Hogyan tapasztalhatom meg, hogy Isten meggyógyítja a lelki sérüléseimet?

Sokan kérdezik tőlem, hogy régóta  kérik Istentől a lelki sebeik gyógyulását, komolyan imádkoznak ezért, és mégsem tapasztalnak semmilyen gyógyulást. Mi lehet ennek az oka? Természetesen nagyon sok lehet, de a leggyakoribbnak azt látom, hogy teljesen mást várunk Istentől, mint amit kaphatunk Tőle.

A lelki sérülés mindig azt is jelenti, hogy valamilyen módon sérült a szeretetvágyunk: felnőttként is az után a szeretet után vágyakozunk, amelyet gyerekkorunkban nem kaphattunk meg. Arra vágyunk, hogy felnőttként is úgy szeressenek minket, mintha csecsemők vagy kisgyerekek lennénk. Amikor arra gondolunk, hogy Isten meggyógyítja a lelki sebeinket, ha igazán magunkba nézünk, azt kell lássuk, hogy arra vágyunk, azt várjuk valójában Tőle, hogy ezt a sérült szeretetvágyunkat töltse be. Azonban ha Ő ezt betöltetné, akkor a sérült állapotunkban rögzítene minket, ezért ezt nem teszi meg.

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten gyógyítását, le kell  mondanunk a szeretetnek erről a sérült formájáról. Mivel azonban mi a szeretetnek ez a sérült formáját hisszük a valódi szeretetnek, azt gondoljuk, hogy ha erről lemondanánk, akkor lemondanánk a szeretetről is. A szeretetről természetesen egyáltalán nem kell lemondani, sőt. Arról a sérült formájáról kell lemondanunk, ami a gyerekkori sérüléseink miatt alakult ki bennünk.

Ez elég nehéz. Főleg azért, mert amikor le kell mondjunk a sérült formáról, még nem, vagy csak nagyon kevéssé tapasztaljuk, hogy milyen lenne az egészséges forma. Ilyenkor a bizalomnak (azaz a hitnek) egy aktusát kell megtenni: hogy noha nem tudom, hogy mi lesz az a jó, amit meg fogok kapni, ezt a rosszat elutasítom.

A másik nagyon nagy nehézség itt, hogy mi azt szeretnénk ha Isten az érzéseinket változtatná meg, nem szoronganánk, nyugodtabbak lennénk, meleg érzéseket adna, stb. Az érzések azonban csak jelzései egy sokkal mélyebben fekvő bajnak, így tulajdonképpen amit szeretnénk Istentől, az olyan, mintha az orvostól azt kérnénk, hogy csak a tüneteket enyhítse,  de ne foglalkozzon a tényleges betegségünkkel.  Isten azonban - mint egy jó orvos - nem lázcsillapítózni akar, hanem a betegségünket meggyógyítani. Ezért az érzéseink helyett a szellemi szintünkön szokott elkezdeni gyógyítani minket: az értelmünket világosítja meg és az akaratunkat erősíti meg a jóban. A sérültségünk legmélyebb okát, Vele való sérült viszonyunkat gyógyítja meg, és ennek következtében szűnnek meg a tüneteink, a lelki sérüléseink.

Az értelmünk megvilágosítása és az akaratunk jóban való megszilárdítása azonban nem érzékelhető olyan jól, mint egy érzés, mint egy szorongás megszűnése vagy egy meleg érzelem. Ezért ennek a változásnak, főleg az elején, az ember nem szokott a tudatában lenni. Kicsit hosszabb távról visszatekintve szokta tudni csak megállapítani, hogy szilárdabb lett a jóban és sok mindent másképp lát már. Ezzel együtt az emberek egy egyre növekvő belső szilárdságot, stabilitást és békét (ami nem jelenti azt, hogy nem lesznek nagy érzelmi kilengéseik, de egyre inkább lesz egy olyan belső biztos pontjuk, amit adott esetben nagy bajban sem  vesztenek el) szoktak tapasztalni.

Egy másik komoly nehézsége a folyamatnak, hogy miközben van ez a szellemi növekedés, az ember sérült vágya automatikusan nem szűnik meg. S ennek a sérült vágynak a kielégületlensége  nagyon fájdalmas tapasztalat. Ilyenkor az ember kétségbe szokott esni, és kételkedni szokott Isten szeretetében és közelségében. Ez az a pont, amikor a sérült érzéseink helyett a hitre kell alapoznunk, biztonságunkat a sérült szeretetvágyunk kielégítése helyett arra a hitünkre, hogy Isten szeret minket, ott van velünk, és Ő tudja, hogy milyen úton kell vezetnie minket, mi válik leginkább a javunkra. Vagyis  folyamatosan együtt kell élni ezzel a fájdalommal, és minden alkalommal, amikor ezt érezzük, újra meg kell erősítenünk azt a döntésünket, hogy lemondunk a sérült vágyunk kielégítéséről és akármit érzünk is, bízunk Isten szeretetében. Ha ezt a döntést meg tudjuk hozni, akkor tudunk figyelni arra is, hogy mit ad nekünk Isten. Mert Ő minden nap felkínál nekünk egy csomó olyan dolgot, amit, ha elfogadunk, akkor egy kisebb vagy nagyobb lépéssel közelebb visz Magához

Ehhez azonban, azt hiszem, egyszer meg kell hoznunk azt az alapvető döntést, hogy Isten a legfontosabb az életünkben, és ezután az életünk fő kérdése minden nap az kell, hogy legyen, hogy mit kell tennem azért, hogy közelebb kerüljek Hozzá. Pontosan úgy, mint egy emberi kapcsolatban, hogy mit kell tegyek azért, hogy neki örömet szerezzek, hogyan kell megváltoznom, hogy ne bántsam meg, hanem az örömére legyek. Ehhez először is meg kell ismernem, hogy mit tanít erről a hitünk, és az konkrétan, pontosan az én életemben mit jelent - vagyis mit kell tennem. Amit így felismertem, azt meg kell csinálnom. Ha nem megy eléggé, akkor megkeresni az okát: mit nem értettem jól, mit nem csináltam  jól, miért nem csináltam jól.  Ha megtaláltam, akkor kijavítani. Miközben ezt teszem, újabb dolgokat fogok megérteni, ami újabb irányokat fog megnyitni, és ha arra továbbmegyek, az még újabbakat. És így tovább -  az életem végéig.

Ebben a folyamatban, különösen, ha minden nap konkrét kérésekkel fodulok Hozzá, akkor tapasztalni fogom a segítségét. Találok olyan könyvet, ami segít, a prédikációban olyanok hangzanak el, amelyek előre visznek, amit eddig nem értettem, azt világosabban látom, kapok erőt ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit jónak látok, stb. Ezeknek a mindennapi és apró lépéseknek lesz az ereménye lesz az, hogy az ember visszatekintve látja már azt, hogy egy kicsit közelebb került Istenhez. Ezekben a segítségekben tapasztalom az Ő szeretetét. (Ezért nem is lehet pontosan előre megmondani, hogy mit fog az ember tapasztalni, mert ez nagyon-nagyon személyes lesz.) És ezzel vissza is értünk a kör elejére, hogy le kell mondunk a szeretetvágyunk sérült formájáról, a hit alapján bízni kell Istenben és el kell indulni azon az úton, hogy minden nap teszek valamit azért, hogy közelebb kerüljek hozzá - és akkor ennek során azt fogom tapasztalni, hogy Ő is ad nekem minden nap valamit, s egy idő múlva örömmel veszem észre, hogy mennyi mindenben gyógyultam és olyan dolgokat értem el, amelyekről nem hittem volna, hogy lehetséges a számomra.

Ha már nem tudunk semmit jóvátenni

Léna anyja négy hónapja viszonylag fiatalon meghalt. Léna azóta folyamatosan kétségbe van esve, mert úgy érzi, hogy nem tudta eléggé kifejezni az anyja iránti szeretetét és ezt nem képes megbocsátani magának.

Drága Léna,

először is nagyon-nagyon együttérzek veled. Jól emlékszem arra a nagyon fájdalmas történetre, amit meséltél a papádról-mamádról és a nagymamádról.1 Talán ez még a szokásosnál is nehezebbé teszi a mamád elvesztését.

Emberileg azzal szeretnélek vigasztalni, hogy pszichológusként elméletileg és gyakorlatilag is igazoltnak látom, hogy az ember meglévő szeretete akkor is átmegy a másikhoz, ha valaki azt rosszul kommunikálja, sőt még akkor is, ha rosszakat is tesz a másiknak. A szülők nagyon sokszor aggódnak, hogy nem fejezik ki elég jól a szeretetüket a gyerekeik felé, sőt a saját sérültségeik miatt még egy csomó rosszat is tesznek. Ez az aggódás - amennyiben jobbulásra sarkallja őket - nagyon helyes, mindazonáltal mindig bátorítani szoktam őket, hogy a tényleges szeretetük minden rossz kommunikáció és minden rossz ellenére is átjut a gyerekeikhez és az szeretetté, életté és erővé lesz a gyerekekben. Ezt már csak azért is tudom mondani, mert páciensként olyan felnőttek is kerülnek hozzám, akiket a szüleik szerettek ugyan gyerekkorukban, de ezt nem tudták eléggé kommunikálni nekik, illetve különféle sérüléseik, korlátaik miatt sok rosszat tettek velük. Ezek az emberek összehasonlíthatatlanul könnyebben gyógyulnak, mint azok, akiket valóban nem szerettek - sőt, sok esetben gyűlöltek - a szüleik.

De még ők is tudnak gyógyulni, ha elfogadják Isten szeretetét, amit mindenkinek folyamatosan, egész életében kínál2. A pszichoterápiás gyakorlatom talán legmegrendítőbb tapasztalata az, hogy Isten milyen rendkívüli mértékben tudja kompenzálni az emberek szeretetlenségét. Ezek olyan mély szinten történnek, hogy többnyire csak olyan kivételes helyzetben lesznek láthatóvá, mint egy mély feltáró terápia, de Isten mindenkinek folyamatosan felkínálja ezt.Tehát nyilván a mamádnak is felkínálta, és amilyen mértékben a mamád ezt elfogadta, Isten olyan mértékben kompenzálta őt a nagymamádtól és esetleg a papádtól és tőled, akik köztük őrlődtetek, elszenvedett sérelmeiért. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kompenzáció, noha csak ritkán nyilvánvaló, nagyon jelentős tud lenni. Ezt nem szoktuk beleszámolni a viszonyainkba, noha az életük legjelentősebb kapcsolata - még akkor is, ha valaki nincs ennek tudatában.

Az ember halálával ez teljesen egyértelművé válik és kiteljesedik, így a mamád, ha elfogadta Isten szeretetét, akkor Isten már minden fájdalmát és sérülését begyógyította és az Ő nyilvánvaló szeretetében és biztonságában a mamád már régen mindent megbocsájtott nektek. Mert Isten szeretete, ami már körbeveszi, összehasonlíthatatlanul több, mint azok a fájdalmak, amelyeket ti okoztatok neki. Tehát ő már, reméljük, rendben van.

Ez úgy gondolom, mivel szereted őt, komoly vigasztalásodra kell szolgáljon. De kérdés marad, hogyan tudod magadnak megbocsátani a vele szemben elkövetett mulasztásokat és rosszakat. Azt gondolom, hogy ha őszinte vagy magadhoz, akkor egy ponton túl, sehogy. Ha nem hazudunk, akkor egy ponton túl - és a tényleges feloldozás messze azon túl van - nem tudhatunk megbocsátani magunknak. El tudjuk viszont fogadni Isten megbocsátását. Ő nagyobb mint a bűnünk és nem csak a másikban tudja meggyógyítani az elkövetett rosszat, hanem bennünk is. Ha akarjuk és elfogadjuk. Nagyon imádkozom érted, hogy akard és elfogadd.

Ölellek:

Kata

1 - Léna édesapja, aki egy kutató-mérnök volt, egy rendkívül szeretetreméltó, de iskolázatlan lányt vett feleségül, amit az édesanyja - egy tanárnő - soha nem tudott elfogadni. S mivel Léna is és az apja is erősen kötődtek mindkettőjükhöz, ez a helyzet rengeteg szenvedést okozott.
2- Lásd erről: A gyógyulás legfontosabb tényezője.

A gyógyulás legfontosabb tényezője

Az életben gyakran azt látjuk, hogy a traumák gyakran nem okoznak sérüléseket vagy nem olyan súlyosakat, mint ahogyan azt a pszichológiai elméletek alapján várni lehetne.

A sérülések történetének ugyanis mindig van még egy nagyon fontos szereplője, akivel a pszichológia elméletek nem szoktak számolni: Isten.

Minden helyzetben ott van Isten is. Miközben megengedi rosszakat, adott esetben súlyos rosszakat (ezek egyébként jellemző módon mindig valaki szabad akaratú döntésének a következményei), hihetetlen kreativitással és elképesztő mennyiségben tesz bele minden ember életébe olyan jókat, amelyek a rosszat semlegesíthetik vagy jóvátehetik - ha az ember elfogadja azokat.

Az, hogy valaki milyen mértékben sérül, nemcsak attól függ, hogy milyen súlyos rosszak érték, hanem attól is, hogy milyen mértékben fogadja el Istentől ezeket a jókat és milyen mértékben működik ezekkel együtt.

Isten segítségének ez az elfogadása semmilyen külső dologtól nem függ, sem a trauma súlyától, sem a fajtájától sem az idejétől, sem a körülményeitől. Itt teljesen szabad, minden meghatározottságtól független párbeszéd zajlik Isten és a lélek között. Akkor is, ha valaki ennek nincs tudatában, sőt akkor is, ha az ember még Istenről sem tud.

Isten minden elképzelhető és teljesen elképzelhetetlen dolgon keresztül is újra és újra felkínálja a szeretet és a növekedés lehetőségét. Az ember ezeket akkor is elfogadhatja, ha nem tudja, hogy ezeket Tőle kapja, és ha nem látja bennük tudatosan a szeretet és a növekedés lehetőségét.

Bármi történt is 1

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.

"... Itt egy rövid idézet, amit a gyógyulás szempontjából nagyon fontosnak tartok:

"Nincs olyan részecskéje az életünknek, ami ne lenne Isten kezében; nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körülöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját."1

Az egész gyógyulás ezen alapul. Isten nem csak ünnepi pillanatokban van velünk, hanem életünk minden pillanatában. Bármi történt is veled gyerekkorodban, ott volt, tud róla, a szeme előtt van most is. Átéli minden fájdalmadat és szenvedésedet. És ha akarod, akkor bármiből felépít. ..."

Ezt a néhány sort a terápia elején bátorításként írtam egy páciensnek, akit olyan durván elutasítottak, egész gyerekkorában olyan brutálisan bántalmaztak a szülei és aktuálisan olyan nehéz helyzetben volt, hogy nem hitte, ebből valaha is fel lehet állni.

Fel lehetett. Itt olvasható a terápiáról szóló visszajelzése.

1. Maria-Eugen Grialou: Ich will Gott schauen. Paulusverlag 1993. 34. p.

Függés

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.

... Az is jó a szabad akaratban, hogy segítségével az ember meg tud szabadulni attól, hogy a múltja határozza meg.

Ha az ember egyszer eldönti, hogy elutasítja a rosszat és a jót akarja, és a problémát átadja Istennek, akkor Ő kimunkálja az emberben a jót.

Konkrétan a te esetedben, ha eldöntöd, hogy nem akarsz ezektől az emberektől függeni, ha elvágod azokat a szálakat, amelyekkel fogva tartanak téged (az a vágy hogy te szolgáltass magadnak igazságot, hogy megszerezd azokat a javakat, amelyeket úgy érzel, hogy ezek miatt az emberek miatt nem kaptál meg), hanem ehelyett Isten kezébe teszed le az életed, akkor Ő annak ellenére, hogy mi volt idáig és milyen sérüléseid vannak, megadja neked, hogy független legyél tőlük és meg tudd csinálni a saját életedet.

Azt fontos a dologhoz tudni, hogy az ember csak olyan mértékben tud független lenni más emberektől, a körülményektől, a nehézségektől, amilyen mértékben Istentől függ. Tehát olyan mértékben tudsz megszabadulni ezektől a romboló függésektől, amilyen mértékben átadod az életedet Istennek, vagyis amilyen mértékben akarsz Tőle függeni.

Azt a döntést, hogy Istentől akarsz függeni, akkor is meg tudod hozni, ha a sérüléseid miatt nem érzel bizalmat vagy kimondott haragot érzel Isten iránt. Ha meghozod a döntést, hogy akarsz Istentől függeni, akkor Ő majd megszabadít a bizalmatlanságtól és a haragtól...

Szabad akarat

Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.

... még valami fontos. A gonosz úgy hat, hogy a benned lévő rosszakat erősíti meg.
Ezek végelemzésben mindig az akaratod rosszra irányulásából származnak. A gonosz nem tud arra kényszeríteni, hogy akard a rosszat, de ha te akarod a rosszat, akkor azt meg tudja erősíteni és az ehhez kapcsolódó érzéseket is fel tudja pörgetni.

Isten sem kényszeríti az akaratodat.

Azt a döntést, hogy a rosszat (bosszúállás, elégtétel-vevés, az életed kiemelése Isten kezéből) el akarod utasítani, és a jót (megbocsátás, az életed Isten kezébe helyezése) akarod, neked kell meghoznod – olyan helyzetben is, amikor a körülmények olyanok, hogy inkább kívánnád a rosszat, mint a jót.

A körülmények azonban nem kényszerítenek a rossz akarására.

Minden körülmény között szabad vagy arra a döntésre, hogy noha kívánatosabb lenne a rossz, mégis a jót válaszd.

Itt az ember gyakran vissza szokott riadni amiatt, hogy nincs elég ereje arra, hogy a jót kívánja. De a jó kívánása és a jó akarása nem ugyanaz.

A jó akarása azt jelenti, hogy az ember el akar indulni azon az úton, ami a jó felé visz. A jó kívánása pedig, hogy az ember ezen az úton elérte a célját.

Például a jó akarása azt jelenti, hogy meg akarsz bocsátani, akkor is ha tele vagy haraggal, keserűséggel, gyűlölettel és az elképzelhető legtávolabb vagy attól, hogy örülni tudj annak, ha jó éri azt, aki neked rosszat okozott.

A jó kívánása pedig azt jelenti, hogy valóban belülről tudod a megbántód javát kívánni.

Ha eldöntöd, hogy akarod a jót, akkor Isten eljuttat oda, hogy kívánd is azt. Ha azt mondod Istennek, hogy én nem akarom azt, hogy ezt vagy azt a rosszat akarjam, és kérlek add meg, hogy rossz helyett a jót akarjam, akkor az Ő erejével megerősítve el tudod engedni a rosszat és lépésről lépésre megadja, hogy kívánd a jót.

Ezt a döntést nem csak egyszer kell meghozni, hanem mindannyiszor, ahányszor választani kell a rossz és a jó között (akár napjában százszor is). Tehát, ha felmerül a bosszú és elégtétel vágya, annak a vágya, hogy kivedd az életedet Isten kezéből, akkor újra és újra meg kell hozni azt a döntést, hogy te ezeknek a vágyaknak az ellenére el akarsz jutni a megbocsátásra és oda, hogy Isten kezébe tedd az életet – és akkor Isten eljuttat téged oda. ...

Hogyan tapasztalhatjuk meg Istent?

Sok módon lehet. Azok a misztikusok, akik eljutnak a vele való teljes egyesülésre, a terézi belső várkastély hetedik lakásába, folyamatosan érzékelik a Szentháromság mindhárom személyének jelenlétét.

A misztika útjára Isten nem mindenkit hív. Van azonban néhány olyan tapasztalat, amit minden kereszténynek, aki a kegyelem állapotában van, megad.

Ezek olyan tapasztalatok, amelyek elégségesek ahhoz, hogy élő kapcsolatunk legyen Istennel. S a hiányuk felveti azt a kérdést, hogy vajon valóban élő viszonyban vagyunk-e Vele.

Az első a megszentelő kegyelemmel járó béke és biztonság. Ez egyértelműen érezhető, de mégsem érzés. Sokkal alapvetőbb és állandóbb, mint az érzések. Az ember akkor is tapasztalja, amikor rosszul mennek a dolgai vagy boldogtalan.

Aki gyerekként kapja meg a keresztséget, annak általában fogalma sincs arról, hogy ezzel milyen hatalmas, sötét tehertől menekült meg. De ők is tapasztalhatnak egy olyan megtartottságot, védettséget – s az ebből fakadó békét –, ami nyilvánvalóan nem a saját erejükből származik.

Ha az ember ateistaként hajlandó elmenni a saját egzisztenciális állapotának a megtapasztalásáig, akkor mint világba kivetett, magányos és fenyegetett lényt fogja magát megélni.1 Ez a béke és biztonság ennek pont az ellenkezője. Annak a tapasztalata, hogy az ember nem a világba kivetett magányos és fenyegetett lény, hanem állandó szerető megtartottságban él.

Az ebből a megtartottságból fakadó biztonság egyre inkább át kell járja az életét. Ez azt jelenti, hogy a világ összes fenyegetése ellenére csökkennie kell az ember félelmeinek.

Nem azért, mintha nem látná a veszélyeket. Paradox módon az ember egyre világosabban látja a veszélyeket. Hanem azért, mert az ember egyre mélyebben bízik Istenben és egyre inkább átjárja annak a tapasztalata, hogy Isten mindenben vele van és az élete, benne a rosszak és a tragédiák is, Isten szerető kezében vannak.

Ha ez a biztonság nem mélyül folyamatosan egy keresztényben, ez azt jelenti, hogy nem mélyül az Istennel való viszonya, valahol lezárt Isten felé. Ez a biztonság ugyanis az önátadás növekedésével automatikusan növekszik.

A második, Isten gondoskodásának az a tapasztalata, amit a kérő imán keresztül lehet megszerezni.

Kérő imán természetesen nem azt az általánosan elterjedt gyakorlatot értem, amikor valaki a saját céljai eléréséhez Isten erejét kívánja használni. Hanem éppen ellenkezőleg, azt amikor az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint, s ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.2

Az ember átadja Istennek a problémát és a megoldást Isten válaszaként fogadja el. Ekkor az ember elkezdi látni Istent működni az életében. A problémák ugyanis nyilvánvalóan olyan módon oldódnak meg, ami gondolkodásmódjában, kreativitásban, szellemességben, lehetőségekben messze fölülmúlja azt, amire az ember a saját erejéből képes lenne.

Ha az ember nem tapasztalja az életében Istennek ezt a fajta működését, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem adja át Istennek a problémáit.

Mondja ugyan, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, de valójában ragaszkodik a saját akaratához. Azt mondja, hogy átadom Neked ezt a betegségemet, legyen ahogy Te akarod. De valójában semmi mást nem hajlandó elfogadni Istentől, mint hogy gyógyítsa meg, ráadásul az általa diktált időpontban és módon.

Ha az ember átadja Istennek a betegségét, akkor minden megoldást elfogadhatónak tart. Azt is ha most meggyógyítja, de azt is ha majd évek múlva vagy ha soha. A történésekben nem azt keresi, hogy azok megfelelnek-e az előzetes elvárásainak, hanem hogy Isten mindenható jósága konkrétan ebben a helyzetben, konkrétan számára hogyan nyilvánul meg.

Ha az ember nem köti magát a saját akaratához, akkor ezt meg is szokta találni. Ez mindig, még a fájdalmas vagy tragikus helyzetekben is valami olyan jó szokott lenni, ami túl van az ember szokásos korlátain, s azt a helyzetet megemeli, értelmessé, építővé teszi.


Ahogy az ember egyre jobban átadja az életét Istennek és egyre jobban rábízza magát, az értelme egyre világosabban ismeri fel, hogy mi Isten szerint a helyes és az akarata egyre könnyebben irányul arra.3

Nagyon sok minden hat abban az irányban, hogy az embert eltérítse az igazságtól: a szokások, az elvárások, az előítéletek, az ember saját korlátai. Isten kegyelme azonban megvilágosítja az értelmünket, hogy biztosan fel tudjuk ismerni az igazságot és megerősíti az akaratunkat, hogy követni tudjuk azt.

Az ember ilyenkor nem válik intellektuálisabbá vagy műveltebbé, de egyértelmű lesz számára, hogy mi az igazság – akkor is ha a szokások, az elvárások, az előítéletek vagy akár a saját korlátai az igazság felismerése ellen hatnak.

Azok az emberek, akik intellektuálisabb alkatúak, utána értelmezni is tudják, hogy miért pont ez az igazság és milyen összefüggései vannak. Ez azonban már csak ráadás az igazság világos felfogására. Az intuitívebb emberek erre a racionális értelmezésre általában nem képesek. De az igazság bizonyossága az ő számukra is ugyanolyan egyértelmű.

Ezzel szemben ha valaki nincs élő kapcsolatban Istennel – bármilyen szentnek is érezze vagy mutassa magát –, a döntéseit a szokások, az elvárások, az előítéletek és saját korlátai határozzák meg.


Ahogy mélyül a kapcsolata Istennel, egyre mélyebben bízik Isten mindenható jóságában, a problémáit egyre jobban átadja Istennek, egyre nagyobb biztonsággal látja meg az igazságot és egyre magától értetődőbben követi Isten akaratát.

Egyre inkább megszűnnek a félelmei és egyre nagyobb békét és biztonságot tapasztal, egyre inkább tapasztalja Isten szerető támogatását és egyre nagyobb belső szabadságban él.

Kétségtelen, hogy ezek nem rendkívüli kegyelmek. Az embernek nem jelennek meg angyalok, nem kap próféciákat, csodát sem tud tenni. De nem tudom, hogy van-e nagyobb csoda annál, mint hogy az ember egy életen keresztül megtapasztalhatja Isten meleg, önmagához emelő szeretetét.

1. Ezt a félelmet nem érzi át mindenki. A pszichológiai elhárító mechanizmusok jó részét ugyanis arra szokás használni, hogy ez a minden félelemnél mélyebb egzisztenciális rémület ne kerüljön föl a tudatba. A viselkedésből azonban egyértelműen kimutatható és megfelelő analitikus módszerekkel közvetlenül is feltárható.
2.  A kérő ima.
3. Az ezoterika ezzel pont ellentétes hatást gyakorol mind az értelemre, mind az akaratra.

Kinek az élete?

Kriszta nagyon hideg, konzervatív légkörű nagycsaládban nőtt fel. Otthonról csak különféle kell-ekre emlékszik. Fel kellett söpörni, szót kellett fogadni, segíteni kellett a nagymamának, meg kellett mindent enni, és aztán újra csak fel kellett söpörni, stb.

Az első pozitív emlék, ami gyerekkorából eszébe jut, az hogy mennyire szerette őt a tanító néni az iskolában és hogy ő is mennyire szeretett oda járni. Ott dicsérték, sikerei voltak, érdekes dolgokról hallott.

Ettől kezdve két élete lett, egy iskolai és egy otthoni. Az iskolai élete jó volt, az otthoni rossz - és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz.

Családja csupa egyszerű emberből állt, otthoni pozícióját iskolai sikerei nem befolyásolták. Elvárták, hogy megtegye a kötelességeit – ezt inkább pofonokkal, mint dicséretekkel igyekeztek elősegíteni – de a személyére senki nem figyelt. Az iskolában jutalmakat kapott a teljesítményeiért, de személyes szeretet ott sem jutott neki.

Mivel Kriszta sehol nem kapott igazi szeretetet, teljesítményei ellenére értéktelennek érezte magát, s ezért állandó külső megerősítést igényelt.

Bezárkózott önmagába és valami távoli, számára soha nem elérhető szép életről álmodozott. Az iskolában megszerette az irodalmat, a filmművészetet, a zenét. Mindezekből kiépített magának egy álomvilágot, és azt gondolta, hogy az igazi élet ott zajlik, ott vannak az igazi érzések, élmények. Ezt azonban csak a művészek érhetik el, a hétköznapi embereknek csak a kötelességek jutnak.

Érettségi után tanítóképző főiskolán tanul tovább. Nagyon szereti. Művészeti szakkörbe jár, ahol jó társaság alakul ki. Együtt kirándulnak, moziba, színházba járnak.

18 évesen, otthon a szüreti bálon ismerkedik meg egy műszaki egyetemista fiúval, aki azonnal hevesen udvarolni kezd neki. Eleinte nagyon tetszik, hogy valakinek ő ilyen fontos, de néhány hónap múlva elbizonytalanodik és szakítani szeretne vele. A fiú éppen katona, azt mondja, hogy nem tudja őt elveszteni, ha Kriszta elhagyja, akkor lelövi magát.

Nemsokára az is kiderült, babát vár, noha a fiú megígérte, vigyázni fog, hogy ne legyen gyerek. Összeházasodnak. Kriszta úgy érzi, hogy csapdába csalták.

Hamarosan jön még egy baba. Kriszta szüleinél laknak. Kriszta pontosan úgy él, mint gyerekkorában, csak a kötelességei gyarapodtak egy férjjel és két gyerekkel. Álomnak tűnnek már a főiskolás évek, a művészeti szakkör, a színházbérlet és a kiállítások.

Férje hamarosan nagyon jól menő saját műhelyt nyit. Kriszta abbahagyja a tanítást, otthon marad, és a szülőkhöz közeli telken hatalmas munkával két-három év alatt felépítik saját gyönyörű házukat. Teljesen egyénien rendezik be. Csodálatos kertet csinál. Nagyon ötletgazdagon csinálja a mindennapi életet. Sokat olvas, zenét hallgat, filmeket néz.

Mégis nagyon elégedetlen az életével. A szülei és a szűkebb családja változatlanul nem értékeli az ő kreatív teljesítményeit. És ő felnőttként is ugyanolyan bizonytalan a saját értékeit illetően, mint gyerekként volt. Állandóan meg akar nekik felelni, de állandóan azt kell tapasztalnia, hogy bármit csinál, ő nem elég jó nekik.

Az a reménye, hogy a férjét majd átneveli, lassanként csődöt mond. A félszeg, magába húzódó fiúból nem lesz társaságkedvelő férj. Nagy nehezen elmegy ugyan Krisztával színházba vagy koncertre, de látszik rajta, hogy ezt csak Kriszta kedvéért teszi. Abszolút megbízható, mindenben segít és mindenben lehet rá számítani, de az évek során egy cseppet sem lett romantikusabb. Kapcsolatuk egyáltalán nem hasonlít a regénybeli szerelmekre.

Kriszta úgy érzi, hogy megdermed a lelke. Időnként romantikus vonzódást érez egy-egy ismerőse iránt, de ezeket soha nem meri realizálni, viszont minden egyes lemondás egyre mélyebb kétségebesésbe sodorja. Érzelmi kalandozásaitól megrémülve férje igyekszik őt magához láncolni, Kriszta pedig egyre dühösebb rá, és egyre inkább a férje tehetetlen áldozatának érzi magát.

Közben telnek az évek. A férje súlyosan megbetegszik, úgy tűnik, hogy le fogják százalékolni. Egyre feszültebb és egyre zárkózottabb. Gyakoriak köztük a veszekedések. Kriszta egyre kétségbeesettebb, s végül gimnazista lánya baráti körében talál vigasztalást. Mikor már minden elveszni látszott, úgy tűnik, visszatér a múlt, Krisztát érzékeny, romantikus lelkű fiatalok veszik körül.

Hamarosan beleszeret abba a fiúba, akivel a lánya jár. A fiú ezt megérzi és fűti az érzéseit. Kriszta odáig jut, hogy kicsit burkoltan ugyan, de szerelmet vall neki. A fiú durván és megalázóan visszautasítja, utána pedig mindenkinek kiteregeti a dolgot. Hála Istennek, férje és a lánya azonnal melléállnak. Kriszta azonban porig alázva úgy érzi, hogy vége az életének.

Ekkor jön el hozzám.

Először is megnyugtatom, hogy nem dőlt össze a világ és szerintem nincsen semmi komoly baj vele. Majd megpróbáljuk felderíteni, hogyan jutott el idáig.

Az élettörténetéből rögtön látszik, hogy az a kettősség – kötelesség, mint realitás és öröm, mint irrealitás –, ami az egész életét jellemzi, pontosan megfelel annak, ahogy ő egy hideg és merev családban kicsi gyerekként a világot láthatta.

Mikor kicsit jobban belemegyünk, kiderül, hogy az ő életében elég sok reális öröm is van. Miért nem lehet ezeknek örülni? Mert a férje bezsarolta őt ebbe a házasságba és így a legfontosabb, a romantikus nagy szerelem, az ő életéből kimaradt. S szeretet nélkül nem lehet élni.

Elkezdünk arról beszélgetni, hogy az ő romantikus álmának mi is a realitása.

Abban, hogy szeretet nélkül nem lehet élni, teljesen egyetértünk, de szerintem a szeretet nem érzelem. Nem azt jelenti, hogy az ember mindenféle kellemes érzéseket él át, hanem azt, hogy a másiknak jót akar és jót tesz – akkor is, ha ez adott esetben semmiféle kellemes érzéssel nem jár.

A tömegmédia – és ebbe a forgalomban lévő pszichológia könyvek jelentős része is beletartozik – kellemes érzelemnek tekinti a szeretetet, és azt sugallja, hogy ahogy az összes többi javakból is, úgy ezekből is fogyasszuk a lehető legnagyobb mennyiséget és legjobb minőséget. Igyunk minél több kifinomult és izgalmas bort, együnk minél több kifinomult és izgalmas sajtot és éljünk át minél több kifinomult és izgalmas érzést. S ha mindezt nem sikerül a megfelelő mennyiségben beszereznünk, akkor elrontottuk az életünket és hiába éltünk.

Így az, ami szabadság és öröm lehetne, kényszerré és teljesítménnyé válik. A kellemes érzések és a boldogság hajszolása neurózishoz és boldogtalansághoz vezet. A neurózisból csak abban a mértékben lehet meggyógyulni, amilyen mértékben az ember erről lemond.

Kriszta terápiájában is az volt egyik legfontosabb szál, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseit és szándékait tisztázzuk.

Miközben romantikus álma valóságát kerestük, kiderült hogy szép dolog a röpdösés, de Kriszta számára az életben talán a legfontosabb a hétköznapok biztonsága. S milyen nagyon jó, hogy férje ezt teljesen megadja neki.

 Ahogy a realitáshoz közeledtünk, lassanként a férjével szembeni haragjához is hozzá tudtunk férni. Lépésről-lépésre világossá vált az a sérült gyerekkori minta, amit Kriszta az emberi viszonyaiban mindez idáig követett.

Az ő családjában a gyereknek nem voltak választásai, mindig mindenben azt kellett tenni, amit elvártak tőle. Ez a fajta családi légkör azt a képzetet kelti egy gyerekben, hogy ha az ember nem felel meg teljesen a szülei elvárásának, akkor teljesen elveszti a szeretetüket és egyedül marad a semmiben. Ezért az ilyen családokból jövő emberek felnőttként automatikusan, minden mérlegelés nélkül meg akarnak felelni a szeretteik vélt és valós elvárásainak. Akár egészen súlyos önfelszámolások árán is.

Az ember azonban nem számolhatja fel önmagát büntetlenül. Amilyen mértékben feladja magát, olyan mértékű harag, düh, gyűlölet keletkezik benne a másikkal szemben.

Kriszta terápiájának a második szála az volt, hogy áttekintettük a szüleivel való gyerekkori és aktuális viszonyát. Ennek során kiderült, hogy ma is ugyanolyan automatikusan és feltétel nélkül akar nekik megfelelni, mint kicsi gyerek korában.

Itt egy olyan kérdést érintettünk, ami minden neurózis megoldásában rendkívül lényeges. Ha az ember nem kapja meg gyerekként a szükséges szeretetet, ez fájdalmas hiányérzetet okoz a lelkében. Ezt a hiányt az ember automatikusan be akarja tölteni.

Csakhogy azt a szeretet, amit a szülei gyerekkorában nem adtak meg neki, felnőttként már nem lehet megkapni. Ha az ember a gyerekkori szeretetet akarja megkapni, felnőttként gyereki pozícióba teszi magát, s ezzel megakadályozza, hogy szeretetet tudjon adni és kapni.

Ezért bármennyire fájdalmas is – többnyire rendkívül fájdalmas –, ahhoz, hogy az ember felnőttként szeretni tudjon, le kell mondania arról, hogy megkapja azt a szeretetet, ami neki gyerekkorában jogosan járt volna. Amilyen mértékben az ember képes erre a lemondásra, olyan mértékben lesz képes a szeretetre.

Krisztával tehát sokat dolgoztunk azon, hogy le tudjon mondani arról, hogy a szülei elfogadják őt.

Kriszta sokkal érzékenyebb, tehetségesebb, műveltebb, az egész élete sokkal tágasabb, mint a szüleié. Az ő világának jelentős része nem fért bele a szülei szűkösségébe. Ennek ellenére ő állandóan a szülei helyeslését, jóváhagyását igényelte volna.

Ezt azonban természetesen nem kapta meg. Helyeslés hiányában soha a saját értékeit és teljesítményeit nem becsülte, és sok mindent egyáltalán meg sem mert megvalósítani, hanem állandóan feladta és megtagadta önmagát. Mindemiatt persze rettenetesen frusztrált és dühös volt.

A terápia során Kriszta elkezdte megtanulni magát felnőttként és nem a szülei függvényeként nézni, és elkezdett képessé válni arra, hogy olyan dolgokat is szorongás nélkül meg tudjon tenni, amiket a szülei nem értékelnek vagy helyeselnek.

Innét már teljesen világos volt, hogy a férjével ugyanezt a mintát követi. Vele ugyanolyan gyermeki szimbiózist akar megvalósítani, mint a szüleivel, de ebbe az ő felnőtt énje nem fér bele, ezért azt állandóan megtagadja, emiatt viszont állandóan frusztrált és dühös – a férjére, aki bizonyos pontokon persze jó partner ehhez a játékhoz, de a játékot alapvetően Kriszta maga játssza magának.

De ha így van, akkor ő maga ezt meg is tudja változtatni. S tényleg ez is történt.

Idáig eljutva már ki lehetett lépni a kapcsolatuk zsarolásos koreográfiájából. Azt mondtam Krisztának, hogy jó, huszonöt éve azért ment bele a házasságba, mert a férje megzsarolta azzal, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Hozzáment ugyan, de azóta sem döntött se mellette, se ellene. Huszonöt év után most már tudván mit választ, itt az ideje, hogy döntsön mellette vagy ellene.

Végignéztük, hogy mi az ami őket összeköti és mi az ami elválasztja. Kriszta rájött, hogy ő valójában összetartozik ezzel az emberrel, és huszonöt év után végre igent tudott mondani a férjére.

Ez az igen lehetővé tette számára, hogy a kapcsolatukba a másságaik is beleférjenek. Lassanként elkezdte megtanulni, hogy egy házasságban nem csak közös életterek vannak, hanem mindenkinek meg kell hogy legyenek a saját terei is. Ha a férje nem akar annyi kulturális programot, mint ő, akkor azt sem kitaposni nem kell belőle, sem össze nem kell omolni, hanem a programok egy részét a férje nélkül kell megcsinálni.

Ahogy Kriszta egyre inkább megértette, hogy a kapcsolatuk alakulásához ő maga hogyan járult hozzá, s egyre inkább képes volt a férje szempontjait is látni, egyre jobban meg tudott neki bocsátani.

Nem volt könnyű. De ahogy a férje elkezdte érezni, hogy Kriszta igent tud rá mondani, és látta, hogy Kriszta külön útjai nem kifelé viszik őt a házasságból, hanem éppen ettől harmonikusabb lesz a kapcsolatuk, jobban el merte ő is engedni a feleségét.

Megindult a gyógyulás folyamata.

Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben pedig a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Ha az ember nem akar megpucolni a szenvedés elől és emiatt nem vonja vissza ezt a döntését, akkor innéttől kezdve, a harmadik lépésben, már nyerésben van.

Amikor a kísértések és a megpróbáltatások során Istenhez fordul, hogy segítse meg, sokféle segítséget tapasztal. Mindenekelőtt kap egy olyan megerősítést, hogy képes lesz az egész dolgot végigcsinálni. Ez azonban még nem a válasz, hanem csak azt biztosítja, hogy az ember eljusson a válaszig. Emellett ugyanis mindig kap olyan gondolatokat és érzéseket is, amelyek a vigasztalására szolgálnak.

Amíg az ember nagyon bele van pörögve a saját félelmeibe és vágyaiba, ezeket általában kevéssé fogja fel. Ezek ugyanis többnyire nagyon messze vannak attól a vágánytól, amelyen éppen robog. Egy idő múlva azonban már a könyökén jönnek ki a saját félelmei és vágyai és valahogy elkezd tudni ezeken kívül másra is figyelni és ekkor már nem csak a megerősítést tudja felfogni, hanem a vigasztaló érzéseket és gondolatokat is.

Isten válasza mindig ezekben van. Ilyenkor nem fennkölt érzéseket vagy gondolatokat kap az ember – ilyeneket esetleg maga is ki tudna találni – hanem ezeken a vigasztaló érzéseken keresztül a helyzetnek egy újfajta látását. Ez a saját gyártmányú fennkölt gondolatokkal és érzésekkel ellentétben mindig rendkívül konkrét és személyes. Mindig belső békével és megerősödéssel jár együtt, méghozzá hosszú távon – amit az előzőek szintén soha nem tudnak adni. Mindig olyan kreatív és nagyszabású, ami nekem legalábbis soha nem jutna eszembe. Azonnal megoldja az egész problémát. Mindig a szeretetnek egy addig még el nem ért fokára viszi az embert és ez innéttől kezdve a sajátja lesz.

Az ember tele van békével és örömmel. Világosan látja, hogy azok a szenvedések, amelyeken keresztülment, nevetségesen kicsik ahhoz az ajándékhoz képest, amit kapott. Dicsőség Istennek.

Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.

Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés

A módszert lassan húsz éve, nem sokkal a megtérésem után fedeztem fel, s azóta is változatlanul, sikerrel használom.

Valami konfliktus kapcsán világossá vált a számomra, hogy a dolgot azért nem tudom megoldani, mert bennem van valami olyan belső sérülés, ami ezt megakadályozza. Pszichológusként, befejezett pszichoanalízissel a birtokomban hozzá voltam szokva, hogy szembenézzek a belső problémáimmal. Most azonban hiába küzdöttem teljes erőmből, napokig semmire sem jutottam. Akkor Katona atya biztatásán felbátorodva – ha problémáink vannak, forduljunk bizalommal Jézushoz – azt mondtam, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz. Azonnal elkezdtem látni a megoldást, s az olyan kreatív és nagyszabású volt, ami nekem soha nem jutott volna eszembe.

Lássuk lépésenként, hogy mi is történik ilyenkor.

Ezt a módszert olyankor alkalmazom, amikor úgy ítélem, hogy saját sérültségem vagy korlátozottságom miatt nem tudok egy problémát a megfelelő nézőpontból, a valóságnak megfelelően látni és ezért nem tudom megoldani sem.

A sérültség és a korlátozottság hozzátartozik az emberi léthez. Nincs ember aki a felnövekedése során ne szerzett volna kisebb vagy nagyobb sérüléseket. Az élettapasztalat és a kultúra, amiben felnőtt, minden ember számára korlátot is jelent, mert a dolgok egyfajta értelmezését teszik magától értődővé, holott lehet, hogy adott esetben más, esetleg a valóságnak sokkal megfelelőbb értelmezés is lehetséges. Mindezért elég gyakori, hogy az ember sérültsége vagy korlátai miatt nem képes egy problémát a valóságnak megfelelően látni.

Az utóbbi időben, ahogy egyre jobban látom, hogy mennyi minden korlátoz a szeretetben, nem csak nagy nehézségek esetén, hanem egyre több hétköznapi helyeztben is kérem Istent, hogy emeljen ki ebből a szűkösségemből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam azt. Első lépésként tehát megállapítom, hogy most ezt kell kérnem Istentől.

Ez az első lépés gyakran azonnal nyilvánvaló. Ha az embert mondjuk az anyja gyerekkorában rosszindulatúan visszautasította, akkor felnőttként – egészen addig, amíg belsőleg teljesen meg nem gyógyult benne ez a sérülés, ami sok évig is eltarthat – az összes nőt, aki valamilyen módon hasonlít az anyjához, automatikusan rosszindulatúnak fogja látni. Ha az ember idővel némi önismeretre tesz szert, és már van egy listája a sérüléseiről, akkor gyakran azonnal tudja azt mondani: ááá igen, ez a listámon az ötös pont, segíts Uram, hogy ne a sérülésemen, hanem a Te szereteteden keresztül lássam ezt a helyzetet. (Egyetlenegyszer sem fordult elő az életemben, hogy Isten ilyenkor ne segített volna.)

A fel nem ismert sérülések esetében, és olyankor, amikor az ember magától értődő értelmezési keretei túl szűkek az adott dolog helyes megoldásához, általában az ember nem látja azonnal, hogy most egy olyan problémáról van szó, amely megoldásához neki magának is hozzá kell járulnia. Ilyenkor az ember gyakran elbagatellizálja, vagy egyenesen letagadja a problémát. Ha esetleg mégis elismeri, akkor is a körülményeket és másokat teszi érte felelőssé, csapásnak vagy tehernek tekinti, amit el kell viselni, de amivel egyéb dolga nincs. Ilyenkor általában egy hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson az első lépés megtételéig.

Jó esetben a fájdalmak és a kudarcok hatására az ember feladja a tagadást, és ki meri mondani, hogy itt most valami baj van. Rossz esetben azonban olyan módon próbál a fájdalomtól megmenekülni, hogy teljesen letagadja a problémát. Sokan évekig vagy évtizedekig élnek súlyos bajok, terhek, fájdalmak közepette anélkül, hogy ezzel szembe mernének nézni, hogy a bajt és a fájdalmat a nevén mernék nevezni.

Valakit például elutasít, lebecsül és állandóan megaláz az apja. Ez szörnyű fájdalmakat okoz, és rettenetes haragot, gyűlöletet kelt az emberben. Egy jó keresztény családban azonban az apa szereti a gyerekét és a gyerek is az apját, s ők egy jó keresztény család, tehát szeretik egymást. Az apa szeretete akkor is létezik, ha ő ennek évtizedeken keresztül semmi jelét nem adja. A megalázás pedig, ha naponta történik is, nem létezik: az nem is úgy volt, az apa csak viccelt, csak ideges volt, azért nagyon szeret. A megszerezhetetlen szeretet helyére, élete középpontjába, a kis önvigasztalások kerülnek, lassanként csak ezek érdeklik és ezekbe úgy bezárkózik, hogy többé már soha semmi meg nem érintheti. Nem érez éles fájdalmat, haragot és gyűlöletet, megvan az a megnyugatató tudata, hogy ők egy jó keresztény család. S mivel minden rendben van, nincs miért imádkoznia.

Gyakran van, hogy valaki odáig eljut, hogy el tudja mondani Istennek a fájdalmát, de a problémát mégsem adja át Neki. Úgy gondolja, ahogy ő látja és érzi, az tökéletesen megfelel a valóságnak és ezért vagy arra kéri Istent, hogy vegye le róla ezt a terhet vagy arra, hogy Isten tegye meg a szerinte (mármint nem Isten szerint, hanem a kérő szerint) megfelelő lépéseket a fájdalom megszüntetésére – ez az esetek döntő többségében mások viselkedésének megváltozása vagy valamilyen jav elnyerése szokott lenni. Itt aztán meg is állnak, és hasonlóképpen évekig vagy akár évtizedekig is a teher megszűnéséért, mások megváltozásáért és az óhajtott javért ostromolják Istent.

Isten azonban gyakran pont azért nem veszi le az emberről a terhet, hogy az a fájdalmak és a kudarcok hatására felismerje: eljutott önmaga határáig és ezt a dolgot nem tudja saját keretein belül megoldani. Hogy felmerüljön benne, hátha van másik nézete vagy megoldása a dolognak, hogy hátha Isten akar neki ezen a bajon keresztül valamit mondani vagy hátha akar neki ezen keresztül valamit adni. S hogy így a tagadás helyett, és ahelyett, hogy Istentől a saját elképzelése megvalósítását követelné, azt mondja, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz – és átadja Neki a problémát.

Sára kövérsége

Sára sok róla készült képen kövér. Ez nem az a szép teltség, amely olyan vonzó tud lenni. Hanem az a fajta csúnya, felpüffedt kövérség, ami mindig a psziché túlterheltségére utal.

A pszichoanalitikusok szerint ez a fajta kövérség akkor szokott kialakulni, ha az ember menekül a nehézségek elől, nem néz velük szembe, nem vállalja fel azokat, így a viselni nem kívánt lelki terhek a testen mint túlsúly jelennek meg.

Nem csak Sára kövér. Ha megnézzük Edith Stein, Kis Szent Teréz vagy Szentháromságról nevezett Erzsébet fotóit, azt látjuk, hogy életük bizonyos szakaszaiban ők is csúnyán meghíztak.

Mindannyiuk élete jól dokumentált, ezért elég pontosan ismerjük kövér korszakaik lelki történéseit. Tényleg, ekkor mindannyiuk életében kimutathatók pszichés nehézségek.

De nem úgy ahogy a pszichoanalitikusok gondolják, hanem éppen fordítva. Ezek a nők nem azért híztak meg, mert elfutottak a szenvedések elől, hanem azért, mert felvállalták a szenvedést.

Ezekben az időszakokban mindegyiküket súlyos bántalmazások érik, megfosztásokat és fájdalmakat élnek át. Mindegyikük megtehette volna, hogy nem engedi magát bántani, hogy az agresszióra agresszióval válaszol, hogy különféle vigasztalásokkal él. Egy csomó olyan bevett eszköz állt a rendelkezésükre, amelyekkel a terheiket csökkenthették volna – ha nem akarnak a végsőkig szeretni.

Ők azonban nem menekültek, hanem szembefordulva hatalmas, a puszta emberi erőt messze meghaladó szenvedéseket vállaltak. Nem elfojtottak, hanem ellenkezőleg, ezeken a felvállalt szenvedéseken keresztül túlléptek a psziché keretein. Szentek lettek.

Ez a túllépés pszichés szinten kétségtelenül megviselte őket. Ez látszik a testükön.

Bár megadná Isten mindannyiunknak azt a lelkierőt, hogy ilyen kövérek legyünk!

Milyen jó, hogy vagy

Akiket nem vártak, akiket nem akartak, akiknek nem örültek, akikkel szemben soha nem érezték és ezért akiknek soha nem mondták, milyen jó, hogy vagy,

azoknak nagyon nehéz felfogniuk Isten hozzánk való alapviszonyát:

Milyen jó hogy vagy!