Helyrehozó szenvedés

"Isten dicsőségének és a lelkek megmentésének ezért a céljáért különféle módokon lehet apostolkodni: Lehet apostolkodni a keresztény tanítás oktatásával és lehet az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, imával, amely lehívja Isten kegyelmét, hogy gyümölcsöző legyen azok munkája, akik az Úr szőlőjében dolgoznak. Ha elmélyült, akkor ez a a rejtett apostolkodás a külső apostolkodás lelke. Végül lehet apostolkodni a helyrehozó szenvedésen keresztül; ez az apostolkodás, amely éppolyan rejtett mint az ima, tovább folytatja Krisztus misztikus testében Krisztus szenvedését amelyet a passió során és a kereszten a lelkek helyreállításáért szenvedett el. Ha Krisztus misztikus testének egy tagja szeretetből, szándékosan szenved, egy másik beteg tag meggyógyul. … Ha Isten szolgái áldozatul ajánlják fel a testüket és a szívüket, az Úr megóvja egy szerencsétlen, kimerült ember testét vagy meggyógyít egy beteg szívet, amelynek nincs ereje elszakítani a kötelékeit. Ha a misztikus testben egy nagylelkű lélek felajánlja az akaratát, egy másikban az Úr újjáéleszti az akaratot és megadja neki a megtérés kegyelmét."

Garrigou-Lagrange: The Three Ages of Interior Life. III/XXI. ZEAL FOR THE GLORY OF GOD AND THE SALVATION OF SOULS

A három szint

Gyakran halljuk, hogy úgy válunk önmagunkká és úgy leszünk szabadok, ha rábízzuk magunkat az érzéseinkre.

Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiaeben az élet három szintjét különbözteti meg a vegetatív, az érzéki és a szellemi szintet.

A vegetatív szinthez a növekedés, a táplálkozás és a szaporodás képessége tartozik. Ez a növények szintje.

Az érzéki szinthez tartozik az öt külső érzék, a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés, valamint az a Tamás által tételezett „közös érzék” nevű képesség, amelynek az a feladata, hogy az egyes érzeteket megkülönböztesse és elrendezze. Az érzékek útján így befogadott formákat az emlékező erő őrzi meg, és létezik egy olyan képesség, amelynek segítségével ezeket az érzéki képeket kellemesre és kellemetlenre lehet szétosztani. Ehhez a szinthez tartozik végül az érzéki kívánó képesség, amely az érzékek által feltárt – és természetéből adódóan lehatárolt - jóra irányul. Ez az állatok szintje.

A szellemi szint képességei az értelem és az akarat. Ezzel a kettővel kizárólag szellemi létezők rendelkeznek. Ezek teszik az ember számára lehetővé a kultúrát, a tudományt, a művészetet, ezeken keresztül tud kapcsolódni Istenhez.

Az emberben mind a három szint megvan.

Amikor a különféle pszicho- és egyéb guruk arra szólítanak fel bennünket, hogy tegyük az érzéseinket az életünk központjává, akkor mindig az érzéki szintünkön lévő érzésekről, képekről, az érzéki szinten lévő jókról beszélnek. Azaz arra akarnak rávenni minket, hogy az életünk központját helyezzük az állatok szintjére.

Függés

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.

... Az is jó a szabad akaratban, hogy segítségével az ember meg tud szabadulni attól, hogy a múltja határozza meg.

Ha az ember egyszer eldönti, hogy elutasítja a rosszat és a jót akarja, és a problémát átadja Istennek, akkor Ő kimunkálja az emberben a jót.

Konkrétan a te esetedben, ha eldöntöd, hogy nem akarsz ezektől az emberektől függeni, ha elvágod azokat a szálakat, amelyekkel fogva tartanak téged (az a vágy hogy te szolgáltass magadnak igazságot, hogy megszerezd azokat a javakat, amelyeket úgy érzel, hogy ezek miatt az emberek miatt nem kaptál meg), hanem ehelyett Isten kezébe teszed le az életed, akkor Ő annak ellenére, hogy mi volt idáig és milyen sérüléseid vannak, megadja neked, hogy független legyél tőlük és meg tudd csinálni a saját életedet.

Azt fontos a dologhoz tudni, hogy az ember csak olyan mértékben tud független lenni más emberektől, a körülményektől, a nehézségektől, amilyen mértékben Istentől függ. Tehát olyan mértékben tudsz megszabadulni ezektől a romboló függésektől, amilyen mértékben átadod az életedet Istennek, vagyis amilyen mértékben akarsz Tőle függeni.

Azt a döntést, hogy Istentől akarsz függeni, akkor is meg tudod hozni, ha a sérüléseid miatt nem érzel bizalmat vagy kimondott haragot érzel Isten iránt. Ha meghozod a döntést, hogy akarsz Istentől függeni, akkor Ő majd megszabadít a bizalmatlanságtól és a haragtól...

Szabad akarat

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.

... még valami fontos. A gonosz úgy hat, hogy a benned lévő rosszakat erősíti meg.
Ezek végelemzésben mindig az akaratod rosszra irányulásából származnak. A gonosz nem tud arra kényszeríteni, hogy akard a rosszat, de ha te akarod a rosszat, akkor azt meg tudja erősíteni és az ehhez kapcsolódó érzéseket is fel tudja pörgetni.

Isten sem kényszeríti az akaratodat.

Azt a döntést, hogy a rosszat (bosszúállás, elégtétel-vevés, az életed kiemelése Isten kezéből) el akarod utasítani, és a jót (megbocsátás, az életed Isten kezébe helyezése) akarod, neked kell meghoznod – olyan helyzetben is, amikor a körülmények olyanok, hogy inkább kívánnád a rosszat, mint a jót.

A körülmények azonban nem kényszerítenek a rossz akarására.

Minden körülmény között szabad vagy arra a döntésre, hogy noha kívánatosabb lenne a rossz, mégis a jót válaszd.

Itt az ember gyakran vissza szokott riadni amiatt, hogy nincs elég ereje arra, hogy a jót kívánja. De a jó kívánása és a jó akarása nem ugyanaz.

A jó akarása azt jelenti, hogy az ember el akar indulni azon az úton, ami a jó felé visz. A jó kívánása pedig, hogy az ember ezen az úton elérte a célját.

Például a jó akarása azt jelenti, hogy meg akarsz bocsátani, akkor is ha tele vagy haraggal, keserűséggel, gyűlölettel és az elképzelhető legtávolabb vagy attól, hogy örülni tudj annak, ha jó éri azt, aki neked rosszat okozott.

A jó kívánása pedig azt jelenti, hogy valóban belülről tudod a megbántód javát kívánni.

Ha eldöntöd, hogy akarod a jót, akkor Isten eljuttat oda, hogy kívánd is azt. Ha azt mondod Istennek, hogy én nem akarom azt, hogy ezt vagy azt a rosszat akarjam, és kérlek add meg, hogy rossz helyett a jót akarjam, akkor az Ő erejével megerősítve el tudod engedni a rosszat és lépésről lépésre megadja, hogy kívánd a jót.

Ezt a döntést nem csak egyszer kell meghozni, hanem mindannyiszor, ahányszor választani kell a rossz és a jó között (akár napjában százszor is). Tehát, ha felmerül a bosszú és elégtétel vágya, annak a vágya, hogy kivedd az életedet Isten kezéből, akkor újra és újra meg kell hozni azt a döntést, hogy te ezeknek a vágyaknak az ellenére el akarsz jutni a megbocsátásra és oda, hogy Isten kezébe tedd az életet – és akkor Isten eljuttat téged oda. ...

Hogyan tapasztalhatjuk meg Istent?

Sok módon lehet. Azok a misztikusok, akik eljutnak a vele való teljes egyesülésre, a terézi belső várkastély hetedik lakásába, folyamatosan érzékelik a Szentháromság mindhárom személyének jelenlétét.

A misztika útjára Isten nem mindenkit hív. Van azonban néhány olyan tapasztalat, amit minden kereszténynek, aki a kegyelem állapotában van, megad.

Ezek olyan tapasztalatok, amelyek elégségesek ahhoz, hogy élő kapcsolatunk legyen Istennel. S a hiányuk felveti azt a kérdést, hogy vajon valóban élő viszonyban vagyunk-e Vele.

Az első a megszentelő kegyelemmel járó béke és biztonság. Ez egyértelműen érezhető, de mégsem érzés. Sokkal alapvetőbb és állandóbb, mint az érzések. Az ember akkor is tapasztalja, amikor rosszul mennek a dolgai vagy boldogtalan.

Aki gyerekként kapja meg a keresztséget, annak általában fogalma sincs arról, hogy ezzel milyen hatalmas, sötét tehertől menekült meg. De ők is tapasztalhatnak egy olyan megtartottságot, védettséget – s az ebből fakadó békét –, ami nyilvánvalóan nem a saját erejükből származik.

Ha az ember ateistaként hajlandó elmenni a saját egzisztenciális állapotának a megtapasztalásáig, akkor mint világba kivetett, magányos és fenyegetett lényt fogja magát megélni.1 Ez a béke és biztonság ennek pont az ellenkezője. Annak a tapasztalata, hogy az ember nem a világba kivetett magányos és fenyegetett lény, hanem állandó szerető megtartottságban él.

Az ebből a megtartottságból fakadó biztonság egyre inkább át kell járja az életét. Ez azt jelenti, hogy a világ összes fenyegetése ellenére csökkennie kell az ember félelmeinek.

Nem azért, mintha nem látná a veszélyeket. Paradox módon az ember egyre világosabban látja a veszélyeket. Hanem azért, mert az ember egyre mélyebben bízik Istenben és egyre inkább átjárja annak a tapasztalata, hogy Isten mindenben vele van és az élete, benne a rosszak és a tragédiák is, Isten szerető kezében vannak.

Ha ez a biztonság nem mélyül folyamatosan egy keresztényben, ez azt jelenti, hogy nem mélyül az Istennel való viszonya, valahol lezárt Isten felé. Ez a biztonság ugyanis az önátadás növekedésével automatikusan növekszik.

A második, Isten gondoskodásának az a tapasztalata, amit a kérő imán keresztül lehet megszerezni.

Kérő imán természetesen nem azt az általánosan elterjedt gyakorlatot értem, amikor valaki a saját céljai eléréséhez Isten erejét kívánja használni. Hanem éppen ellenkezőleg, azt amikor az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint, s ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.2

Az ember átadja Istennek a problémát és a megoldást Isten válaszaként fogadja el. Ekkor az ember elkezdi látni Istent működni az életében. A problémák ugyanis nyilvánvalóan olyan módon oldódnak meg, ami gondolkodásmódjában, kreativitásban, szellemességben, lehetőségekben messze fölülmúlja azt, amire az ember a saját erejéből képes lenne.

Ha az ember nem tapasztalja az életében Istennek ezt a fajta működését, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem adja át Istennek a problémáit.

Mondja ugyan, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, de valójában ragaszkodik a saját akaratához. Azt mondja, hogy átadom Neked ezt a betegségemet, legyen ahogy Te akarod. De valójában semmi mást nem hajlandó elfogadni Istentől, mint hogy gyógyítsa meg, ráadásul az általa diktált időpontban és módon.

Ha az ember átadja Istennek a betegségét, akkor minden megoldást elfogadhatónak tart. Azt is ha most meggyógyítja, de azt is ha majd évek múlva vagy ha soha. A történésekben nem azt keresi, hogy azok megfelelnek-e az előzetes elvárásainak, hanem hogy Isten mindenható jósága konkrétan ebben a helyzetben, konkrétan számára hogyan nyilvánul meg.

Ha az ember nem köti magát a saját akaratához, akkor ezt meg is szokta találni. Ez mindig, még a fájdalmas vagy tragikus helyzetekben is valami olyan jó szokott lenni, ami túl van az ember szokásos korlátain, s azt a helyzetet megemeli, értelmessé, építővé teszi.


Ahogy az ember egyre jobban átadja az életét Istennek és egyre jobban rábízza magát, az értelme egyre világosabban ismeri fel, hogy mi Isten szerint a helyes és az akarata egyre könnyebben irányul arra.3

Nagyon sok minden hat abban az irányban, hogy az embert eltérítse az igazságtól: a szokások, az elvárások, az előítéletek, az ember saját korlátai. Isten kegyelme azonban megvilágosítja az értelmünket, hogy biztosan fel tudjuk ismerni az igazságot és megerősíti az akaratunkat, hogy követni tudjuk azt.

Az ember ilyenkor nem válik intellektuálisabbá vagy műveltebbé, de egyértelmű lesz számára, hogy mi az igazság – akkor is ha a szokások, az elvárások, az előítéletek vagy akár a saját korlátai az igazság felismerése ellen hatnak.

Azok az emberek, akik intellektuálisabb alkatúak, utána értelmezni is tudják, hogy miért pont ez az igazság és milyen összefüggései vannak. Ez azonban már csak ráadás az igazság világos felfogására. Az intuitívebb emberek erre a racionális értelmezésre általában nem képesek. De az igazság bizonyossága az ő számukra is ugyanolyan egyértelmű.

Ezzel szemben ha valaki nincs élő kapcsolatban Istennel – bármilyen szentnek is érezze vagy mutassa magát –, a döntéseit a szokások, az elvárások, az előítéletek és saját korlátai határozzák meg.


Ahogy mélyül a kapcsolata Istennel, egyre mélyebben bízik Isten mindenható jóságában, a problémáit egyre jobban átadja Istennek, egyre nagyobb biztonsággal látja meg az igazságot és egyre magától értetődőbben követi Isten akaratát.

Egyre inkább megszűnnek a félelmei és egyre nagyobb békét és biztonságot tapasztal, egyre inkább tapasztalja Isten szerető támogatását és egyre nagyobb belső szabadságban él.

Kétségtelen, hogy ezek nem rendkívüli kegyelmek. Az embernek nem jelennek meg angyalok, nem kap próféciákat, csodát sem tud tenni. De nem tudom, hogy van-e nagyobb csoda annál, mint hogy az ember egy életen keresztül megtapasztalhatja Isten meleg, önmagához emelő szeretetét.

1. Ezt a félelmet nem érzi át mindenki. A pszichológiai elhárító mechanizmusok jó részét ugyanis arra szokás használni, hogy ez a minden félelemnél mélyebb egzisztenciális rémület ne kerüljön föl a tudatba. A viselkedésből azonban egyértelműen kimutatható és megfelelő analitikus módszerekkel közvetlenül is feltárható.
2.  A kérő ima.
3. Az ezoterika ezzel pont ellentétes hatást gyakorol mind az értelemre, mind az akaratra.

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az akaratra

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember akaratát Isten akaratához közelíti. Isten akarata pedig mindig a jóra irányul. Így azok a keresztények, akik rendszeresen és komolyan imádkoznak, azt tapasztalják, hogy egyre inkább le tudják győzni saját negatív tulajdonságaikat és egyre több lesz bennük a szeretet.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Az történik minden esetben, hogy az illetőben a jó gyengül, a rossz pedig megerősödik.

Ez általában kicsi, az illető számára mindig észrevehetetlen lépésekben történik, és mindig nagyon személyesen az adott ember jó és rossz oldalait érinti. Tehát nem mindenki útonálló és rabló lesz, hanem az egyikben az indulatosság fog megerősödni, a másikban a bírvágy, a harmadikban a gőg, a negyedikben a keserűség, az ötödikben az összeszedetlenség, a hatodikban a hataloméhség, stb. - általában több is egyszerre.

Van olyan is, hogy valaki sikeres, sőt szellemi értelemben is növekedni látszik, akár mesternek is tartják, de eközben mindig valami olyan nem látványos rossz is növekszik benne, valami olyan, gyakran nehezen észrevehető szeretetlenség, amely bekeményíti, önmagába zárja. Nagyon érdekes, hogy ezekből a mesterekből gyakran milyen különös hidegség árad.

Természetesen egy kereszténynek is lehetnek komoly és súlyos rossz tulajdonságai. De ha egy keresztény valóban gyakorolja a hitét, azaz egyre mélyebb kapcsolatba kerül Istennel, akkor ezektől a rosszaktól egyre jobban megszabadul, egyre melegebb és világosabb ember lesz. Ezzel szemben azok, akik Isten megkerülésével lépnek kapcsolatba a szellemvilággal, ha bizonyos kevésbé fontos pontokon világosodnak és melegednek is, más, sokkal lényegesebb - noha nem feltétlenül jól látható - pontjaikon az idő előrehaladásával keményednek és sötétednek .

Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben pedig a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Ha az ember nem akar megpucolni a szenvedés elől és emiatt nem vonja vissza ezt a döntését, akkor innéttől kezdve, a harmadik lépésben, már nyerésben van.

Amikor a kísértések és a megpróbáltatások során Istenhez fordul, hogy segítse meg, sokféle segítséget tapasztal. Mindenekelőtt kap egy olyan megerősítést, hogy képes lesz az egész dolgot végigcsinálni. Ez azonban még nem a válasz, hanem csak azt biztosítja, hogy az ember eljusson a válaszig. Emellett ugyanis mindig kap olyan gondolatokat és érzéseket is, amelyek a vigasztalására szolgálnak.

Amíg az ember nagyon bele van pörögve a saját félelmeibe és vágyaiba, ezeket általában kevéssé fogja fel. Ezek ugyanis többnyire nagyon messze vannak attól a vágánytól, amelyen éppen robog. Egy idő múlva azonban már a könyökén jönnek ki a saját félelmei és vágyai és valahogy elkezd tudni ezeken kívül másra is figyelni és ekkor már nem csak a megerősítést tudja felfogni, hanem a vigasztaló érzéseket és gondolatokat is.

Isten válasza mindig ezekben van. Ilyenkor nem fennkölt érzéseket vagy gondolatokat kap az ember – ilyeneket esetleg maga is ki tudna találni – hanem ezeken a vigasztaló érzéseken keresztül a helyzetnek egy újfajta látását. Ez a saját gyártmányú fennkölt gondolatokkal és érzésekkel ellentétben mindig rendkívül konkrét és személyes. Mindig belső békével és megerősödéssel jár együtt, méghozzá hosszú távon – amit az előzőek szintén soha nem tudnak adni. Mindig olyan kreatív és nagyszabású, ami nekem legalábbis soha nem jutna eszembe. Azonnal megoldja az egész problémát. Mindig a szeretetnek egy addig még el nem ért fokára viszi az embert és ez innéttől kezdve a sajátja lesz.

Az ember tele van békével és örömmel. Világosan látja, hogy azok a szenvedések, amelyeken keresztülment, nevetségesen kicsik ahhoz az ajándékhoz képest, amit kapott. Dicsőség Istennek.

Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.

Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés

A módszert lassan húsz éve, nem sokkal a megtérésem után fedeztem fel, s azóta is változatlanul, sikerrel használom.

Valami konfliktus kapcsán világossá vált a számomra, hogy a dolgot azért nem tudom megoldani, mert bennem van valami olyan belső sérülés, ami ezt megakadályozza. Pszichológusként, befejezett pszichoanalízissel a birtokomban hozzá voltam szokva, hogy szembenézzek a belső problémáimmal. Most azonban hiába küzdöttem teljes erőmből, napokig semmire sem jutottam. Akkor Katona atya biztatásán felbátorodva – ha problémáink vannak, forduljunk bizalommal Jézushoz – azt mondtam, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz. Azonnal elkezdtem látni a megoldást, s az olyan kreatív és nagyszabású volt, ami nekem soha nem jutott volna eszembe.

Lássuk lépésenként, hogy mi is történik ilyenkor.

Ezt a módszert olyankor alkalmazom, amikor úgy ítélem, hogy saját sérültségem vagy korlátozottságom miatt nem tudok egy problémát a megfelelő nézőpontból, a valóságnak megfelelően látni és ezért nem tudom megoldani sem.

A sérültség és a korlátozottság hozzátartozik az emberi léthez. Nincs ember aki a felnövekedése során ne szerzett volna kisebb vagy nagyobb sérüléseket. Az élettapasztalat és a kultúra, amiben felnőtt, minden ember számára korlátot is jelent, mert a dolgok egyfajta értelmezését teszik magától értődővé, holott lehet, hogy adott esetben más, esetleg a valóságnak sokkal megfelelőbb értelmezés is lehetséges. Mindezért elég gyakori, hogy az ember sérültsége vagy korlátai miatt nem képes egy problémát a valóságnak megfelelően látni.

Az utóbbi időben, ahogy egyre jobban látom, hogy mennyi minden korlátoz a szeretetben, nem csak nagy nehézségek esetén, hanem egyre több hétköznapi helyeztben is kérem Istent, hogy emeljen ki ebből a szűkösségemből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam azt. Első lépésként tehát megállapítom, hogy most ezt kell kérnem Istentől.

Ez az első lépés gyakran azonnal nyilvánvaló. Ha az embert mondjuk az anyja gyerekkorában rosszindulatúan visszautasította, akkor felnőttként – egészen addig, amíg belsőleg teljesen meg nem gyógyult benne ez a sérülés, ami sok évig is eltarthat – az összes nőt, aki valamilyen módon hasonlít az anyjához, automatikusan rosszindulatúnak fogja látni. Ha az ember idővel némi önismeretre tesz szert, és már van egy listája a sérüléseiről, akkor gyakran azonnal tudja azt mondani: ááá igen, ez a listámon az ötös pont, segíts Uram, hogy ne a sérülésemen, hanem a Te szereteteden keresztül lássam ezt a helyzetet. (Egyetlenegyszer sem fordult elő az életemben, hogy Isten ilyenkor ne segített volna.)

A fel nem ismert sérülések esetében, és olyankor, amikor az ember magától értődő értelmezési keretei túl szűkek az adott dolog helyes megoldásához, általában az ember nem látja azonnal, hogy most egy olyan problémáról van szó, amely megoldásához neki magának is hozzá kell járulnia. Ilyenkor az ember gyakran elbagatellizálja, vagy egyenesen letagadja a problémát. Ha esetleg mégis elismeri, akkor is a körülményeket és másokat teszi érte felelőssé, csapásnak vagy tehernek tekinti, amit el kell viselni, de amivel egyéb dolga nincs. Ilyenkor általában egy hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson az első lépés megtételéig.

Jó esetben a fájdalmak és a kudarcok hatására az ember feladja a tagadást, és ki meri mondani, hogy itt most valami baj van. Rossz esetben azonban olyan módon próbál a fájdalomtól megmenekülni, hogy teljesen letagadja a problémát. Sokan évekig vagy évtizedekig élnek súlyos bajok, terhek, fájdalmak közepette anélkül, hogy ezzel szembe mernének nézni, hogy a bajt és a fájdalmat a nevén mernék nevezni.

Valakit például elutasít, lebecsül és állandóan megaláz az apja. Ez szörnyű fájdalmakat okoz, és rettenetes haragot, gyűlöletet kelt az emberben. Egy jó keresztény családban azonban az apa szereti a gyerekét és a gyerek is az apját, s ők egy jó keresztény család, tehát szeretik egymást. Az apa szeretete akkor is létezik, ha ő ennek évtizedeken keresztül semmi jelét nem adja. A megalázás pedig, ha naponta történik is, nem létezik: az nem is úgy volt, az apa csak viccelt, csak ideges volt, azért nagyon szeret. A megszerezhetetlen szeretet helyére, élete középpontjába, a kis önvigasztalások kerülnek, lassanként csak ezek érdeklik és ezekbe úgy bezárkózik, hogy többé már soha semmi meg nem érintheti. Nem érez éles fájdalmat, haragot és gyűlöletet, megvan az a megnyugatató tudata, hogy ők egy jó keresztény család. S mivel minden rendben van, nincs miért imádkoznia.

Gyakran van, hogy valaki odáig eljut, hogy el tudja mondani Istennek a fájdalmát, de a problémát mégsem adja át Neki. Úgy gondolja, ahogy ő látja és érzi, az tökéletesen megfelel a valóságnak és ezért vagy arra kéri Istent, hogy vegye le róla ezt a terhet vagy arra, hogy Isten tegye meg a szerinte (mármint nem Isten szerint, hanem a kérő szerint) megfelelő lépéseket a fájdalom megszüntetésére – ez az esetek döntő többségében mások viselkedésének megváltozása vagy valamilyen jav elnyerése szokott lenni. Itt aztán meg is állnak, és hasonlóképpen évekig vagy akár évtizedekig is a teher megszűnéséért, mások megváltozásáért és az óhajtott javért ostromolják Istent.

Isten azonban gyakran pont azért nem veszi le az emberről a terhet, hogy az a fájdalmak és a kudarcok hatására felismerje: eljutott önmaga határáig és ezt a dolgot nem tudja saját keretein belül megoldani. Hogy felmerüljön benne, hátha van másik nézete vagy megoldása a dolognak, hogy hátha Isten akar neki ezen a bajon keresztül valamit mondani vagy hátha akar neki ezen keresztül valamit adni. S hogy így a tagadás helyett, és ahelyett, hogy Istentől a saját elképzelése megvalósítását követelné, azt mondja, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz – és átadja Neki a problémát.

A Te jóságos kezeidben

Isten mindig jót akar nekem, s Ő jobban tudja, hogy mi a jó számomra, mint én magam.

Isten akaratának elfogadása azt jelenti, hogy az ember megkeresi és elfogadja ezt a jót.

Ez a jó ugyanis az ember számára gyakran egyáltalán nem magától értetődő, hanem hosszú utat kell megtennie azért, hogy megtalálhassa.

"Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9.)

Izajásnál együtt szerepelnek a gondolataink és az útjaink.

Gyakran Isten is összeköti a kettőt. Amikor nem értjük Isten gondolatait, Isten gyakran azt akarja, hogy változtassuk meg az útjainkat, hogy az új úton járva megláthassuk az Ő akaratát.

Akarat és értelem

Szeghy Ernő úgy magyarázza ezt Teresa műveinek fordításában, hogy az első amit a novíciusnak meg kell tanulnia – és ezt aztán egész életében gyakorolnia is kell –, hogy állandóan Istenre gondoljon.

Ez a dolog teljes félreértése. Isten jelenlétében lenni elsősorban nem azt jelenti, hogy az értelmemet irányítom Istenre, hanem azt, hogy az akaratommal irányulok Rá.

Az akarat és értelem két különböző képessége a léleknek, egyáltalán nem szükséges, hogy párhuzamosan működjenek. Abban a mértékben ahogy az ember akarata Istenre irányul, az Ő jelenlétében van. Eközben az értelme szabad, azt bármivel tudja foglalkoztani.

Így teljes mértékben lehetséges, hogy az ember Isten jelenlétében legyen és közben szellemi munkát végezzen.

Ilyenkor nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az ember Isten jelenlétében dolgozik: akarata a szerelmére irányul, értelmével a munkáját végzi.

Hogyan lehet Rajta kívül másra is figyelni

A szemlélődő rendek a legfiatalabb novíciustól kezdve a legidősebb szerzetesig minden tagjuknak alapgyakorlatként előírják, hogy állandóan Isten jelenlétében legyenek.

Thomas Merton hosszan panaszkodik, hogy nem tud egyszerre Isten jelenlétében lenni és szellemi munkát végezni.

Azt hiszem, Merton soha nem volt nagyon szerelmes.

Amikor az ember nagyon szerelmes, és egy találkozás után hazamenve nekiáll a dolgaival foglalkozni, olyankor nem a szerelmére gondol folyamatosan, hanem a dolgait csinálja. Mégis, eközben a szerelem teljesen betölti. Az ember nem oszcillál a szerelem és a munka között, hanem miközben dolgozik, teljesen betölti a szerelem.

Ilyenkor nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az ember Isten jelenlétében dolgozik: akarata a szerelmére irányul, értelmével a munkáját végzi.