és állandóan megaláz az apja. Ez szörnyű fájdalmakat okoz, és rettenetes haragot, gyűlöletet kelt az emberben. Egy jó keresztény családban azonban az apa szereti a gyerekét és a gyerek is az apját, s ők egy jó keresztény család, tehát szeretik egymást. Az apa szeretete akkor is létezik, ha ő ennek évtizedeken keresztül semmi jelét nem adja. A megalázás pedig, ha naponta történik is, nem létezik: az nem is úgy volt, az apa csak viccelt, csak ideges volt, azért nagyon szeret. A megszerezhetetlen szeretet helyére, élete középpontjába, a kis önvigasztalások kerülnek, lassanként csak ezek érdeklik és ezekbe úgy bezárkózik, hogy többé már soha semmi meg nem érintheti. Nem érez éles fájdalmat, haragot és gyűlöletet, megvan az a megnyugatató tudata, hogy ők egy jó keresztény család. S mivel minden rendben van, nincs miért imádkoznia.

Gyakran van, hogy valaki odáig eljut, hogy el tudja mondani Istennek a fájdalmát, de a problémát mégsem adja át Neki. Úgy gondolja, ahogy ő látja és érzi, az tökéletesen megfelel a valóságnak és ezért vagy arra kéri Istent, hogy vegye le róla ezt a terhet vagy arra, hogy Isten tegye meg a szerinte (mármint nem Isten szerint, hanem a kérő szerint) megfelelő lépéseket a fájdalom megszüntetésére – ez az esetek döntő többségében mások viselkedésének megváltozása vagy valamilyen jav elnyerése szokott lenni. Itt aztán meg is állnak, és hasonlóképpen évekig vagy akár évtizedekig is a teher megszűnéséért, mások megváltozásáért és az óhajtott javért ostromolják Istent.

Isten azonban gyakran pont azért nem veszi le az emberről a terhet, hogy az a fájdalmak és a kudarcok hatására felismerje: eljutott önmaga határáig és ezt a dolgot nem tudja saját keretein belül megoldani. Hogy felmerüljön benne, hátha van másik nézete vagy megoldása a dolognak, hogy hátha Isten akar neki ezen a bajon keresztül valamit mondani vagy hátha akar neki ezen keresztül valamit adni. S hogy így a tagadás helyett, és ahelyett, hogy Istentől a saját elképzelése megvalósítását követelné, azt mondja, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz – és átadja Neki a problémát.

A Te jóságos kezeidben

Isten mindig jót akar nekem, s Ő jobban tudja, hogy mi a jó számomra, mint én magam.

Isten akaratának elfogadása azt jelenti, hogy az ember megkeresi és elfogadja ezt a jót.

Ez a jó ugyanis az ember számára gyakran egyáltalán nem magától értetődő, hanem hosszú utat kell megtennie azért, hogy megtalálhassa.

"Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9.)

Izajásnál együtt szerepelnek a gondolataink és az útjaink.

Gyakran Isten is összeköti a kettőt. Amikor nem értjük Isten gondolatait, Isten gyakran azt akarja, hogy változtassuk meg az útjainkat, hogy az új úton járva megláthassuk az Ő akaratát.

Ahogy a Jóisten akarja...

Távolba néző tekintettel, halk, elvékonyodó hangon, egy lélegzettel; vagy sokatmondóan a másikra tekintve, megemelt hangon:

Ahogy a Jóisten akarja ...

Létezik még töbféle is, de ez a kettő a leggyakoribb koreográfia.

Mind azt kívánja kifejezni, hogy az ember tehetetlenül ki van szolgáltatva a hatalmas Istennek és ebben a helyzetben mi mást tehetne, mint hogy belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

Szinte tökéletesen biztosra lehet venni, hogy ezeknek az embereknek ilyenkor eszük ágában sincs elfogadni Isten akaratát.

A hangnem dramatizálása arra utal, hogy az illetőt a belenyugvás helyett a méltatlankodás és a visszafojtott düh érzései töltik el.

De még ha sikerülne is a belenyugvás érzéseit előállítani, a megváltoztathatlanba való beletörődés éppen az ellenkező irányban van, mint az az út, amelyen el kell indulni ahhoz, hogy az ember eljusson Isten akaratának elfogadásához.

Legyen meg a Te akaratod

Ez a kérő ima lényege.

Az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint.

Ha egy kérés nem tartalmazza legalább hallgatólagosan, hogy ebben a dologban mindenekfelett legyen meg a Te akaratod, hanem az ember a saját akaratát kívánja Isten erejével megvalósítani, az nem kérő ima, hanem pogány mágia.

A kérő ima során az ember lemond a saját megoldásáról és az egész dolgot Isten kezébe helyezi.

A kérő ima éppen azért annyira fontos lelkiéletben, mert az ember ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.

Legyen meg az én akaratom

Sok keresztény azt hiszi, hogy ez a kérő ima lényege. Azt gondolják, hogy amikor Istent úgy próbálják meg használni, mint egy eszközt saját akaratuk megvalósítására.

Annak a próbálkozásnak, hogy Istent az akaratunk megvalósítása eszközeként használjuk, természetesen semmi köze sincs a kérő imához.

Viszont amikor valaki ezt tekinti imának, ez gyakran annak a mutatója, hogy a kereszténység keretei között valójában mélyen pogány módon él.

Ezek az emberek általában csupa elfogadott és jó dolgokra törekednek. Szép családi életre, tisztes megélhetésre, megérdemelt megbecsülésre, szolid gyarapodásra, az egészség megőrzésére vagy visszaszerzésére, meleg érzésekre, szerető társra.

Ezek így önmagukban mind rendben is lennének. Egyikkel sincs semmi baj.

A baj az, hogy az ember életében ezek kerülnek Isten helyére.

Ekkor már nem Isten szeretete a mindenek felett való cél és ezek az ideiglenes javak pedig a szeretetben való növekedés eszközei, hanem, ezek az ideiglenes javak lesznek céllá. S Isten és a vallás pedig pusztán az ezekben a javakban való növekedés eszközeivé válnak.

Azokat a vallásos gyakorlatokat, amelyekről úgy érzi, hogy segítik a céljaiban - vagyis megerősítik a biztonságérzetét, az önértékelését, szentimentális érzelmeket keltenek benne, stb. - az ember buzgón gyakorolja. Szépen eljár vasárnap misére, elmond bizonyos imákat, virágot visz Máriának, misét kér a nagypapáért.

Minden jól működik és az ember általában nagyon meg van elégedve a saját kereszténységével.

A vallás azonban csak addig kell, amíg az embert ellátja "ez az én kis világom úgy a legjobb ahogy van" érzésével. Abban a pillanatban, amikor a vallás megkérdőjelezné az ember önzését, fel szokott ébredni benne a kritikai szellem: "Azért bigottak már ne legyünk!"

Azok semmiképpen.

Ezért ha a krónikusan beteg gyereke bajára a new age igér megoldást, akkor minden további nélkül felhasználja azt. Hiszen a gyerek egészségénél, de fõleg a saját kényelménél semmi fontosabb dolog nincs a világon.

Ha kicsit kellemetlen megkérni az orvost, hogy a halálán lévő apjához soron kívül engedje be a papot, akkor inkább azt mondja a papnak, hogy hát nem lehet tudni mikor lehet hozzá bejutni, menjen el nyugodtan. S az apja annak ellenére, hogy ott volt a pap, szentségek nélkül hal meg.

Noha egyértelműen azt érzi, hogy szerzetesként nagyobb belső szabadságban élne és közelebb lenne Istenhez, nem megy el annak, mert ő családot és gyereket akar, hiszen az neki is jár mint a többinek.

Ebben a rendszerben - amelyben minden arról szól, hogy legyen meg az én akaratom - aztán természetesen Istennek sem jut más szerep, minthogy mindig teljesítse az ember akaratát.

A biztos módszer

Vannak keresztények, akik kérő imáikban mindig különösen nagyszabásúak.

Azért, hogy meg tudjanak bocsátani a kollégájuknak, aki tegnap megbántotta őket; hogy a faluban legyen tisztességes víztisztító; hogy a gyerekük élete ne csak a karrier körül forogjon; hogy az anyósuk lábfájása enyhüljön; hogy mindkettőjük szempontjait figyelembe véve, keserűség és harag nélkül meg tudják beszélni a férjükkel, ki használhatja holnap a kocsit; hogy a plébánosuk mélyebben átélje a hivatását - ilyenekért soha nem imádkoznak.

Ha imádkoznak, akkor alább nem adják: mindig a békéért, a szeretért, a természetért, az ifjúságért, a szenvedőkért és betegekért, a családok egységéért, minden életért, a hivatások Istennek tetsző teljesítéséért - és mindezt megkoronázandó - hálából teszik.

Ez egy rendkívül hasznos imamód.

Ha az ember valami személyes és konkrét dolgot kér, akkor szembesíti a saját akaratát Isten akaratával. Ezzel azt kockáztatja, hogy Isten akarata nem egyezik meg az övével és ezért a sajátját Isten akaratához kell igazítsa.

A szent általánosságok azonban biztosan és jótékonyan megóvnak ettől a kellemetlenségtől.

A sok szent dolog felemlegetése - így kerül a kérő ima körébe a hála is - biztosítja a szentség légkörének érzetét. S ha még a kérést olyan kifejezésekkel is meg tudja az ember tűzdelni, hogy "a Jóisten áldását kérjük", vagy hogy "a Szűzanya oltalma alá helyezzük", vagy hogy "Isten irgalmába ajánljuk", akkor már a szentséggel annyira átjárva érzi magát, hogy a szentülés terén egyéb teendője nem is lehet.

Ha időről- időre szent ábrázatot öltve, szent hangsúllyal - soha nem ezek nélkül -, lehetőleg minél több hasonló szent társaságában, minél több gyertyával és arannyal körülvéve elvégez egy ilyen rítust, akkor a továbbiakban az életszentség boldog tudatában nyugodtan élhet olyan önző, mindenkin átgázoló és földhözragadt módon, hogy azzal a legvérmesebb pogányok életét is messze alulmúlja.