A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzések. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzések. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 17., csütörtök

Anyámmal összenőve - introjekció 1.

Anna idős édesanyja nagyjából a korának megfelelő állapotban van. Ő azonban olyan intenzíven aggódik érte, mintha mindig éppen élet és halál között lebegne. Egyfolytában rá gondol, naponta többször felhívja, érdeklődik a vérnyomása aktuális állásáról, ha a legkisebb front van,  pánikba kerül, hogy baja lesz.

Beszélgetéseinkből hamar kiderül, hogy Annát az anyja soha nem szerette, mindig elutasította, sőt sok jel utal arra, hogy határozottan gyűlöli. Látványosan nem törődik vele, de ez még mindig a jobbik eset, mert amikor bármilyen lépést tesz a lánya irányában, azzal mindig – sokszor komoly – bajt okoz.

Vajon miért aggódik mégis Anna ennyire az anyjáért? Önzetlen szeretetből? A „rosszat jóval viszonozni” elvén? Hozzá hasonló helyzetben sokan indokolják ilyen nemes okokkal viselkedésüket. A valóság azonban jóval prózaibb.

A pszichoanalitikusok elhárító mechanizmusok néven foglalják össze azokat a technikákat, amelyek segítségével az emberek megpróbálnak kimenekülni az elviselhetetlenül nehéz valóságból. Ezek egyike az introjekció, amellyel Anna is él.

Az édesanyja testi állapotával való állandó foglalkozással, az érte való folyamatos aggódással belsőleg összekapcsolja magát vele, állandóan jelenvalóvá teszi őt a maga számára, s ez azt a megnyugtató érzést alakítja ki benne, hogy az édesanyja mindig vele van. Ezzel érzés-szinten áthidalja azt a szakadékot, amely ténylegesen  van közöttük.

Attól, hogy Anna előállítja magában ezt az érzést, az anyja természetesen egyáltalán nincs vele, változatlanul ugyanúgy elutasítja és bántja, mint gyerekkorában. Az elhárító mechanizmus segítségével azonban Anna ki tudja ezt szorítani a tudatából. Mindazonáltal az elutasítottság  miatti szorongás nem szűnik meg, hanem különféle egyéb tünetekben jelenik meg: az ő esetében általános szorongásban, depresszív állapotokban, pánikrohamokban, közlekedési fóbiában.

Ezekből nem lehet elhatározással, jó szándékkal, pozitív gondolatok erőltetésével kijönni, hanem csak akkor szabadul meg tőlük az ember, ha a terápiában sikerül feltárni a mögöttük lévő, tudattalanba leszorított érzéseket, és megtanulja úgy elfogadni magát, hogy már el tudja viselni még a fontos, közeli személyek elutasítását is.

2014. április 11., péntek

Miért teszi ezt a párom? - Mark Gungor előadásai

Többek között az a jó a pszichológusságban, hogy az embernek sokszor nagyon jó anyagokat, könyveket, cikkeket ajánlanak azok, akikkel beszélget. Szeretném most én is továbbajánlani a legújabbat, Mark Gungor amerikai házassági tanácsadó zseniális (nagyon okos és az ember megszakad a nevetéstől) előadásait a férfi-női kapcsolatról, házasságról. Mindegyik videó magyar nyelvű szöveggel vagy szinkronnal rendelkezik - köszönet érte.










2014. március 17., hétfő

Akarom ... nem akarom ... mégis

"Akarom szeretni a feleségemet ... de hát nem megy." "Nem akarok haragudni ... de hát mégis haragszom."

Hát igen. Elméletileg akarom szeretni a feleségemet, de gyakorlatilag semmit nem akarok abból, amit azért kéne tennem, hogy tényleg szeressem őt. Viszont egy csomó olyan dolgot akarok, ami összeegyeztethetetlen az iránta való szeretettel. A haragot magát nem akarom, de  ragaszkodom azokhoz a dolgokhoz, amelyek a haragot okozzák. 

Nem kell, hogy a szeretetlenséget vagy a haragot közvetlenül akarjam. Ha olyan dolgokba egyezek bele, ha olyan dolgokat akarok, amelyek következménye a szeretetlenség vagy a harag, akkor szükségszerűen szeretetlenséget és haragot fogok érezni.

Ha az ember tényleg meg akar szabadulni a szeretetlenségétől, haragjától (vagy bármilyen negatív érzésétől), akkor meg kell keresni, hogy minek a következménye, s az okot kell megszüntetni. Akkor azt a az akarást, vágyódást, ellenkezést, ragaszkodást és a többit kell megváltoztatnom, amelyek következtében szeretetlen vagyok vagy haragszom.

Ez sokszor nagyon komoly erőfeszítést igényel. De ha valaki ezt nem teszi meg, akkor annak a szövegnek, hogy "akarom a jót, de...", "nem akarom a rosszat, de...", nincs más olvasata, minthogy "nem akarok felelősséget vállalni magamért".

2013. szeptember 16., hétfő

Határok 2.

Az előző posztban olyan emberekről volt szó, akiket az anyjuk gyerekkorukban bántalmazott és ezért felnőttként - akármilyen nagyszerűek is -  kicsiknek és tehetetleneknek érzik magukat. Ez esetükben nem egyszerűen a múlt továbbélése a jelenben, hanem az anyjukkal szemben felnőttként is tényleges mindennapi tapasztalatuk a tehetetlenség és kiszolgáltatottság (ami aztán nagy mértékben megerősíti a gyerekkorban kialakított modellt).

Ezek az anyák csak akkor elégedettek, ha a gyereküket (felnőttként is) tiporhatják és bántalmazhatják. Ezt a bántást mindig szeretetnek állítják be. Az egyik páciensem soha életében semmi mást nem kapott az anyjától csak szidást. Az anyja a saját értelmezése szerint így fejezte ki a gondoskodását, azaz a szeretetét iránta. Ha a gyerekek tiltakoznának a bántás ellen, azt az ő nagy szeretetükkel szembeni szeretetlenségnek, hálátlanságnak, rosszaságnak állítják be és ennek megfelelően látványos büntetéssel reagálnak rá, megsértődnek,  panaszkodnak, retorziókat vezetnek be. 

Ezeknek az anyáknak tehát az a "szeretet-üzenetük" a gyerekük felé, hogy "csak akkor szeretlek, ha bánthatlak". Ezekben a kapcsolatokban általában nem a fizikai, hanem a verbális bántalmazás a gyakoribb, ami mellé mindig társul a gyerek szempontjainak, személyiségének, érdekeinek semmibevétele, és sokszor direkt károsítása.

 A gyerekek (még felnőttként is) szeretnék, ha az anyjuk szeretné őket, ezért hogy megszerezzék a szeretetét, megengedik, hogy bántsa őket. A bántás természetesen rombolja őket, amitől gyengének és az anyjuk szeretetére még inkább rászorulónak érzik magukat. Ettől ő még jobban tudja bántani őket és így tovább ... amíg csak ki nem lépnek ebből az ördögi körből.

A körből való kilépéshez az kell, hogy az ember ki tudja mondani, hogy ez nem szeretet. Hogy a szeretetbe sok minden beleférhet, de az az igény, hogy bántsanak, az nem.

Ez egy kívülállónak nyilvánvaló. Ezekben a családokban azonban azonban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek. S aki ezt nem fogadja el, azt az anya teljes érzelmi elutasítással fenyegeti. A körből való kilépéshez szembe kell nézni ezzel a fenyegetéssel is. Ez sokszor hosszabb terápiás munkát igényel. 

Amikor azonban eljutunk ide, akkor a páciensek már felismerik és vissza tudják utasítani a szeretetlenséget. Ki tudják mondani, hogy a bántás nem szeretet és ha valaki a "szeretete" feltételéül ezt szabja, akkor erre a "szeretetkapcsolatra" nekik nincs szükségük. Amikor valaki eljut ide, akkor már tovább nem zsarolható, akkor már gond nélkül meg tudja húzni a határokat, az anyáik zsarolásra épülő hatalma egyszerűen szertefoszlik.

2013. augusztus 31., szombat

Határok 1.

Burkus kutyánk még az újfundlandiak között is extrém méretű volt, mellmagasságig ért a feje. Anno az egész országot "áttúrtam", hogy találjak egy ilyen kivételesen nagy példányt. Végül egy vidéki kisvárosban leltem rá, ahol az úgynevezett tenyésztők sertés és marhatartásról tértek át a kutyára, mint haszonállatra. A tenyészkutyákat a disznóólakban tartották, a kiskutyákat (mikor én ott voltam 15-20-at) pedig az anyjuktól elszakítva marhaistállóban egy nagy halom szalmában. Burkus ennek megfelelően, akármilyen naggyá is nőtt, egész életében védtelen, veszélyeztetett kiskutyának érezte magát.
Érzelmileg labilis férfiak, akik szeretnének elbújni a világ elől, gyakran választanak hideg, kemény, szeretetlen nőket feleségnek, mert az elhárítás miatt nem látnak át a szeretetlenségen és a keménységet erőnek hiszik. Aztán keservesen meg kell tapasztalják a valóságot, mert miután feleségül vetették magukat, ezek a nők egész életen át bosszulják a férfi gyengeségét. S azokat a gyerekeiket, akik jó kapcsolatot alakítanak ki a szeretetvágyukra szeretettel reagáló apjukkal és nem állnak az anyjuk mellé a gyűlölködésben, ugyanúgy tiporják és bántalmazzák, mint a férjüket.
Ezeknek a gyerekeknek az az alapélményük, hogy védtelenek és kiszolgáltatottak a rossznak. Úgysem tehetnek semmit. S mivel a családi viszonyaink alapján modellezzük a világot, ez az érzésük felnőttként is megmarad. Okos, hatékony, összeszedett emberek meg sem próbálják megvédeni magukat, hiszen az a világ rendje, hogy ők úgysem tehetnek semmit.
Mindig nagyon szép pillanata a terápiának, amikor ezt felismerjük. Amikor ezek az emberek megértik, hogy ők már felnőttek és meg tudják védeni magukat. Amikor elkezdik meghúzni a határokat és a hatalmas, szörnyeteg, legyőzhetetlen anyjukról kiderül, hogy csak egy közönséges házisárkány. 

2013. július 16., kedd

Ideje van ...

"Mindennek rendelt ideje van ... Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. " (Préd 3, 4)

Nemrég az egyik terápiás órán Ferenc arról panaszkodott, hogy valahogy meghidegedett a viszonya a felesége iránt. De hát az érzések hullámoznak, hagyjuk is, mondta. Szerintem ne hagyjuk, mondtam. Az érzések változásának mindig konkrét oka van, próbáljuk megérteni, mi történt. 

Gyorsan kiderítettük, hogy a régen várt költözésük megmozgatott egy sor régi sérülést benne is és a feleségében is. Egy helyzetben, amikor örömöt várt, egy csomó fájdalom és rossz érte. Ő szeretett volna örülni, ezért ezeket a rossz érzéseket elfojtotta, amelyek azonban természetesen kerülő úton felszínre kerültek és a felesége számára teljesen érthetetlen bántásként jelentek meg, aki egyre mélyebbre taszítva érezve magát, még jobban bántotta őt. Rákerültek egy olyan lejtőre, hogy egyre sértettebbek és egyre bántóbbak lettek egymással. 

Nyilvánvalóvá vált, ha a továbbra is azon igyekszik, hogy fenntartsa a semmi baj, minden rendben érzését, akkor egyre mélyebbre fognak kerülni. Ha azonban elfogadja, hogy most igenis baj van -  most a várt öröm helyett nehézségek jönnek, mert most ahelyett, hogy közösen örülnének, neki kell kihúzni a feleségét abból a gödörből, ahová a régi sérülések újbóli felszakadásával került, ráadásul úgy, hogy a felesége pont ezek miatt a sérülések miatt bántja őt, s ez most nagyon nehéz lesz és nem tudni pontosan meddig tart -, akkor most lehetőségük van arra, hogy elérjenek egy olyan bizalomra, megbocsátásra és érettségre, amit anélkül, hogy ezt végigharcolnák, nem érhetnének el soha.

Ferenc példája nagyon jól mutatja, mennyire fontos, hogy ne akarjunk mindig örülni és jól érezni magunkat, hanem ismerjük fel, hogy most nem a nevetésnek és a szökdelésnek, hanem a sírásnak és jajgatásnak az ideje van. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egyre mélyebbre kerülünk a rosszba, ugyanis a rosszból való kijövésnek az az első lépése,  hogy elfogadjuk, Isten most megengedett valami rosszat az életünkben és most az dolgunk, hogy helytálljunk. 

Ez természetesen mindig nehéz. Külön megnehezíti a kultúránk, amelyik azt sugallja, hogy a jó, a megelégedettség, az öröm az a jussunk, ami mindig jár nekünk. Így aztán általában hosszú időt töltünk tagadással, méltatlankodással, csapkodással, és egyre mélyebbre merülünk az örvénybe. 

Nagyon nagy erőt ad azonban, ha valaki tudja, hogy az egész élete, a jó is és a rossz is Isten kezében van, hogy a jó az Ő ajándéka, s az Ő saját jósága miatt bízhatom abban, hogy majd újra meg leszek ajándékozva; ahogy abban is, hogy a nehézségekben soha nem hagy egyedül és  amilyen mértékben megengedte a nehézséget,  legalább olyan mértékben segíteni is fog.

2013. július 10., szerda

Keresztény pszichológusok a homoszexualitásról


Egy pedagógus barátnőm küldte nekem az alábbi linken lévő filmet, a véleményemet kérve. 


A homoszexualitást megérteni


Végignéztem, és nagy örömöre szolgált, hogy végre egy józan és szakmailag  megalapozott véleményt is lehet hallani ebben a kérdésben.

 A filmben a témával foglalkozó jónevű amerikai pszichológusok mondják el közérthetően azt, ami a pszichológusok számára már régóta ismert: Szexuális viselkedésünk az egész személyiségünk teljesítménye (s mint ilyen nincs biológiailag kódolva), ezért a pszichés sérüléseink megmutatkoznak ezen a téren is. A férfi homoszexualitás hátterében egy anyával szembeni nagyon kemény elfojtott gyűlöltet és az apával szembeni súlyos kapcsolati probléma együttese áll. S ez a zavar okozza a férfi homoszexuálisokra jellemző súlyos kötődési zavart is, ami a promiszkuitásban megjelenik (ez nagyon fontos: a férfi homoszexualitás része a promiszkuitás). A nőknél a kötődési zavar úgy jelenik meg, hogy felnőttként anya-csecsemő kapcsolatot próbálnak egymással létrehozni. Ez természetesen nem sikerülhet, viszont az az extrém függőség, ami ennek során szükségszerűen létrejön, rendkívül súlyos károkat okoz a személy életében. Ahogy egy pszichoterápia során ezeket a gyerekkori sérüléseket sikerül feldolgozni, mind a férfiak mind a nők ki tudnak lépni a homoszexualitásból, és sok esetben tartós, kiegyensúlyozott heteroszexuális kapcsolatban lesznek képesek élni.

Minden szülőnek, pedagógusnak, segítéssel, lelkivezetéssel foglalkozó szakembernek csak ajánlani tudom a filmet.

S ha valakit komolyabban érdekel, hogy mi a vidám szivárványos színek mögött a homoszexualitás tényleges realitása, feltétlenül olvassa el Géczi János Vadnarancsok című sokkoló dokumentumkötetét erről. Az írás hatalmas vihart kavaró megjelenése utáni megrendült beszélgetésekben homoszexuális barátaink egyértelműen azt állították, hogy a könyv a valóságot mutatja be. Nem véletlenül hallgatják agyon azóta is.

2013. április 12., péntek

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.


"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."


"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.


Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

2013. március 19., kedd

A sérelmek kezelése

Egy olyan helyzetben, amikor az ember úgy érzi, hogy vádolják vagy bántják, alapvetően két módon reagálhat a dologra.

Első esetben arra törekszik, hogy a konkrét helyzetben minimalizálja azt a rosszat, ami őt érheti, minél kevesebb fájdalom érje, minél kevesebb erőfeszítést kelljen tenni. Ezt általában az az érzés szokta kísérni, hogy az emberen már annyi teher van, hogy nem bír többet. Ilyenkor az ember általában úgy utasítja el a vádakat, úgy értelmezi a bántást, hogy a helyzetért a másik rosszaságát, hiányosságát teszi felelőssé. Ez pillanatnyilag tényleg könnyebbséget szokott hozni. Hosszú távon azonban hatalmas károkat okoz, mert nagyrészt az így húzott védőfalakból épül az a fal, ami az embert elszigeteli másoktól és magányossá teszi.

Ha az ember nem akarja ezt a falat építeni, nem akarja bezárni magát e mögé a fal mögé, akkor az adott helyzetben a következő kérdésre kell választ keresnie: Lehetséges-e a helyzetnek egyéb magyarázata, minthogy a másik gonosz vagy hülye? Nagyon gyakran lehetséges, méghozzá a következő irányokban:

Az embernek először is meg kell vizsgálnia magát, hogy nem hagyta-e tényleg figyelmen kívül a másik igényét, kívánságát, szempontjait. Amennyiben úgy találja, hogy de igen, akkor meg kell nézni, hogy miért történt ez. Azért-e mert valami fontosabb, értékesebb szempont miatt döntött így? Ha igen, akkor érdemes ezt elmagyarázni a másiknak, az emberek az esetek többségében ezt meg szokták érteni és el szokták fogadni. Vagy gyengeségből, gyávaságból, sérültségből, a nehézségeket, fájdalmakat elkerülendő nem volt tekintettel a másikra. Nagyon fontos, hogy ez ember ezt meglássa és bevallja magának. Általában néhány tipusu helyzet szokott lenni, ahol az ember kudarcot vall. Ezek mögött többnyire gyerekkori sérülések húzódnak meg, amelyeket ha sikerül feltárni, a helyzetek megoldásai radikálisan javulni szoktak.



A második irány annak a megvizsgálása, hogy az a dolog, amit én az én élettörténetemmel, családommal, tapasztalataimmal, kultúrámmal nem érzékelek rosszak, vajon a másik számára az ő élettörténetével, családjával, az ő tapasztalataival és kultúrájával nem jelenthet-e mégis rosszat. Tehát azzal együtt, hogy én nem tettem a másiknak semmi rosszat, a másik nem érezheti-e mégis - a saját szempontjából érthetően - hogy valami rossz érte. Ezt általában meg lehet beszélni a másikkal és néhány megbeszélés meg szokta oldani a problémát.

Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik irány, amikor az ember azt próbálja megkeresni, hogy nem lehet-e a másiknak valami olyan gyerekkori lelki sérülése, amiért valamit, ami nem ellene van, bántásnak érez. Ha ezt az ember nem vádlásként és számonkérésként, hanem segítő szándékkal, együttérzően tudja elmondani, akkor ez nagyon sokat szokott segíteni. Itt mindig az szokott lenni a koreográfia, hogy valamit ami bizonyos pontokon hasonlít egy gyerekkori bántásra, az ember általában úgy érzékeli, mintha ugyanúgy bántanák, mint gyerekkorában, akkor is, ha erről szó sincs. Ezért nagyon fontos, hogy az ember ne csak megértse ezeket a hasonlóságokat, hanem azzal is segítsen a másiknak, hogy lehetőleg nem viselkedik a gyerekkori bántalmazáshoz hasonló módokon.
Érdemes az egész kérdés megvizsgálását írásban végezni. Már csak azért is, mert mind a sérülések mind a kulturális különbségek esetében néhány fontos pontot kell csak megragadni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet és ebben sokat segít, ha az ember adott esetben vissza tudja nézni az előző hasonló esetek elemzését. Az egyszerűbb problémákon általában már egy alapos elemzés is nagyon sokat szokott segíteni. Súlyosabb esetben, mélyebb sérülések esetén többször is vissza kell térni a kérdésre, de minden egyes alkalommal közelebb jut az ember a probléma megoldásához.

2013. január 30., szerda

Az együttműködő kommunikáció három fő lépése

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.


"Tegnap telefonált a bátyám és időpontot kért tőlem, hogy menjünk el együtt anyámhoz válságtanácskozni. A beszélgetés lényegét vázolom: 


- Ő csak 9 után ér rá anyámhoz eljönni.
- Akkor én nem tudok részt venni a beszélgetésen.
- Ne csináld már!
- Sajnálom, 9-kor késő.
- Mit csinálsz?
- Lefekszem aludni, hogy másnap 6:20-kor fel tudjak kelni az órára.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Én sem.

Rendszeresen ilyen fajta beszélgetéseink vannak. Mit lehet ilyen helyzetekben csinálni? Hogyan tudnánk megegyezésre jutni egymással?"

Egy másik fajta, együttműködésre törekvő kommunikáció használatával.

Ez a következő lépésekből áll:

1. Megfogalmazom a szempontjaimat és igyekszem röviden érthetővé tenni a másik számára a miértet is. Ez utóbbi elég fontos. A másik ember gyakran teljesen más értelmezési keretben gondolkodik mint én, ezért a szempontot önmagában, teljesen máshogy értheti, mint ahogy én gondolom. Azokat az embereket, akik akarnak együtt működni, nagyban szokta segíteni, ha megértik a szempontjaim miértjét.

2. Igyekszem megérteni a másik szempontjait. Egy-két miért kérdés itt is segíthet abban, hogy azt értsem, amit a másik gondol és ne azt amit én tulajdonítok neki.

3. Keresek alternatívákat arra, hogyan lehetne a két szempontot egyeztetni, és azokat felvetem a másiknak, mint lehetőségeket.

4. lépésben a másik végiggondolja, hogy a javaslatom eléggé figyelembe veszi-e a szempontjait, ha igen, elfogadja. Ha nem, akkor előlről kezdődik a dolog, az első lépéstől, csak szerepet cserélve.

Ha az ember olyan emberrel beszélget, akinek kevés gyakorlata van az együttműködő kommunikációban, nagyon sokat segíthet a másiknak a következőkkel:

a. Rákérdez az ő szempontjaira. (Neked most az a fontos, hogy...?)

b. Ha a válasz után rákérdez, hogy jól értette-e meg a másik szempontjait. (Tehát akkor neked most az a fontos, hogy...?)

c. Ha az ember nyíltan kifejezi: itt most arra törekszik, hogy olyan megoldást találjon, ami mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszi. (Nekem fontos, hogy olyan megoldásra jussunk, ami mind a kettőnknek megfelel.)

d. Ha az ember alternatív megoldásokat tud megfogalmazni, különösen, ha azt is meg tudja fogalmazni, hogy melyik megoldásnak mi a haszna és mi a költsége.

Tehát az  este kilenc órai találkozás ötletére például a következőt lehetett volna válaszolni:

"Az nekem nagyon nem jó, mert este 9 után már nagyon nehezemre esik fent lenni és mégis meg kell tennem, akkor túlpörgök, nem tudok utána aludni és másnap is nagyon fáradt vagyok. Nem lehetne-e, hogy mégis van egy olyan rés a napodban, amit ki tudnánk használni vagy esetleg hárman megbeszélni telefonon vagy valami más módon megoldani a dolgot?"

Így a másik, mivel látja, hogy milyen nagy költsége van az általa javasolt ötletnek, vélhetően belegondol, hogy nem tud-e mégis valami olyan megoldást, aminek kisebb a költsége, mint az hogy a testvére ne tudjon elaludni és másnap is nagyon fáradt legyen.

Amikor az emberek látják, hogy a másiknak van egy olyan fontos szempontja, amire ők nem gondoltak, akkor az esetek többségében eszükbe szokott jutni valami olyan ötlet, ami figyelembe veszi azt.

Ha ez elsőre nem megy, akkor az ember újra és újra felvethet olyan alternatívákat, amelyek szerinte mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszik és akkor azt lehet tisztázni, hogy a másiknak miért nem jó mégsem az. Itt felmerülhetnek újabb szempontok és akkor azokat kell egyeztetni.

Ha csak a másik ember nem határozta el szilárdan, hogy márpedig ő senkire nem lesz tekintettel, és számára semmi más nem megfelelő, mint hogy pontosan az ő eredeti elképzelése valósuljon meg, ezzel a módszerrel egészen távoli és szemben álló szempontokat is lehet egyeztetni.

2012. július 15., vasárnap

A gyógyulás lépései 7. - új látás és viselkedés

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.


7. új látás és viselkedés

Ahogy az ember egyre inkább  elköteleződik a szeretetben és a megbocsátásban, felismerve a sérült érzelem-együttest, és a világról gyerekkorban kialakult téves mintáit, egyre szabaddá válik arra, hogy megvizsgálja, milyen is pontosan az a helyzet, amelyben most ténylegesen van, és mi is lenne ebben a helyzetben a legjobb megoldás.

Így a példabeli fiatalember miközben változatlanul érezte a negatív érzéseket, mégis elhatárolódva az érzéseitől, elkezdte látni, hogy a felesége nem hagyta el őt, nincs vége mindennek, és ő egyáltalán nem tehetetlen a kettejük kapcsolatában. Észrevette, hogy a felesége milyen fáradt és nem megsértődött, hanem átvette a szatyrát, meghallgatta a panaszkodásait, és csodálkozva tapasztalta, hogy mindez nem is esik nehezére. S természetesen nem csak itt, hanem az életük összes többi helyzetében is megtörtént ez a változás. Lépésről lépésre  a negatív, infantilis érzések és viselkedések helyett egyre inkább képessé vált felnőtt, szeretetteli érzésekre és viselkedésekre. Fél év múlva azt mondta, hogy soha még ilyen szerelmes  nem volt a feleségébe.

Ha szeretettelibbek vagyunk az elősegítheti, hogy a környezetünktől több szeretetet kapjunk. De hogy mennyire gyógyulunk meg, mennyire jutunk előre a szeretetben, az valójában nem azon múlik, hogy mennyi szeretetet kapunk vissza az emberektől, hanem igazából csak és kizárólag azon, hogy milyen mértékben nyílunk meg Isten kegyelme előtt.

2012. június 15., péntek

A gyógyulás lépései 6. - a szeretet melletti döntés megerősítése

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.



6.  a szeretet melletti döntés megerősítése

Ezt egyszer át kell látni, és ezt a szeretet melletti döntést egyszer meg kell hozni. Majd ezerszer úja és újra.

Attól, hogy egyszer meghoztuk ezt a döntést, az érzéseink nem szűnnek meg. S minden alkalommal amikor újra jelentkeznek, újra meg kell hozni azt a döntést, hogy elutasítom az infantilis vágyat és meg akarok bocsátani.

Amikor egy érzés felbukkan az emberben,  abban a pillanatban, amikor az érzés megjelenik, mindig van egy döntési lehetőség is: azonosítom magam az érzéssel vagy elhatárolom magam tőle. 1 Itt nem elfojtásról vagy valamilyen más elhárító mechanizmusról van szó,  ez a viszonyulás nem szünteti meg, nem tünteti el az érzést. Hanem a meglévő érzéssel szemben  állást foglal az akaratunk, azonosítjuk magunkat azzal a törekvéssel, amit az érzés kifejez vagy elhatároljuk magunkat tőle.

Ez az állásfoglalás dönti el, hogy az érzés meghatározhatja-e a viselkedésemet. Ha azonosítom magam az érzéssel, akkor igen, akkor megengedem, hogy betöltsön ez az érzés, és ez alapján cselekszem. Ha az akaratom elutasítja az érzést, akkor miközben érzem az érzést, folyamatosan elhatárolom magam tőle, folyamatosan elutasítom azt a törekvést, amit az érzés kifejez, és ilyen módon nem tudja befolyásolni a cselekedeteimet.

Amikor tehát megjelenik a gyerekkori bántásból fakadó érzés-együttes, akkor abban a pillanatban, amikor ezt az érzést érezzük, el is kell határolnunk magunk tőle. Azaz minden alkalommal újra el kell utasítanunk az infantilis érzelmi igényeinket és a bosszúvágyunkat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor becsúszunk az érzésbe, akkor – hiába minden tudásunk a múltunkról – ez az érzés eluralkodik rajtunk.

Ha viszont megtesszük, akkor szellemi szinten is felvesszük a harcot a belső gyógyulásunkért. Az egész folyamatban, a gyógyulás minden lépésénél segít Isten, de ezen a ponton külön nagyon építhetünk a segítségére. Ha újra és újra meghozzuk a döntést a szeretet és a megbocsátás mellett, akkor Isten természetfeletti módon megadja nekünk azt – sőt többet –, amit természetes szeretettel megkaptunk volna, és olyan helyzetekben is, amikor emberileg, természetes szinten teljesen elképzelhetetlen a megbocsátás, természetfeletti módon megadja, hogy meg tudjunk bocsátani.

Néha Isten ezt megadja egyik pillanatról a másikra. De ez elég ritka. Az a gyakoribb, hogy újra meg újra arra indít minket, hogy meghozzuk a szeretet melletti döntést, és ha ezt megtesszük, Ő minden alkalommal ad nekünk egy „adag” kegyelmet, amellyel természetfeletti módon előbbre visz minket a gyógyulás útján.


7. új látás és viselkedés

_____________________________________

1. Ezzel ritkán szoktunk élni, de ez a lehetőségünk mindig megvan, ez ugyanis a testi és a szellemi szintünk közötti különbségre épül. Az érzés a testi szinthez tartozik és ezzel szemben mindig megvan az a szabadságom, hogy szellemi szinten állást foglalhatok vele szemben: azonosítom-e magam vele vagy elhatárolom-e magam tőle. A kísértések elutasításának a lehetősége is ezen a szabadságunkon alapul.

2012. június 12., kedd

Annak ellenére, hogy imádkozom érte, miért nem múlnak el a negatív érzelmeim?


Sokszor kérjük azt, hogy múljanak el a negatív érzelmeink, a szorongásunk, a félelmünk, a haragunk. Isten ebben tényleg sokszor segít is. De nem mindig. 1

Az érzelmeinknek, ugyanúgy mint a külső érzékszerveinknek (a látásunknak, hallásunknak, szaglásunknak, stb.) az a feladata, hogy megmutassa nekünk a külvilágot, az érzéseink a más emberekkel való viszonyunkat, hogy ez alapján megfelelően tudjunk cselekedni. Ezért a negatív érzelmek – akárcsak a kellemetlen látványok, hangok és szagok – ugyanolyan fontosak, mint a pozítivak, hiszen a negatív érzelmek, a negatív érzésekhez hasonlóan, mindig  valami veszélyt mutatnak. Ha egy utazás során csak a szép naplementét néznénk és nem látnánk a szakadékokat, akkor soha nem érnénk célba.

Az érzelmeinkkel sokszor ugyanez van. Veszélyes helyzetekben a szorongásunk, félelmünk, haragunk a veszélyre hívja fel a figyelmet. 

Egy család nagyon magas hitelt akar felvenni, amely erejükön felül terhelné őket. A hitelfelvételi eljárás során a férj végig nagyon intenzíven szorong. Egyfolytában imádkozik azért, hogy múljon el a szorongása, de az egyáltalán nem csökken. Egy középkorú nő nagyon erős haragokat érez az anyja iránt, aki folyamatosan kontrollálni és korlátozni akarja őt. Kéri Istent, hogy szabadítsa meg a haragtól, de az mégsem enyhül.

A férj szorongása arra a nagyon súlyos veszélyre figyelmezteti őt, hogy a hitel erejükön felül való. A középkorú nő haragja azt mutatja, hogy felnőtt létére nem szakadt el még mindig az anyjától, nem alakította ki még a saját életét.
 
Ezekben a helyzetekben az a kérésük, hogy múljanak el a negatív érzelmeik olyan, mintha  a szakadék felé rohanva azt kérnénk Istentől, hogy csak a szép naplementét lássuk. Ilyenkor valójában azt kérjük, hogy egy veszélyes helyzetben, amit nekünk kéne megoldanunk, ne kelljen semmit tennünk és miközben a vesztünkbe rohanunk, még jól is érezzük magunkat.

Ezért, ha valójában nem ezt akarjuk tenni, akkor ha Isten nem könnyíti meg a negatív érzéseinket, mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi az a rossz az életemben, amire ez a negatív érzés utal.



______________________________________________
1. Régebben írtam már arról, hogy  gyakran azért nem tapasztaljuk, hogy Isten gyógyít minket, mert miközben a gyógyulást kérjük, valójában a sérült szeretetvágyunk betöltését akarjuk, és ha Isten ezt megadná, akkor nem meggyógyítana, hanem a sérülésben rögzítene minket. Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?

2012. május 15., kedd

A gyógyulás lépései 5. - döntés a szeretet mellett, az infantilis érzelmi igény elutasítása és a régi bántás megbocsátása

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.



5. döntés a szeretet mellett,  az infantilis érzelmi igény elutasítása és a régi bántás megbocsátása

Ezek a régi bántások okozta érzelem-együttesek mindig magukban foglalnak egy igényt arra is, hogy megkapjam, amit akkor nem kaptam meg és – ezt ismerjük be a legkevésbé szívesen, de azért így szokott lenni – hogy  megbüntessem azt, aki engem bántott.

Ezekkel az igényekkel, ha az ember meg akar gyógyulni, egyetlen dolgot lehet tenni: visszautasítani őket. Az egész terápia azon áll vagy bukik, hogy ezt valaki megteszi-e vagy sem.

A pszichológus sokat segíthet abban, hogy pontosan megértsük, miért nem kaphatjuk meg felnőtt korunkban, amit gyerekként elmulasztottunk, az erre való törekvés hogyan teszi tönkre az életünket, hogyan követünk el emiatt súlyos bűnöket. Segíthet abban, hogy megértsük vajon miért bántottak minket azok, akiknek szeretniük kellett volna, milyen enyhítő körülményeket tudunk a számukra találni.

Mindezzel együtt, minden megértés mellett is mindig ott marad a döntés, hogy valaki lemond-e az infantilis igényeiről és az „önbíráskodásról”, vagyis a szeretetet választja-e vagy sem.

A példabeli páciensemnek el kellett jutnia oda, hogy lássa, az a szeretet, ami után olyannyira vágyakozik, ténylegesen mennyire önző, hogy ebben  mennyire csak a saját jóérzésére koncentrál, és hogy mennyire bezárja ez őt önmagába. El kellett jutnia arra a döntésre, hogy nem ezt akarja, hanem egy olyan szeretetet, ami ugyan lehet, hogy nem burkolja be őt folyamatosan, de láthatóvá teszi számára a másikat, megnyitja számára a világot.

El kellett jutnia oda, hogy valójában milyen rettenetesen haragszik a szüleire azért, hogy ilyen szörnyű fájdalmakat okoztak neki. Immár szülőként – tapasztalva azt, hogy noha szereti a gyerekeit, mégis ő sincs mindig a helyzet magaslatán – nem volt nehéz belátnia, hogy a saját szülei nem gonoszságból bántották, hanem a saját megoldatlanságaik miatt és így fölül tudott emelkedni a fájdalmain és a haragot együttérzés, sajnálat és a másik javának az akarása váltotta fel.

Ez más esetben sokkal nehezebb is lehet, mert valóban vannak olyan bántalmazók, akik ezt gonoszságból csinálják, és akik örömüket találják a rosszban. Mindazonáltal akkor is le lehet mondani a büntetési igényünkről és Isten kezébe tudjuk tenni az igazság osztását és képesek lehetünk jót kívánni neki, ha valakit az a tragédia ért, hogy egy ilyen bántalmazó szerepelt az életében.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. április 15., vasárnap

A gyógyulás lépései 4. - a gyerekkori minta felismerése

 A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.


 
4.  a gyerekkori minta felismerése

Ezek az érzelmi együttesek kimondatlanul mindig tartalmazzák a világnak az egyén cselekvési lehetőségeinek egyfajta modelljét is. Ugyanis a gyerekkori tapasztalatok alapján kialakul bennünk a világnak, a cselekvési lehetőségeinknek egy olyan modellje, amelyet felnőttként is magától értetődőnek és érvényesnek tekintünk.
Ha a szüleink megbízhatóak voltak és szerettek minket például, akkor evidensnek tekintjük, hogy a világ megbízható és mi szeretetreméltóak és értékesek vagyunk, ha azonban megbízhatatlanok és szeretetlenek voltak, akkor ugyanolyan kétség nélkül meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről. S ez a meggyőződésünk mind a két esetben meglehetősen kevéssé függ a felnőtt tapasztalatainktól.  Olyan emberek, akik gyerekként nem kaptak elég elfogadást, akkor is értéktelennek tekintik magukat, ha minden elképzelhető területen kiemelkedően magasan teljesítenek is.

Ezek a gyerekkori minták tehát nem a világot mint olyat mutatják, hanem a gyerekkori családi körülményeinket - ráadásul egy gyerek szemszögéből. Éppen ezért felnőttként nagyon torz látást, és ennek megfelelően, az adott helyzetben nagyon inadekvát viselkedést eredményezhetnek. Abban a pillanatban azonban, ahogy meg tudjuk ezeket fogalmazni, nem torzítják többé a látásunkat. Szabaddá válunk arra, hogy felnőtt módon, a valóságnak megfelelően lássuk a helyzeteket és  ebből kiindulva tudjunk cselekedni.

A példabeli fiatalemberben, aki gyerekként hiába próbálta kifejezni az érzelmi igényeit a szülei felé, azok nem voltak képesek a jelzéseit fogni, az a meggyőződés alakult ki, hogy megpróbálni sem érdemes kifejezni az érzelmi igényeit, úgyse kap pozitív választ rá. Ahogy rájöttünk az összefüggésre, elkezdte megváltoztatni a viselkedését, és - hála Istenek - nagyon pozitív reakciókat tapasztalt a felesége részéről.

(Ez természetesen egyáltalán nem mindig van így. Van akinek a férje/felesége részéről is ugyanúgy szeretetlenséget kell tapasztalnia, mint a szülei részéről. Mégis, ha felismerjük a gyerekkori mintákat, akkor az ember ez esetben is képes lesz felnőttként kezelni a helyzetet. És a szeretetlenség megtapasztalása ugyan mindig fájdalmas, de ha felnőttként tudjuk kezelni, akkor már nem rombolja szét az életünket.)


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. március 15., csütörtök

A gyógyulás lépései 3. - az érzés lehatárolása

 A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek. 


3. az érzés lehatárolása

Az érzés lehatárolása némileg már megtörténik magával az érzés beazonosításával, de ez annyira fontos, hogy ezt külön ki kell hangsúlyozni – a terápiában is kiemelten foglalkozunk ezzel.

Amikor tehát beazonosítunk egy régi érzést, olyankor tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez egy régi érzés felbukkanása a jelenben, ez nem az itt és most történtek minőségét mutatja meg, hanem csupán egy emlék, amely egy régi traumára utal.

A terápia során az történik, hogy konkrét helyzeteket vizsgálunk meg azt keresve, pontosan milyen érzéseket is élt át a páciens abban a helyzetben és vajon az itt és most történések mennyire indokolták ezeket az érzéseket.

Ezzel párhuzamosan  megpróbáljuk megkeresni a páciens élettörténetében azokat az eseményeket, amelyek elméletileg okozhatnak a jelenben ilyen érzéseket. Megpróbálunk ezekre visszaemlékezni, s ezeket a régi történéseket és érzéseket felidézni.

Így mozogva a múlt és a jelen között egyértelműen kirajzolódnak azok az érzés-együttesek, amelyeket a régi bántások eredményeznek a jelenben. Ezek így lehatárolhatóvá és megfoghatóvá válnak, és az ember mint a múltja emlékeit tudja elkülöníteni magától.

Miután ezzel a fiatalemberrel eljutottunk ide a terápiában, a következő alkalmakkor, amikor ismét késett a felesége (egy ilyen késős felesége volt), miközben újra megjelent a „vége mindennek – elhagytak – tehetetlen vagyok” érzés-együttes, már lassanként fel tudta ismerni, hogy ezek nem a jelenét tükröző valós érzések, hanem gyerekkori érzései jelennek meg újra egy olyan helyzetben, amely némileg hasonlít egy gyerekkorában nagyon fájdalmasan megéltre.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. február 27., hétfő

A gyógyulás lépései 2. - az érzés beazonosítása

 A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek. 


2. Az érzés beazonosítása

Nem elég azonban elméletileg tudni, milyen fajta gyerekkori bántások milyen sérülésként jelennek meg felnőtt korban, hanem a mostani életünkben konkrétan is be kell azonosítanunk azokat az érzés-együtteseket, amelyekben továbbélnek a régi sérüléseink.

Lelki szinten ugyanis az érzéseink az érzékszerveink. Ahogy testi érzékszerveink  azt mutatják meg, hogy milyen a világ önmagában, lelki érzékszerveink, az érzéseink azt mutatják meg, hogy milyen a számomra: veszélyes vagy biztonságos. Ha jól működnek, akkor az itt és most helyzetek milyenségét mutatják. (Melegséget érzek, ez jó, biztonságos; haragot érzek, itt bántanak, ez veszélyes.) Ezért azt tekintjük magától értetődnek, hogy amit most érzek, az a mostani helyzet minőségét mutatja.

Azonban minden ahhoz hasonló helyzetben, amikor gyerekkoromban bántások értek, felnőttként is a gyerekkori érzéseim fognak megjelenni. Gyerekként ezeket veszélyes helyzeteknek tanultuk meg, és szervezetünk felnőttként is jelzi a veszélyt. Minél súlyosabbnak éreztem a bántást gyerekkoromban, annál inkább ez a veszély-jelzés dominálja a felnőttkori helyzetet is.

Felnőttként tehát úgy értékelem a helyzetet, mintha valóban akkora veszélyben lennék, mint amekkorát gyerekkoromban éreztem. S ugyanolyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak fogom érezni magam, mint amilyen gyerekként voltam.

Páciensem két évesen nem értette az egész helyzetet, nem értette, hogy a szülei szeretetből vitték a kórházba, hogy itt jó kezekben van, hogy a szülei a nagypapáján keresztül mindenről értesülnek, hogy két-három hét múlva egészségesen haza fogják vinni. Ő csak azt érezte, hogy vége mindennek, hogy elhagyták a szülei, különösen a mamája, aki számára a minden, hogy mindennek vége, minden elveszett. Felnőttként, amikor egyik este hazafelé a feleségével találkozott és az késett, ahogy teltek a percek, egyre inkább megelevenedett ez a régi érzés  ahogy egyedül hagyták és mindennek vége. S nemcsak ez, hanem a későbbi érzései is, hogy ő tehetetlen, hiába csinál bármit, nem tudja elérni a szeretett személy, hogy ő nem számít, vele bármit meg lehet tenni. Annyira fájt ez neki, hogy meg se bírt szólalni. Mire néhány perc múlva megérkezett a felesége, az már egy nagyon keserű, bezárkózott, kemény férfit talál, aki egész úton nem szólt hozzá.

Ez az ember a terápia során nemcsak elméletileg ismerte meg, hogy összefüggés van a gyerekkori és a felnőttkori érzései között, hanem megtanulta beazonosítani azokat a  tipikus helyzeteket, amikor ezek az érzések előjönnek és megtanulta magát ezt az egész „vége mindennek – elhagytak – tehetetlen vagyok” érzés-együttest is felismerni. Ezt szakember segítségével elég könnyen és gyorsan meg lehet csinálni, mert ezek mindig nagyon jellegzetes, intenzív és jól beazonosítható érzés-együttesek.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. január 29., vasárnap

A gyógyulás lépései 1. - a sérülés felismerése

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.

1. a sérülés felismerése

A lelki sérüléseinket tényleges bántalmak okozzák. Azok a személyek, akiknek szeretniük kellene minket (elsősorban a szüleink, házastársunk, testvéreink, gyerekeink) nem szeretnek eléggé vagy kimondottan szeretetlenül, időnként egészen a gyűlöletig, esetleg egészen a súlyos bántalmazásokig szeretetlenül bánnak velünk.

Olyankor keletkezik lelki sérülés, ha a bántást nem tudjuk akkor és ott feldolgozni. Ha nem tudunk megbocsátani a bántalmazónak és így megmarad bennünk a bántalmazás okozta félelem és főleg a harag. Ha a bántalmazás torzítja az énképünket, piszkosnak, értéktelennek érezzük magunkat. Ha kialakul bennünk egy ragaszkodás a szeretetnek ahhoz a formájához, amit nem kaptunk meg.

Minél védtelenebbül (minél korábban, minél közelebbi személytől) ér minket minél súlyosabb (brutálisabb és hosszan tartóbb) bántalmazás, annál komolyabb lesz a sérülés.

Sérüléseinknek azonban az esetek jelentős részében nem vagyunk tudatában, mivel a család és az egyén is számos olyan védekező, elhárító mechanizmust használ, amely abban segíti, hogy ne kelljen szembenézni azokkal a gyakran nagyon súlyos rosszakkal, amelyek ténylegesen jelen  vannak az életében.

Attól azonban, hogy nem veszünk tudomást róluk, a szeretetlenségek által okozott sokszor rendkívül fájdalmas és félelmetes érzések nem múlnak el, hanem csak észrevétlenül és ellenőrizhetetlenül működnek, de minden olyan helyzetben megjelennek, amely valamilyen módon hasonlít az eredeti bántalmazás helyzetére.

A gyógyulás első lépése tehát az, hogy felismerjük, milyen bántalmazások értek minket és hol jelennek meg ezek a mostani életünkben. Ennek az elméletét a mélylélektan a 20.század elejétől nagyon részletesen kidolgozta, így mostanra meglehetősen biztos, sokszorosan ellenőrzött tudásunk van arról, milyen gyerekkori bántások milyen sérülésekként jelennek meg felnőtt korunkban. 1

Egy fiatalember azzal jelentkezett nálam terápiára,  hogy ő biztosan el fog válni, de a rend kedvéért még adjunk egy utolsó esélyt, beszélget velem a kapcsolatuk megjavítása érdekében. A terápia során kiderült, hogy érzékeny kisfiú volt, akit szerettek a szülei. Mindazonáltal szülei házasságában sok feszültség volt, és ezt gyerekként ő is megszenvedte. Két éves kora körül súlyos beteg lett, és egy távoli kórházba kellett vinni, ahová csak a nagypapája tudott bejárni hozzá minden nap. Ezután nem sokára súlyosan fogyatékos testvére született, aki néhány nap múlva meghalt. Ez az eset nagyon megviselte a szüleit. Ötéves korában megszületett a kishuga. Annak ellenére, hogy a kislány egészséges volt, a szülei mindig szorongó gondoskodással csüngtek rajta. Így nem jutott  elég melegség és figyelem a kisfiú számára. Hiába próbálta a figyelmüket és az odafordulásukat megszerezni, ők annyira el voltak foglalva a saját bajaikkal, hogy nem vették észre a jelzéseit.  A kisfiú szorongott és magába zárkózott. Felnőttként ez az ember azt érezte, hogy a szeretet bármikor elveszthető, s hogy ő képtelen arra, hogy megszerezze a számra fontos ember szeretetét, és nem tehet mást, mint hogy magába zárkózik.


_____________________________________
1. A pszichológiának nagyon kiterjedt szakirodalma van népszerűsítő szinten is. Mindazonáltal nem olyan egyszerű ebben kiismerni magát az embernek, mint ahogy azt  a nagy lelkesedéssel, de többnyire kevés hozzáértéssel működő pszicho-próféták nyomán gondolná. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy pszichológus valamilyen elméletének a tényleges magyarázóértékét meg tudjuk ítélni, egyrészt az kell, hogy átlássuk, milyen tapasztalati alapra épül az adott elmélet, és mennyire korrekt szakmai lépésekben dolgozták ki, mi a helye a pszichológus egész elméletrendszerében, illetve ezen túlmenően az is elengedhetetlen, hogy az elméletrendszer mögött meghúzódó antropológiát rekonstruáljuk és megállapítsuk annak érvényességét.

2011. december 29., csütörtök

Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?



Sokan kérdezik tőlem, hogy régóta  kérik Istentől a lelki sebeik gyógyulását, komolyan imádkoznak ezért, és mégsem tapasztalnak semmilyen gyógyulást. Mi lehet ennek az oka? Természetesen nagyon sok lehet, de a leggyakoribbnak azt látom, hogy teljesen mást várunk Istentől, mint amit kaphatunk Tőle.

A lelki sérülés mindig azt is jelenti, hogy valamilyen módon sérült a szeretetvágyunk: felnőttként is az után a szeretet után vágyakozunk, amelyet gyerekkorunkban nem kaphattunk meg. Arra vágyunk, hogy felnőttként is úgy szeressenek minket, mintha csecsemők vagy kisgyerekek lennénk. Amikor arra gondolunk, hogy Isten meggyógyítja a lelki sebeinket, ha igazán magunkba nézünk, azt kell lássuk, hogy arra vágyunk, azt várjuk valójában Tőle, hogy ezt a sérült szeretetvágyunkat töltse be. Azonban ha Ő ezt betöltetné, akkor a sérült állapotunkban rögzítene minket, ezért ezt nem teszi meg.

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten gyógyítását, le kell  mondanunk a szeretetnek erről a sérült formájáról. Mivel azonban mi a szeretetnek ez a sérült formáját hisszük a valódi szeretetnek, azt gondoljuk, hogy ha erről lemondanánk, akkor lemondanánk a szeretetről is. A szeretetről természetesen egyáltalán nem kell lemondani, sőt. Arról a sérült formájáról kell lemondanunk, ami a gyerekkori sérüléseink miatt alakult ki bennünk.

Ez elég nehéz. Főleg azért, mert amikor le kell mondjunk a sérült formáról, még nem, vagy csak nagyon kevéssé tapasztaljuk, hogy milyen lenne az egészséges forma. Ilyenkor a bizalomnak (azaz a hitnek) egy aktusát kell megtenni: hogy noha nem tudom, hogy mi lesz az a jó, amit meg fogok kapni, ezt a rosszat elutasítom.

A másik nagyon nagy nehézség itt, hogy mi azt szeretnénk ha Isten az érzéseinket változtatná meg, nem szoronganánk, nyugodtabbak lennénk, meleg érzéseket adna, stb. Az érzések azonban csak jelzései egy sokkal mélyebben fekvő bajnak, így tulajdonképpen amit szeretnénk Istentől, az olyan, mintha az orvostól azt kérnénk, hogy csak a tüneteket enyhítse,  de ne foglalkozzon a tényleges betegségünkkel.  Isten azonban - mint egy jó orvos - nem lázcsillapítózni akar, hanem a betegségünket meggyógyítani. Ezért az érzéseink helyett a szellemi szintünkön szokott elkezdeni gyógyítani minket: az értelmünket világosítja meg és az akaratunkat erősíti meg a jóban. A sérültségünk legmélyebb okát, Vele való sérült viszonyunkat gyógyítja meg, és ennek következtében szűnnek meg a tüneteink, a lelki sérüléseink.

Az értelmünk megvilágosítása és az akaratunk jóban való megszilárdítása azonban nem érzékelhető olyan jól, mint egy érzés, mint egy szorongás megszűnése vagy egy meleg érzelem. Ezért ennek a változásnak, főleg az elején, az ember nem szokott a tudatában lenni. Kicsit hosszabb távról visszatekintve szokta tudni csak megállapítani, hogy szilárdabb lett a jóban és sok mindent másképp lát már. Ezzel együtt az emberek egy egyre növekvő belső szilárdságot, stabilitást és békét (ami nem jelenti azt, hogy nem lesznek nagy érzelmi kilengéseik, de egyre inkább lesz egy olyan belső biztos pontjuk, amit adott esetben nagy bajban sem  vesztenek el) szoktak tapasztalni.

Egy másik komoly nehézsége a folyamatnak, hogy miközben van ez a szellemi növekedés, az ember sérült vágya automatikusan nem szűnik meg. S ennek a sérült vágynak a kielégületlensége  nagyon fájdalmas tapasztalat. Ilyenkor az ember kétségbe szokott esni, és kételkedni szokott Isten szeretetében és közelségében. Ez az a pont, amikor a sérült érzéseink helyett a hitre kell alapoznunk, biztonságunkat a sérült szeretetvágyunk kielégítése helyett arra a hitünkre, hogy Isten szeret minket, ott van velünk, és Ő tudja, hogy milyen úton kell vezetnie minket, mi válik leginkább a javunkra. Vagyis  folyamatosan együtt kell élni ezzel a fájdalommal, és minden alkalommal, amikor ezt érezzük, újra meg kell erősítenünk azt a döntésünket, hogy lemondunk a sérült vágyunk kielégítéséről és akármit érzünk is, bízunk Isten szeretetében. Ha ezt a döntést meg tudjuk hozni, akkor tudunk figyelni arra is, hogy mit ad nekünk Isten. Mert Ő minden nap felkínál nekünk egy csomó olyan dolgot, amit, ha elfogadunk, akkor egy kisebb vagy nagyobb lépéssel közelebb visz Magához

Ehhez azonban, azt hiszem, egyszer meg kell hoznunk azt az alapvető döntést, hogy Isten a legfontosabb az életünkben, és ezután az életünk fő kérdése minden nap az kell, hogy legyen, hogy mit kell tennem azért, hogy közelebb kerüljek Hozzá. Pontosan úgy, mint egy emberi kapcsolatban, hogy mit kell tegyek azért, hogy neki örömet szerezzek, hogyan kell megváltoznom, hogy ne bántsam meg, hanem az örömére legyek. Ehhez először is meg kell ismernem, hogy mit tanít erről a hitünk, és az konkrétan, pontosan az én életemben mit jelent - vagyis mit kell tennem. Amit így felismertem, azt meg kell csinálnom. Ha nem megy eléggé, akkor megkeresni az okát: mit nem értettem jól, mit nem csináltam  jól, miért nem csináltam jól.  Ha megtaláltam, akkor kijavítani. Miközben ezt teszem, újabb dolgokat fogok megérteni, ami újabb irányokat fog megnyitni, és ha arra továbbmegyek, az még újabbakat. És így tovább -  az életem végéig.

Ebben a folyamatban, különösen, ha minden nap konkrét kérésekkel fodulok Hozzá, akkor tapasztalni fogom a segítségét. Találok olyan könyvet, ami segít, a prédikációban olyanok hangzanak el, amelyek előre visznek, amit eddig nem értettem, azt világosabban látom, kapok erőt ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit jónak látok, stb. Ezeknek a mindennapi és apró lépéseknek lesz az ereménye lesz az, hogy az ember visszatekintve látja már azt, hogy egy kicsit közelebb került Istenhez. Ezekben a segítségekben tapasztalom az Ő szeretetét. (Ezért nem is lehet pontosan előre megmondani, hogy mit fog az ember tapasztalni, mert ez nagyon-nagyon személyes lesz.) És ezzel vissza is értünk a kör elejére, hogy le kell mondunk a szeretetvágyunk sérült formájáról, a hit alapján bízni kell Istenben és el kell indulni azon az úton, hogy minden nap teszek valamit azért, hogy közelebb kerüljek hozzá - és akkor ennek során azt fogom tapasztalni, hogy Ő is ad nekem minden nap valamit, s egy idő múlva örömmel veszem észre, hogy mennyi mindenben gyógyultam és olyan dolgokat értem el, amelyekről nem hittem volna, hogy lehetséges a számomra.

2010. január 25., hétfő

A gyógyulás legfontosabb tényezője

Az életben gyakran azt látjuk, hogy a traumák gyakran nem okoznak sérüléseket vagy nem olyan súlyosakat, mint ahogyan azt a pszichológiai elméletek alapján várni lehetne.

A sérülések történetének ugyanis mindig van még egy nagyon fontos szereplője, akivel a pszichológia elméletek nem szoktak számolni: Isten.

Minden helyzetben ott van Isten is. Miközben megengedi rosszakat, adott esetben súlyos rosszakat (ezek egyébként jellemző módon mindig valaki szabad akaratú döntésének a következményei), hihetetlen kreativitással és elképesztő mennyiségben tesz bele minden ember életébe olyan jókat, amelyek a rosszat semlegesíthetik vagy jóvátehetik - ha az ember elfogadja azokat.

Az, hogy valaki milyen mértékben sérül, nemcsak attól függ, hogy milyen súlyos rosszak érték, hanem attól is, hogy milyen mértékben fogadja el Istentől ezeket a jókat és milyen mértékben működik ezekkel együtt.

Isten segítségének ez az elfogadása semmilyen külső dologtól nem függ, sem a trauma súlyától, sem a fajtájától sem az idejétől, sem a körülményeitől. Itt teljesen szabad, minden meghatározottságtól független párbeszéd zajlik Isten és a lélek között. Akkor is, ha valaki ennek nincs tudatában, sőt akkor is, ha az ember még Istenről sem tud.

Isten minden elképzelhető és teljesen elképzelhetetlen dolgon keresztül is újra és újra felkínálja a szeretet és a növekedés lehetőségét. Az ember ezeket akkor is elfogadhatja, ha nem tudja, hogy ezeket Tőle kapja, és ha nem látja bennük tudatosan a szeretet és a növekedés lehetőségét.