Dilemma

Hogy egyetértést hozzak, ahol széthúzás van, hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van.

Húsvét előtti gyónáshoz állok sorban a ferenceseknél, s Szent Ferenc imájának a folyosó falára írt sorait olvasgatva arra gondolok: ez a két dolog olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy tényleg csak Isten tudja egyszerre végbevinni a kettőt. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, kiváltképp az utóbbi időben, hogy ha valaki az igazságot képviseli ott, ahol tévedés van, abból hamarosan széthúzás is támad. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége.” (Mt 10,34-36)

Másfelől pedig azt látom, hogy az általam ismert emberek túlnyomó többsége – és sajnos mindenekelőtt a keresztények – bármi áron az egyetértés látszatára törekszenek, s ezért cserében habozás nélkül feladják az igazság képviseletét, a jó és rossz világos megkülönböztetését, az egyenes beszédet. „Csak a békesség meglegyen.”

Még ezen gondolkodom, amikor – tolle, lege – azt olvasom Ágostonnál, az Isten városáról 1.8 fejezetében, mintha csak erre írná válaszul:

Igen helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy tanítsuk vagy intsük, olykor pedig megfeddjük vagy dorgáljuk őket [akik rosszat tesznek]. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek vagy ártsanak azokban a dolgokban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk kishitűségünk miatt elveszíteni. ... Mert bűn az, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak ezek cselekedeteitől, mégis elnézik ezek bűneit, akiket nekik tanítaniuk vagy dorgálniuk kellene.

Ugyanakkor pedig azt is egyre inkább megtapasztalom, hogy mindaz az ódium – emberek elvesztése, ajtók bezárulása, „szeretetlenként” és „gyűlölködőként”, vagy más nyelvjárás szerint „intoleránsként” és „fanatikusként” való megbélyegzettség, és a többi – amely az igazság képviseletével jár, nem pusztán „kockázat”, amely némi tapintattal és diplomáciai érzékkel elkerülhető, hanem ennek a magatartásnak szükségszerű következménye, mégpedig annál inkább, minél egyenesebben és következetesebben képviseli valaki azt, végső esetben egészen addig a pontig, amelyet Platón jövendöl meg az Államban (361e) Krisztus előtt négyszáz évvel:

Az ilyen lelkületű igazságos embert ... megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az embernek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék.

És ezzel itt is volnánk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot!

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az értelemre

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember értelmét megvilágosítja Egyre inkább képessé teszi arra, hogy fölülemelkedjen a szűk, földhözragadt szempontokon és a valóságnak megfelelően, azaz természetfeletti módon, Isten szemszögéből lássa a világot és önmagát.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Elhomályosul az értelme. Ez elsősorban azt jelenti, hogy nem látja meg az őt személyesen érintő összefüggéseket. Pontosabban azokat a dolgokat nem látja meg, amelyek, ha észrevenné őket, az megakadályozná őt a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét.

Enyhébb esetben a pszichológia jól leírt egyszerű perceptuális elhárításról van szó. Az ember nem látja, hallja meg azt a konkrét dolgot, aminek a látása, hallása kellemetlen lenne a számára. Súlyosabb esetben - és az a tapasztalatom, hogy ide elég hamar el lehet jutni - mindazokon a pontokon, ahol a valósággal való szembesülés megakadályozná az embert a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét, egyszerűen felfüggeszti a valóságot, és egy számára megfelelő valóságot konstruál helyette. Ilyenkor a logika lépései is csak addig érvényesek, amíg segítik a rossz megtételében; amikor gátolnák, azonnal érvényüket vesztik.

Egy barátnőm elmeséli, hogy milyen rettenetes élményei voltak neki is és még többeknek egy reikis beavatási szertartás során, és utólag is milyen borzalmas hatásai voltak a dolognak. Az egészet végigbeszéljük, és egyetértünk abban, hogy ezek a hatások hozzátartoznak a reikihez, majd amikor oda jutnánk, hogy talán akkor mégsem kéne reikizni, ha ezeket a hatásokat nem akarja, akkor azt mondja, háááát mindez így van, de azért ő elmegy a következő tanfolyamra is.

A logika felfüggesztése gyakran nemcsak eseti, hanem ahogy az ember élete egyre inkább a rossz hatalma alá kerül, az ember egyre szélesebb területekre terjed ki ez is. Önellentmondásokkal él, egy dolog meg az ellenkezője egyszerre is mondható ugyanarról. Fogalmainak soha nincs pontos tartalma. A következtetés mint gondolkodási forma nem érvényes a számára.

Mindez gyakran mint valami mélyebb, intuitívabb valóságfelfogás van előadva. Az a különös azonban, hogy ennek a magasröptű intuíciónak a hívei, ha mondjuk az anyagi vagy a hatalmi érdekeikről van szó, azonnal áttérnek a jéghideg racionalitásra. Ha azonban az ember azt kezdi el fejtegetni nekik, hogy miért nem helyes pl. mások családi életét feldúlni, akkor hirtelen újra képtelenné válnak a logika követésére és rögtön áteveznek az intuíciók és a szellem szabadságának területére.

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az akaratra

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember akaratát Isten akaratához közelíti. Isten akarata pedig mindig a jóra irányul. Így azok a keresztények, akik rendszeresen és komolyan imádkoznak, azt tapasztalják, hogy egyre inkább le tudják győzni saját negatív tulajdonságaikat és egyre több lesz bennük a szeretet.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Az történik minden esetben, hogy az illetőben a jó gyengül, a rossz pedig megerősödik.

Ez általában kicsi, az illető számára mindig észrevehetetlen lépésekben történik, és mindig nagyon személyesen az adott ember jó és rossz oldalait érinti. Tehát nem mindenki útonálló és rabló lesz, hanem az egyikben az indulatosság fog megerősödni, a másikban a bírvágy, a harmadikban a gőg, a negyedikben a keserűség, az ötödikben az összeszedetlenség, a hatodikban a hataloméhség, stb. - általában több is egyszerre.

Van olyan is, hogy valaki sikeres, sőt szellemi értelemben is növekedni látszik, akár mesternek is tartják, de eközben mindig valami olyan nem látványos rossz is növekszik benne, valami olyan, gyakran nehezen észrevehető szeretetlenség, amely bekeményíti, önmagába zárja. Nagyon érdekes, hogy ezekből a mesterekből gyakran milyen különös hidegség árad.

Természetesen egy kereszténynek is lehetnek komoly és súlyos rossz tulajdonságai. De ha egy keresztény valóban gyakorolja a hitét, azaz egyre mélyebb kapcsolatba kerül Istennel, akkor ezektől a rosszaktól egyre jobban megszabadul, egyre melegebb és világosabb ember lesz. Ezzel szemben azok, akik Isten megkerülésével lépnek kapcsolatba a szellemvilággal, ha bizonyos kevésbé fontos pontokon világosodnak és melegednek is, más, sokkal lényegesebb - noha nem feltétlenül jól látható - pontjaikon az idő előrehaladásával keményednek és sötétednek .

Az ontológiai igazság - Hogyan dicsőítik meg a fák Istent

Sok évvel ezelőtt olvastam Thomas Mertonnál, hogy a fák a létükkel dicsőítik meg Istent. Nagyon tetszett a gondolat, de nem értettem, hogy mit jelent ez pontosan.

Most Schütz Antal Bölcseletét (A bölcselet elemei Szent Tamás alapján, Budapest 1927) olvasom. Az általános metafizika elején az ontológiai igazságról ír:

"Az igazság ugyanis az elmének és a dolognak az egybevágósága, adaequatio rei et intellectus. Ha a dolog megegyez a maga eszméjével, vagyis azzal a gondolattal, melyet a dolog mivoltáról alkotnunk kell, akkor ontológiai igazságról beszélünk. ... Ha a gondolatunk megegyez a dologgal, vagyis ha a dolgot olyannak gondoljuk, amilyen, akkor logikai igazsággal van dolunk." (96)

Az a gondolat, amit a dolog mivoltáról alkotnunk kell, a dolog eszméje, a modern gondolkodás számára általában nem több, mint egy emberi gondolkodás eredményeképpen létrejött fogalom. Nem győzik hangsúlyozni - különösen a huszadik században, amelyben aki csak számít, hozzákölt ehhez egy verset -, hogy ez mennyire esetleges, szubjektív és relatív.

A keresztény bölcselet azonban azt mondja, hogy az a gondolat, amit a dolog mivoltáról alkotnunk kell, az Isten teremtő eszméje a dologról.

Tovább menve, Arisztotelész és Szent Tamás alapján még azt is mondja, hogy

"... minden lényben van törekvés (a tudattalanokban átvitt értelemben) elérni vagy megtartani azt a létfokot és azokat a létmozzanatokat, melyek megfelelnek eszméjének. ... Minden új létmozzanat, minden "actus" közelebb hozza ehhez az eszméjéhez, egy-egy vonását valósítja meg, egy-egy tökéletességet jelent; és ha eszméjét teljesen megvalósította, tökéletes a maga nemében ... " (98)

Amikor ez a törökmogyoró az ablakom előtt elkezdi megérlelni a barkáit - amelyekben heteken át gyönyörködöm - majd amikor elkezdi kibontani a kis új, almazöld leveleit, nem valami értelmetlen törvényszerűség megy rajta keresztül, hanem ezeken az "actusokon" keresztül eszméjének egy-egy vonását valósítja meg. Ha majd minden levelet kibontott - nincs két egyforma közöttük - és az összes szépséges ágát meghozta és az összes neki rendelt őszön megtermett minden mogyorót és a sárga minden színét magára öltötte, akkor teljesen megvalósította Isten róla alkotott teremtő eszméjét - megdicsőítette Istent.

Ha ez a világ nem más, mint megismerhetetlen véletlenek különös játéka, akkor ez a világ nem más, mint a szorongás és a káosz helye. Ha azonban ez a világ Isten teremtő eszméjének a megvalósulása, akkor itt minden fa az Ő dicsőségét hirdeti.

Hamvazószerda

Ma hamvazószerda van. A misén a pap „emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel” szavak kíséretében hamuval keresztet rajzol a homlokunkra: ezen a földön csak ideiglenes szállásunk van.

Az elmúlt napokban sok kertészeti lapot néztem meg. Volt néhány olyan, amelyik nagyon közel állt ahhoz ahogy én fogom fel a kertet, és mégis számos olyan szépség volt bennük, amelyek nekem soha nem jutottak eszembe. Olyanok voltak ezek a kertek, mintha ugyanannak a motívumnak különféle kibontásai, mintha egy hatalmas fúga kis tételei lennének.

Miközben a képeket néztem, arra gondoltam, hogy amíg ezen a földön, ezen az ideiglenes szállásunkon vagyunk, ennek a fúgának mindig csak kis tételeit tudjuk felfogni. Azonban milyen nagyon jó lesz, ha majd eljutunk az örök hazába, ott majd minden motívum minden kibontásában, az egész szépségben gyönyörködhetünk.

Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben pedig a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Ha az ember nem akar megpucolni a szenvedés elől és emiatt nem vonja vissza ezt a döntését, akkor innéttől kezdve, a harmadik lépésben, már nyerésben van.

Amikor a kísértések és a megpróbáltatások során Istenhez fordul, hogy segítse meg, sokféle segítséget tapasztal. Mindenekelőtt kap egy olyan megerősítést, hogy képes lesz az egész dolgot végigcsinálni. Ez azonban még nem a válasz, hanem csak azt biztosítja, hogy az ember eljusson a válaszig. Emellett ugyanis mindig kap olyan gondolatokat és érzéseket is, amelyek a vigasztalására szolgálnak.

Amíg az ember nagyon bele van pörögve a saját félelmeibe és vágyaiba, ezeket általában kevéssé fogja fel. Ezek ugyanis többnyire nagyon messze vannak attól a vágánytól, amelyen éppen robog. Egy idő múlva azonban már a könyökén jönnek ki a saját félelmei és vágyai és valahogy elkezd tudni ezeken kívül másra is figyelni és ekkor már nem csak a megerősítést tudja felfogni, hanem a vigasztaló érzéseket és gondolatokat is.

Isten válasza mindig ezekben van. Ilyenkor nem fennkölt érzéseket vagy gondolatokat kap az ember – ilyeneket esetleg maga is ki tudna találni – hanem ezeken a vigasztaló érzéseken keresztül a helyzetnek egy újfajta látását. Ez a saját gyártmányú fennkölt gondolatokkal és érzésekkel ellentétben mindig rendkívül konkrét és személyes. Mindig belső békével és megerősödéssel jár együtt, méghozzá hosszú távon – amit az előzőek szintén soha nem tudnak adni. Mindig olyan kreatív és nagyszabású, ami nekem legalábbis soha nem jutna eszembe. Azonnal megoldja az egész problémát. Mindig a szeretetnek egy addig még el nem ért fokára viszi az embert és ez innéttől kezdve a sajátja lesz.

Az ember tele van békével és örömmel. Világosan látja, hogy azok a szenvedések, amelyeken keresztülment, nevetségesen kicsik ahhoz az ajándékhoz képest, amit kapott. Dicsőség Istennek.

Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.

Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés

A módszert lassan húsz éve, nem sokkal a megtérésem után fedeztem fel, s azóta is változatlanul, sikerrel használom.

Valami konfliktus kapcsán világossá vált a számomra, hogy a dolgot azért nem tudom megoldani, mert bennem van valami olyan belső sérülés, ami ezt megakadályozza. Pszichológusként, befejezett pszichoanalízissel a birtokomban hozzá voltam szokva, hogy szembenézzek a belső problémáimmal. Most azonban hiába küzdöttem teljes erőmből, napokig semmire sem jutottam. Akkor Katona atya biztatásán felbátorodva – ha problémáink vannak, forduljunk bizalommal Jézushoz – azt mondtam, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz. Azonnal elkezdtem látni a megoldást, s az olyan kreatív és nagyszabású volt, ami nekem soha nem jutott volna eszembe.

Lássuk lépésenként, hogy mi is történik ilyenkor.

Ezt a módszert olyankor alkalmazom, amikor úgy ítélem, hogy saját sérültségem vagy korlátozottságom miatt nem tudok egy problémát a megfelelő nézőpontból, a valóságnak megfelelően látni és ezért nem tudom megoldani sem.

A sérültség és a korlátozottság hozzátartozik az emberi léthez. Nincs ember aki a felnövekedése során ne szerzett volna kisebb vagy nagyobb sérüléseket. Az élettapasztalat és a kultúra, amiben felnőtt, minden ember számára korlátot is jelent, mert a dolgok egyfajta értelmezését teszik magától értődővé, holott lehet, hogy adott esetben más, esetleg a valóságnak sokkal megfelelőbb értelmezés is lehetséges. Mindezért elég gyakori, hogy az ember sérültsége vagy korlátai miatt nem képes egy problémát a valóságnak megfelelően látni.

Az utóbbi időben, ahogy egyre jobban látom, hogy mennyi minden korlátoz a szeretetben, nem csak nagy nehézségek esetén, hanem egyre több hétköznapi helyeztben is kérem Istent, hogy emeljen ki ebből a szűkösségemből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam azt. Első lépésként tehát megállapítom, hogy most ezt kell kérnem Istentől.

Ez az első lépés gyakran azonnal nyilvánvaló. Ha az embert mondjuk az anyja gyerekkorában rosszindulatúan visszautasította, akkor felnőttként – egészen addig, amíg belsőleg teljesen meg nem gyógyult benne ez a sérülés, ami sok évig is eltarthat – az összes nőt, aki valamilyen módon hasonlít az anyjához, automatikusan rosszindulatúnak fogja látni. Ha az ember idővel némi önismeretre tesz szert, és már van egy listája a sérüléseiről, akkor gyakran azonnal tudja azt mondani: ááá igen, ez a listámon az ötös pont, segíts Uram, hogy ne a sérülésemen, hanem a Te szereteteden keresztül lássam ezt a helyzetet. (Egyetlenegyszer sem fordult elő az életemben, hogy Isten ilyenkor ne segített volna.)

A fel nem ismert sérülések esetében, és olyankor, amikor az ember magától értődő értelmezési keretei túl szűkek az adott dolog helyes megoldásához, általában az ember nem látja azonnal, hogy most egy olyan problémáról van szó, amely megoldásához neki magának is hozzá kell járulnia. Ilyenkor az ember gyakran elbagatellizálja, vagy egyenesen letagadja a problémát. Ha esetleg mégis elismeri, akkor is a körülményeket és másokat teszi érte felelőssé, csapásnak vagy tehernek tekinti, amit el kell viselni, de amivel egyéb dolga nincs. Ilyenkor általában egy hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson az első lépés megtételéig.

Jó esetben a fájdalmak és a kudarcok hatására az ember feladja a tagadást, és ki meri mondani, hogy itt most valami baj van. Rossz esetben azonban olyan módon próbál a fájdalomtól megmenekülni, hogy teljesen letagadja a problémát. Sokan évekig vagy évtizedekig élnek súlyos bajok, terhek, fájdalmak közepette anélkül, hogy ezzel szembe mernének nézni, hogy a bajt és a fájdalmat a nevén mernék nevezni.

Valakit például elutasít, lebecsül és állandóan megaláz az apja. Ez szörnyű fájdalmakat okoz, és rettenetes haragot, gyűlöletet kelt az emberben. Egy jó keresztény családban azonban az apa szereti a gyerekét és a gyerek is az apját, s ők egy jó keresztény család, tehát szeretik egymást. Az apa szeretete akkor is létezik, ha ő ennek évtizedeken keresztül semmi jelét nem adja. A megalázás pedig, ha naponta történik is, nem létezik: az nem is úgy volt, az apa csak viccelt, csak ideges volt, azért nagyon szeret. A megszerezhetetlen szeretet helyére, élete középpontjába, a kis önvigasztalások kerülnek, lassanként csak ezek érdeklik és ezekbe úgy bezárkózik, hogy többé már soha semmi meg nem érintheti. Nem érez éles fájdalmat, haragot és gyűlöletet, megvan az a megnyugatató tudata, hogy ők egy jó keresztény család. S mivel minden rendben van, nincs miért imádkoznia.

Gyakran van, hogy valaki odáig eljut, hogy el tudja mondani Istennek a fájdalmát, de a problémát mégsem adja át Neki. Úgy gondolja, ahogy ő látja és érzi, az tökéletesen megfelel a valóságnak és ezért vagy arra kéri Istent, hogy vegye le róla ezt a terhet vagy arra, hogy Isten tegye meg a szerinte (mármint nem Isten szerint, hanem a kérő szerint) megfelelő lépéseket a fájdalom megszüntetésére – ez az esetek döntő többségében mások viselkedésének megváltozása vagy valamilyen jav elnyerése szokott lenni. Itt aztán meg is állnak, és hasonlóképpen évekig vagy akár évtizedekig is a teher megszűnéséért, mások megváltozásáért és az óhajtott javért ostromolják Istent.

Isten azonban gyakran pont azért nem veszi le az emberről a terhet, hogy az a fájdalmak és a kudarcok hatására felismerje: eljutott önmaga határáig és ezt a dolgot nem tudja saját keretein belül megoldani. Hogy felmerüljön benne, hátha van másik nézete vagy megoldása a dolognak, hogy hátha Isten akar neki ezen a bajon keresztül valamit mondani vagy hátha akar neki ezen keresztül valamit adni. S hogy így a tagadás helyett, és ahelyett, hogy Istentől a saját elképzelése megvalósítását követelné, azt mondja, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz – és átadja Neki a problémát.