A gyógyulás folyamata

Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben

I
Megyek az utcán.
Ott van egy mély gödör a járdán.
Beleesek
Elveszett vagyok ... tehetetlen vagyok
Ez nem az én bűnöm.
Egy egész életen át tart kikerülni innét.

II
Megyek ugyanazon az utcán.
Ott van egy mély gödör a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Újra beleesek.
Nem tudom elhinni,
hogy ismét ugyanazon a ponton vagyok.
De ez  nem az én bűnöm.
Még mindig sokáig tart
kijönni.

III
Megyek ugyanazon az utcán.
Ott van egy mély gödör a járdán.
Látom.
Újra beleesek ... ilyen a
Megszokás.
Nyitva tartom a szemem.
Tudom, hol vagyok.
Ez az én bűnöm.
Azonnal újra kint vagyok.

IV
Megyek ugyanazon az utcán.
Ott van egy mély gödör a járdán.
Kikerülöm a gödröt.

V
Egy másik utcán megyek.

... az asszonynak a feje pedig a férfiú ...

Kedves József,

köszönöm a dicsérő szavakat és a hosszú, részletes hozzászólást. 

Ami ezt a vitát illeti, hogy ki tartozik ki alá és főnököl kit, ezt egy félelmetesen ügyesen megépített csapdának tartom. 

Az azon való háborúzás, hogy kié a hatalom, teljes mértékben eltereli a figyelmet arról a kérdésről, amellyel tényleg foglalkozni kéne, nevezetesen, hogy mi is a hatalom tartalma. 

Erről pedig Jézus maga beszél többször is és teljesen egyértelműen az Evangéliumokban:

"Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért." (Mt 20, 25-28)

A halála előtt az utolsó vacsorán pedig Jézus még utolsó prófétai cselekedetként még megmossa a tanítványai lábát - ami a rabszolgák feladata volt - és a gesztus mellé még el is mondja, hogy:

"Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg." (Ján 13, 14-15)

Azon lehet vég nélkül vitatkozni, hogy Pál szavaiban mi a korhoz kötött és mi az egyetemes, de azt Isten teljesen egyértelműen kinyílvánítja, hogy a hatalom tartalma a szolgálat. Mégpedig nem valami önkénynek a kiszolgálása, hanem a hatalom arra szolgál, hogy az ember a rábízottakat Isten felé segítse.

Ha tehát azt gondoljuk, hogy a férfi kapta a főhatalmat a családban, akkor ez azt jelenti, hogy övé elsősorban a felelősség azért, hogy a család tagjai eljussanak az Istennel való teljes egységre, s hogy a férfi ezért mindenki szolgája kell legyen.

A magukat kereszténynek tartó családok többségében nem ez a gyakorlat, hanem a férfiak pontosan úgy zsarnokoskodnak a családjukkal, ahogy azt Jézus a pogányokról mondja.  És nem csak a férfiak, hanem a feleségek is a gyerekekkel, a nagyobb testvérek a kisebbek, és általában mindig a mindenkori erősebbek a gyengébbekkel.

Természetesen, amikor valaki  beszáll az ördög szekerébe és gyűlölködik, lehazudik alapvető pszichológiai igazságokat, és társadalmi szinten szét akarja verni az egészséges személyiségfejlődés alapvető feltételeit - akár feminista az illető, akár nem - azzal nagyon nem értek egyet, és a magam részéről, úgy gondolom, az egész tevékenységemmel igyekszem az ellenkező irányban hatni.

Ezek az anyagok azonban, amelyeket a blogomon idézek, nem tartalmaznak semmiféle ilyet, teljesen korrektek pszichológiailag,  nagyon világosan rámutatnak az elnyomás mechanizmusaira és tényleg sokat segítenek abban, hogy az ember együttműködő, erőszakmentes kapcsolatokat tudjon kialakítani. Azért  idézek feministákat, mert ők írnak ezekről. Szívesen idéznék keresztény lapokat is, nem nagyon  találok azonban ilyeneket. 

Ha a keresztények a gyűlölködés és a destruktivitás ellen akarnának harcolni, akkor a feminista gyűlölködésre és  destruktivitásra nem autoriter gyűlölködéssel és destruktivitással kéne válaszolni, hanem komolyan kellene küzdeniük  minden elnyomás ellen. És ha csak annyit megtennének, amit Pál - az Ön által idézett részekben is - abszolút kötelességüknek ír elő, hogy úgy szeretnék a feleségüket, mint a saját testüket (azaz olyan mérhetetlen szeretettel és gyengédséggel, mint az Úr az egyházat /Ef 5, 28-29/), akkor vélhetően a feministák tömegesen térnének meg kereszténynek, s ilyen módon a keresztény férfiak betöltenék azt a szolgálatot, a rájuk bízottak Isten felé segítését, amit - ahogy azt az Úr világosan megmondta - keményen számon fog tőlük kérni.

Üdvözlettel

Kata

Elköteleződés a házasságban - két lépés

Az első lépés, a választás: hogy összeházasodom A-val, mert szép, okos, jó vele, örömömet találom benne.

A második lépés, a lemondás: hogy ezzel együtt lemondok mindenki másról, hogy elutasítok minden most és ezután felmerülő egyéb lehetőséget.

Az első lépés önmagában nem elég. 

Ha csak az első lépést teszem meg, a másik nem bízhat meg teljesen bennem.

Ha csak az öröm mozgat, ha csak az irányítja a viselkedésemet - amit ma a tömegmédia egyedül értelmesnek és értékesnek tekint - hogy az életemben maximalizáljam az örömöt és minimalizáljam a szenvedést, akkor miért maradnék vele ha - és minden valószínűség szerint lesznek ilyenek az életemben - mások szebbek, okosabbak, ha másokban aktuálisan több örömet találnék, mint benne.

Csak akkor bízhatja teljesen rám magát, csak akkor építhet velem közös életet, csak akkor vállalhat velem felelősséggel gyereket, ha megteszem a második lépést, a lemondást, ha egyértelműen amellett döntök, hogy "... hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek."1

___________________________
1. Részlet a katolikus/református házassági eskű szövegéből.

Engedi Isten vagy akarja?

Egy lány szakítani akart a barátjával, mivel az több párhuzamos kapcsolatot is fenntartott egyszerre. Ezután kiderült, hogy babát vár tőle. Azt gondolta, hogy ha Isten megengedte, hogy ez a baba megfoganjon, akkor biztos azt akarja, hogy mégis összeházasodjon ezzel a fiúval. Noha a fiúnak eszébe sem volt megváltozni, összeházasodtak, sőt szentségi házasságot kötöttek. 

Egy másik lány úgy gondolta, hogy Isten küldte neki magánya enyhítésére azt a kétgyerekes elvált férfit, akinek a szeretője lett. Valakit arra indított Isten, hogy váljon el a férjétől, mert az már nem segíti elő az ő spirituális fejlődését. Egy négy gyerekes apa úgy látta, az Isten akarata, hogy a családjától több száz kilométerre vállaljon egy állást, ahol folyamatosan súlyos kísértések érik. Egy másik pedig, ha Isten nem adta meg neki azt a kegyelmet, hogy szeretni tudja a feleségét, akkor nincs ellenére az sem, hogy huszonöt év után lecserélje a  fiatal kolléganőjére, akivel viszont nagyon is megkapta, hogy örömet találjon benne.

Isten megenged egy csomó rosszat. Megengedi, hogy valaki több kapcsolatot tartson fenn párhuzamosan. Megengedi, hogy felelőtlen szexuális életet éljen. Megengedi, hogy a házasság szentségét a család kedvéért eljátssza. Megengedi, hogy valaki szeretetlenül éljen, hogy az önzésével tönkretegyen másokat.

Akarni azonban biztos nem akarja mindezt. Akarni, a jót akarja. A felelősséget, a szeretetet.

Nagyon elősegíti ennek a két dolognak az összecsúsztatását az, ahogy az elmúlt évtizedekben sajnálatosan nagy teret nyert wellness-kereszténység félreértelmezi a szeretet fogalmát: Isten jót akar nekem, azaz, azt akarja, ami  számomra pillanatnyilag a legkellemesebb, legkönnyebb. 

Mindazonáltal, ha összecsúsztatjuk azt, amit enged és azt, amit akar, ezzel a saját felelőtlenségeinket, bűneinket úgy tüntetjük fel, mintha azok az Ő akaratai lennének.  S ez biztos azok közé a dolgok közé tartozik, amit megenged ugyan, de nagyon az akarata ellenére van.

Miért nem szoktak a bántalmazó férfiak megváltozni és hogyan lehet mégis?

A bántalmazó férfiak csak a legritkább esetben szoktak megváltozni. Ugyanis nem akarnak. Csakhogy. Nagyon sokan közülük nem akarnak bántalmazni. És mégis bántalmaznak. Ez most akkor egy fátum, ami elől nem lehet megmenekülni? 

Természetesen nem. Ha az ember nem egyszerűen azt mondja, hogy nem akarok bántalmazni, hanem azt, hogy elutasítom azt, aminek a szükségszerű következménye a bántalmazás, akkor megszabadult a "fátum"-tól.

Sok mindennek lehet szükségszerű következménye a bántalmazás, de azt hiszem, hogy a magyar középrétegekben többnyire a következő forgatókönyvön alapul:

A bántalmazó férfi anyja - még ha mintaanyának is tüntette fel magát, és többnyire sikerült elérnie, hogy annak látszódjon - valójában hideg, érzelmileg elérhetetlen, kemény, elutasító, soha nem lehet neki megfelelni, zsarnokoskodó és manipulatív.  Ennek megfelelően  a gyerekben egyrészt az állandó frusztrációtól iszonyatos mennyiségű harag gyűlik fel, amelyet a legmélyebben el kell tüntetnie, le kell nyomnia, mert az anyja a vele szembeni haragot aztán végképp brutálisan bünteti. Másrészt felnőttként is - még akkor is, ha szakmailag és emberileg is sikeres - valahol kicsi, elutasított, megvert gyereknek fogja érezni magát, aki értéktelen és képtelen elérni azt, hogy szeressék és elfogadják.

Minél inkább azonosítja magát egy férfi ezzel a kicsi megvert gyerekkel, a nőkkel való kapcsolatban annál vonzóbb a számára egy olyan viszony, ami arra hasonlít, amilyenben egy egészen kicsi gyerek van az anyjával1. Az anyának nincsenek elvárásai, mindig pozitív a babával szemben, mindig becézi, dédelgeti, rajong érte, dicséri. Az anya mindig kitalálja a baba szükségleteit és mindig kielégíti azokat. A mama aktív, a mama ad, felelősséget vállal, figyel a baba szükségleteire. A baba passzív, a baba kap, nem kell  felelősséget vállalnia és nem kell figyelnie a mama szükségleteire. 

 Az ideál a szép fiatal nő, aki  mindig kitalálja és megadja azt férfinek, amit az akar, akkor és úgy ahogy a férfi akarja. Aki mindig a rendelkezésére áll, de soha nem vár el semmit.  Aki mindig rajong a férfiért, mindig csodálja, felnéz rá, dicséri, soha nem elégedetlen vele, nem bírálja, nem kritizálja.  Aki folyamatosan attraktív és felkínálja magát szexuálisan, nem kell a meghódításával küzdeni, nem kell az igényeivel bajlódni, ő hódítja meg a férfit és neki minden csodálatos, amit a férfi csinál. Ez a nő nem terheli gondokkal, legalábbis semmiképpen nem nagyobbakkal, mint amelyek könnyű, gyors megoldásával a férfi nagyszerűnek érezheti magát. Nem kell mellette elköteleződni, nem kell érte semmiről lemondani.

Azok, akikkel az a tragédia történt, hogy feleségül vettek egy ilyen nőt, nem lesznek bántalmazók. Függők lesznek. Hiszen miközben olyan egocentrikusan működnek, mint egy egészen kicsi gyerek, egy nőtől azt az érzést kapják, hogy nagyok, elevenek és erősek. Ha kapják az érzést, akkor a mennyországban érzik magukat, ha nem, akkor a saját kicsiségük és megvertségük poklában. 

S vajon mi másért jó egy nőnek, hogy egy felnőtt férfi olyan viszonyban van vele, mint a csecsemő az anyjával, hacsak nem azért, mert azt akarja, hogy a férfi úgy függjön tőle, mint a csecsemő az anyjától?!

Ezek az ideális nők általában bántalmazó vagy szégyen alapú családokban nőttek fel, és valamikor feladták a szeretetet. Nem kötelező, hogy ha valaki ilyen családban nő fel, feladja. Ezt a szerepet azonban csak olyan nők töltik be, akik feladták.  

Úgy döntöttek, hogy nem bíznak senkiben és magányosak és elérhetetlenek lesznek (sokszor kimondottan gyűlölik a férfiakat) és  arra törekednek, hogy másokat az érzéseik manipulálásával uraljanak, s ezen keresztül jussanak el különféle javakhoz; felnőttként pénzhez, pozícióhoz, hatalomhoz. Olyan érzésekkel kínálják meg a többieket, amelyek kompenzálhatják azok gyengeségét. Egyesek tényleg rendkívül érzékenyen képesek kitapintani környeztük  ilyen irányú igényeit, mások egyszerűen mindenkinek felajánlják a te csodálatos vagy és uralhatsz engem opciót.

Ha egy férfi vevő erre, akkor míg megfelelő mennyiségű pénz, pozíció, hatalom (kinek ez, kinek az a fontosabb) várható tőle, addig nyújtják a megfelelő szolgáltatásokat. Aki nem tud vagy nem tud eleget fizetni, az természetesen ne várjon szolgáltatást sem.

Az a férfi, aki -  a gyengeségérzését kompenzálva - összekötötte az életét egy ilyen nővel,  bebiztosította magának, hogy kicsi és megvert gyerek maradjon, és egyre súlyosabb függésbe kerüljön egy belül kemény, érzelmileg elérhetetlen és manipulatív nőtől.

Bántalmazók azok lesznek, akiknek - Istennek legyen hála - nem sikerült ezt az ideális nőt  feleségnek megszerezniük. De ezt szeretnék. S mivel azonosítják magukat a sérült kisgyerekkel, és egy valódi kapcsolatban ez a gyerek tényleg nem kap elég kompenzációt, sőt olyanokat várnak el tőle, amiket kétségtelenül nem lehet elvárni egy ilyen kicsi gyerektől, valóban egyre frusztráltabbak lesznek és ennek megfelelően jogosnak érzik, hogy egyre jobban megsértődjenek, bezárkózzanak, méltatlankodjanak, sőt akár tomboljanak.

 

Egy valódi nő ugyanis nem egy puha, meleg takaró, amit magunk köré tekerhetünk, ha fázunk, egyébként pedig elvan akár hétszámra a sarokban.  Hanem egy másik ember, saját személyiséggel, akarattal, ízléssel, történettel, vágyakkal, amelyek adott esetben jelentősen tudnak különbözni a férfiéitól. Egy valódi nő nem áll mindig a férfi rendelkezésére és sok mindent elvár tőle. Nem tudja mindig csodálni és felnézni rá, van amikor elégedetlen vele és kritizálja. Nem mindig attraktív, kell érte dolgozni, törődni az igényeivel, a gondjaival. És a mellette való elköteleződés miatt egy csomó mindenről le kell mondani. Különösen, ha az ember gyerekeket is vállalt vele.

Ráadásul ebben a helyzetben szükségszerűen megjelennek azok az agressziók, amelyeket ezek a férfiak eredetileg az anyjukkal szemben éreztek, de lenyomtak. Ez a helyzet ugyanis bizonyos pontokon nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a kicsi fiú nem tudta megszerezni anyukája kedvességét, elismerését. Mivel az eredeti helyzetben valójában nem egy-egy kis figyelemről vagy egy-egy teljesítmény elismeréséről volt szó, hanem  a gyerek teljes érzelmi elutasításáról, a harag és a frusztráltság ennek megfelelő szintű. Amikor felnőttként a feleségük valamivel elégedetlen, kritikus vagy nem tud valamire eléggé figyelni, az eredeti teljes elutasításnak megfelelő haragot és frusztráltságot élik újra át, és ennek megfelelően reagálnak.

Ez értelemszerűen beindít egy ördögi kört. Kis dolgokra a feleségük számára érthetetlenül agresszíven reagálnak, s nem értik a feleségüket, hogy az miért tartja ezt aránytalannak,  hiszen a feleségük teljesen elutasította őket. S ez újfent megerősíti, hogy lám, tényleg el vannak teljesen utasítva. Ennek megfelelően egyre jobban meg vannak bántva, egyre dühösebbek, egyre jobban eltávolodnak a feleségüktől, egyre többet bántják.  A feleségek különféle stratégiákkal próbálkoznak, de amíg ez az ördögi kör nem válik nyilvánvalóvá, nem lehet megtörni. Az állandó intenzív bántással szemben a feleségek szükségszerűen elkezdenek védekezni: bezárkóznak, megbetegednek, meghíznak, agresszívek lesznek, és természetesen lényegesen kevesebb melegséget és örömet tudnak nyújtani, mintha szeretnék őket. Ez a férjeiket még jobban eltávolítja, még többet bántják őket, amitől a feleségek még rosszabb állapotba jutnak, és így tovább és így tovább a bántalmazás újabb és újabb köreibe.

Ebből a forgatókönyvből egyértelműen látszik, hogy milyen pontokon kell mást választani, ahhoz, hogy az ember kiléphessen belőle.

1. Az első és legfontosabb választás, hogy az ember ne azonosítsa magát ezzel a kicsi, megvert gyerekkel, hanem ezt inkább egy sérülésének tekintse.

Ez praktikusan aközötti választást jelent, hogy az ember azt tekinti-e a férfiasság és egyáltalán az élet csúcsának, ha megkapja azt az állandó csodálatot, elismerést és azt a szükségszerűen pornográf szexualitást, amivel a sérülése időlegesen kompenzálható vagy pedig a férfiasságot úgy határozza meg, hogy felelős tudok lenni és tudok adni.

Egyáltalán nem könnyű lemondani ezekről a kompenzációkról és az életünk középpontjába a felelősséget és az adást tenni, különösen úgy, hogy a kultúránk és a tömegmédia minden módon ezt az infantilizmust támogatja. A legtöbb bántalmazó férfi azért marad bántalmazó, mert erről nem akar lemondani. Mert úgy érzi, hogy a vágyait feltétlenül meg kell kapja és soha nem teszi fel azt a kérdést, hogy a vágyaim helyesek-e, jogosak-e.

Mindazonáltal az a terápiás tapasztalatom, hogy ezt meg lehet tenni. Az kell hozzá, hogy valamiért fontos legyen a kapcsolat. S ez a valami nem feltétlenül az kell legyen, hogy aktuálisan úgy érzem, hogy a feleségem számomra a nagy ő. Elég, ha el akarom kerülni azt az egzisztenciális összeomlást, amit a válás jelentene, vagy katolikusként nem akarok a szeretőm miatt folyamatosan halálos bűnben élni  vagy nem akarok vasárnapi apuka lenni vagy még van bennem valami szeretet és bizalom iránta.

S abban a mértékben, ahogy egy férfi el tud a felelősség és az adás mellett köteleződni, megjavul -  az akár már teljesen romokban lévő és elvadult - házassága is (meg úgy az egész élete is). És nem teoretikusan, hogy innentől majd piros pontokat gyűjt a mennyekben, hanem az életében a depresszió és a harag helyébe az elevenség és az öröm lép.

2. A kapcsolatot végleg bántalmazóvá tevő ördögi kört azt indítja be, hogy azokat a kisebb hibákat és szeretetlenségeket, amelyek szükségszerűen előfordulnak egy házasságban, a férj minden alkalommal az ő teljes elutasításának éli meg és így reagál rá. Ha az ember ezzel tisztában van, akkor minden alkalommal meg tudja keresni, hogy most ténylegesen mekkora rossz is érte őt. Ha ezt meg tudja egy pár beszélni, ki tudnak lépni az ördögi körből.

 Ha egy férfi ezt a két lépést megtette, azaz a kompenzáció helyett felelősséget akar vállalni és adni akar, valamint minden alkalommal, amikor úgy érzi, hogy bántja a felesége, megpróbálja/megpróbálják megkeresni a dolog tényleges súlyát, akkor lényegesen reálisabb képe lesz a feleségéről, mint előtte. Ez alapján már nagyjából felelősen el tudja dönteni, hogy képes-e és akarja-e az életét vele folytatni vagy sem2. Ha igen, tovább lehet lépni a kapcsolat megjavításának az irányában.

3.  Ennek legfontosabb eszköze a megbeszélés. Azok a férfiak, akiknek ilyen elnyomó anyjuk volt, általában vagy eleve vagy az első nehézségnél feladnak mindenféle egyeztetést, megbeszélést, hiszen az anyjukkal az az elementáris tapasztaltuk volt, hogy semmilyen módon sem lehet semmire se jutni. De nem biztos, hogy a feleségük is pontosan úgy működik, mint az anyjuk. (Különösen ha nem ütik-vágják úgy, mintha valami rettenetes vasfogú sárkány lenne.)

Újra - pontosabban most végre először - meg kell kötni egy "házassági szerződést". Egyeztetni, hogy ki mit akar a kapcsolatban, mi a fontos neki, mit akarna a másiktól, mit tud vállalni benne, mit nem. Mit fognak (és ki konkrétan mit) tenni, hogy a kapcsolatban több öröm legyen? Hogyan fogják a rosszakat elkerülni, az ördögi köröket felismerni? Minden kérdésben csak olyan megoldásokat szabad elfogadni, amelyek mind a két fél megfelelőnek tart a maga számára. Mindig van ilyen! Elég hosszú folyamat, ameddig el lehet ide jutni, mindenképpen érdemes végigcsinálni. S ennek során már megtanulja egy pár, hogy kifejezzék az igényeiket, hogy figyeljenek a másikéra, hogy ne tulajdonítsanak mindenféle abszurditásokat egymásnak, hogy együttműködjenek, felelősek legyenek egymásért. S akkor az a tapasztalatuk, hogy akármennyi keserűség, harag vagy gyűlölet is volt bennük a másik irányában, most már nem is tudni pontosan mióta, de egy ideje már egészen jó, élhető a kapcsolatuk.

Nagyon sokat segít az egész folyamatban, ha sikerül egy jó  pszichológus találni. Ez azonban nem olyan egyszerű, a pszichológusok jelentős rész a korszellemnek engedve pont az infantilizmus irányába szokta tolni a férfiakat. Ezért végezetül szeretnék egy könyvet ajánlani, amely kimondottan önsegítő könyvnek íródott, s úgy gondolom, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb munkája és leghatékonyabb módszere:

Jeffrey E. Young - Janet S. Klosko: Reinventing Your Life. The Breakthrough Program to End Negative Behavior ... and Feel Great Again. Plume 1993.

németül: Sein Leben neu erfinden.Junfermann Verlag 2008.

-------------------------------------

1. Csak hasonlít. A valóságban a babák egyáltalán nem teljesen passzívak, a viszonyban az első pillanattól kezdve megvan a kölcsönösség kibontakozási lehetősége.
2.  Ezen a ponton már meg tudja különböztetni a projekciót és a valóságot. Elméletileg  megtörténhet, hogy egy ugyanolyan hideg és szeretetlen nőt vett el, mint az anyja, s így  a kapcsolat súlyosan károsítja őt. Vagy hogy olyan szintű pszichés teher a számára a gyerekkori sérüléseinek feldolgozása, amire aktuálisan nem képes. Ez esetben még a katolikusok számára is megengedett a különélés.

Szégyen-alapú vagy szeretetteli család

Nemrég ajánlotta valaki nekem ezt a posztot, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. Amerikai protestáns lelkigondozók Jeff VanVonderen munkássága1. alapján nagyon világos szempontokat adnak annak megkülönböztetésére, hogy egy családban - bármi is a látszat - elnyomás, megszégyenítés vagy pedig szeretet, elfogadás uralkodik-e. 

Az alábbiakban a poszt magyar fordítása olvasható - dőlt betűvel pedig az én megjegyzéseim.

A szégyen-alapú család - Az ilyen családokban felnövő gyerekek egyik központi problémája a szégyen lesz, a család problémája azonban az a gyakran brutális  elnyomás, ami ezt a szégyent eredményezi.

A szégyen-alapú viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megszégyenítés:

Az egymás felé közvetített üzenet: „Valami nincs rendben veled”; „Tökéletlen vagy”; „Nem felelsz meg a…”; „Miért nem tudsz olyan lenni, mint…” - Nem egy konkrét viselkedésről van szó, hanem az ember személyéről. Az előbbi esetén meg lehet érteni, hogy mit és miért csináltam rosszul, és ez alapján majd lehet jobban csinálni, az az üzenet, hogy most rosszul csináltad, de ha akarod - és miért ne akarnád - tudsz törekedni a jóra és legközelebb majd jobban csinálod. A megszégyenítésnek ezzel szemben az az üzenete, hogy rossz vagy.

2. Teljesítményközpontúság:

A szeretetet, elfogadást, jóváhagyást, vagy értékesnek nyilvánítást meghatározott jó viselkedés révén, illetve a másfajta viselkedés kerülésével lehet kiérdemelni. Ennek elmulasztása megszégyenítéssel jár. - Ezekben a családokban a mindenkit alanyi jogon megillető tisztelet, respektus nem jár alanyi jogon, hanem, ezt külön extra teljesítményekkel ki kell pillanatnyilag érdemelni és ez bármikor tetszés szerint megvonható. Ezért itt soha nem kaphat az ember igazi szeretetet és elfogadást. Ehelyett maximum a viselkedése jóváhagyását és a teljesítménye értékesnek nyilvánítását tudja elérni. Így az ilyen családokban felnövő emberek ezek szeretetpótlékot jelentenek és gyakran függővé válnak tőlük.

3. Kimondatlan szabályok:

A viselkedést olyan szabályok vagy normák irányítják, amelyeket csak ritkán, vagy soha nem fejtenek ki. Rendszerint olyankor ébresztik rá az embert, amikor megszegi őket. Létezik egy általános szabály: „ne hozd szóba”, ami annyit tesz, hogy ne vedd észre, és ne említsd a problémákat. H mégis beszélsz a problémákról, te magad válsz problémává. Ez hallgatásra szoktatja az embereket. Létezik egy „nem nyerhetsz” szabály is. A gyerekeket például arra tanítják, hogy sose hazudjanak; de arra is, hogy sose mondják meg egyenesen a nagymamának, hogy nem ízlik a fasírtja. Akárhogy igyekszel, nem tehetsz egyszerre eleget az egymásnak ellentmondó szabályoknak. Ha pedig nem teszel, az szégyent von maga után. Az ilyen szabályok a jövőbeli viszonyokat is irányításuk alá vonják, hacsak rá nem ébredünk és szándékosan meg nem törjük őket. -  A jól átlátható és mindenkire kötelező normák hiánya a családban (is) a hatalommal bíró személyek számára lehetővé teszi, hogy arra használják a  összefüggésükből kiragadott szabályokat, hogy másokat lenyomjanak és megszégyenítsenek, valamint hogy  a saját normaszegéseiket eltüntessék. 

4. Kódolt kommunikáció

Ha az érzéseidről vagy igényeidről beszélsz, azzal szégyenítenek meg, hogy önző vagy. Ha a problémákról beszélsz, megszeged a „ne hozd szóba” szabályt, s azzal szégyenítenek meg, hogy te magad vagy a probléma. A családtagok ezért megtanulják, hogy kódolva mondjanak dolgokat, vagy közvetve, más személyeken keresztül üzengessenek egymásnak. -  Egy ilyen rendszerben az emberek nem csak, hogy nem vállalnak felelősséget, hanem nem is vonhatók felelősségre (már eleve fel sem merül a számonkérés, de ha mégis megtörténne: nem azt mondta, nem úgy gondolta, az a rossz, aki rosszat gondol) így szabadon lehet megrágalmazni és megszégyeníteni másokat.

5. Bálványimádás:

A családtagokat arra tanítják, hogy saját értéküket és identitásukat ne Isten elfogadásától, hanem egyéb dolgoktól és emberektől várják. Az válik mércévé, milyennek látszanak a dolgok, mit gondolnak az emberek, mennyire látszanak vallásosnak, milyen mértékben tudnak javakhoz jutni. - Az ilyen családokban felnövő emberek értéktelennek érzik magukat és tele vannak szégyennel, s ezt kompenzálandó gyakran akár  a súlyos függőségig rászorulnak mások pozitív visszajelzéseire.

6. A gyermekkor megnehezítése:

A gyermek számára nehézségekkel teli folyamat saját útjának megtalálása az életben. Az ilyen család azonban elsősorban a látszatra ügyel, és arra, hogy mit gondolnak az emberek. Ezért pusztán az, hogy a gyermek gyermek, szégyen forrásává válik. A gyermekeknek meg kell tanulniuk kis felnőttként viselkedniük, hogy elkerüljék a megszégyenítést. - Tipikus példája ennek, hogy a gyerekeket, több évvel azelőtt, mielőtt erre életkorilag alkalmasak lennének, arra kényszerítenek, hogy az ajándékukat osszák meg másokkal. A három éves gyerek például kínálja fel a felnőtt családtagoknak -  akik, a fene esne a belükbe, felzabálják  - a frissen kapott csokiját.

7. Hibáztatás- és szemrehányás-központúság:

Minthogy az ilyen család nagy súlyt fektet a teljesítményre, a fogyatékos teljesítmény okát ki kell vizsgálni és megszüntetni. Mindennapos a hibáztatás és a szemrehányás. A „Ki a felelős?” kérdés célja, hogy meg lehessen találni, kit kell hibáztatni. A bűnöst meg kell szégyeníteni és megalázni, hogy olyan rosszul érezze magát, hogy többet ne viselkedjen a rossznak tartott módon. - Nem a kudarc tényleges megértése és kijavítása a cél, hanem a megszégyenítés.

8. A mentális képességek torzulása:

A család tagjai a mentális önvédelem szakértőivé válnak. A vádak áthárítása, a racionalizálás, a minimalizálás és a tagadás csupán néhány fajtája annak, hogyan igyekeznek az emberek elhárítani a szégyen-üzenetet – többnyire hiába. - Az a baj, hogy itt nincs szó tényleges önvédelemről. A szégyen ugyanis marad. Azok az elhárítómechanizmusok, amelyek segítségével az ember gyötrő érzésektől meg akar szabadulni, nem csak hogy rendkívüli módon beszűkítik az  életét, hanem komolyan hozzá is járulnak ezeknek a gyötrő érzéseknek a fennmaradásához.

9. Az érzelmi képességek gyengesége:

A rendszer egy másik uralkodó szabálya: „Ne érezz”. Az érzések rosszak, önzők, vagy fölöslegesek. A szégyen-alapú családok tagjai nem érzékelik saját érzéseiket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak rájuk. Az ilyen családok érzelmileg reaktív közösségek. - Itt nem egyszerűen egy képesség hiányáról van szó, hanem arról a nagyon erős tiltásról, hogy ne érzékeljék az érzéseiket, hanem azt érezzék, amit vélhetően elvárnak tőlük - különben megszégyenítődnek és kitaszítódnak. Az ilyen családokban felnőtt embereknek  komoly küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy  a dolgokat a valóságnak és ne a az elvárásoknak megfelelően érzékeljék.

10. Üres emberek:

Minthogy a szeretetet és az elfogadást a viselkedés alapján lehet elnyerni, és soha nem független a teljesítménytől, a szégyen alapú családok tagjai jellemzően kívülről tökéletesnek néznek ki, de belülről üresek. - Nincs azzal önmagában semmi baj, ha a teljesítményt díjazzák. A baj az, ha azt az alapvető respektust és tiszteletet, ami minden embernek jár - végelemzésben, mint Isten képének, és ez végelemzésben  Istennek szóló tisztelet - nem kapják meg automatikusan a családtagok, hanem ezt a hatalomban lévők önkényesen osztogatják és vonják meg. Ha valaki úgy nő fel, hogy bármikor megalázható és megtaposható, az bármilyen értékes ember is, hitványnak és értéktelennek fogja felnőttként érezni magát.

A szeretetteli család

A szeretetteli viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megerősítés (vs. nyílt megszégyenítés):

A szeretetteli családok tagjai nyíltan kimondják egymásnak, hogy szeretik és elfogadják, tehetségesnek és értékesnek tartják, és támogatják egymást. Az olyan mondatok: „Szeretlek”, „Annyira tehetséges vagy”, „Melletted állok, ha szükséged van rám”, „Annyira örülök, hogy Isten a mi családunknak adott téged”, „Annyira örülök, hogy fiú/lány vagy”, „Jól érzem magam veled”, és hogy a másikat a nevén szólítjuk, csupán néhány módja annak, hogy nyíltan megerősítsük a másikat. - Itt természetesen nem szavakról, hanem egymás tényleges elfogadásáról és valódi egymás mellett állásról van szó.

2. Személyközpontúság (vs. teljesítményközpontúság):

Mindannyiunknak olyan közegre van szükségünk, ahol azt érezzük, önmagunk miatt szeretnek minket, és nem amiatt, amit teszünk. A szeretetteli családokban a szeretet és az elfogadás nem hullámzik attól függően, hogyan cselekszik a másik. Az embereket önmagukért fogadják el. A szégyen-alapú családokban a viselkedés a legfontosabb. Hogy ki vagy, az pedig a legkevésbé fontos. - A szégyen alapú családokban, akik hatalommal rendelkeznek, azt kommunikálják a többieknek, hogy te rossz vagy - mivel a saját bizonytalanságukat mások lenyomásával akarják kompenzálni. A szeretet alapú családokban viszont az az üzenet, hogy mindig választhatod a jót, és bízunk benned.

3. Nyíltan kimondott szabályok és elvárások (vs. kimondatlan szabályok):

A szeretetteli családokban a szabályok vannak az emberekért, s nem az emberek a szabályokért. Hogy a szabályok a leghatékonyabban szolgálhassák a családot, mindenkinek tudnia kell, mik a szabályok. - Az, hogy mindenki viselkedése egy egyértelmű, világos, közösen értelmezett szabályrendszerhez mérhető, egyenlő pozíciót biztosít a családtagoknak.

4. Világos és egyenes kommunikáció (vs. kódolt kommunikáció):

A kódolt kommunikáció senkinek sem jó. A gyerekek jó megfigyelők, de rossz értelmezők. Fontos, hogy az embereknek ne kelljen dekódolni az üzeneteket. Ha üzenetet akarsz küldeni, először dekódold te magad, s aztán küldd egyenesen. Ne harmadik személyen keresztül, ne mások viszonyait felhasználva küldjük üzeneteinket. - A szeretetteli családokban - mivel nem kell állandóan megtorlástól tartaniuk és védekezniük, alapvetően elfogadók egymással és meg lehet a dolgokat beszélni - az emberek azt mondják amit éreznek és gondolnak.

5. Isten a legfőbb forrás (vs. bálványimádás):

Isten minden jó forrása. Ő tölti be szükségünket, Ő a mi bosszúállónk és védelmezőnk, Ő a végső szó értékünk és elfogadásunk felől. Nem azért vagyunk értékesek és elfogadhatóak, amink van, amit viselünk, hogy rendszeresen járunk-e templomba vagy adakozunk. - Szeretetteli családok betöltik azt a funkciót, hogy a szülők közvetítik Isten feltétlen szeretetét a gyerekek felé. Ez azt eredményezi, hogy  egészséges önbizalma lesz, képes lesz bízni másokban, kötődni másokhoz, és ezek eredményeképpen nem függ mások elismerésétől. 

6. A gyermekeknek örülnek (vs. a gyermekkor megnehezítése)
A szeretetteli családokban rendben van, ha a gyermek gyermekként viselkedik. A normális és egészséges gyermekek növekedése többnyire „rendetlen” folyamat.

7. Felelősség (vs. hibáztatás és szemrehányás):

A hibáztatás és szemrehányás a szégyen-alapú családok módszere a gyermekek megbüntetésére a teljesítmény hiánya miatt: eszközök mások viselkedésének kontrollálására. - Ezzel szemben a szeretet alapú családokban a szülők felelősséget vállalnak a cselekedeteikért, s mivel a gyerekek alapvetően elfogadást élnek meg, ők is megtanulják a felelős viselkedést.

8. A mentális képességeket a tanulásra használják (vs. a mentális képességeket védekezésre használják):

A szeretetteli családokban a a gondolkodás a tanulást szolgálja. A szégyen-alapú családokban az önvédelmet, mások hibáztatását, az ürügy keresését a felelősség alóli kibúvásra. A szégyen-alapú családokban a „Miért tetted?” kérdés csapda, mert nincs rá elfogadható válasz. Bármit válaszolsz, elemezni és kritizálni fogják. A szeretetteli családokban az embert előre elfogadják, és a „Miért tetted?” kérdés egyszerűen csak annak megértésére szolgál, miért történt a dolog.

9. Az érzelmek érvényesek és hasznosak (vs. az érzelmi képességek gyengesége):

Az érzések nem jók vagy rosszak: az érzések pusztán vannak. Hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen eredménnyel járnak-e, azaz hogy segítenek-e vagy károsítanak, az az érzelmeinkre adott saját döntéseinkből következik. A szeretetteli családok elismerik az érzéseket és az érzelmek kifejezéseit, mint a családtagok egymással való kapcsolatának módjait.

10. Rendben van, ha a külső a belsőt tükrözi (vs. üres emberek, akik megtanulnak tökéletesnek látszani):

A szeretetteli családokban a valóság sokkal fontosabb, mint hogy hogyan néznek ki a dolgok. Az életet folyamatának, s nem az egyes eseményeknek a perspektívájában tekintik. Ez azt jelenti, hogy az embernek nem kell azonnal reagálnia, vagy egyszer s mindenkorra „megjavulnia”. Minthogy Isten is a folyamat része, nem kell pánikolni: a történetnek nincs vége, még ha most nem is a legjobban néz ki. Az elfogadhatatlan viselkedés a rossz döntésekből fakad, s nem abból, hogy mi magunk értéktelenek vagy elfogadhatatlanok lennénk. A szeretetteli családtagoknak nem kell „megjavítaniuk” egymást.

Nagyon fontos világosan látni, hogy a szégyen alapú családok attól azok, hogy a család meghatározó személyei az emberi viszonyaikban a szeretet és kapcsolódás helyett a hatalom és elnyomás  mellett döntöttek. Ez egy döntés. Méghozzá olyan alapvető értékválasztás, amelyet  az emberek csak egészen ritkán változtatnak meg. Éppen ezért egy szégyen alapú család - ugyanúgy és ugyanazért, mint a bántalmazó párkapcsolat - szinte soha nem javítható meg. Meg kell törni a szabályait és ki kell belőle lépni.

------------------------------------

1. Magyarul is lehet tőle egy könyvet olvasni a Grace Ministries Budapest kiadásában.

... sokkal tudatosabban élem meg az életet ...

 "Nekem a beszélgetések és a terápia leginkább abban segítettek, hogy sokkal tudatosabban élem meg az életet és a velem történő dolgokat. Jobban megfogalmazom és végiggondolom az érzéseimet és talán mások érzéseire és gondolataira is fogékonyabb vagyok. Jó és hasznos ha az ember a nagy rohanásban rendszeresen szán időt arra is, hogy az apró hétköznapi történések mellett és az azon felett végiggondolja a vágyait, céljait és természetesen a jelenlegi helyzetét, emberi kapcsolatait. A korábbi évek, sokszor feldolgozatlan eseményeit is így alkalma nyílik az embernek újra végiggondolni és adott esetben más megvilágításból meglátni. Ami még nekem nagyon fontos, hogy a környezetemben levő emberekkel levő kapcsolataimról is kezdek egyre tisztább képet formálni a terápia segítségével és lassan kezd világossá válni, hogy kivel milyen viszonyban is állok, ami jelentősen megkönnyíti a helyzetet."

Negatív érzések - három lehetőség

Három módon viszonyulhatunk a negatív érzéseinkhez. 

1. Megengedjük az érzést és azonosítjuk magunkat vele. A gyerek magára keni az egész reggelit, dühös leszek, utat engedek a haragnak, kiabálok vele, felpofozom. Ebben az esetben is, mint az esetek többségében, ha egyszerűen azonosítom magam a negatív érzésemmel, akkor emiatt indulatból fogok cselekedni és  bántani fogok valakit.

2. Nem engedjük meg az érzést, hanem valamilyen elhárítómechanizmussal eltüntetjük a tudatunkból. Például itt a gyerek esetében ellentétbe fordítással, mikor észreveszem, hogy magára kente a reggelit, megpuszilom és azt mondom,  jaj de szeretlek. Ezzel pillanatnyilag elmenekülünk a negatív érzés elől és abban a pillanatban nem bántunk senkit, de a negatív érzések megmarad bennünk és ugyanolyan módon negatívan fognak hatni, mintha kiadtuk volna, csak még nem is leszünk a dolognak tudatában. Azok az anyák például, akik a gyerekükkel szembeni haragot ilyen módon az ellentétébe fordítják, gyakran az eltüntetett haragjuk eredményeképpen érzelmileg teljesen elérhetetlenné válnak a gyerekük számára.

3. Megengedjük az érzést, de nem azonosítjuk magunkat vele. Érzem az érzést, de nem engedem elszabadulni, hanem elhatárolom magam tőle és konstruktív megoldásokat keresek. 

Itt nagyon fontos, hogy érezni kell az érzést. Ha abban a pillanatban, amikor elkezdene feljönni az érzés, azonnal visszanyomom, az a második csoportba tartozik, az egy egyszerű elfojtás, ami az érzés negatív következményeit nem szünteti meg, hanem csak a működését teszi kontrollálhatatlanná.

Amikor észreveszem, hogy magára kente a reggelit, üvöltés és pofozkodás helyett igyekszem gyorsan megnyugodni. Gyereket-konyhát gyorsan összetakarítom. Gyereknek nyugodtan elmagyarázom, hogy ezt nem szabad csinálni. Végiggondolom, hogyan lehetne úgy megszervezni a helyzetet, hogy ne is tudja csinálni,  legközelebb úgy csinálom. Utána szánok időt arra, hogy belegondoljak, miért lettem olyan rettentő dühös, mit kéne máshogy éreznem, gondolnom, látnom, csinálnom, hogy legközelebb ne billentsen ennyire ki.

Ez az utólagos belegondolás talán túl soknak látszik, mégis ez az a momentum, amivel a negatív érzésben megjelenő rosszat jóvá tudjuk fordítani. Az erős negatív érzések extrém esetektől eltekintve mindig arra utalnak, hogy valami nincs bennem rendben. Ha megkeresem ezt, meg tudom változtatni. Ha nem, újra és újra generálni fogja a negatív érzéseket. 

Ebben a példában lehet, hogy egyszerűen csak azért szaladt el velem a ló, mert túlságosan fáradt vagyok. Lehet, azért is vagyok túlságosan fáradt, mert azt hiszem, hogy mindig mindent tökéletesen kell csinálnom. Valószínűleg azért hiszem ezt, mert nem kaptam feltétlen elfogadást gyerekkoromban, hanem csak akkor kaptam melegséget, ha jól teljesítettem. 

Ha  eljut az ember oda, hogy végső soron mi is okozza a negatív érzést, akkor már jó úton van ahhoz, hogy megszabaduljon tőle, kevésbé legyenek negatív érzései, könnyebb legyen helyben megbirkózni velük.

Bántalmazó kapcsolatban élek?

A kapcsolatom nem jól működık, ha:

 - A problémákat nem lehet megbeszélni. 

- A problémákat meg tudjuk beszélni, de semmi sem változik. 

- A kapcsolatban nincs mód az erőszakmentes kommunikáció használatára. 

A kapcsolatom bántalmazó, ha a fentieken túl a továbbiak valamelyike is igaz: 

- A partnerem a sikereimre vádaskodással, elbagatellizálással vagy haraggal reagál. 

- Gorombán vagy durván viselkedik velem, ha kettesben vagy ha társaságban vagyunk. 

- Gyakran levegőnek néz: ̇úgy tesz, mintha ott se lennék,nem szól hozzám, és nem válaszol, ha kérdezem. 

- Csak a partnerem változhat, fejlődhet és növekedhet, én sosem. 

- Az életem egyre jobban beszűkül (eltűnnek a barátaim, rokonaim, képességeim, régi hobbijaim, vágyaim és álmaim). 

- Egyre gyengébbnek és tehetetlenebbnek érzem magam. 

- Nem tudok elmenni, ha szakítani akarok. A partnerem az érzelmeivel, betegségével, a gyerekekkel stb. zsarol vagy azzal fenyeget, hogy öngyilkos lesz, vagy megöl, ha elhagyom. 

- A kapcsolatban felmerül az erőszak vagy az erőszakkal való fenyegetés lehetősége. 

- A partnerem néha megüt, vagy akaratom ellenére gyengédséggel vagy nyers erőszakkal szexre kényszerít.

-------------------------------------------

A lista a NaNe Egyesület honlapján a "Jól működő párkapcsolat" című cikkben található. Az írás mindösszesen két oldal, de azt hiszem, az egyik legjobb összefoglalása a témának, amit valaha is olvastam.

Az erőszakmentes önérvényesítés 2.

A NaNE Egyesület honlapján a letölthető kiadványok között1. találtam néhány nagyon jó anyagot az erőszakmentes kommunikációról. Mivel azonban ezek hosszú, az átlagos olvasó számára nem érdekes részek között találhatók, nem egyszerűen linket adok meg, hanem némileg szerkesztve közzé teszem itt ezeket.

Az alábbi három önérvényesítő technika nagyon hasznos lehet ...

1. Az elakadt lemez

Ez a technika fölöttébb hasznos, amikor megszabunk egy határt, és a személy, akihez beszélünk, nem figyel vagy vitatkozni kezd. Egyszerű technika, önérvényesítő állításokat mondunk, és szükség esetén megismételjük és újra meg újra megismételjük. A lényeg az, hogy ismételjük a mondanivalónkat és ne adjuk fel, amíg el nem érjük a célunkat.

Rita képtelen volt elérni, hogy a vízvezetékszerelő megjavítsa a csöpögő csapot. Valahányszor felhívta a szerelőt, az mindig kifogást keresett és megígérte, hogy majd visszahívja és megmondja, mikor tud menni. Fölösleges mondani, hogy sohasem hívta vissza és nem ment megszerelni a csapot. Miután hallott az „elakadt lemez” technikáról, Rita egy reggel, amikor biztos volt benne, hogy ott találja a szerelőt, elhajtott a műhelybe, és elkezdte:

„Szükségem van rá, hogy megjavítsa a csapot, mondja meg, mikor tud jönni. Ha három napon belül nem tud jönni, keresek egy másik vízvezetékszerelőt:”

A válasz: „Persze, asszonyom, épp most akartam hívni, majdnem kész vagyok,és megyek, ahogy lehet.”

Rita: „Rendben, mikor jön?”

Szerelő: „Ígérem, hamar.”

Rita: „Mégis, mikor jön?”

Szerelő: „Ide figyeljen, asszonyom, tudom, hogy szüksége van a javításra, és egészen biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani valamikor holnap vagy holnapután.”

Rita: „Ez már haladás, de én pontosan akarom tudni, hogy mikor jön.”

Szerelő: „Nem tudom pontosan megmondani, mert nem tudom,mikorra fejezem be ezt a munkát.”

Rita: „De meg tudja mondani pontosan, mert átjöhet holnap reggel 8-kor, és ha végzett a munkával nálam, mehet és befejezheti a másikat.”

Szerelő: „Oké, hölgyem, holnap 8-kor.”

Rita: „Telefonálok ma délután ötkor és holnap reggel fél nyolckor, csak hogy el ne felejtse.”

Szerelő: „Nincs rá szükség, megyek.”

Rita: „Köszönöm, de azért felhívom. A holnapi viszontlátásra.”

2. Az énközlés

Vádaskodás, általánosítgatás, ítélkezés és sértegetés nélkül, konkrétan megfogalmazzuk, hogy mi milyen kárt, fájdalmat okozott nekünk a másik, és javaslatot teszünk, hogyan lehetne legközelebb jobban megoldani a dolgot. Ezt a technikát akkor a legjobb alkalmazni, amikor megpróbálunk változtatni egy nem kielégítô helyzeten. Nem alkalmas kérés megfogalmazására vagy egy kérés elutasítására. 2.

lépései:

1. tény

2. érzés

3. gondolat/vélemény

4. igény

5. kérés

"Amikor tegnap a villamoson nem szóltál hozzám (tény), nagyon magányosnak éreztem magam (érzés), úgy gondoltam, hogy valami bajod van velem és büntetsz (vélemény). Szükségem van rá, hogy amikor veled vagyok, kicsit foglalkozz velem (igény). Szeretném, ha máskor nem utaznál velem némán, és ha bármi bajod van, elmondanád (kérés).

3. Kikerülni egy kezelhetetlen helyzetből

A harmadik technika arra való, hogy kikerüljünk egy kezelhetetlen helyzetből. Ha például a másik durva, támadó, gúnyos, szarkasztikus vagy agresszív kezd lenni, az alábbiakhoz hasonló zárómondatok használhatók:

• „Ez így nem megy. Beszéljünk nyugodtabb körülmények között.”

• „Jogom van hozzá, hogy meghallgassanak, és jogom van hozzá, hogy tiszteljenek.”

• „Nem engedem, hogy bárki így beszéljen velem.”

A beszélgetés befejezése után gyorsan menjen el vagy tegye le a telefont. Ha a másikat valóban érdekli a tisztességes és egyenlő kommunikáció, a jövőben minden bizonnyal óvatosabb lesz. Ha ez nem történik meg, nyilvánvaló lesz, hogy meg akarja tartani a hatalmat és az irányítást, és nem tiszteli mások jogait, és akkor ez figyelmeztető jel arra, hogy ennek az embernek a közelében mások jogai és határai sérülhetnek.

-------------------------------------------

1. Erő a változáshoz. Hogyan szervezzünk és működtessünk önsegítő csoportokat párkapcsolati erőszak áldozatainak és túlélőinek.

2. in: A jól műkdödő párkapcsolat. Szintén a NaNe Egyesület honlapjáról. Feltétlenül érdemes az egész anyagot elolvasni, nagyon röviden és nagyon jól foglalja össze a lényeget. Külön kitér arra, hogy mi NEM énközlés.

Marsch für das Leben

Ez egy Down kóros kisfiú a berlini Marsch für das Leben rendezvény plakátjáról. Ugye, nem úgy néz ki?! 

Megszoktuk, hogy a Down-kóros gyerekeknek rémisztően torzult arcuk van. De mint az ellenpéldák mutatják, nem azért mert Down-kórosak, hanem, mert emiatt elutasítják őket. 

Mindenkinek, akit súlyosan elutasítottak, van egy rémisztően torzult gyerekarca.

A terápia jórészt arról szól, hogy ezt meg merjük nézni és megtanuljuk elfogadni. Marsch für das Leben.

Az erőszakmentes önérvényesítés 1.

A NaNE Egyesület honlapján a letölthető kiadványok között1 találtam néhány nagyon jó anyagot az erőszakmentes kommunikációról. Mivel azonban ezek hosszú, az átlagos olvasó számára nem érdekes részek között találhatók, nem egyszerűen linket adok meg, hanem némileg szerkesztve közzé teszem itt ezeket.

Az önérvényesítô (asszertív) és az agresszív viselkedés összehasonlítása

Önérvényesítés: Szükségleteit, vágyait és érzéseit mások jogainak megsértése nélkül fejezi ki. Becsületes, ôszinte és egyenes.

Mi a célja az önérvényesítésnek?

Határok felállítása. Tisztelet kérni és kapni másoktól. Az önbecsülés megtartása és az  önmagunk feletti hatalom megélése. Jól mûködô kapcsolatok teremtése.

Mit kap?

Tiszteletet kap, becsüli magát és ô irányítja saját életét. Azok közül választja ki az ôt támogató személyeket, akik tisztelik a határait. Megtanulja megvédeni magát a bántalmazástól.

Agresszivitás: Mások rovására fejezi ki érzéseit és szükségleteit. Megsérti mások jogait és uralkodni akar.

Mi az oka az agresszivitásnak?

Dühös és mindenáron el akarja érni a célját. Nincs tekintettel más emberek érzé-

seire.

Mit kap?

Dühös marad, bûntudata van és irányítani akar másokat. Bántalmaz másokat és erôszakossá válhat. Végül tönkreteszi a kapcsolatait.

Az önérvényesítés nyolc aranyszabálya:

• Gondosan válasszuk meg a csatákat. Határozzuk meg céljainkat és döntsük el, pontosan mit akarunk elérni vagy megváltoztatni.

• Egyes szám elsô személyben beszéljünk, legyünk rövidek és gondosan válogassuk meg a szavainkat.

• Ne várjuk el, hogy mindenkinek tetszeni fog az új határokat betartó stílusunk. Ha dühös választ kapunk, vagy nem úgy mennek a dolgok, ahogy reméltük, ejtsük a témát és távozzunk.

• Próbáljuk meg nem felemelni a hangunkat. Maradjunk nyugodtak, határozottak és összeszedettek.

• Ismételjük el és próbáljuk el amit mondani akarunk mielôtt valóban megtesszük.

• Ne mentegetôzzünk; a határok felállítása mindig helyénvaló.

• Ismételjük meg mondanivalónkat, ha szükséges.

• Miután lezajlott az párbeszéd, értékeljük, hogy sikerült, milyen eredménnyel járt a kommunikációnk, sikerült-e elkerülni, hogy agresszívvá váljunk, és hogy hogyan tudnánk javítani asszertív (önérvényesítő) technikáinkon.

1. Erő a változáshoz. Hogyan szervezzünk és működtessünk önsegítő csoportokat párkapcsolati erőszak áldozatainak és túlélőinek.

Isten a történelemben

Ezt a könyvet eredetileg az anyósom kedvéért kezdtem el olvasni. A II. világháború és az utána következő évtizedek sokféle szörnyűségét látva, egész életében nagyon foglalkoztatta az a kérdés, hogyan van ezekben jelen Isten. Többször is nekikezdett Schütz könyvének, de a bonyolult filozófiai eszmefuttatásokon mindig fennakadt.

Az hogy az ember ezekben örömét találja, tényleg feltételez egy olyan elméleti érdeklődést, ami nem mindenkiben van meg. Ugyanakkor ez a könyv - mint egyébként minden jó elméleti problémafelvetés - a legmélyebben érinti az ember mindennapi életét és számomra teljesen meggyőző értelmezését adja annak a kornak, amelyben élünk.

Schützöt egyébként csak Magyarországon nem ismerik. A bécsi egyetem teológiai fakultásán több könyve is szabadpolcon található és amikor néhány éve az Opus Dei híres pamplonai egyetemének könyvtárában jártam, Isten a történelemben spanyol változatát a kizárólag fontos és aktuális könyveket tartalmazó kézikönyvtárban láttam.

1930-tól az egyetemi katolikus ifjúsági egyesületek kérése Schütz Antal 6 éven át olyan előadásokat tartott, melyeket a a hittudományin kívül a többi kar hallgatói is felvehettek. Ezek egyike az 1932-es "Isten a történelemben" című 10 előadásból álló kurzus, melynek szövege 1934 és1943 között öt kiadást ér meg magyarul. Ezen kívül az 1943-as magyar kiadás szerint addigra kiadták németül, lengyelül, spanyolul és portugálul is.

1. Célok és utak

Schütz a bevezető előadást azzal kezdi, hogy az előadássorozat célja annak a történelmi fordulónak az értelmezése, melyet a 16. századi gyarmatosítások óta kiépített európai világuralom összeomlása jelent. A különféle hamis látásokkal és látomásokkal szemben ennek a történelmi fordulónak a keresztény értelmezését szeretné adni, azért hogy segítse eligazodni és cselekedni mindazokat, akik felelőséggel élik az életüket. Az elődadás második részében áttekinti azt a reneszánsz óta tartó folyamatot, amely során létrejött és csődbe ment az a történelemértelmezés, amely a történelemből teljesen ki kívánja szorítani Istent. Végezetül elmondja az előadássorozat programját. Eszerint az első egyharmadban a filozófia eszközeivel mutatja meg, hogy a történelem korrekt értelmezése egyértelműen arra mutat, hogy Isten alakítja a történelmet. A középső harmadban kifejti azt az elméletet, hogy a történelem Isten teremtő, megváltó és megszentelő akaratának időbeli megvalósulása. Végezetül pedig az így kialakított nézőpontból áttekinti a történelemnek azokat a főbb kérdéseit, amelyek hozzásegítenek annak a történelmi fordulónak a értelmezéséhez, melynek részesei vagyunk.

A történelemből Istenhez

2. A történelmi irracionálé

A történelmi racionalizmus a történelmet törvényszerű folyamatok lejátszódásának tekinti, a a történelmi irracionalizmus szerint pedig a történelemben egyáltalán nem állapíthatók meg törvények. Ezekkel szemben Schütz azt állítja, hogy a történelem értelemes – mert az Abszolút Értelem szabad alkotása. S ez a történelem alapján belátható. Egész gondolatmenetét Szent Tamás istenbizonyítékainak logikájára alapozza, mely szerint, ha következetesen gondolkodunk, akkor végső soron vagy fel kell adnunk a világban lévő okság, törvényszerűség és célszrűség megértését, vagy Isten művének kell mindezeket tekintenünk. Elsőként azt bizonyítja, hogy mind a történelem jelenségeinek, mind az ezekről való gondolkodásnak, valamint a kettő összehangoltságának elégséges magyarázata csak az abszolut személyes Értelem, azaz Isten lehet. A történelem annyira rendkívül összetett együttesekből áll össze és annyi értelmes elemet tartalmaz, hogy mindezt csak egy olyan intelligenciával és erővel rendelkező létező okozhatja, mint Isten. A történelem során minden történés egyszeri és mindnek megvan a határozott helye – nem történhet máskor, máshogy – ez annyira bonyolult rendezettséget igényel, hogy nem lehet más oka csak Isten rendező akarata.

3. A történelmi tragikum

Megállapítja, hogy a tragédiák a történelem egyetemes, állandó és jelentős tényezői. Ezekenek azonban van egy nagyon fontos jellemzőjük, az hogy az ember mindezeket a fájdalmas és szörnyű eseményeket nem egyszerűen rosszaknak éli meg, hanem tragédiáknak, azaz olyan eseményeknek, ahol a valóság eltér az eszményektől. Ezek után áttekinti azokat az elméleteket, melyek a történelem tragikus mivoltát próbálják megmagyarázni és demonstrálja, hogy ez egyiknek sem sikerül. Ő maga itt nem ad magyarázatot a történelmi tragikumra, csak arra mutat rá, hogy maga a tragédia belső szerkezete – az eszmény és a valóság eltérése – eszményeket és olyan szellemi létezőt feltételez, mely ezeket fel tudja fogni és magáénak tudja tekinteni; sem eszmények, sem szellemi létezők nem származhatnak pusztán az anyagból, hanem ezek létrehozója csak a személyes Abszolutum lehet.

4. Történelmi energiák

Ezek után azért, hogy megmutassa Isten működését a történelemben, felsorol néhány jelenséget, amelyek "...hangosan és jólérthetően a történelmi folyamaton kívül álló teremtő erejű ok után kiáltanak..." (95.) Ilyen jelenségnek mutatja be először az magát embert, aztán a nagy embereket, és a rendkívüli történeti fordulókat. Ezután tovább lép és azt igazolja, hogy "... a Szentírás és népe, Jézus Krisztus és műve: az Egyház, olyan jelenségek, melyek a történelemben állnak ugyan, történelmi erőkkel történelmet csinálnak, és mégsem mindenestül történelmi valók." (107.)

Isten, mint a történelem kulcsa

5. A teremtõ Isten a történelemben. Az első Ádám mint a történelem kulcsa

Az ember egyszerre anyagi és szellemi létező és ez a kettősség az elé a feladat elé állítja, hogy a benne lévő istenképiséget a szintén benne lévő anyagon keresztül mutassa fel. Tehát az ember nincs kész teremtése pillanatában, hanem minden egyes embernek meg kell csinálnia magát és ebből bontakozik ki az ember teljes képe. Ez csak időben lehetséges. Ezzel az ember már be van állítva a történelembe. "A történelem nem más, mint ennek a teremtő isteni szónak értelmezése: Teremtsünk embert." (132.) Így nézve a történelem olyan alkotás, amit Isten az emberrel együtt végez, ezért ebben minden eseménynek és minden személynek Isten által megszabott, tehát értelmes és fontos helye van.

6. A megváltó Isten a történelemben. A második Ádám mint a történelem kulcsa

A történelmi tragikum létrejöttét a Genezis 3. fejezete mondja el, a bűnbeesés és az ítélet leírásával. A büntetés nem extra hozzáadás a bűnhöz, hanem az a bűn elkerülhetetlen következménye. A történelm tragikus vonásait a bűn és a bűn elkerülhetetlen következményei okozzák. Erre a bűnnel teli világra kétféleképpen lehet reagálni, lehet a bűnhöz csatlakozni, és lehet a megváltódást keresni: "A történelem folyama ennek következtében kettős áramlássá válik: Az egyikben kidolgozódik és végső konzekvenciáit érleli a bűn és a büntetés, a mysterium iniquitatis; a másikban mint ellenáramlásban foly a tisztulás és szabadulásra való törekvés árja." (170.) 

A szabadulásra való törekvés az igazság, jóság, a szépség és a szentség keresésében és megvalósításában mutatkozik meg, azonban az ember a saját erejéből mindegyikben csak nagyon felemás eredményeket tud elérni. Jézus Krisztussal azonban "... a történelembe lép az az Isten, aki a történelem-indító embereszme teremtője, a történelmi bűn-tragikumának bírája és megváltója. ... a történelem nem gazdátlan szekér ... hanem Isten hozzája kötötte személyes érdekét; sorsközösséget vállalt vele, magára vette az emberség kettősségének tragikumát ..." (180-181.)

Az egész történelem Krisztusra irányul, az előtte lévő koroknak az volt a rendeltetésük, hogy Őt előkészítsék, a követőknek pedig, hogy Őt hordozzák. A történelem így nem más, mint  "... Krisztusnak és az antikrisztusnak gigászi viadala..." (184.)

7. A megszentelő Isten a történelemben. Isten országa mint a történelem kulcsa

Mivel Isten az embert a Vele való közösségre hívja, s mivel az Ő élete közösségi élet, ezért a Vele való közösség ebbe a közösségi életbe való bevonódást is jelent. Istennek és embernek ez az életközössége már itt a földön elkezd kiépülni, s természetesen ez az ebben résztvevő emberek számára egymással is közösséget jelent. Ez az Isten országa. Isten országa nem azonos ezzel vagy azzal az intézménnyel, hanem ez Isten velünk megosztott szeretete, ami rajtunk keresztül osztódik tovább, hogy így átjárja a világot és mindent bevonjon Isten szeretetközösségébe. Létezik azonban az istentelenség országa is, s az ember ehhez is csatlakozhat. Ha így nézzük a történelmet, akkor a történelem menete nem más, mint annak a története, ahogy az emberek Istenhez illetve a gonoszhoz csatlakoznak. "Eszerint a történelem mint Isten országa nem más, mint ennek a kész hazának keresése és elfoglalása, illetőleg intézményeinek a saját területen való meghonosítása ..." (205.) Ugyanígy az istentelenség országa "... sem más, mint ennek a felsőbb régiókban már megalakult bűn-országnak az időbe való beleplántálása, egy nagy rablószövetkezet kis bujtása." (205.)

Istennel a történelembe

8. A kezdet és a vég a történelemben

A történettudomány sem a történelem kezdetét, sem a történelem végét nem tudja megmutatni. Az ezekről való elképzelések közvetlenül értékfüggőek. Schütz mind a történelem kezdetét, mind a végét illetően kifejti a keresztény álláspontot. A kezdetet illetően a teremtéselmélet mellett érvel és komoly kifogásokat emel az evolúcióelmélet ellen. A történelem végét illetően megmutatja, hogy sem a pesszimista eszkimós-fókás elképzelésnek, sem pedig az optimisták eljövendő földi paradicsomának nincs semmilyen tudományos alapja. Ezzekkel szemben a történelem vége, a végítélet, ugyanúgy a történelembe közvetlenül belenyúló Isten műve, mint a történelem kezdete. "Ebben az ítéletben Isten elsősorban és közvetlenül éppen a történelmet szólítja ítélőszéke elé – hisz az egyes ember megítélése nyomban a halál után az ú.n. különítéletben akkor már megtörtént ... És akkor s csakis akkor kitűnik, – s ez az egyetemes ítélet történetzáró jelentősége –, hogy a történelem minden eseménye és mozzanata, minden tartalma és egész lefolyása pontosan Isten elgondolása szerint valósult meg ..." (247.)

9. A történelem folyama

A történelem szakaszolása, elrendezése mindig történelmen kívüli értékek és szempontok alapján történik. Az előadás első részében Schütz kritikailag ismerteti korának – s gyakorlatilag a mi korunknak is – meghatározó történelem-felfogásait. A második részben pedig előad egy az eddig elmondottakon alapuló történelem-értelmezést. Ez a világtörténelmet tekinti a történelem keretének, Schütz minden történést úgy értelmez, hogy ebben a világtörténelmi keretben helyezi el. A tényleges világtörténelem az európai hódítás eredményeképpen a 19. századra jött létre. Ezért az utóbbi évszázadok történetének fő vonala az európai történelem. Minden nép egész története azonban világtörténelmi tényezővé válik, amikor belép a világtörténelembe. A történelem fázisait, pedig az egyéneknek, a közösségeknek, eszményeknek és tendenciáknak Krisztushoz való viszonya alapján határozza meg. Ezért az egyházi év a történelem szimbóluma és a történelmet értelmezhetjük az egyházi év mintájára: történelmi advent, karácsony, epifánia, böjt, nagyhét; húsvét, pünkösd, stb. Ahogy "... az egyes embernek megvan a maga adventje, karácsonya, húsvétje, nagyhete stb., úgy a közösségek, népek, irányok is más-más időben kerülnek ugyanabba a fázisba." (272.) 

A történelemnek ez a szemlélete annak ellenére is lehetővé teszi a történelem korszakolását, hogy egy-egy időszakban párhuzamosan többféle fázis is jelen van egymás mellett. Egy adott korszakot az határol le, hogy döntő csoportjai a teremtői embereszme, a megváltódás vagy az Isten országa megvalósulásának milyen szakaszában vannak. Új korszakról akkor beszélhetünk, ha ezeknek valamely új aspektusa válik meghatározóvá. "... új történelmi korról egy előzővel szemben akkor beszélhetünk, mikor a történelmi dominánskomplexumban egy új emberarc jelenik meg, vagy a régi emberarc új megváltódni-akarással néz a jövőbe, vagy a régi arc és a régi megváltási gondolat lényegesen új közösségi fázisba jut." Két történelmi kor között találjuk a történelmi fordulót, "... mikor olyan új vonások kezdenek jelentkezni, melyek készülnek megváltoztatni vagy a történelmi emberarcot, vagy a megváltói folyamatot, vagy a szellemi közösség gondolatát. A történelmi fordulók mindig jelentős eseményekhez is fűződnek..." (276.)

10. A történelmi ma

Schütz azt állítja, hogy a világ történelme a 20. századdal történelmi fordulóponthoz ért. A 16. századtól az európai ember meghatározó képviselői ezt a világot kezdték életük kizárólagos céljává és értelmévé tenni, s az egész világ gyarmatosítása is ebben erősítette meg őket. Életük tartalma a lehető legtöbb jav és élvezet megszerzése lett. Istennek, ha egyáltalán hagytak valami helyet, az csak a másvilágon lehetett. Csak saját maguk, a saját céljaik és érdekeik kezdtek el számítani, mások csak annyiban, amennyiben őket szolgálják és segítik. Ez az irány a 20. századra döntően meghatározta Európa szellemi arculatát.

Ekkorra azonban Európa elkezdte elveszíteni a világ fölötti uralmát. Ez a világ azonban nem olyan, hogy úr nélkül maradjon, és az európai gyarmatosítás iskolájában számos nép megtanulta, hogyan kell uralkodni mások felett – tehát Európa megürülő helyét biztosan betölti más. Ezzel párhuzamosan bebizonyosodott, hogy a kizárólag profit termelésére beállított gazdaság újra és újra kiújuló, s lényegében megoldhatatlan gazdasági válságot eredményez; hogy azt az űrt, melyet az Istentől való elszakadás eredményez sem az eszeveszett élettempó sem az álvallások nem tudják betölteni; s hogy az egyéniségkultusz közepette az emberek önként vetik alá magukat akár a legszélsőségesebb tömegmanipulációnak is.

Az európai ember mind önmagához, mind Istenhez mind a közösséghez való viszonyában nagyjából eljutott a vakvágány végére. Ugyanakkor mind a három téren megjelentek olyan törekvések, amelyek ebből a csődből való kiutat keresik. Ezek között a legjelentősebb a 19. század vége óta elkezdődött vallási megújulás, amely eredményeképpen megindult az Egyház megújulása, és az értelmiség az egyházon kívül is túljutott a racionalizmus holtpontján.

Az átmenet pontos menetét nem lehet előre megjósolni, mert minden attól függ, hogy Isten mennyire engedi meg, hogy a rossz kiélje mindazokat a lehetőségeket, melyeket korunk biztosít a számára: "... nagy értékvesztés, összeomlás és sok egyéni szenvedés ... Romok és temetők: ezeken épül föl a történelmi holnapután új világa – ha a ma válsága megy majd a maga útján és nem tereli kedvezőbb mederbe egy történelmi akarat ..." (304.)

Akármilyen hatalmasak is azok az erők, melyek a történelmet mozgatják, Isten ebben minden embernek feladatot adott, mindenkit azért tett akkor és oda, mert ez jelöli ki számára az Istentől neki szánt feladatot. Isten egyértelműen azt várja tőlünk, hogy azokat a feladatokat oldjuk meg, amelyeket elénk ad és ne pedig a múltat akarjuk konzerválni. Csak néhány mondatot ír erről, de látván, hogy akkor is, azóta is milyen súlyos kísértés ez az Egyház számára, különös jelentőségre tesznek szert Schütz szokatlanul kemény szavai: a szellem kioltóinak nevezi azokat, akik ezt teszik. A múltbamerevedőkhöz hasonlóan kemény szavakkal ítéli el azokat is akik a másik végletbe esnek és nem az Egyház hagyományából akarnak meríteni, hanem különféle divatos önmegváltási gyakorlatokat akarnak behurcolni az Egyházba. Schütz megmondja azt is, hogy minden egyéb helyett mi ebben a történelmi fordulóban a keresztények feladata: "Az már most a ma föladata az egyes számára, hogy mindenestül vallja és vállalja a történelmi holnapután tartalmát, és nevezetesen annak alapmozzanatát: a bensőség, lelkiség hitvallójának, ha kell remetéjének, ha kell vértanujának kell lenni. " (308.)

Úgy hiszem, Schütz itt minden szót a lehető legkomolyabban gondolt: hitvallónak, és ha kell remetének, és ha kell, vértanúnak kell lenni; mert történelmi világomlásban vagyunk és ennél kevesebb nem elég ahhoz, hogy megcsináljuk azokat az értékszigeteket, melyek képesek lesznek túlélni ezt a világomlást.