A következő címkéjű bejegyzések mutatása: megbocsátás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: megbocsátás. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. április 11., péntek

Miért teszi ezt a párom? - Mark Gungor előadásai

Többek között az a jó a pszichológusságban, hogy az embernek sokszor nagyon jó anyagokat, könyveket, cikkeket ajánlanak azok, akikkel beszélget. Szeretném most én is továbbajánlani a legújabbat, Mark Gungor amerikai házassági tanácsadó zseniális (nagyon okos és az ember megszakad a nevetéstől) előadásait a férfi-női kapcsolatról, házasságról. Mindegyik videó magyar nyelvű szöveggel vagy szinkronnal rendelkezik - köszönet érte.










2013. október 10., csütörtök

A megbocsátás lépései

A megbocsátás első lépése a bántalom, a sérelem megnevezése. 

Ezután következik a második, a bántalmazó szempontjainak megértése, ha lehetséges, enyhítő körülmények keresése. 

Majd a harmadik: az ember fölülemelkedik a történteken, elengedi a másik adósságát.


A sérelem megnevezése, különösen súlyos sérelmeké, közeli embereknél, nem is olyan egyszerű. Ha ugyanis a bántalmat  a tényleges súlyán nevezzük meg, az többnyire megkérdőjelezi az addig beállt kapcsolatot. 

Sokszor látom pácienseknél: ahelyett, hogy megneveznék az őket ért sérelmet, azonnal elkezdenek mentségeket keresni, s ilyen módon képtelenek a sérelmüket a valós súlyának megfelelően látni. Ennek azonban az a következménye, hogy nem is tudnak megbocsátani. Folyamatosan mentegetik a bántalmazóikat, többnyire a szüleiket, és folyamatosan haragszanak rájuk. 

Nem mindegy, hogy valaki öt vagy ötmillió forinttal tartozik nekünk. Ha az első és a második lépést, a sérelem megnevezését és a mentségek keresését összecsúsztatjuk, annak az lesz az eredménye, hogy az ötmillió forintos tartozást öt forintosnak tekintjük. S ennek megfelelően öt forintot engedünk el. A haragot különféle elhárítómechanizmusokkal el lehet tüntetni a tudatunkból, de a romboló hatása attól még megmarad. Az csak akkor szűnik meg, ha ténylegesen megbocsátottunk. 

És végül sokszor ha az ember minden mentő körülményt figyelembe vett, akkor is még  mindig iszonyatosan súlyos a bűn, amit meg kell bocsátani. A megbocsátás nehezebbik része valójában itt kezdődik. 

Először is, akarni kell megbocsátani. 

Mivel a meg nem bocsátás mindig pszichés zavarokhoz vezet, és megsokszorozza a szenvedést, mindig racionálisabb megbocsátani. A terápiák során ezt lépésről lépésre pontosan fel lehet deríteni, a páciensek maguk is teljesen konkrétan és világosan látják az összefüggést meg nem bocsátásuk és tüneteik között, egyértelmű számukra, hogy csak akkor szabadulnak meg a tüneteiktől, ha megbocsátanak. Mégis, vannak, akik úgy döntenek, hogy ők nem akarnak megbocsátani.

Mások eldöntik, hogy megbocsátanak. Sokan azt gondolják, hogy ezzel meg is történt a megbocsátás. De ez sajnos nincs így. Ezzel a döntéssel csak elindul az ember azon a hosszú úton, amelynek során eljuthat oda, hogy tényleg felülemelkedik a rosszon, tényleg elengedi a tartozást.

Ezt az utat az ember nem tudja a maga erejéből végigjárni. Ha a saját erőnkből akarjuk megtenni és elutasítjuk Isten segítségét, akkor soha nem jutunk el az út végére. De ha elfogadjuk, akkor lehetünk akármilyen gyengék és nyomorultak, Ő végigvisz minket. Nem a mi erőnkből csináljuk végig, hanem az övéből.

Gondviselés nélkül már az első lépés sem nagyon tehető meg.

Mert ha nem létezik egy gondviselő, igazságos, szerető és mindenható Isten, akkor a bűnre nincs jó válasz. Ha elengedem a bűnt és úgy tekintem, hogy mintha semmi nem történt volna, akkor sérül az igazságosság. És ez egyáltalán nem egy kizárólag távoli, elméleti probléma. Ha feladjuk az igazságot, mint feltétlen követelményt, akkor gyakorlatilag szükségszerűen oda jutunk, hogy nincs hivatkozási alap, nincs más mint a puszta erőszak. Viszont ha nem adom fel az igazság igényét, akkor bosszút kell álljak, s ezzel tovább fokozom a rosszat.

De ha van gondviselés, akkor Istenre bízhatom az ítéletet, ahogy ezt Ő maga is kifejezetten újra és újra kéri tőlünk: "Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én  megfizetek, ezt mondja az Úr.  /3 Móz. 19,18., Mát. 5,39., 5 Móz. 32,35. /" (Róm 12,19) Ez esetben a megoldhatatlan csiki-csuki megoldása helyett az a feladatom, hogy rábízzam a bántalmazó megítélését, az igazság helyreállítását. Biztos, hogy Ő minden szempontot lát, és sem az igazságot, sem a szeretetet nem fogja feladni.

Ez sem olyan könnyű. Nem elég egyszer eldönteni, hanem újra és újra minden olyan kísértést vissza kell utasítani, amikor vissza szeretném venni ezt, amikor rosszat kívánok a másiknak, amikor attól félek, hogy az én igazságom elsikkad. Ez nagyon kemény harc, hónapokig, évekig eltarthat, nagyon sok keserűséggel,  fájdalommal járhat. Rendkívül fontos, hogy az ember végigharcolja, ne akarjon kimenekülni a rossz érzésekből, a fájdalomból. Addig tart, amíg Isten jónak látja. Az embernek annyi dolga van, hogy Isten segítségével visszautasítsa a kísértéseket, újra és újra rábízza az igazságtételt, és Ő belé helyezze a bizalmát.

Ezzel párhuzamosan zajlik a megbocsátás felszabadító része, hogy az ember fölülemelkedik a történteken. Ennek az a lényege, hogy az ember eljut egy olyan belső biztonságra ahonnét már keserűség nélkül, kívülről, fölülről tudja nézni a történteket.

Ez a biztonság többféle módon is megszerezhető.

Az egyik nagyon fontos eszköz a mélyebb önismeret. Ahogy az ember megpróbálja feldolgozni a történteket,  felszinre kerülhetnek olyan sérülései, amelyeknek nem volt tudatában, így ezek már nem rombolják az életét, érettebb, jobb válaszokat tud a problémáira adni, mint addig.

Sokszor megtörténik, hogy a bajban - akár olyanoktól is, akikre nem is számított - segítséget, támogatást kap, vagy valakit, aki méltón szereti őt,  olyan lehetőségeket, ahol kibontakoztatja a képességeit.

Sokszor ezekben is látszik Isten jelenléte. Terapeutaként gyakran teljesen egyértelmű, hogy az a megerősödés, az a mélyebb megértés, amit a páciensnél tapasztalunk, nem egyszerűen az közös munkánk eredménye, hanem Isten ajándéka. Nem ritkán a külső segítségekben is nyilvánvaló Isten jelenléte, hogy nem egyszerűen csak megsegít minket, hanem azt is a tudtunkra akarja adni, hogy ne féljünk, velünk van.

Mégis talán az a legfantasztikusabb része az Ő segítségének, ahogy - ha átadjuk neki magunkat, ha a kezébe tesszük a problémáinkat - akkor is, ha semmilyen emberi segítséget nem kapunk, ha a körülményeink semmit sem javulnak, közvetlenül, természetfeletti módon belülről megépít minket. Néha megmutat ebből valamit, de általában a folyamatnak nem szoktunk a tudatában lenni, csak a végeredményt vesszük utólag észre:  a keserűséget, a haragot, a szégyent, a szorongást felváltja valami belső béke, biztonság, öröm.

2013. április 12., péntek

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.


"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."


"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.


Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

2013. március 19., kedd

A sérelmek kezelése

Egy olyan helyzetben, amikor az ember úgy érzi, hogy vádolják vagy bántják, alapvetően két módon reagálhat a dologra.

Első esetben arra törekszik, hogy a konkrét helyzetben minimalizálja azt a rosszat, ami őt érheti, minél kevesebb fájdalom érje, minél kevesebb erőfeszítést kelljen tenni. Ezt általában az az érzés szokta kísérni, hogy az emberen már annyi teher van, hogy nem bír többet. Ilyenkor az ember általában úgy utasítja el a vádakat, úgy értelmezi a bántást, hogy a helyzetért a másik rosszaságát, hiányosságát teszi felelőssé. Ez pillanatnyilag tényleg könnyebbséget szokott hozni. Hosszú távon azonban hatalmas károkat okoz, mert nagyrészt az így húzott védőfalakból épül az a fal, ami az embert elszigeteli másoktól és magányossá teszi.

Ha az ember nem akarja ezt a falat építeni, nem akarja bezárni magát e mögé a fal mögé, akkor az adott helyzetben a következő kérdésre kell választ keresnie: Lehetséges-e a helyzetnek egyéb magyarázata, minthogy a másik gonosz vagy hülye? Nagyon gyakran lehetséges, méghozzá a következő irányokban:

Az embernek először is meg kell vizsgálnia magát, hogy nem hagyta-e tényleg figyelmen kívül a másik igényét, kívánságát, szempontjait. Amennyiben úgy találja, hogy de igen, akkor meg kell nézni, hogy miért történt ez. Azért-e mert valami fontosabb, értékesebb szempont miatt döntött így? Ha igen, akkor érdemes ezt elmagyarázni a másiknak, az emberek az esetek többségében ezt meg szokták érteni és el szokták fogadni. Vagy gyengeségből, gyávaságból, sérültségből, a nehézségeket, fájdalmakat elkerülendő nem volt tekintettel a másikra. Nagyon fontos, hogy ez ember ezt meglássa és bevallja magának. Általában néhány tipusu helyzet szokott lenni, ahol az ember kudarcot vall. Ezek mögött többnyire gyerekkori sérülések húzódnak meg, amelyeket ha sikerül feltárni, a helyzetek megoldásai radikálisan javulni szoktak.



A második irány annak a megvizsgálása, hogy az a dolog, amit én az én élettörténetemmel, családommal, tapasztalataimmal, kultúrámmal nem érzékelek rosszak, vajon a másik számára az ő élettörténetével, családjával, az ő tapasztalataival és kultúrájával nem jelenthet-e mégis rosszat. Tehát azzal együtt, hogy én nem tettem a másiknak semmi rosszat, a másik nem érezheti-e mégis - a saját szempontjából érthetően - hogy valami rossz érte. Ezt általában meg lehet beszélni a másikkal és néhány megbeszélés meg szokta oldani a problémát.

Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik irány, amikor az ember azt próbálja megkeresni, hogy nem lehet-e a másiknak valami olyan gyerekkori lelki sérülése, amiért valamit, ami nem ellene van, bántásnak érez. Ha ezt az ember nem vádlásként és számonkérésként, hanem segítő szándékkal, együttérzően tudja elmondani, akkor ez nagyon sokat szokott segíteni. Itt mindig az szokott lenni a koreográfia, hogy valamit ami bizonyos pontokon hasonlít egy gyerekkori bántásra, az ember általában úgy érzékeli, mintha ugyanúgy bántanák, mint gyerekkorában, akkor is, ha erről szó sincs. Ezért nagyon fontos, hogy az ember ne csak megértse ezeket a hasonlóságokat, hanem azzal is segítsen a másiknak, hogy lehetőleg nem viselkedik a gyerekkori bántalmazáshoz hasonló módokon.
Érdemes az egész kérdés megvizsgálását írásban végezni. Már csak azért is, mert mind a sérülések mind a kulturális különbségek esetében néhány fontos pontot kell csak megragadni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet és ebben sokat segít, ha az ember adott esetben vissza tudja nézni az előző hasonló esetek elemzését. Az egyszerűbb problémákon általában már egy alapos elemzés is nagyon sokat szokott segíteni. Súlyosabb esetben, mélyebb sérülések esetén többször is vissza kell térni a kérdésre, de minden egyes alkalommal közelebb jut az ember a probléma megoldásához.

2013. január 30., szerda

Az együttműködő kommunikáció három fő lépése

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.


"Tegnap telefonált a bátyám és időpontot kért tőlem, hogy menjünk el együtt anyámhoz válságtanácskozni. A beszélgetés lényegét vázolom: 


- Ő csak 9 után ér rá anyámhoz eljönni.
- Akkor én nem tudok részt venni a beszélgetésen.
- Ne csináld már!
- Sajnálom, 9-kor késő.
- Mit csinálsz?
- Lefekszem aludni, hogy másnap 6:20-kor fel tudjak kelni az órára.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Én sem.

Rendszeresen ilyen fajta beszélgetéseink vannak. Mit lehet ilyen helyzetekben csinálni? Hogyan tudnánk megegyezésre jutni egymással?"

Egy másik fajta, együttműködésre törekvő kommunikáció használatával.

Ez a következő lépésekből áll:

1. Megfogalmazom a szempontjaimat és igyekszem röviden érthetővé tenni a másik számára a miértet is. Ez utóbbi elég fontos. A másik ember gyakran teljesen más értelmezési keretben gondolkodik mint én, ezért a szempontot önmagában, teljesen máshogy értheti, mint ahogy én gondolom. Azokat az embereket, akik akarnak együtt működni, nagyban szokta segíteni, ha megértik a szempontjaim miértjét.

2. Igyekszem megérteni a másik szempontjait. Egy-két miért kérdés itt is segíthet abban, hogy azt értsem, amit a másik gondol és ne azt amit én tulajdonítok neki.

3. Keresek alternatívákat arra, hogyan lehetne a két szempontot egyeztetni, és azokat felvetem a másiknak, mint lehetőségeket.

4. lépésben a másik végiggondolja, hogy a javaslatom eléggé figyelembe veszi-e a szempontjait, ha igen, elfogadja. Ha nem, akkor előlről kezdődik a dolog, az első lépéstől, csak szerepet cserélve.

Ha az ember olyan emberrel beszélget, akinek kevés gyakorlata van az együttműködő kommunikációban, nagyon sokat segíthet a másiknak a következőkkel:

a. Rákérdez az ő szempontjaira. (Neked most az a fontos, hogy...?)

b. Ha a válasz után rákérdez, hogy jól értette-e meg a másik szempontjait. (Tehát akkor neked most az a fontos, hogy...?)

c. Ha az ember nyíltan kifejezi: itt most arra törekszik, hogy olyan megoldást találjon, ami mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszi. (Nekem fontos, hogy olyan megoldásra jussunk, ami mind a kettőnknek megfelel.)

d. Ha az ember alternatív megoldásokat tud megfogalmazni, különösen, ha azt is meg tudja fogalmazni, hogy melyik megoldásnak mi a haszna és mi a költsége.

Tehát az  este kilenc órai találkozás ötletére például a következőt lehetett volna válaszolni:

"Az nekem nagyon nem jó, mert este 9 után már nagyon nehezemre esik fent lenni és mégis meg kell tennem, akkor túlpörgök, nem tudok utána aludni és másnap is nagyon fáradt vagyok. Nem lehetne-e, hogy mégis van egy olyan rés a napodban, amit ki tudnánk használni vagy esetleg hárman megbeszélni telefonon vagy valami más módon megoldani a dolgot?"

Így a másik, mivel látja, hogy milyen nagy költsége van az általa javasolt ötletnek, vélhetően belegondol, hogy nem tud-e mégis valami olyan megoldást, aminek kisebb a költsége, mint az hogy a testvére ne tudjon elaludni és másnap is nagyon fáradt legyen.

Amikor az emberek látják, hogy a másiknak van egy olyan fontos szempontja, amire ők nem gondoltak, akkor az esetek többségében eszükbe szokott jutni valami olyan ötlet, ami figyelembe veszi azt.

Ha ez elsőre nem megy, akkor az ember újra és újra felvethet olyan alternatívákat, amelyek szerinte mind a kettőjük szempontjait figyelembe veszik és akkor azt lehet tisztázni, hogy a másiknak miért nem jó mégsem az. Itt felmerülhetnek újabb szempontok és akkor azokat kell egyeztetni.

Ha csak a másik ember nem határozta el szilárdan, hogy márpedig ő senkire nem lesz tekintettel, és számára semmi más nem megfelelő, mint hogy pontosan az ő eredeti elképzelése valósuljon meg, ezzel a módszerrel egészen távoli és szemben álló szempontokat is lehet egyeztetni.

2012. július 15., vasárnap

A gyógyulás lépései 7. - új látás és viselkedés

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.


7. új látás és viselkedés

Ahogy az ember egyre inkább  elköteleződik a szeretetben és a megbocsátásban, felismerve a sérült érzelem-együttest, és a világról gyerekkorban kialakult téves mintáit, egyre szabaddá válik arra, hogy megvizsgálja, milyen is pontosan az a helyzet, amelyben most ténylegesen van, és mi is lenne ebben a helyzetben a legjobb megoldás.

Így a példabeli fiatalember miközben változatlanul érezte a negatív érzéseket, mégis elhatárolódva az érzéseitől, elkezdte látni, hogy a felesége nem hagyta el őt, nincs vége mindennek, és ő egyáltalán nem tehetetlen a kettejük kapcsolatában. Észrevette, hogy a felesége milyen fáradt és nem megsértődött, hanem átvette a szatyrát, meghallgatta a panaszkodásait, és csodálkozva tapasztalta, hogy mindez nem is esik nehezére. S természetesen nem csak itt, hanem az életük összes többi helyzetében is megtörtént ez a változás. Lépésről lépésre  a negatív, infantilis érzések és viselkedések helyett egyre inkább képessé vált felnőtt, szeretetteli érzésekre és viselkedésekre. Fél év múlva azt mondta, hogy soha még ilyen szerelmes  nem volt a feleségébe.

Ha szeretettelibbek vagyunk az elősegítheti, hogy a környezetünktől több szeretetet kapjunk. De hogy mennyire gyógyulunk meg, mennyire jutunk előre a szeretetben, az valójában nem azon múlik, hogy mennyi szeretetet kapunk vissza az emberektől, hanem igazából csak és kizárólag azon, hogy milyen mértékben nyílunk meg Isten kegyelme előtt.

2012. június 15., péntek

A gyógyulás lépései 6. - a szeretet melletti döntés megerősítése

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.



6.  a szeretet melletti döntés megerősítése

Ezt egyszer át kell látni, és ezt a szeretet melletti döntést egyszer meg kell hozni. Majd ezerszer úja és újra.

Attól, hogy egyszer meghoztuk ezt a döntést, az érzéseink nem szűnnek meg. S minden alkalommal amikor újra jelentkeznek, újra meg kell hozni azt a döntést, hogy elutasítom az infantilis vágyat és meg akarok bocsátani.

Amikor egy érzés felbukkan az emberben,  abban a pillanatban, amikor az érzés megjelenik, mindig van egy döntési lehetőség is: azonosítom magam az érzéssel vagy elhatárolom magam tőle. 1 Itt nem elfojtásról vagy valamilyen más elhárító mechanizmusról van szó,  ez a viszonyulás nem szünteti meg, nem tünteti el az érzést. Hanem a meglévő érzéssel szemben  állást foglal az akaratunk, azonosítjuk magunkat azzal a törekvéssel, amit az érzés kifejez vagy elhatároljuk magunkat tőle.

Ez az állásfoglalás dönti el, hogy az érzés meghatározhatja-e a viselkedésemet. Ha azonosítom magam az érzéssel, akkor igen, akkor megengedem, hogy betöltsön ez az érzés, és ez alapján cselekszem. Ha az akaratom elutasítja az érzést, akkor miközben érzem az érzést, folyamatosan elhatárolom magam tőle, folyamatosan elutasítom azt a törekvést, amit az érzés kifejez, és ilyen módon nem tudja befolyásolni a cselekedeteimet.

Amikor tehát megjelenik a gyerekkori bántásból fakadó érzés-együttes, akkor abban a pillanatban, amikor ezt az érzést érezzük, el is kell határolnunk magunk tőle. Azaz minden alkalommal újra el kell utasítanunk az infantilis érzelmi igényeinket és a bosszúvágyunkat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor becsúszunk az érzésbe, akkor – hiába minden tudásunk a múltunkról – ez az érzés eluralkodik rajtunk.

Ha viszont megtesszük, akkor szellemi szinten is felvesszük a harcot a belső gyógyulásunkért. Az egész folyamatban, a gyógyulás minden lépésénél segít Isten, de ezen a ponton külön nagyon építhetünk a segítségére. Ha újra és újra meghozzuk a döntést a szeretet és a megbocsátás mellett, akkor Isten természetfeletti módon megadja nekünk azt – sőt többet –, amit természetes szeretettel megkaptunk volna, és olyan helyzetekben is, amikor emberileg, természetes szinten teljesen elképzelhetetlen a megbocsátás, természetfeletti módon megadja, hogy meg tudjunk bocsátani.

Néha Isten ezt megadja egyik pillanatról a másikra. De ez elég ritka. Az a gyakoribb, hogy újra meg újra arra indít minket, hogy meghozzuk a szeretet melletti döntést, és ha ezt megtesszük, Ő minden alkalommal ad nekünk egy „adag” kegyelmet, amellyel természetfeletti módon előbbre visz minket a gyógyulás útján.


7. új látás és viselkedés

_____________________________________

1. Ezzel ritkán szoktunk élni, de ez a lehetőségünk mindig megvan, ez ugyanis a testi és a szellemi szintünk közötti különbségre épül. Az érzés a testi szinthez tartozik és ezzel szemben mindig megvan az a szabadságom, hogy szellemi szinten állást foglalhatok vele szemben: azonosítom-e magam vele vagy elhatárolom-e magam tőle. A kísértések elutasításának a lehetősége is ezen a szabadságunkon alapul.

2012. május 15., kedd

A gyógyulás lépései 5. - döntés a szeretet mellett, az infantilis érzelmi igény elutasítása és a régi bántás megbocsátása

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.



5. döntés a szeretet mellett,  az infantilis érzelmi igény elutasítása és a régi bántás megbocsátása

Ezek a régi bántások okozta érzelem-együttesek mindig magukban foglalnak egy igényt arra is, hogy megkapjam, amit akkor nem kaptam meg és – ezt ismerjük be a legkevésbé szívesen, de azért így szokott lenni – hogy  megbüntessem azt, aki engem bántott.

Ezekkel az igényekkel, ha az ember meg akar gyógyulni, egyetlen dolgot lehet tenni: visszautasítani őket. Az egész terápia azon áll vagy bukik, hogy ezt valaki megteszi-e vagy sem.

A pszichológus sokat segíthet abban, hogy pontosan megértsük, miért nem kaphatjuk meg felnőtt korunkban, amit gyerekként elmulasztottunk, az erre való törekvés hogyan teszi tönkre az életünket, hogyan követünk el emiatt súlyos bűnöket. Segíthet abban, hogy megértsük vajon miért bántottak minket azok, akiknek szeretniük kellett volna, milyen enyhítő körülményeket tudunk a számukra találni.

Mindezzel együtt, minden megértés mellett is mindig ott marad a döntés, hogy valaki lemond-e az infantilis igényeiről és az „önbíráskodásról”, vagyis a szeretetet választja-e vagy sem.

A példabeli páciensemnek el kellett jutnia oda, hogy lássa, az a szeretet, ami után olyannyira vágyakozik, ténylegesen mennyire önző, hogy ebben  mennyire csak a saját jóérzésére koncentrál, és hogy mennyire bezárja ez őt önmagába. El kellett jutnia arra a döntésre, hogy nem ezt akarja, hanem egy olyan szeretetet, ami ugyan lehet, hogy nem burkolja be őt folyamatosan, de láthatóvá teszi számára a másikat, megnyitja számára a világot.

El kellett jutnia oda, hogy valójában milyen rettenetesen haragszik a szüleire azért, hogy ilyen szörnyű fájdalmakat okoztak neki. Immár szülőként – tapasztalva azt, hogy noha szereti a gyerekeit, mégis ő sincs mindig a helyzet magaslatán – nem volt nehéz belátnia, hogy a saját szülei nem gonoszságból bántották, hanem a saját megoldatlanságaik miatt és így fölül tudott emelkedni a fájdalmain és a haragot együttérzés, sajnálat és a másik javának az akarása váltotta fel.

Ez más esetben sokkal nehezebb is lehet, mert valóban vannak olyan bántalmazók, akik ezt gonoszságból csinálják, és akik örömüket találják a rosszban. Mindazonáltal akkor is le lehet mondani a büntetési igényünkről és Isten kezébe tudjuk tenni az igazság osztását és képesek lehetünk jót kívánni neki, ha valakit az a tragédia ért, hogy egy ilyen bántalmazó szerepelt az életében.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2011. május 5., csütörtök

Ha hősnek kell lenni

Reginald Garrigou-Lagrange arról írt, hogy üldözések idején "... az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke...".

Gyakran azonban az ember a hétköznapokban is az elé a választás elé kerül, hogy vagy hősi fokon gyakorolja az erényeket vagy olyan súlyos bűnt kell elkövetnie, hogy elveszik a lelke:

Egy asszonyt megcsalta a férje. Megbocsájtott neki, visszafogadta. Néhány hónappal később szinte egyszerre derült ki, hogy a férj felújította kapcsolatát és hogy ő babát vár. Egy másik asszony megtudta, hogy rákos, majd néhány nap múlva, hogy babát vár. Ha elvetetik a babájukat, elveszítik a lelküket. Ilyen helyzetben megtartani a babát, ahhoz azonban kétségtelenül hősies szeretet kell.

Mint ahogy az az apa is hősiesen kell hogy szeressen, akinek a fiáról lassanként kiderül, hogy az édesanyja betegsége és korai halála olyan súlyos érzelmi sérüléseket okozott, hogy a gyerek szinte egyáltalán nem képes bízni és kapcsolódni.

Vagy aki el kell, hogy fogadja: a férje olyan sérült érzelmileg, hogy csak nagyon töredékesen lehet vele szeretetkapcsolatban lenni. És ez belátható időn belül valószínűleg nem fog változni, és évekig anélkül kell kitartani és szeretni, hogy viszonzásképpen megkapná azt a melegséget és elfogadást, amire vágyik.

Vagy az a lány, aki elmúlt hatvan éves, de mindezidáig abban telt az élete, hogy az anyját szolgálta ki, akinek meg kell, hogy bocsássa, hogy az egész életére rátelepedett és tönkretette azt.

Vagy az az ismerősöm, aki csecsemőként úgy került állami gondozásba, hogy ha nem érkezik meg a védőnő, a másnapot már nem éli meg, és akit ezek után egy szadista nevelőanya nevelt fel. Vagy az, aki súlyos testi fogyatékossággal született vagy akinek az autista fiáról kell gondoskodni vagy akinek azzal kell szembenéznie, hogy depressziós a lánya. Azt hiszem, mindenki tudja folytatni a sort.

Mindez azért is olyan nehéz, mert nem egy pillanatnyi hősiességről van szó, hanem hosszú, gyakran évekig vagy vagy évtizedekig szükséges kitartásról.

Ez nem megy saját erőből. Ha azonban ezt az ember tudja és Istenhez fordulva kéri mindehhez az erőt, Isten soha nem fogja őt cserben hagyni, meg fogja adni, hogy bármilyen nehézségek közepette is, ki tudjon tartani a szeretetben.

Ezt az erőt azonban nap mint nap, sőt néha pillanatról pillanatra kérni kell. Ahogy valaki ezt nemrégiben olyan zseniálisan fogalmazta meg egy nehéz helyzetben: Eddig éltem és közben imádkoztam, mostantól imádkozom és közben élek.

2011. március 8., kedd

Ha már nem tudunk semmit jóvátenni

Léna anyja négy hónapja viszonylag fiatalon meghalt. Léna azóta folyamatosan kétségbe van esve, mert úgy érzi, hogy nem tudta eléggé kifejezni az anyja iránti szeretetét és ezt nem képes megbocsátani magának.

Drága Léna,

először is nagyon-nagyon együttérzek veled. Jól emlékszem arra a nagyon fájdalmas történetre, amit meséltél a papádról-mamádról és a nagymamádról.1 Talán ez még a szokásosnál is nehezebbé teszi a mamád elvesztését.

Emberileg azzal szeretnélek vigasztalni, hogy pszichológusként elméletileg és gyakorlatilag is igazoltnak látom, hogy az ember meglévő szeretete akkor is átmegy a másikhoz, ha valaki azt rosszul kommunikálja, sőt még akkor is, ha rosszakat is tesz a másiknak. A szülők nagyon sokszor aggódnak, hogy nem fejezik ki elég jól a szeretetüket a gyerekeik felé, sőt a saját sérültségeik miatt még egy csomó rosszat is tesznek. Ez az aggódás - amennyiben jobbulásra sarkallja őket - nagyon helyes, mindazonáltal mindig bátorítani szoktam őket, hogy a tényleges szeretetük minden rossz kommunikáció és minden rossz ellenére is átjut a gyerekeikhez és az szeretetté, életté és erővé lesz a gyerekekben. Ezt már csak azért is tudom mondani, mert páciensként olyan felnőttek is kerülnek hozzám, akiket a szüleik szerettek ugyan gyerekkorukban, de ezt nem tudták eléggé kommunikálni nekik, illetve különféle sérüléseik, korlátaik miatt sok rosszat tettek velük. Ezek az emberek összehasonlíthatatlanul könnyebben gyógyulnak, mint azok, akiket valóban nem szerettek - sőt, sok esetben gyűlöltek - a szüleik.

De még ők is tudnak gyógyulni, ha elfogadják Isten szeretetét, amit mindenkinek folyamatosan, egész életében kínál2. A pszichoterápiás gyakorlatom talán legmegrendítőbb tapasztalata az, hogy Isten milyen rendkívüli mértékben tudja kompenzálni az emberek szeretetlenségét. Ezek olyan mély szinten történnek, hogy többnyire csak olyan kivételes helyzetben lesznek láthatóvá, mint egy mély feltáró terápia, de Isten mindenkinek folyamatosan felkínálja ezt.Tehát nyilván a mamádnak is felkínálta, és amilyen mértékben a mamád ezt elfogadta, Isten olyan mértékben kompenzálta őt a nagymamádtól és esetleg a papádtól és tőled, akik köztük őrlődtetek, elszenvedett sérelmeiért. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kompenzáció, noha csak ritkán nyilvánvaló, nagyon jelentős tud lenni. Ezt nem szoktuk beleszámolni a viszonyainkba, noha az életük legjelentősebb kapcsolata - még akkor is, ha valaki nincs ennek tudatában.

Az ember halálával ez teljesen egyértelművé válik és kiteljesedik, így a mamád, ha elfogadta Isten szeretetét, akkor Isten már minden fájdalmát és sérülését begyógyította és az Ő nyilvánvaló szeretetében és biztonságában a mamád már régen mindent megbocsájtott nektek. Mert Isten szeretete, ami már körbeveszi, összehasonlíthatatlanul több, mint azok a fájdalmak, amelyeket ti okoztatok neki. Tehát ő már, reméljük, rendben van.

Ez úgy gondolom, mivel szereted őt, komoly vigasztalásodra kell szolgáljon. De kérdés marad, hogyan tudod magadnak megbocsátani a vele szemben elkövetett mulasztásokat és rosszakat. Azt gondolom, hogy ha őszinte vagy magadhoz, akkor egy ponton túl, sehogy. Ha nem hazudunk, akkor egy ponton túl - és a tényleges feloldozás messze azon túl van - nem tudhatunk megbocsátani magunknak. El tudjuk viszont fogadni Isten megbocsátását. Ő nagyobb mint a bűnünk és nem csak a másikban tudja meggyógyítani az elkövetett rosszat, hanem bennünk is. Ha akarjuk és elfogadjuk. Nagyon imádkozom érted, hogy akard és elfogadd.

Ölellek:

Kata

1 - Léna édesapja, aki egy kutató-mérnök volt, egy rendkívül szeretetreméltó, de iskolázatlan lányt vett feleségül, amit az édesanyja - egy tanárnő - soha nem tudott elfogadni. S mivel Léna is és az apja is erősen kötődtek mindkettőjükhöz, ez a helyzet rengeteg szenvedést okozott.
2- Lásd erről: A gyógyulás legfontosabb tényezője.

2010. január 25., hétfő

A gyógyulás legfontosabb tényezője

Az életben gyakran azt látjuk, hogy a traumák gyakran nem okoznak sérüléseket vagy nem olyan súlyosakat, mint ahogyan azt a pszichológiai elméletek alapján várni lehetne.

A sérülések történetének ugyanis mindig van még egy nagyon fontos szereplője, akivel a pszichológia elméletek nem szoktak számolni: Isten.

Minden helyzetben ott van Isten is. Miközben megengedi rosszakat, adott esetben súlyos rosszakat (ezek egyébként jellemző módon mindig valaki szabad akaratú döntésének a következményei), hihetetlen kreativitással és elképesztő mennyiségben tesz bele minden ember életébe olyan jókat, amelyek a rosszat semlegesíthetik vagy jóvátehetik - ha az ember elfogadja azokat.

Az, hogy valaki milyen mértékben sérül, nemcsak attól függ, hogy milyen súlyos rosszak érték, hanem attól is, hogy milyen mértékben fogadja el Istentől ezeket a jókat és milyen mértékben működik ezekkel együtt.

Isten segítségének ez az elfogadása semmilyen külső dologtól nem függ, sem a trauma súlyától, sem a fajtájától sem az idejétől, sem a körülményeitől. Itt teljesen szabad, minden meghatározottságtól független párbeszéd zajlik Isten és a lélek között. Akkor is, ha valaki ennek nincs tudatában, sőt akkor is, ha az ember még Istenről sem tud.

Isten minden elképzelhető és teljesen elképzelhetetlen dolgon keresztül is újra és újra felkínálja a szeretet és a növekedés lehetőségét. Az ember ezeket akkor is elfogadhatja, ha nem tudja, hogy ezeket Tőle kapja, és ha nem látja bennük tudatosan a szeretet és a növekedés lehetőségét.

2009. október 18., vasárnap

Szabad akarat

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.

... még valami fontos. A gonosz úgy hat, hogy a benned lévő rosszakat erősíti meg.
Ezek végelemzésben mindig az akaratod rosszra irányulásából származnak. A gonosz nem tud arra kényszeríteni, hogy akard a rosszat, de ha te akarod a rosszat, akkor azt meg tudja erősíteni és az ehhez kapcsolódó érzéseket is fel tudja pörgetni.

Isten sem kényszeríti az akaratodat.

Azt a döntést, hogy a rosszat (bosszúállás, elégtétel-vevés, az életed kiemelése Isten kezéből) el akarod utasítani, és a jót (megbocsátás, az életed Isten kezébe helyezése) akarod, neked kell meghoznod – olyan helyzetben is, amikor a körülmények olyanok, hogy inkább kívánnád a rosszat, mint a jót.

A körülmények azonban nem kényszerítenek a rossz akarására.

Minden körülmény között szabad vagy arra a döntésre, hogy noha kívánatosabb lenne a rossz, mégis a jót válaszd.

Itt az ember gyakran vissza szokott riadni amiatt, hogy nincs elég ereje arra, hogy a jót kívánja. De a jó kívánása és a jó akarása nem ugyanaz.

A jó akarása azt jelenti, hogy az ember el akar indulni azon az úton, ami a jó felé visz. A jó kívánása pedig, hogy az ember ezen az úton elérte a célját.

Például a jó akarása azt jelenti, hogy meg akarsz bocsátani, akkor is ha tele vagy haraggal, keserűséggel, gyűlölettel és az elképzelhető legtávolabb vagy attól, hogy örülni tudj annak, ha jó éri azt, aki neked rosszat okozott.

A jó kívánása pedig azt jelenti, hogy valóban belülről tudod a megbántód javát kívánni.

Ha eldöntöd, hogy akarod a jót, akkor Isten eljuttat oda, hogy kívánd is azt. Ha azt mondod Istennek, hogy én nem akarom azt, hogy ezt vagy azt a rosszat akarjam, és kérlek add meg, hogy rossz helyett a jót akarjam, akkor az Ő erejével megerősítve el tudod engedni a rosszat és lépésről lépésre megadja, hogy kívánd a jót.

Ezt a döntést nem csak egyszer kell meghozni, hanem mindannyiszor, ahányszor választani kell a rossz és a jó között (akár napjában százszor is). Tehát, ha felmerül a bosszú és elégtétel vágya, annak a vágya, hogy kivedd az életedet Isten kezéből, akkor újra és újra meg kell hozni azt a döntést, hogy te ezeknek a vágyaknak az ellenére el akarsz jutni a megbocsátásra és oda, hogy Isten kezébe tedd az életet – és akkor Isten eljuttat téged oda. ...

2008. december 1., hétfő

Kinek az élete?


Kriszta nagyon hideg, konzervatív légkörű nagycsaládban nőtt fel. Otthonról csak különféle kell-ekre emlékszik. Fel kellett söpörni, szót kellett fogadni, segíteni kellett a nagymamának, meg kellett mindent enni, és aztán újra csak fel kellett söpörni, stb.

Az első pozitív emlék, ami gyerekkorából eszébe jut, az hogy mennyire szerette őt a tanító néni az iskolában és hogy ő is mennyire szeretett oda járni. Ott dicsérték, sikerei voltak, érdekes dolgokról hallott.

Ettől kezdve két élete lett, egy iskolai és egy otthoni. Az iskolai élete jó volt, az otthoni rossz - és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz.

Családja csupa egyszerű emberből állt, otthoni pozícióját iskolai sikerei nem befolyásolták. Elvárták, hogy megtegye a kötelességeit – ezt inkább pofonokkal, mint dicséretekkel igyekeztek elősegíteni – de a személyére senki nem figyelt. Az iskolában jutalmakat kapott a teljesítményeiért, de személyes szeretet ott sem jutott neki.

Mivel Kriszta sehol nem kapott igazi szeretetet, teljesítményei ellenére értéktelennek érezte magát, s ezért állandó külső megerősítést igényelt.

Bezárkózott önmagába és valami távoli, számára soha nem elérhető szép életről álmodozott. Az iskolában megszerette az irodalmat, a filmművészetet, a zenét. Mindezekből kiépített magának egy álomvilágot, és azt gondolta, hogy az igazi élet ott zajlik, ott vannak az igazi érzések, élmények. Ezt azonban csak a művészek érhetik el, a hétköznapi embereknek csak a kötelességek jutnak.

Érettségi után tanítóképző főiskolán tanul tovább. Nagyon szereti. Művészeti szakkörbe jár, ahol jó társaság alakul ki. Együtt kirándulnak, moziba, színházba járnak.

18 évesen, otthon a szüreti bálon ismerkedik meg egy műszaki egyetemista fiúval, aki azonnal hevesen udvarolni kezd neki. Eleinte nagyon tetszik, hogy valakinek ő ilyen fontos, de néhány hónap múlva elbizonytalanodik és szakítani szeretne vele. A fiú éppen katona, azt mondja, hogy nem tudja őt elveszteni, ha Kriszta elhagyja, akkor lelövi magát.

Nemsokára az is kiderült, babát vár, noha a fiú megígérte, vigyázni fog, hogy ne legyen gyerek. Összeházasodnak. Kriszta úgy érzi, hogy csapdába csalták.

Hamarosan jön még egy baba. Kriszta szüleinél laknak. Kriszta pontosan úgy él, mint gyerekkorában, csak a kötelességei gyarapodtak egy férjjel és két gyerekkel. Álomnak tűnnek már a főiskolás évek, a művészeti szakkör, a színházbérlet és a kiállítások.

Férje hamarosan nagyon jól menő saját műhelyt nyit. Kriszta abbahagyja a tanítást, otthon marad, és a szülőkhöz közeli telken hatalmas munkával két-három év alatt felépítik saját gyönyörű házukat. Teljesen egyénien rendezik be. Csodálatos kertet csinál. Nagyon ötletgazdagon csinálja a mindennapi életet. Sokat olvas, zenét hallgat, filmeket néz.

Mégis nagyon elégedetlen az életével. A szülei és a szűkebb családja változatlanul nem értékeli az ő kreatív teljesítményeit. És ő felnőttként is ugyanolyan bizonytalan a saját értékeit illetően, mint gyerekként volt. Állandóan meg akar nekik felelni, de állandóan azt kell tapasztalnia, hogy bármit csinál, ő nem elég jó nekik.

Az a reménye, hogy a férjét majd átneveli, lassanként csődöt mond. A félszeg, magába húzódó fiúból nem lesz társaságkedvelő férj. Nagy nehezen elmegy ugyan Krisztával színházba vagy koncertre, de látszik rajta, hogy ezt csak Kriszta kedvéért teszi. Abszolút megbízható, mindenben segít és mindenben lehet rá számítani, de az évek során egy cseppet sem lett romantikusabb. Kapcsolatuk egyáltalán nem hasonlít a regénybeli szerelmekre.

Kriszta úgy érzi, hogy megdermed a lelke. Időnként romantikus vonzódást érez egy-egy ismerőse iránt, de ezeket soha nem meri realizálni, viszont minden egyes lemondás egyre mélyebb kétségebesésbe sodorja. Érzelmi kalandozásaitól megrémülve férje igyekszik őt magához láncolni, Kriszta pedig egyre dühösebb rá, és egyre inkább a férje tehetetlen áldozatának érzi magát.

Közben telnek az évek. A férje súlyosan megbetegszik, úgy tűnik, hogy le fogják százalékolni. Egyre feszültebb és egyre zárkózottabb. Gyakoriak köztük a veszekedések. Kriszta egyre kétségbeesettebb, s végül gimnazista lánya baráti körében talál vigasztalást. Mikor már minden elveszni látszott, úgy tűnik, visszatér a múlt, Krisztát érzékeny, romantikus lelkű fiatalok veszik körül.

Hamarosan beleszeret abba a fiúba, akivel a lánya jár. A fiú ezt megérzi és fűti az érzéseit. Kriszta odáig jut, hogy kicsit burkoltan ugyan, de szerelmet vall neki. A fiú durván és megalázóan visszautasítja, utána pedig mindenkinek kiteregeti a dolgot. Hála Istennek, férje és a lánya azonnal melléállnak. Kriszta azonban porig alázva úgy érzi, hogy vége az életének.


Ekkor jön el hozzám.

Először is megnyugtatom, hogy nem dőlt össze a világ és szerintem nincsen semmi komoly baj vele. Majd megpróbáljuk felderíteni, hogyan jutott el idáig.

Az élettörténetéből rögtön látszik, hogy az a kettősség – kötelesség, mint realitás és öröm, mint irrealitás –, ami az egész életét jellemzi, pontosan megfelel annak, ahogy ő egy hideg és merev családban kicsi gyerekként a világot láthatta.

Mikor kicsit jobban belemegyünk, kiderül, hogy az ő életében elég sok reális öröm is van. Miért nem lehet ezeknek örülni? Mert a férje bezsarolta őt ebbe a házasságba és így a legfontosabb, a romantikus nagy szerelem, az ő életéből kimaradt. S szeretet nélkül nem lehet élni.

Elkezdünk arról beszélgetni, hogy az ő romantikus álmának mi is a realitása.

Abban, hogy szeretet nélkül nem lehet élni, teljesen egyetértünk, de szerintem a szeretet nem érzelem. Nem azt jelenti, hogy az ember mindenféle kellemes érzéseket él át, hanem azt, hogy a másiknak jót akar és jót tesz – akkor is, ha ez adott esetben semmiféle kellemes érzéssel nem jár.

A tömegmédia – és ebbe a forgalomban lévő pszichológia könyvek jelentős része is beletartozik – kellemes érzelemnek tekinti a szeretetet, és azt sugallja, hogy ahogy az összes többi javakból is, úgy ezekből is fogyasszuk a lehető legnagyobb mennyiséget és legjobb minőséget. Igyunk minél több kifinomult és izgalmas bort, együnk minél több kifinomult és izgalmas sajtot és éljünk át minél több kifinomult és izgalmas érzést. S ha mindezt nem sikerül a megfelelő mennyiségben beszereznünk, akkor elrontottuk az életünket és hiába éltünk.

Így az, ami szabadság és öröm lehetne, kényszerré és teljesítménnyé válik. A kellemes érzések és a boldogság hajszolása neurózishoz és boldogtalansághoz vezet. A neurózisból csak abban a mértékben lehet meggyógyulni, amilyen mértékben az ember erről lemond.

Kriszta terápiájában is az volt egyik legfontosabb szál, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseit és szándékait tisztázzuk.

Miközben romantikus álma valóságát kerestük, kiderült hogy szép dolog a röpdösés, de Kriszta számára az életben talán a legfontosabb a hétköznapok biztonsága. S milyen nagyon jó, hogy férje ezt teljesen megadja neki.

 Ahogy a realitáshoz közeledtünk, lassanként a férjével szembeni haragjához is hozzá tudtunk férni. Lépésről-lépésre világossá vált az a sérült gyerekkori minta, amit Kriszta az emberi viszonyaiban mindez idáig követett.

Az ő családjában a gyereknek nem voltak választásai, mindig mindenben azt kellett tenni, amit elvártak tőle. Ez a fajta családi légkör azt a képzetet kelti egy gyerekben, hogy ha az ember nem felel meg teljesen a szülei elvárásának, akkor teljesen elveszti a szeretetüket és egyedül marad a semmiben. Ezért az ilyen családokból jövő emberek felnőttként automatikusan, minden mérlegelés nélkül meg akarnak felelni a szeretteik vélt és valós elvárásainak. Akár egészen súlyos önfelszámolások árán is.

Az ember azonban nem számolhatja fel önmagát büntetlenül. Amilyen mértékben feladja magát, olyan mértékű harag, düh, gyűlölet keletkezik benne a másikkal szemben.

Kriszta terápiájának a második szála az volt, hogy áttekintettük a szüleivel való gyerekkori és aktuális viszonyát. Ennek során kiderült, hogy ma is ugyanolyan automatikusan és feltétel nélkül akar nekik megfelelni, mint kicsi gyerek korában.

Itt egy olyan kérdést érintettünk, ami minden neurózis megoldásában rendkívül lényeges. Ha az ember nem kapja meg gyerekként a szükséges szeretetet, ez fájdalmas hiányérzetet okoz a lelkében. Ezt a hiányt az ember automatikusan be akarja tölteni.

Csakhogy azt a szeretet, amit a szülei gyerekkorában nem adtak meg neki, felnőttként már nem lehet megkapni. Ha az ember a gyerekkori szeretetet akarja megkapni, felnőttként gyereki pozícióba teszi magát, s ezzel megakadályozza, hogy szeretetet tudjon adni és kapni.

Ezért bármennyire fájdalmas is – többnyire rendkívül fájdalmas –, ahhoz, hogy az ember felnőttként szeretni tudjon, le kell mondania arról, hogy megkapja azt a szeretetet, ami neki gyerekkorában jogosan járt volna. Amilyen mértékben az ember képes erre a lemondásra, olyan mértékben lesz képes a szeretetre.

Krisztával tehát sokat dolgoztunk azon, hogy le tudjon mondani arról, hogy a szülei elfogadják őt.

Kriszta sokkal érzékenyebb, tehetségesebb, műveltebb, az egész élete sokkal tágasabb, mint a szüleié. Az ő világának jelentős része nem fért bele a szülei szűkösségébe. Ennek ellenére ő állandóan a szülei helyeslését, jóváhagyását igényelte volna.

Ezt azonban természetesen nem kapta meg. Helyeslés hiányában soha a saját értékeit és teljesítményeit nem becsülte, és sok mindent egyáltalán meg sem mert megvalósítani, hanem állandóan feladta és megtagadta önmagát. Mindemiatt persze rettenetesen frusztrált és dühös volt.

A terápia során Kriszta elkezdte megtanulni magát felnőttként és nem a szülei függvényeként nézni, és elkezdett képessé válni arra, hogy olyan dolgokat is szorongás nélkül meg tudjon tenni, amiket a szülei nem értékelnek vagy helyeselnek.

Innét már teljesen világos volt, hogy a férjével ugyanezt a mintát követi. Vele ugyanolyan gyermeki szimbiózist akar megvalósítani, mint a szüleivel, de ebbe az ő felnőtt énje nem fér bele, ezért azt állandóan megtagadja, emiatt viszont állandóan frusztrált és dühös – a férjére, aki bizonyos pontokon persze jó partner ehhez a játékhoz, de a játékot alapvetően Kriszta maga játssza magának.

De ha így van, akkor ő maga ezt meg is tudja változtatni. S tényleg ez is történt.

Idáig eljutva már ki lehetett lépni a kapcsolatuk zsarolásos koreográfiájából. Azt mondtam Krisztának, hogy jó, huszonöt éve azért ment bele a házasságba, mert a férje megzsarolta azzal, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Hozzáment ugyan, de azóta sem döntött se mellette, se ellene. Huszonöt év után most már tudván mit választ, itt az ideje, hogy döntsön mellette vagy ellene.

Végignéztük, hogy mi az ami őket összeköti és mi az ami elválasztja. Kriszta rájött, hogy ő valójában összetartozik ezzel az emberrel, és huszonöt év után végre igent tudott mondani a férjére.

Ez az igen lehetővé tette számára, hogy a kapcsolatukba a másságaik is beleférjenek. Lassanként elkezdte megtanulni, hogy egy házasságban nem csak közös életterek vannak, hanem mindenkinek meg kell hogy legyenek a saját terei is. Ha a férje nem akar annyi kulturális programot, mint ő, akkor azt sem kitaposni nem kell belőle, sem össze nem kell omolni, hanem a programok egy részét a férje nélkül kell megcsinálni.

Ahogy Kriszta egyre inkább megértette, hogy a kapcsolatuk alakulásához ő maga hogyan járult hozzá, s egyre inkább képes volt a férje szempontjait is látni, egyre jobban meg tudott neki bocsátani.

Nem volt könnyű. De ahogy a férje elkezdte érezni, hogy Kriszta igent tud rá mondani, és látta, hogy Kriszta külön útjai nem kifelé viszik őt a házasságból, hanem éppen ettől harmonikusabb lesz a kapcsolatuk, jobban el merte ő is engedni a feleségét.

Megindult a gyógyulás folyamata.

2007. július 15., vasárnap

Schalkház Szálló

Tegnap Kassán jártunk.

Már régen szerettem volna elmenni. Sára miatt. Megnézni azt a várost, ahol felnőtt.

Különösen kíváncsi voltam az 1872-ben Schalkház Lipót – Sára német anyanyelvű nagyapja – által alapított híres Schalkház szállóra.


A Fő utca 1-ben levő szép historizáló épület évtizedeken keresztül a magyar irodalmi és művészeti élet egyik fontos központjának számított.

Az útikönyvből kiderült, hogy a Schalkház helyén ma a Hotel Slovan áll. Nem baj, gondoltam. Biztos felújították. Megnézzük azt is.

Megnéztük.

Ahhoz, hogy az ember eljusson Kassa belvárosába, először kilométereken keresztül át kell kelnie egy volt szocialista ipari város minden mocskán. Aztán megérkezik egy irdatlan nagy térre, ahol egy gigantikus felszabadulási emlékmű mellett


két óriási parkolót talál – köztük egy valaha működött szökőkút romjait – ahol sebtében leöntött bitumen és térdig érő gaz váltja egymást.


A parkoló egyik oldalán a hetvenes-nyolcvanas évek nagyratörő stílusában épített, de azóta elhagyott Megyei Művelődési Ház-típusú épület omladozik. A homlokzatán egy hatalmas piros számláló rendületlenül számlál valamit.

A másik oldalon – a Schalkház Szálló helyén – áll a Hotel Slovan.


Szocialista monstrum 1971-ből. Akkori címe: Leninová 1. Az a fajta „holnapra megforgatjuk az egész világot” szellemű karbantarthatatlan toronyház, amelyik tíz év múlva már teljesen lepusztul.


Az utcatábla ma újra Fő utca 1. Az idők változását a lerongyolódás, az újonnan létesült kaszinó és egy tíz emelet magasan az egész oldalát befedő óriásplakát jelzi.

A kép háttereként a belváros teljesen diznilendesítve, a nyugati jólétet a mindenütt üvöltő otromba zenék, a multicégek boltjai és a teljesen irreális mennyiségben létező vendéglátóipari egységek hivatottak megjeleníteni. A nép boldogan fogyaszt.


Pontosan ez történt Magyarországgal. Schalkház Szálló. Hotel Slovan. Gloria Palac Pepsi.


Nagyon, nagyon szomorú volt.

Kértem Sárát, segítsen, hogy valahogy kikerüljek a teljesen rám telepedő kétségbeesésből.

Akkor elkezdtem érezni, hogy ő milyen szeretettel van itt. Hogy Isten egyáltalán nem hagyja magukra ezeket az embereket.

Elkezdtem meglátni a kultúrának azokat a kicsi, itt maradt vagy visszaszerzett szilánkjait – egy kifinomult a csokrot a Fő utcai virágosbódéban, egy jó angol történeti sorozat fordítását a könyvesboltban, egy szépen csempézett mosdót az étteremben –, amelyek valódiságuknál fogva alkalmasak arra, hogy általuk megmentse azokat, akik meg akarnak menekülni.

És megvigasztalódtam.

2006. december 12., kedd

A helyes mérce

Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok tökéletes. (Mt 5,48)

Ez a helyes mérce, amivel az embernek mérnie kell – magát.

Jézus az ellenségszeretetről szóló nagy beszédét zárja ezzel a tökéletességre való felszólítással.

Amikor az ember összehasonlítja magát olyanokkal, akiket Jézus az előző passzusban egyszerűen csak gonoszoknak nevez, akkor a legfontosabb keresztény értékek alapján összeméri magát velük és megállapítja, hogy magasan fölöttük áll. S ez igaz.

Ez az emberi mérce. Ez nem számít.

Egyedül az számít, hogy az a mérce, amellyel majd őt is mérni fogják – legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok tökéletes – mit mutat.

Ez azt mutatja, hogy a legfontosabb keresztény értékek alapján milyen végtelenül messze van Istentől.

Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakájában hosszan elemzi, hogyan bukkannak fel apró tökéletlenségek formájában a kezdőknél az összes főbűnök. S amikor ezektől az érzékek éjszakájában megtisztult, akkor még mindig maradnak olyan hibái, vonzalmai és szokásai, amelyek megakadályozzák az Istennel való egyesülést. Keresztes János azt mondja, hogy ezeknek a felszámolása úgy viszonyul az előzőekhez, mint egy ág letörése a gyökér kiszedéséhez.

S ha az embernek megadatik, hogy lássa, hogy milyen végtelenül távol van Isten tisztaságától, jóságától, szeretetétől... tökéletességétől, akkor már nem lesz olyan jelentős számára az az öt centi amivel ezekben megelőzi a gonoszokat.

Ez az egyik első lépés a megbocsátás útján.

2006. október 3., kedd

Én a Júdásokért is meghaltam

„Én a Júdásokért is meghaltam...” mondta egyszer Jézus Sárának.

A boldoggáavatási miséről hazamenet felszállt három fiú a metróra. Turisták lehettek. Egyikükön egy közismert sátánista együttes trikója volt, az elején keresztet mocskoló kép, a hátulján rombolást dicsőítő felirat. Idegenségüket kihasználva szerettek volna belekötni valakibe, de nem mertek. Félszeg idétlenséggel vigyorogtak egymásra.

Miközben imádkoztam értük, hirtelen teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy Jézus valóban meghalt a Júdásokért is. Amikor meghalt, ez a három fiú is a szeme előtt volt, értük is tette azt. Most pedig a lealjasodottságuk ellenére nem vonja meg tőlük a szeretetét.

Ugyanilyen élesen világos volt közben az is, hogy ugyanakkor semmiféle kompromisszumot nem köt a rosszal.

És az is, hogy ez a szeretet, amely nem köt semmiféle kompromisszumot a rosszal, az abszolút hatalom.