Sokan állítják, hogy a Waldorf iskolának semmi köze sincs Rudolf Steinerhez, a 20. század egyik leghírhedtebb okkultistájához, és elméletéhez, az antropozófiához.
Vekerdy Tamás, a Waldorf iskola magyarországi létrehozója és mindmáig emblematikus személyisége viszont a Népszabadságban 2010. március 8-án megjelent exkluzív interjújában egyértelműen elmondja, hogy a Waldorf iskola a legszorosabban kötődik Rudolf Steinerhez és az antropozófiához.
Az interjú - amely áttekinti Vekerdy Tamás egész életútját - őt elsősorban, mint antropozófust és Rudolf Steiner követőjét mutatja be, aki mint ilyen hozta létre a Waldorf iskolát Magyarországon, azért hogy Steiner tanait terjessze.
Részeltek a cikkből:
"... Vekerdy Tamás, aki Rudolf Steiner követőjeként mélyült el a nevelés művészetében. ..."
"... A célirányos felnőttkori nyelvleckéktől ugyan továbbra sem tudott volna tíz deka felvágottat venni egy bajor boltban viszont eredetiben olvashatta Rudolf Steinert. ..." (A szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy évtizedekkel ezelőttről van szó.)
"...Rudolf Steiner. A Waldorf pedagógia megálmodója. Antropozófus ..."Különös alak, akiről a rendes emberek nem nagyon beszélnek" - írta róla egyszer Vekerdy Tamás. Talán ezért is lett a követője... "
"Steiner álmát ... a Waldorf Astoria cigarettagyár vezetője segített valóra váltani Stuttgartban 1919-ben. Az első - máig működő - Waldorf iskolát Vekerdy Tamás segített megnyitni Solymáron 1989-ben. ..."
Pünkösd a keresztény egyház születésnapja. Tizenkét ember együtt volt egy szobában – ajtaját nemrég még zárva tartották félelmükben –, és Isten „erővel töltötte el őket.” Ez tette a szün-agógét, az összegyűlteket ek-klésziává, ki-szólítottakká.
Két kép jut erről eszembe.
Az egyiken, Margaret Bourke-White haditudósító képén amerikai katonák 1945 márciusában misét hallgatnak a lebombázott kölni katedrálisban.
A hetvenes évek nyomasztó légkörében felnőve sokáig valahogy így képzeltem el az Egyházat. Jólesett így elképzelnem. Felemelő dolog hinni a katedrális, az összetartozás, a szün-agógé erejében.
Ma már, jóval kevesebb illúzióval, pontosabbnak találom azt a képet, amelyen 1942 áprilisában húsvéti körmenetet tartanak valahol a németek által megszállt Ukrajnában. Pap nincs velük: lágerbe zárták, megszökött, vagy átállt a megszállók oldalára, mint a gyerekkorom munkáskerületébe delegált békepapok. Férfi is csak egy maradt, aki nem volt jó se munkaszolgálatra, se partizánnak. Igyekszik elbújni a kereszt mögé a német katona lencséje elől. A nyomában a pocsolyákon át botorkáló asszonyok mindennapjaira a feszültség, kicsinyesség, irigység, nyomorúság nyomja rá a bélyegét. Ezen a képen semmi felemelő sincsen. A rekvirált ház kapujából német tisztek nézik a menetet.
Egyetlen dolog nem látszik a képen. Egy zene is tartozik hozzá, amelyik nem mindig hallható. De ugyanazzal az erővel tölti el azt, aki hallja, mint annak idején a tizenkettőt.
Христос воскресе из мёртвых – Krisztus feltámadt halottaiból. Ortodox húsvéti tropárium. A novokuznyecki székesegyház kórusa.
"Amit a terápiától, tőled kaptam: keresztény nő lévén tudtam, hogy
nekem igazán egy keresztény szakember tud segíteni, mert ő megérti azt
amit a többiek nem. Nehéz hónapok jöttek, a múlt feltárása, de
tudtam, hogy el kell kezdeni, hiszen a gennyes sebet is ki kell
tisztítani ahhoz, hogy meggyógyuljon. Rövidebb időszakra számítottam a
terápiára, több hónap után úgy jöttem el, hogy még mindig lett volna
min dolgozni, de úgy éreztem, hogy akkor nem tudok többet befogadni. Azt terveztem és ezt be is valósítottam, hogy amit addig hallottam és
tanácsként, útmutatásként kaptam, azt megéljem. Ne csak szó
maradjon, hanem váljék tetté.
Nagyon hálás vagyok a terápiáért! Ha nem találkozom Katával, nem
kezel, már talán nem is élnék, elváltam volna ... Megtanultam a
terápia során NEM-et mondani, amikor az szükséges.
Úgy lettem nevelve,
hogy szófogadó, jó kislány legyek, aki nem ellenkezik. Ebből számtalan
problémám lett az életem során. Ötven évemen túl is tanulom, hogy a
fontos dolgokban merjek nem-et mondani. Már legtöbbször sikerül, de
utána még mindig lelkiismeret furdalásom van. Határozottabb lettem, nem akarok már mindenkinek megfelelni. Ebben még sok tanulnivalóm van.
Nagyon
fontos dolgot megtanultam és használom is, hogyha bántás ér szóban,
megsértődöm, sajnálom magam, és ettől elönt a depresszió, a halálvágy, értelmetlenség érzés erőssé válik, akkor gyakorlom azt, amit a
terápia során hallottam, hogy ilyen esetekben lehetőleg azonnal mondjam
el Istennek, hogy mi fáj, mi esik rosszul, mondjam el úgy, mint egy
barátnak, akkor ezzel át tudom adni a megbántottságot és többször
tapasztaltam, hogy szépen meg is oldódtak a konfliktusok.
Megtanultam elengedni a nem fontos dolgokat és kiállni a fontosakért. Ezt részleteztük a terápia során személyre szabottan. Magamhoz is megtanultam jobb lenni. Már annyira görcsösen, mint régen, nem akarok megfelelni mások elvárásainak, beiktatok olyan elfoglaltságokat, amik feltöltenek és pihentetnek. Ez azért még nem megy könnyen."
Néhány napja egy barátnőm lelkesen mesélte, hogy milyen jó imát talált egy magyar katolikus lapon a magzatok megmentéséért. Megnéztem az imát, amit egy Maureen Sweeney-Kyle nevű amerikai asszony kapott, állítólag látomásban. Gyanúsnak találtam, ezért rákerestem a nevére az interneten.
Az első néhány lapból kiderült, hogy Maureen Sweeney-Kyle-t az általa létrehozott "Holy Love Ministries" csoporttal együtt 2009. november 11-én - a Szentszékkel egyeztetve - hivatalosan kiközösítette a helyileg illetékes clevelandi püspök, Richard G. Lennon.
Egy ilyen kiközösítés nem a püspök magánvéleménye, hanem az Egyház hivatalos álláspontja. Ezért mindazokra is vonatkozik, akik egy ilyen kiközösítő határozat után nem határolják el magukat illető személy vagy csoport tanításától és tevékenységétől.
Reginald (Gontran-Marie) Garrigou-Lagrange 1877-ben született Franciaországban és 1964-ben halt meg Rómában.
Orvosi tanulmányokat kezdett el a Bordeaux-i egyetemen, de 1897-ben mély megtérés hatására ott hagyja az egyetemet és belép a domokos rendbe.
1909-tõl 1959-ig az római Angelicumban tanít alapvető teológiát, dogmatikát és 1917-ben megalapítja az első spirituális teológia tanszéket.
A 20. század legjelentősebb tomista teológusának számít. Különösen jelentõset alkotott a spirituális teológia területén.
Vasárnap a templomban találtam ezt a szórólapot. Annyira fontosak azok, amiket állít, hogy felteszem ide.
"Egyetlen szentmise, melyen részt vettél, többet használ neked, mint számos, melyet halálod után ajánlanak fel érted mások.
A szentmise sok mulasztásodat és hanyagságodat pótolja.
A szentmise eltörli bocsánatos bűneidet, melyeket sohasem gyóntál meg.
Mikor jelen vagy a szentmisén és odafigyelsz, a legnagyobb hódolatot mutatod be az Úr Jézus szent Emberségének.
Minden szentmisével buzgóságod szerint többé-kevésbé csökkentheted ideiglenes földi büntetéseidet.
Sok veszélytől és szerencsétlenségtől szabadulsz meg, amit különben nem kerülhetnél ki.
Halálod óráján lesz a legnagyobb vigasztalásod, hogy szentmisét hallgattál. Minden szentmisét magaddal viszel az ítéletre és ezek lesznek közbenjáróid.
Minden szentmise új dicsőséget szerez számodra az égben.
Minden szentmisén való részvételeddel megrövidíted a tisztítótűzben viselendő szenvedéseidet, melyek különben reád várnak.
A szentmisén való részvételeddel a lehető legnagyobb segítséget nyújtod a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek - különösen, ha értük ajánlod fel részvételedet.
A szentmise alatt az angyalok seregei között térdelsz, akik félő tisztelettel vannak jelen az isteni áldozatnál.
A szentáldozás során felbecsülhetetlen értékű kegyelemben részesülsz!
A sátán gyengébb lesz veled szemben.
A szentmisében a pap áldásában részesülsz, amit Isten megerősít az égben is. (Várd meg az áldást türelemmel!)
A szentmiséről Isten áldását viszed haza anyagi ügyeidre is.
Szeretettel ajánlom átelmélkedésre! fr. Barsi Balázs OFM"
Az életben gyakran azt látjuk, hogy a traumák gyakran nem okoznak
sérüléseket vagy nem olyan súlyosakat, mint ahogyan azt a
pszichológiai elméletek alapján várni lehetne.
A
sérülések történetének ugyanis mindig van még egy nagyon fontos
szereplője, akivel a pszichológia elméletek nem szoktak számolni: Isten.
Minden
helyzetben ott van Isten is. Miközben megengedi rosszakat, adott
esetben súlyos rosszakat (ezek egyébként jellemző módon mindig valaki
szabad akaratú döntésének a következményei), hihetetlen kreativitással
és elképesztő mennyiségben tesz bele minden ember életébe olyan jókat,
amelyek a rosszat semlegesíthetik vagy jóvátehetik - ha az ember
elfogadja azokat.
Az, hogy valaki milyen mértékben
sérül, nemcsak attól függ, hogy milyen súlyos rosszak érték, hanem attól
is, hogy milyen mértékben fogadja el Istentől ezeket a jókat és milyen
mértékben működik ezekkel együtt.
Isten segítségének ez
az elfogadása semmilyen külső dologtól nem függ, sem a trauma súlyától,
sem a fajtájától sem az idejétől, sem a körülményeitől. Itt teljesen
szabad, minden meghatározottságtól független párbeszéd zajlik Isten és a
lélek között. Akkor is, ha valaki ennek nincs tudatában, sőt akkor is,
ha az ember még Istenről sem tud.
Isten minden
elképzelhető és teljesen elképzelhetetlen dolgon keresztül is újra és
újra felkínálja a szeretet és a növekedés lehetőségét. Az ember ezeket
akkor is elfogadhatja, ha nem tudja, hogy ezeket Tőle kapja, és ha nem
látja bennük tudatosan a szeretet és a növekedés lehetőségét.
Gyakran halljuk, hogy úgy válunk önmagunkká és úgy leszünk szabadok, ha rábízzuk magunkat az érzéseinkre.
Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiaeben az élet három szintjét különbözteti meg a vegetatív, az érzéki és a szellemi szintet.
A vegetatív szinthez a növekedés, a táplálkozás és a szaporodás képessége tartozik. Ez a növények szintje.
Az érzéki szinthez tartozik az öt külső érzék, a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés, valamint az a Tamás által tételezett „közös érzék” nevű képesség, amelynek az a feladata, hogy az egyes érzeteket megkülönböztesse és elrendezze. Az érzékek útján így befogadott formákat az emlékező erő őrzi meg, és létezik egy olyan képesség, amelynek segítségével ezeket az érzéki képeket kellemesre és kellemetlenre lehet szétosztani. Ehhez a szinthez tartozik végül az érzéki kívánó képesség, amely az érzékek által feltárt – és természetéből adódóan lehatárolt - jóra irányul. Ez az állatok szintje.
A szellemi szint képességei az értelem és az akarat. Ezzel a kettővel kizárólag szellemi létezők rendelkeznek. Ezek teszik az ember számára lehetővé a kultúrát, a tudományt, a művészetet, ezeken keresztül tud kapcsolódni Istenhez.
Az emberben mind a három szint megvan.
Amikor a különféle pszicho- és egyéb guruk arra szólítanak fel bennünket, hogy tegyük az érzéseinket az életünk központjává, akkor mindig az érzéki szintünkön lévő érzésekről, képekről, az érzéki szinten lévő jókról beszélnek. Azaz arra akarnak rávenni minket, hogy az életünk központját helyezzük az állatok szintjére.
„Ó, Istenem, törd össze rettenetes konokságomat! ... Látom, hogy romlottságom helyrehozhatatlan, és nem látok kiutat.” (137)
„A régi ember gőgösen fennhéjázik, nem hajlandó meghátrálni, nem akar elbukni; úgy tűnik, nincs erő, amitől meghajtaná dölyfös fejét; a végsőkig ellenáll, s már- már úgy érzem, győzedelmeskedik. Lelkem rommá lett; zokogok, mert nincs elég erőm, hogy ekkora gőgöt megalázzak.” (140)
„Pontosan látom, mi vagyok, s e tudás fényében világos számomra, hogy bármilyen figyelemre érdemtelen vagyok, legyen akár isteni, akár emberi; minden nap alászállok torz lényem szörnyű mélységeibe, úgyhogy tudom, mit érdemlek. Ne pazarolja, atyám, kérem, ne pazarolja igazgyöngyeit e tisztátalan állatra, amely sem használni, sem értékelni nem tudja azokat; ennek a tisztátalan állatnak makk és eldobott hulladék való.”
„… Teljesen el vagyok zárva a napfénytől, nincs egy fénysugár, amely eloszlatná örökös éjszakámat; semmiségem porában csúszom, nyomorúságom sarában fetrengek tehetetlenül, mindhiába.” (145)
„Hitvány semmirekellő vagyok a Te szemedben is, a magaméban is, angyalaidéban is, megérdemlem tehát, hogy eltaszíts, elvess, elhagyj.” (146)
Ezeket a sorokat Pió atya írta önmagáról 1918 nyarán a lelkivezetőjének. Ekkor már a bűntelenség, a jóság és az Istenhez való közelség egészen kivételesen magas fokán áll - néhány hónap múlva, szeptemberben megkapja a stigmákat.
Pontosan ezért látja a valóságot. Itt ugyanis azt látja. Mindannyiunk valóságát.
Isten a Vele való egyesüléshez vezető út végén, a szellem sötét éjszakája során néhány kivételes misztikusnak megmutatta a bűnbeesett ember lelkének sötétségét. Mindannyian a szentség rendkívül magas fokán álltak és mégis mindannyian ugyanezt a sötétséget tapasztalták.
Mindannyiunk lelkében ez a sötétség van és senki nem juthat el Istenhez ilyen lélekkel.
Isten azért lett emberré, hogy kiszabadítson minket ebből a sötétségből. Ez a karácsony.
Időnként
levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok
fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.
"... Itt egy rövid idézet, amit a gyógyulás szempontjából nagyon fontosnak tartok:
"Nincs
olyan részecskéje az életünknek, ami ne lenne Isten kezében; nincs
olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő
bennünk és körülöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb
alapját."1
Az
egész gyógyulás ezen alapul. Isten nem csak ünnepi pillanatokban van
velünk, hanem életünk minden pillanatában. Bármi történt is veled
gyerekkorodban, ott volt, tud róla, a szeme előtt van most is. Átéli
minden fájdalmadat és szenvedésedet. És ha akarod, akkor bármiből
felépít. ..."
Ezt a néhány sort a terápia elején bátorításként írtam egy páciensnek, akit olyan durván elutasítottak, egész gyerekkorában olyan brutálisan bántalmaztak a szülei és aktuálisan olyan nehéz helyzetben volt, hogy nem hitte, ebből valaha is fel lehet állni.
Ki ne szeretne boldog és problémátlan várandóságot, könnyű és gyors szülést, kivételesen intelligens és szociábilis gyereket.
A mai anyáknak ez már egyáltalán nem elérhetetlen álom, tudhatjuk meg a bababiznisszel foglalkozó médiából, csak részt kell venniük a Hidas-Raffai-féle anya-magzat kapcsolat-analízisben.
Egy ilyen sokat ígérő módszert érdemes közelebbről is megismerni.
A kapcsolat-analízis Raffai Jenő nagyívű elméletén alapszik. Eszerint a petesejt az anya örökkévalósági reményének a hordozója, ugyanis minden anya azt szeretné, hogy saját méhében, saját sejtjéből, saját maga szülessen újjá. Ezért az méhébe beépülni kívánó magzatot az immunrendszere hatására el akarja pusztítani, hiszen a méh az önreprodukció helye. Merthogy biológiailag lehetséges a halhatatlanság, csak az evolúció a fajt tette halhatatlanná az egyén helyett és minden nő a természetnek ezt a hibáját szeretné korrigálni. A magzat számára az anya hasonlóképpen idegen test, így ő is el akarja pusztítani az anyát. Ámde különféle internalizációs és externalizációs folyamatok eredményeképpen, amelyek a tudattalan celluláris szintű folyamatai, mégse pusztítják el egymást. Ehelyett a magzat csodákat produkál, növekedik, fejlődik, differenciálódik. Az anya viszont erre nem lévén képes, tehetségtelennek, versenyképtelennek, alacsonyabbrendűnek éli meg önmagát.
Jól értette a kedves olvasó, dr. Raffai Jenő szerint a női méh arra lenne való, hogy a nő saját magát szülje újjá az örökkévalóságra, stb. Rendes helyeken a téboly ilyen súlyos fokát mutató elméletekért a szerző hosszú és biztos intézeti ellátásra számíthat. Nálunk ez tartós és biztos megélhetést nyújt.
A kapcsolat-analízis gyakorlata méltó az elméletéhez. Hidas György tanulmánya alapján ezt úgy lehetne összefoglalni, hogy a kapcsolat-analízisnek négy szereplője van: az analitikus, az anya, az anya méhe, és a magzat. Az anya az analitikus segítségével relaxált, alvásközeli állapotba kerül. Itt azt az instrukciót kapja, hogy kérje meg a méhét, engedje be őt. Ha ez megtörtént, akkor itt érintkezésbe lép a magzatával, érzelmeket, gondolatokat cserél vele. Az analitikus arra biztatja az anyát, hogy válogatás nélkül fogadja el a felbukkanó képeket, érzéseket. Ezen a módon az anya és a magzat tudattalan lélektani rendszere érintkezik egymással, és ez hozza létre a módszer által megígért nagyszerű eredményeket.
Hidas György eredetileg pszichoanalitikus, az egész módszert is mint egy pszichoanalitikus módszert mutatja be. A pszichoanalízis tudattalanon szoros értelemben az emlékezetnek azokat a tartalmait érti, amelyek felé aktuálisan nem fordul a tudatos figyelem, azaz a tudattalan nem más mint az ember memóriája.
Ahogy azt mindenki tapasztalja, az egyik ember emlékezete nem tud közvetlenül kapcsolatba lépni a másik ember emlékezetével, azaz nem vagyunk képesek közvetlenül átélni egymás emlékeit. Az anya és a magzat emlékezetének ilyenformán lehetetlen közvetlen kapcsolata tehát semmiféle terápiás eredményt nem eredményezhet.
A Hidas-Raffai féle anya-magzat-analízis úgy mutatja be magát, mintha egy pszichoanalitikus modell lenne, ilyen módon megszerzi azt a bizalmat, amit az elmúlt közel száz év során az empirikusan igazolt pszichoanalitikus személyiségfejlődési elméletek joggal érdemeltek meg. De azonkívül, hogy a pszichoanalízisben is alkalmazott terminológiához hasonló nyelvet használ, semmi köze sincs a tényleges pszichoanalízishez.
Van a tudattalannak egy tágabb értelme is, ilyenkor a tudatalatti szinomímájaként szokták használni. A tudatalatti egyszerre jelenti az embernek azt a működését, amellyel a tudatából kiszorítja, és így önmaga számára is hozzáférhetetlenné teszi azokat a tudattartalmakat, érzéseket, törekvéseket és vágyakat, amelyeket a környezete megtilt.
Erre egyrészt ugyanaz vonatkozik, mint a memóriára, hogy emberileg nem lehetséges közvetlenül átélni egy másik ember érzéseit, vágyait, gondolatait. Másrészt ha kommunikálható lenne is közvetlenül, a kommunikáció nem gyógyító, hanem megbetegítő lenne, hiszen a tudatalatti kizárólag kellemetlen és fájdalmas tartalmakból áll.
Ráadásul a tudatalatti esetében még az emlékezetnél is nyilvánvalóbb, hogy olyan funkciókról és tartalmakról van szó, amelyekkel egy magzat bizonyítottan nem rendelkezik, ezek ugyanis az emberben csak a születés utáni több éves fejlődés eredményeképpen alakulnak ki. A magzatnak egyszerűen nincs tudatalattija.
Nagyon tanulságos azt is megvizsgálni, hogyan kívánják ezt a nyilvánvalóan lehetetlent megvalósítani.
Első lépésként az anya az analitikus segítségével relaxált, alvásközeli állapotba kerül.
A cikkek mélyen hallgatnak arról, hogy mi is pontosan ez az állapot és hogy milyen módon segíti az analitikus ebben a pácienst. Ez nem véletlen, ugyanis a pszichoanalízis és az alvásközeli állapotba kerülés kizárják egymást. A pszichoanalízisben a páciens végig megtatja tudatos állapotát, az alvásközeli állapot létrehozása pedig éppen a tudatos kontroll feladására épül.
Ismét a pszichoanalízis bizalmi tőkéjével való visszaélést látjuk. Nyilván sokkal több ember vállalkozik egy olyan folyamatra, amelyet ő is tud kontrollálni, mint egy olyanra, ahol számára befolyásolhatatlan módokon manipulálhatják. Így elkendőzve azonban, hogy miről is van pontosan szó, az ember elmegy egy biztonságosnak hitt analízisbe, majd hamarosan egy megváltozott tudatállapotban találja magát.
Ráadásul azokat a problémákat, amelyekre Hidas György ezt a módszert javasolja, mind kitűnően lehet kezelni pszichoanalízissel, pszichoanalitikusan orientált és egy sor más, a páciens tudatát nem manipuláló terápiával is.
Az anya-magzat-analízisben az analitikus segítségével létrejött megváltozott tudatállapotban arra szólítják fel az anyát, hogy kezdjen el úgy kommunikálni a méhével majd a magzatával, mint egy másik teljes értékű személlyel és fogadjon el minden felbukkanó képet és érzést. S az anya tényleg találkozik ebben az állapotban egy személlyel, akivel kommunikálni tud.
"Legközelebb már a méhem beengedett, és elfogadta, hogy a babámmal fel szeretném venni a kapcsolatot... Nagyon intenzív volt... Eliza a levegőből érkezett egy ejtőernyőn. Egyébként egész végig sok látomásom volt, képek, hangulatok... nagyon sokat játszottunk, futkostunk, hintáztunk, láttunk tavat, tengert. Ezt mind-mind ő mutatta meg nekem, ő vezetett kézen fogva... Nagyon nagy sebességgel történtek az események, már annyira nagy iramban, hogy végképp elfáradtam... Akkor kértem, hogy most pihenjünk egy kicsit." "... mivel elég nagy volt a pocakom, többen mondták, lehet, hogy itt két gyerek van, csak az ultrahangkészülék a vizsgálat időpontjában éppen nem érzékeli. Akkor azt mondta Raffai doktor, hogy kérdezzük meg tőle. Föltettem a kérdést, és akkor Flóra elkezdett nevetni. Körbenézett belül, mindenhová, és azt mondta: Nem látod, hogy egyedül vagyok?! Nem is férne el itt más!"
Kérdés csak az, hogy kivel kommunikál ilyenkor az anya. Az a gyerek válaszol-e a feltett konkrét kérdésekre, aki csak évek múlva fog megtanulni beszélni? A magzat küldi-e a képeket és a látomásokat? Erre ember nem képes.
Jobb esetben azt lehet feltenni, hogy az anya a saját fantáziaképeivel beszélget. Rosszabb esetben tényleges szellemi létezőkkel. Ezek valóban tudnak kérdésekre válaszolni, képeket, látomásokat, érzéseket képesek létrehozni az emberben. Isten angyalait azonban nem lehet így meghívogatni és kérdezgetni, ők csak akkor és azzal az üzenettel jönnek, amikor és amivel Isten küldi őket. Így meghívni csak a démonokat lehet.
Ők aztán jönnek is. Régi és jól bevált trükkjük szeretet személyek képében kommunikálni az emberrel. A tudatos kontroll feladása, a minden kép és érzés elfogadására irányuló szuggesszió nagyszerűen megnyitja számukra az embert. Különösen akkor, ha jógával vagy egyéb ezoterikus módszerekkel – amelyeket gyakran ajánlanak az anya-magzat-analízis mellé – is egyengetik kissé az útjukat.
Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.
... Az is jó a szabad akaratban, hogy segítségével az ember meg tud szabadulni attól, hogy a múltja határozza meg.
Ha az ember egyszer eldönti, hogy elutasítja a rosszat és a jót akarja, és a problémát átadja Istennek, akkor Ő kimunkálja az emberben a jót.
Konkrétan a te esetedben, ha eldöntöd, hogy nem akarsz ezektől az emberektől függeni, ha elvágod azokat a szálakat, amelyekkel fogva tartanak téged (az a vágy hogy te szolgáltass magadnak igazságot, hogy megszerezd azokat a javakat, amelyeket úgy érzel, hogy ezek miatt az emberek miatt nem kaptál meg), hanem ehelyett Isten kezébe teszed le az életed, akkor Ő annak ellenére, hogy mi volt idáig és milyen sérüléseid vannak, megadja neked, hogy független legyél tőlük és meg tudd csinálni a saját életedet.
Azt fontos a dologhoz tudni, hogy az ember csak olyan mértékben tud független lenni más emberektől, a körülményektől, a nehézségektől, amilyen mértékben Istentől függ. Tehát olyan mértékben tudsz megszabadulni ezektől a romboló függésektől, amilyen mértékben átadod az életedet Istennek, vagyis amilyen mértékben akarsz Tőle függeni.
Azt a döntést, hogy Istentől akarsz függeni, akkor is meg tudod hozni, ha a sérüléseid miatt nem érzel bizalmat vagy kimondott haragot érzel Isten iránt. Ha meghozod a döntést, hogy akarsz Istentől függeni, akkor Ő majd megszabadít a bizalmatlanságtól és a haragtól...
Időnként levelezni is szoktam a pácienseimmel. Ennek során néha olyan dolgok fogalmazódnak meg, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek.
... még valami fontos. A gonosz úgy hat, hogy a benned lévő rosszakat erősíti meg.
Ezek végelemzésben mindig az akaratod rosszra irányulásából származnak. A gonosz nem tud arra kényszeríteni, hogy akard a rosszat, de ha te akarod a rosszat, akkor azt meg tudja erősíteni és az ehhez kapcsolódó érzéseket is fel tudja pörgetni.
Isten sem kényszeríti az akaratodat.
Azt a döntést, hogy a rosszat (bosszúállás, elégtétel-vevés, az életed kiemelése Isten kezéből) el akarod utasítani, és a jót (megbocsátás, az életed Isten kezébe helyezése) akarod, neked kell meghoznod – olyan helyzetben is, amikor a körülmények olyanok, hogy inkább kívánnád a rosszat, mint a jót.
A körülmények azonban nem kényszerítenek a rossz akarására.
Minden körülmény között szabad vagy arra a döntésre, hogy noha kívánatosabb lenne a rossz, mégis a jót válaszd.
Itt az ember gyakran vissza szokott riadni amiatt, hogy nincs elég ereje arra, hogy a jót kívánja. De a jó kívánása és a jó akarása nem ugyanaz.
A jó akarása azt jelenti, hogy az ember el akar indulni azon az úton, ami a jó felé visz. A jó kívánása pedig, hogy az ember ezen az úton elérte a célját.
Például a jó akarása azt jelenti, hogy meg akarsz bocsátani, akkor is ha tele vagy haraggal, keserűséggel, gyűlölettel és az elképzelhető legtávolabb vagy attól, hogy örülni tudj annak, ha jó éri azt, aki neked rosszat okozott.
A jó kívánása pedig azt jelenti, hogy valóban belülről tudod a megbántód javát kívánni.
Ha eldöntöd, hogy akarod a jót, akkor Isten eljuttat oda, hogy kívánd is azt. Ha azt mondod Istennek, hogy én nem akarom azt, hogy ezt vagy azt a rosszat akarjam, és kérlek add meg, hogy rossz helyett a jót akarjam, akkor az Ő erejével megerősítve el tudod engedni a rosszat és lépésről lépésre megadja, hogy kívánd a jót.
Ezt a döntést nem csak egyszer kell meghozni, hanem mindannyiszor, ahányszor választani kell a rossz és a jó között (akár napjában százszor is). Tehát, ha felmerül a bosszú és elégtétel vágya, annak a vágya, hogy kivedd az életedet Isten kezéből, akkor újra és újra meg kell hozni azt a döntést, hogy te ezeknek a vágyaknak az ellenére el akarsz jutni a megbocsátásra és oda, hogy Isten kezébe tedd az életet – és akkor Isten eljuttat téged oda. ...
A pap arról beszél a prédikációban, hogy le kell győzni önmagunkat, nem azt kell tenni, amit mi szeretnénk, hanem amit Jézus vár el tőlünk, amit Jézus tenne ebben a helyzetben.
A beszéd úgy állítja be, hogy az ember a vágyaival, érzéseivel azonos. Az önlegyőzés abban áll, hogy ezeket megtagadjuk és megfelelünk Isten számunkra teljesen külső és idegen elvárásainak.
Első hallásra nagyon hihető állítások. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője.
Nem vagyunk azonosak a vágyainkkal, az érzéseinkkel, sőt még a cselekedeteinkkel sem. A nyelv ezt nagyon szépen megmutatja azzal ahogy megkülönbözteti az alanyt és a birtokait: az én vágyam, érzésem, cselekedetem. Az én sokkal mélyebb és állandóbb létező, mint a vágy, az érzés vagy a cselekedet.
Isten önmagunk megtagadásával nem az én megtagadására, hanem kizárólag a bűnös vágyak, érzések és cselekedetek elutasítására szólít fel. Ezek pedig mindig idegenek és rombolóak az én számára.
Ezzel szemben semmi sincs annyira közel az én-hez, mint Isten akarata. Ő mindig az ember kiteljesedését akarja. Ezért Isten akaratának a megtétele mindig kiteljesíti az embert.
Hogy adott esetben mi Isten akarata, arra az a vérlázítóan gőgös kérdés, hogy mit tenne a helyemben Jézus, természetesen nem ad választ. Ki vagyok én, hogy Isten fejével gondolkozzak?! Nem tudhatom, hogy mit tenne Jézus. Ez csak arra jó, hogy az ember a saját akaratát Isten tekintélyével ruházza fel.
Azok a viselkedési szabályok, amelyeket a keresztények többnyire elvárnak egymástól - mindig kedvesnek kell lenni, soha nem szabad haragudni, kiabálni, stb. - gyakran hasonlóképpen nem mások, mint csoportnormák - Isten tekintélyével szentesítve. Ezeknek sokszor csak annyi közük van Isten akaratához, hogy tételesen ellenkeznek azzal.
Isten nem azt várja el tőlem, hogy soha ne érezzek haragot vagy hogy mindig legyek kedves, hanem azzal kínál meg, azt ajánlja nekem, azt teszi a számomra lehetővé, hogy élő kapcsolatban legyek Vele. S ezen keresztül teljesen átadjam és rábízzam magamat.
Ha az ember Isten akaratát keresi, akkor be kell lépnie ebbe a kapcsolatba. Minden olyan helyzetben, amikor nem ragaszkodunk a saját megoldásunkhoz, hanem valóban felajánljuk azt Neki, Isten kialakítja bennünk, hogy az érzéseink, a vágyaink és cselekedeteink harmóniában legyenek az Ő akaratával. S mindig amikor az ember ezt megkapja, megtapasztalja, hogy soha nem annyira azonos önmagával, mint ilyenkor.
A napokban kaptam egy barátnőmtől ezt a levelet: Szia Kata!
Remélem nem tartalak fel nagyon egy kérdéssel. Tudod esetleg, hogy van-e az Egyháznak hivatalos álláspontja a homeopátia-holisztika témakörökben, és ha igen, hol lehet megtalálni? Annyi mindent hallani ezekről (a homeopátiás bogyókról pl. csak jót, a sógornőm erre esküszik, a gyerekeinek is amikor lehet, ezeket adja, és bámulatos módon használnak is), és igazából nem tudom, hogy mit lehet/kellene ezekről a témákról mondani, ha szóba kerülnek. Az ezotériával is az a bajom, hogy egy nem hívőt nem hatja meg, ha jövök neki az okkultizmussal meg riogatom a sátánnal. Mit lehet ezekről meggyőzően, de mégis szelíden mondani? A fenti két témáról sajnos nem volt sok időm utánaolvasni az interneten, amit találtam, az is csak dicsérőleg szólt róluk. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy hogyan lehet/kell ezekben a dolgokban katolikusként felelősséggel állást foglalni. Nem akarlak ezzel terhelni, gondolom Neked sincs sok szabadidőd, ha csak cikkekre való hivatkozást küldesz, az is elég. Előre is köszönöm szépen a fáradozásodat.
Emlékeztem rá, hogy Kovács Gábornak néhány éve volt egy nagyon józan és tárgyilagos előadása a témáról. Megnézvén a honlapját, több cikket is találtam homeopátia ügyben. Ezekben elmondja a homeopátia történetét. Részletesen tárgyalja hogyan működik a követői szerint. Majd ezeket elemzi természettudományos és teológiai megfontolások alapján. Tekintettel arra, hogy Kovács Gábor eredetileg vegyészmérnök volt és utána lett pap, mind a két területen szakértő. Ezek alapján a következőt mondja:
„Nem szükséges tudományos képzettség, hogy világosan lássuk: az az anyag, amely gyakorlatilag nincs jelen az oldatban, nem hathat. Ezen a ponton a homeopatikus gondolkodás elszakad a tudományos gondolkodástól. Áltudományos magyarázatot bőven kapunk, az oldat „emlékezéséről”, az anyag struktúrájának, „mintájának” visszamaradásáról, a szervezet rezonanciaképességéről, elektromágneses rezgésekről, szubatomikus erőterekről, életerőről, test-lélek személyiségről stb., de ezek a magyarázatok, amellett, hogy érvelésükben a sarlatánság minden jegyét felmutatják, nem tudnak változtatni az alapvető tényen, hogy t.i. az állítólagos gyógyszerek ténylegesen nem vesznek részt a gyógyításban....
A homeopátia itt úgy mutatkozik be, mint titokzatos energiákkal való manipulálás, akár a reiki. Csak a technikája más, de ugyanazon a szellemi síkon fekszik. ... „De a homeopátia valóban gyógyít!” – fogják mondani sokan. ... A mágia kritériuma nem a hatástalanság, hanem a numinizáció. Igen, a mágia hatékony is lehet. A Szentírás nem azt mondja, hogy a mágia nem eredményes, hanem azt, hogy tilos ...
... a mágikus gondolkodás nem a fizikai objektumokra, hanem valamilyen (rejtett vagy kevésbé rejtett) numinózumra irányul, eszköze nem a logika, hanem valamilyen irracionálisan hitelesnek minősített forrásból merített technika, eljárás, rituálé. ... A mágus kézben tart vagy kézben próbál tartani egy numinózus erőt, szellemi hatalmat, abból a célból, hogy tudást vagy uralmat gyakorolhasson. A keresztény hit viszont nem működik olyan módon, hogy Jézus Krisztust „kézben próbáljuk tartani”. Nem elég a nevét mondogatni ... Ő szuverén módon cselekszik; a hit, amellyel kiszolgáltatjuk magunkat neki, szuverén beavatkozására ad módot életünkben. Nem mi tartjuk kézben őt, Ő tart kézben minket.”
Közben a barátnőm is talált nagyon jó összefoglaló cikket a témáról:dr. Dabóczi Kálmán: Józan ésszel, keresztényként a homeopátiáról. - Nagyon csodálkoztam azon, hogy miközben a cikk teljesen érthető, milyen szokatlanul magas színvonalú. Utólag derült ki, hogy dr. Dabóczi Kálmán kutatóorvos, s ráadásul évekig a gyógynövényes gyógyászattal foglalkozó Béres Rt-nél, tehát a témával szorosan összefüggő területen dolgozott.
A cikk bevezetője: „A szerző – társadalomtudósként és keresztényként egyaránt szigorú mércével mérve – az alternatív természetgyógyászat napjaink egyik legdivatosabb és egyben legvitatottabb ágát, a homeopátiát vizsgálja meg annak érdekében, hogy a témában kevésbé jártas érdeklődőt megfelelő ismeretek és lényegi összefüggések birtokába juttassa, mert csak így hozható meg a megalapozott, felelős döntés: mellette vagy ellene. A tanulmány – rövid bevezető és gondolatébresztő után – a homeopátia alapelveit mutatja be, kizárólag hivatalos, „homeopátia-párti” forrásokra támaszkodva, mert így kivédhető a várható vád, miszerint a homeopaták nem is ezt vallják. Az ezután következő kritikai rész három nagy területre osztható: (1) természettudományos, logikai elemzés; (2) a filozófiai gyökerek és a mai szellemi környezet bemutatása, értékelése; (3) bibliai, teológiai értékelés, amelyben egyházi – de nem csak katolikus – megnyilatkozásokkal és érvekkel találkozhatunk. A befejező összegzés határozott és tömör állásfoglalásként mutatja be, hogy a homeopátia mind a józan ész és a természettudomány előtt, mind az evangéliumi elvek alapján „könnyűnek találtatott”, vagyis alkalmazása és propagálása nem fogadható el a szerző megítélése szerint.”
2007 késő őszén vettük a tabrizi bazárban. Jegyajándéknak készítették. Az ékszerek Mashad melletti nomád törzsektől származnak. A szőnyeget – amely valójában nem szőnyeg, hanem egy szétnyitott tevetarisznya – bakhtiari nomádok szőtték Iszfahán fölött a hegyekben. Nekidőlve szoktam esténként olvasni.
A múlt héten választások voltak Iránban. Sokan kétségbe vonják a hivatalos eredmények valódiságát. Az egész ország tüntet. Mikor ezt írom, sokszázezres tömeg gyűlt össze Teheránban. A hírek szerint a milícia éles lőszer használatra kapott engedélyt. Tegnap Iszfahánban már szíven lőttek egy fiatal fiút.
Teherán lakói napok óta ugyanúgy tömegesen imádkozzák a háztetőkön az „Allahu akbar”-t, „Isten a legnagyobb”, mint az 1979-es forradalom idején. Mi is már napok óta intenzíven imádkozunk értük. Kérünk mindenkit, hogy imádkozzon Iránért.
Éjjel felébredtem. Szokásom szerint elkezdtem imádkozni. Most éppen az anyámért. Eszembe jutott ahogy a nyolcvanas évek végén közösen festettük a szobámat. A cserépkályha tetején egyensúlyozva próbálta elérni a négy és fél méter magas plafont. Hogy csökkentse a félelmét, ironikus kommentárokkal kísérte a tevékenységet. Ragyogó humora volt. (Ez volt az egyik első dolog, amit elveszített, amikor ezoterikával kezdett el foglalkozni.) Rengeteget nevettünk.
A lakás után, ahol a nyolcvanas években éltem, mintha egy filmből láttam volna jeleneteket, amelyben az a fiatal lány szerepel, aki én voltam akkor. Ezek a jelenetek mások voltak, mint az emlékképeim. Az emlékképek az akkori időt, az akkori tudatom állapotát őrzik. Itt pedig miközben emlékeztem az akkori érzéseimre, egészen másképp láttam mindent.
Minden fájdalomra, félelemre, szenvedésre emlékeztem. Nem éreztem semmilyen nosztalgiát. Mégis azt láttam, hogy mennyire szépek voltunk. Nem azért, mert fiatalok voltunk. Ez a kegyelem ragyogása volt. Egy pillanatra láthatóvá vált a valódi történet.
Ebben nem váltak érvénytelenné az akkori érzések, hanem a helyükre kerültek. Ebben a valódi történetben nem az a rengeteg fájdalom, félelem és szenvedés volt a fontos, amelyre ezekből az évekből emlékszem, hanem az a szépség, ahogy Isten szeretete mindeközben átragyogta az életemet.
Megértettem, hogy az életünk egyetlen története sem értékelhető önmagában, az emlékeink és az érzéseink alapján, hanem az értékét az a helyiérték adja, amivel a valódi történetben szerepel. Ezt azonban csak akkor lehet látni, amikor az életünk valódi történetét látjuk majd – odaát.
Egy névtelen kommentáló több kifogást is felhozott Pál Ferenc atyáról írt cikkemmel kapcsolatban. Ezek olyan nem értésekre és félreértésekre utalnak, amelyek másokat is érinthetnek. Ezért itt a főszövegben, egy kicsit részletesebben válaszolok neki.
Kedves Névtelen!
Teljesen megértem az érzéseit. Ha az ember évekig hallgatja valaki miséit és bízik benne, akkor nagyon nehéz róla súlyos megállapításokkal szembesülni. Hasonló velem is megtörtént és engem is megrendített.
Az az igazság, hogy azért írtam meg Pál Ferenc atyáról a cikket, mert én is meg voltam rendülve. Mint a cikkből is kiderül, én őt nem ismertem, egy barátunkról kaptam meg az előadásai felvételét. Eléggé megdöbbentett, amikor láttam barátunk életében a párhuzamot a negatív változások és Pál Ferenc atya előadásai iránti rajongás között, de azt gondoltam, hogy esetleg ő értett félre valamit.
Aztán egy páciensemet Pál Ferenc atya egyértelműen rosszul diagnosztizálta, megengedhetetlen módszereket alkalmazott nála és ráadásul a sokgyerekes, katolikus páciens azért beszélt úgy a válásról, mint a házassági konfliktusaik legvonzóbb megoldásáról, mert Pál Ferenc atya egyértelműen ebben erősítette meg őt miközben hozzá járt terápiára.
Mindazonáltal annyira valószínűtlennek találtam mindezt, hogy megnéztem az interneten, ki is ez a Pál Ferenc atya. Elsőként mindjárt egy interjút találtam vele, amelyben elfogadhatónak tartja a válást.
Megértem, hogy Ön számára is abszurdnak tűnik, hogy egy katolikus pap bárkit is válásra biztatna, de azt kell mondjam, hogy a páciensemet egyértelműen ebben erősítette meg, és ha kielemezzük az interjúját – ezt a cikkben megtettem, ott meg tudja nézni – az is egyértelműen ezt mutatja.
Itt meg kell említeni egy nagyon fontos dolgot, amivel Pál Ferenc atya kapcsán egy nem pszichológus biztosan nem számol: az általa használt kommunikációs stratégiát.
Jól tudjuk a mindennapi életből, hogy az emberek nemcsak nyíltan közölnek egymással dolgokat, hanem sugallnak is: hunyorítással, elhallgatással, sejtetéssel, az erősebb kifejezést hangsúlyozottan finomabbra fogalmazva, többször elmondva ugyanazt a dolgot, körülírva valamit, stb.
Ezeket többnyire éppolyan érvényes közlésnek fogjuk fel, mintha nyíltan kimondottak lennének. A magyar nyelv azt mondja az ilyen közlésre: „kétértelmű”, ám mindennapi tapasztalásból tudjuk, hogy a „kétértelmű” valójában a legtöbbször nagyon is „egyértelmű” a hallgató számára, még ha a beszélő valamiért jobbnak látja is nem nyíltan kimondani a következtetést.
Vannak olyan kétértelmű kommunikációk is, amelyekkel a hétköznapokban ritkábban szokás élni. Például hogy valaki a szavaival mást mond, mint a gesztusaival. Vagy a akár a szavai is ellentmondanak egymásnak. Ennek gyakori változata, hogy valaki egyszerre állít két olyan dolgot, amelyek kizárják egymást. Szintén nagyon gyakori, hogy valaki ahelyett, hogy „úgy gondolom”, azt mondja, hogy „úgy érzem”, amivel elhárítja a felelősséget arról, amit ténylegesen állított.
Az ilyenfajta csupán sugallt állítások és mögöttes szándékok kielemzésével foglalkozik többek között a pszichológia tudománya. Pszichológusként ezt a módszert alkalmazza Pál Ferenc atya is mélylélektani elemzéseiben, és ezt az általa használt módszert alkalmazom én is az ő szövegeire, kimutatva az ezek mögött meghúzódó tényleges szándékokat, állításokat és emberképet.
Ön a bejegyzésében ezt a kommunikációs stratégiát teljesen figyelmen kívül hagyja. Én ezt meg is értem, mert nem pszichológusként az ember nem föltétlenül figyel fel erre. Ön felhozza, hogy „A konfliktus vállalása egyáltalán nem jelent válást. A tények elismerése nem jelenti azok helyeslését. Amit az atya életszerűnek nevezett, azt ön úgy interpretálja, hogy megengedhetőnek, sőt helyesnek tartja.” Valóban, ezeket a nyílt állítások szintjén nem lehet tettenérni. Ám a fentebb leírt paradox kommunikáció tényleges állításainak szintjén igen. Ezért azt javaslom, nézze meg még egyszer a cikkem III. részét, ott ezt részletesen elemzem.
Ezt a kommunikációs stratégiát azért is nagyon fontos felismerni, mert Pál Ferenc atya – és egyébként nagyon sokan mások is – szinte mindig ezt használja, amikor az Egyház tanításával ellenkező dolgot mond vagy sugall. Érdemes ennek kapcsán újra megnéznie azokat a részeket, ahol ezt részletesebben megmutatom a hit és a tudomány viszonya, a pokolról és az óvszerhasználatról mondottak kapcsán.
Ez utóbbinál például Pál Ferenc atya ahelyett, hogy mindenekelőtt világosan elmondaná az Egyház idevonatkozó egyértelmű tanítását – amely egyébként az egész Istenhez való viszony szempontjából alapvető fontosságú – arra a kérdésre, hogy az Egyház szerint miért nem szabad, előad egy felmentést, hogy tulajdonképpen miért szabad, miközben – a paradox kommunikáció módszerével – az általa mondottakért a felelősséget itt is gondosan elhárítja magától.
Ennek a résznek a kapcsán szeretném még arra is felhívni a figyelmét, hogy ha az ember egy ilyen szövegelemzésre hivatkozik, akkor nem lehet lépéseket kihagyni és felcserélni, mint ahogy azt Ön tette a megjegyzésében, mert ezzel meghamisítja azt.
Az eddigieket összefoglalva azt kell megállapítanunk, hogy Pál Ferenc atya több ponton is az Egyház tanításával ellenkező véleményeket sugallt. Így a hit és a tudomány viszonyát illetően egy olyan kérdésben, amit az Egyház annyira fontosnak tart, hogy kiközösíti mindazokat, akik nem a megfelelő nézetet vallják. A pokollal kapcsolatban hasonlóképpen. Az óvszerhasználat kérdése, mivel valójában az Istenre való hagyatkozás problémájáról van szó, szintén a lényeges kérdések közé tartozik, s erre válaszolva az Egyház tanítása helyett arról beszélt, hogy kell azt megkerülni.
Ugyanezt lehet megállapítani mindarról, amit a házassági hűség kapcsán mondott. Talán egy laikus nem azonnal látja, de az az emberkép, amelyet az apuci-alfa hím tipológiában kifejtett, mivel teljesen nélkülözi az ember szellemi dimenzióját, szöges ellentétben áll az Egyház tanításával. S azt hiszem, hogy amit az atya az Oltáriszentségről mondott, az laikusként is nyilvánvaló blaszfémia.
Ha pedig Pál Ferenc atya előadásait pszichológusként elemezzük, akkor mint pszichológusról sem lehet sok jót mondani róla. Ez annál is sajnálatosabb, mert előadásaira a hallgatóságot jelentős részben a pszichológia vonzza. Tényleg nagy szükség lenne arra, hogy ez a közönség jó pszichológiával találkozzon, mert az valóban nagyon sokat tudna segíteni a felnőtté válásban. De ezeken az előadásokon Pál Ferenc atya saját személyes megoldatlanságai következtében csupán egy lebutított vagy lealjasított pszichológiát lehet hallani.
Az elemzés során olyan pszichológiai irányzatot alkalmaztam, a mélylélektant, amelyre Pál Ferenc atya is építi az előadásait. Ezt az irányzatot el lehet utasítani, de akkor a Pál Ferenc atya által mondottakat is egy az egyben el kell utasítani.
Az Ön bejegyzéséből úgy láttam, hogy ez némi félreértésre adott okot. Ön többször visszatért arra, hogy nekem Pál Ferenc atya stílusa nem tetszik. Én személyesen éppen nagyon sokféle stílust el tudok fogadni. Pál Ferenc atya viselkedésében is kizárólag olyan dolgokat kifogásoltam, elsősorban a mocskolódást, amelyek a mélylélektan szerint súlyos pszichés defektusoknak, nevezetesen az énidegen szexualitásnak és ezzel összefüggésben az éretlen személyiségnek a mutatói. Belátom, hogy ez egy nem szakember számára idegenül is hangozhat, de ez a mélylélektan álláspontja ebben a kérdésben.
Az, gondolom, már könnyebben elfogadható, hogy a pszichológusok között az a szakmai elvárás, hogy egy pszichológusnak, mielőtt közönség elé állna, s főleg mielőtt terápiát folytatna, ezeket a problémákat meg kell oldania önmagában. Én a kritikámmal ezt az egyébként általam is teljes mértékben helyesnek tartott szakmai normát képviseltem.
Abban teljesen egyetértünk, hogy „a szókimondás, a humor, de még az irónia sem egyenlő a mocskos viccelődéssel”. Azt gondolom, abban is, hogy az előbbit az utóbbitól az választja el, hogy nem sérti senki méltóságát. Szerintem Pál Ferenc atya viccelődése a videófelvételen sérti a női méltóságot. Amit az apuciról, az alfa hímről, a nők ciklusos viselkedéséről, illetve a házastársi hűség kapcsán mond, azok szintén mind sértik az emberi méltóságot. Ennek a mi világunkban már nem is szokás jelentőséget tulajdonítani, ezt észrevenni és kikérni, de ezt én bajnak tartom.
Ennyit szerettem volna összefoglalóan mondani az Ön bejegyzésére. Ezek után természetesen még lehet járni Pál Ferenc atya előadásaira, csak tudni kell, hogy amit ott az ember hall, az sem keresztény tanításként, sem pszichológiai ismeretként nem feltétlenül komolyan vehető.
„Gyújtsatok gyertyát az evolúció oltárán! Kicsit engeszteljétek az evolúciót! Kicsit békítsétek meg! És boldogan élhettek.”
„...az Isten iránti vágynak megvannak a természetes alapjai: Bizony. Bizony. A kaja, meg a szex.”
Néhány évvel ezelőtt találkoztam először a Pál Ferenc atya nevével. Egy barátunk, aki rendszeresen eljárt az előadásaira és rajongott érte, hozott nekem egy felvételt az előadásairól. Pál Feri atya! Fantasztikus! Mindenáron, feltétlenül, azonnal hallgassam meg.
Belehallgattam és teljesen rám tört a nosztalgia. Pontosan azt a mítoszt adta elő az intimitásról és az empátiáról, amiben harminc éve – teljesen ateista környezetben felnőve, a hippizmus és a 68-as diákmegmozdulások lázában – magam is hittem. Nem baj, gondoltam, biztos ő is most elsőéves az egyetemen. Majd kinövi.
Nemsokára az optimizmusom jelentősen csökkent. A barátunk ugyanis határozottan amellett döntött, hogy az életében Isten helyére a Pál Feri atya által terjesztett mítoszt teszi. Azóta egyik kapcsolatból a másikba sodródik és gyakorlatilag kilépett az Egyházból. Megfelelő lelki táplálékért pedig hetente elmegy az előadásokra.
Pál Ferenc atya terápiát is tart. Hozzám került egy volt páciense. Az atya terápiás működésének eredményeképpen majdnem szétverődött húsz éve tartó házassága.
Az illetőnek kivételesen könnyen diagnosztizálható, egyszerű neurotikus problémái voltak. Az atya azonban a páciens nyilvánvaló neurotikus torzításait valóságnak tekintette, és a házaspár közötti feszültségekben teljes papi és pszichológusi tekintélyével a páciens (pontosabban a páciens neurózisa) mellé állt. A terápia abból állt, hogy arra biztatta, konfrontáljon jó keményen – nem mondta ki, de sugallta, hogy – akár a szakításig is a párjával.
Mint pszichológus, a neurózist pszichoterápia helyett válással kívánja kezelni.1 Mint katolikus pap, teljes erejével azon van, hogy a hívő, szentségi házasságban élő ötgyerekes házaspár elváljon.2 Hogyan lehetséges ez?
Ha az ember az előadásait3 hallgatja, vagy a vele készült interjút4 elolvassa, azt látja, hogy Pál Ferenc atya nagyjából mindig ugyanazzal a problémával foglalkozik:
Ha gyerekkorában az embert a szülei (és a testvérei) nem nem fogadták el, nem szerették, hanem elutasították, megszégyenítették, korlátozták, ugyanakkor nem tűrték a nyílt agressziót, akkor a gyerek azonosul a szülők elutasításával, így felnőttként szeretetképtelen, tele lesz szégyennel, elutasítással, gyűlölettel és öngyűlölettel.
Azt már nem szokta elmondani, hogy ebben a helyzetben az ember előtt két út áll: El akar jutni a szeretetre, ezért lemond a gyűlöletről és a bosszúról. Vagy bosszút és a gyűlöletet választja, ezért lemond a szeretetről.5
Első esetben egy keresztény ember – ha kitart a szeretet melletti döntésében – az imán és a szentségeket keresztül közvetlenül is megtapasztalhatja Isten segítségét. Így még szakszerű segítség nélkül is eljuthat oda, hogy kiszabadul a harag és a gyűlölet kötelékeiből és képessé válik a szeretetre. Ha ehhez valaki szakszerű segítséget kap, akkor ez a folyamat általában könnyebben és gyorsabban zajlik le.
A második esetben azonban az ember hozzátapad a gyerekkori sérelmeihez és egész életét a haragja, a gyűlölete és a rombolásvágya leplezett kiélése tölti ki. Ennek érdekében bonyolult kommunikációs stratégiákat, szerepeket épít fel és arra törekszik, hogy olyan pozíciókba kerüljön, amelyek hatalmat biztosítanak a számára. A szeretet hiányában keletkező rémisztő üresség érzést pedig különféle élvezetekkel próbálja csillapítani. Jellemzően a harag és a gyűlölet sikeresen leplezett megélésének örömével, a hatalom élvezetével és egyfajta dehumanizált szexualitással.
Pál Ferenc atya tevékenysége azt mutatja, hogy ő személyesen ezt a második utat választotta.6 Nagyjából két dolgot csinál: rombol és a rombolását leplezi.
Mivel a folyamatos leplezés miatt sokan nem veszik észre a rombolást, lássuk először a leplezést. Ehhez elsősorban két eszközt használ: a bohóc-guru szerepet és egy olyan kommunikációs stratégiát, ami segítségével állandóan érvényteleníti, mindazt amit mond és tesz.
„... vásárolunk pénzen, meg érzéseket, érzelmeket. Rengeteg pénzt adunk ki egy érzelemért. Ugye egy nő, aki belenéz a tükörbe anyaszült meztelenül. (látványosan, sóváran végignéz magán, nagy röhögés a teremben)és azt mondja: Haj de jó vagyok így! Sőt, így vagyok csak jó igazán. Na de aki belenéz a tükörbe és azt mondja, hogy úúú, te jó ég, ez a mellem lejjebb van mint az. (Grimaszol és mutatja is az egyik kezével először az egyik mellet deréktájon, majd a másik mellet nagyjából a normális helyen. Nagy röhögés. Még egyszer megmutatja.)Én ezt nagyon sokszor átélem.” (Harmadszor is mutatja a mellek helyét. Hatalmas röhögés.)7
Senki ne higgye azt, hogy ez a mocskos viccelődés a pszichológia számlájára írható. Sikamlós tréfákat és célzásokat egyetlen pszichológus sem ejthet el anélkül, hogy el ne veszítené kollégái előtt a szakmai hitelét. Mindez ugyanis az éretlen személyiség és az énidegen szexualitás mutatója, s ezek olyan súlyos defektusok, amelyek alkalmatlanná teszik az embert arra, hogy terápiával foglalkozzon.
Pál Ferenc atya azonban bohócként olyan sértéseket és olyan alantas célzásokat engedhet meg magának, amelyekről egyébként szó se lehetne. A sokszoros irónia biztosítja, hogy semmiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Nem véletlen, hogy olyan feltűnően sokat bohóckodik.
A guruszerep legalább ilyen hasznos. Ha valaki bölcs zen-mestert játszik, akkor ezzel kivonja magát a racionalitás köréből, tehát semmi nem számonkérhető rajta. Ezenkívül biztosítja magának a kommunikációban az egyoldalú hatalmat, nem kell semmire válaszolnia, bármikor kiléphet a helyzetből. Ráadásul ez ebben a koreográfiában nem az arrogáns hatalomgyakorlás és a válaszképtelenség, hanem a spirituális magasrendűség bizonyítéka lesz a hallgatóság számára.
A két szerep együtt különösen jól használható arra, hogy valaki romboljon és közben számonkérhetetlen legyen. A bohóc szerep segítségével mindent idézőjelbe, vagyis számonkérhetetlenné lehet tenni. A guruszerep pedig azt biztosítja, hogy eközben a hallgatóság ugyanazt a tartalmat a guru szavaiként komolyan vegye.
Pál Ferenc atya nem csak a két szerep kínálta paradox kommunikáció lehetőségeit használja ki, hanem tovább megy és azon túl, hogy folyamatosan csúsztat, ferdít, elhallgat, olyan szinten alkalmaz önellentmondásokat, hogy azzal gyakorlatilag felfüggeszti az arisztotelészi logikát, azaz a számonkérés minden közvetlen lehetőségét kivédi.8
A 108 Magazinnak adott interjújában például a következőt mondja.
„Például a keresztényi spiritualitásban nagyra értékeljük a házastársi hűséget, az életre elköteleződést; ez az élet része. Viszont párok eljutnak oda, hogy képtelenek együtt élni. Mind a kettőt igaznak érzem.”
Érdemes megszámolni, hogy hány csúsztatás és ferdítés van ebben a három mondatban. A katolikusok nem egyszerűen a keresztényispiritualitáshoz tartoznak, hanem a Katolikus Egyházhoz. Amelyik nem egyszerűen nagyra értékeli a házassági hűséget, hanem a tagjai számára kötelezővé teszi és halálos bűnnek tekinti a hűtlenséget. Az életre elköteleződés, a katolikus házasság nem az élet része, hanem egy természetfeletti dolog, egy szentség. Az eljutni oda kifejezés bennfoglaltan az utólagos választás szabadságát feltételezi. Ha viszont egy katolikus egyszer házasságot kötött, akkor a továbbiakban már nem válogathat a lehetőségek között. A harmadik mondatban azt mondja, hogy mind a kettőt igaznak érzem. Ha ugyanezt állításként fogalmazná (az igazságot ugyanis nem érezzük, hanem állítjuk vagy tagadjuk) azt kellene mondania, hogy „helyesnek tartom, ha a szentségi házasságot kötött katolikusok elválnak”. Ezt nem mondja ki, de az olvasók számára egyértelműen ez lesz a mondottak üzenete.
Ilyen biztosítékok védelmében Pál Ferenc atya szisztematikusan arra használja a papi szerepet, hogy összekotyvasszon egy olyan álteológiát, amely szerint az egyetlen jó az, ha az ember kiéli mindazt, amit a hétköznapi nyelv egyszerűen alantas késztetésnek szokott nevezni és egyetlen rossz, ha ebben bárki vagy bármi korlátozza vagy megakadályozza.9
A 2005-ös tanév záróelőadásán Pál Ferenc atya kérdésekre válaszol.
„Miért nem szabad a házasságban óvszert használni?(Először is egy kis hatásszünet, néhányan óvatosan elkezdenek nevetni.)Most óvszer-szakértőként fogok megnyilatkozni.(Hatalmas röhögés a teremben.)Nem mondhatnám, hogy túl nagy tapasztalatra tettem szert ezen a téren.(Kisebb nevetés.) Tehát mondjuk a technikai használatát ne kérdezzétek. (Röhög az egész terem.) A teológiai használata azonban szakterületemmé vált az utóbbi időben.”(Még nagyobb röhögés.)
A pszichológia azt tanítja, hogy ha valaki nem egyenesen válaszol egy kérdésre, hanem előbb saját személyes vonatkozásaival hozakodik elő, akkor vélhetően személyesen is érintett a kérdésben. Jelen esetben: vagy használja, vagy nagyon szeretné használni.
Ez azonban a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a nagy jókedv közepette Pál Ferenc atya most is, mint annyiszor, kigúnyolja és meghamisítja Egyház tanítását.
Először is a nevetés provokálásával, még mielőtt bármit is válaszolna, máris nevetségesé teszi azt, aki a kérdést feltette. Az egész előadás során pontosan ugyanezt csinálja minden olyan kérdés esetében, amikor valaki a keresztény erkölcsi értékek megvalósításáról kérdez valamit. Minél nyilvánvalóbb a norma követésének szándéka, annál nagyobb a kiprovokált nevetés.
Válaszában mélyen hallgat arról az egész problémakörről, amit a kérdés felvet. Nevezetesen, hogy miért és hogyan kell a keresztény embernek az egész életét átadnia Istennek. Ehelyett erkölcsteológiát az óvszerhasználat technikai szintjével teszi egyenlővé, s ezzel kigúnyol minden igazodási törekvést az Egyház normáihoz vagy Isten akaratához.
Mindezek után arra a kérdésre, hogy miért nem szabad, Pál Ferenc atya – természetesen a felelősség gondos áthárításával – előad egy olyan elméletkét, ami alapján tulajdonképpen, ha úgy akarjuk, akkor mégis lehet.
Egy másik kérdésben a pokolról volt szó. Az Egyház tanítja a pokol létét, mondja Pál Ferenc atya. DE! Majd hosszan értekezik arról, hogy az Egyház még senkiről sem nyilatkozta ki, hogy a pokolra került volna. A végén gondos hatásszünettel bedobja az üres pokol fogalmát. Ki van zárva, hogy legyen a teremben olyan ember, aki ezután nem kizárólag erre a fogalomra fog emlékezni.
Azt persze nem taglalja részletesen, hogy az üres pokol elképzelése csak egy hipotézis, amely mellett nem szól több érv, mint amellett, hogy a pokol dugig tele van. Arról pedig szintén hallgat, hogy az apokatasztázis elméletét, miszerint a világ végén mindenki üdvözül, az Egyház már a Konstantinápolyi Zsinaton, 543-ban elítélte. Nem említi természetesen az Evangéliumnak azokat a helyeit sem, ahol Jézus egyértelműen beszél a gonoszok időtelen büntetéséről és a jók időtlen jutalmáról. Valamint hallgat azokról az Egyház által hitelesnek nyilvánított próféciákról is, amelyek beszélnek a pokolról.10
Bárhol bele lehet hallgatni az előadásaiba. Mindenütt ugyanezt találjuk. Nem száll szembe nyíltan az Egyház hitével, csak nevetségesé teszi, lejáratja és meghamisítja.
2008-ban a 108 Magazinban lazán azt nyilatkozza, hogy ugyanarról a dologról a tudomány és a hit taníthat egymással szemben álló dolgot. Persze ezúttal is nagyon vigyáz arra, hogy a megfogalmazással minden felelősséget elhárítson magáról:
„Érdekes, hogy ugyanarról a dologról szabad mást mondania a spirituális, a természet-, társadalom- vagy humán tudományoknak. Sokszor a különféle kijelentések feszültségben állnak, ellentmondást hoznak felszínre. Ám épp ezért életszerűek. Életszerűnek vélek ellentmondásokat, feszültségeket, paradoxonokat, melyeket az élet gyakorlatában nem tartok feloldhatónak.”
Ezen a téren azonban egy katolikus nem vélhet életszerűnek ellentmondásokat és feszültségeket. Ugyanis mindazokat, akik azt állítják, hogy a tudomány állításai ellentmondhatnak a hit állításainak, az I. Vatikáni Zsinat kiközösíti az Egyházból.11 S amennyiben Pál Ferenc atya tartja ezt az álláspontot, ez a kiközösítés rá is vonatkozik.
Amennyiben elhatárolja magát ettől az állásponttól – enélkül az elhatárolódás nélkül pedig nem maradhat az Egyház tagja – vissza kell vonnia nagyjából a kilencven százalékát annak is, amit a pszichológiáról tanít. Az ugyanis, ahogy jelenleg a pszichológiát előadja, homlokegyenest ellenkezik az Egyház hitével.
Az előadásaiba belehallgatva eleinte csak az tűnik fel, hogy mennyire felületes, kezdő olvasatát adja a pszichológiai elméleteknek. Jó, nem értette meg eléggé, van ilyen – gondolja az ember. De hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy itt egészen szisztematikus torzításról van szó.
Minden pszichológiai elmélet közvetlenül valamilyen emberképen alapul. Ahhoz, hogy egy pszichológiai elmélet érvényességét meg lehessen állapítani, meg kell vizsgálni, hogy mi annak az emberképnek az érvényessége, amelyen alapul. Keresztényként ez azt jelenti, meg kell nézni, hogy az adott emberkép, mennyire egyeztethető össze az Egyház tanításával. Ugyanezt meg kell tenni az elmélet minden részével. Tehát minden részletnél is meg kell vizsgálni, hogy az bennfoglaltan tartalmaz-e olyan emberképet, amely nem egyeztethető össze a hittel. Amelyik ugyanis ilyet tartalmaz, keresztényként nem fogadható el.
Létezik a pszichológiának ez a kritikai keresztény olvasata. Annak a mentálhygiénés területnek, amelyről Pál Ferenc atya szokott előadni, kimondottan jó színvonalú és bőséges szakirodalma van magyarul is.12
Ő azonban ezt a keresztény pszichológiát meg sem említi. Ehelyett olyan pszichológiai elméleteket szokott előadni, amelyek ateista, gyakran tudatosan hitellenes emberképen alapulnak. Ezek az elméletek általában egyszerűen megragadható konkrétumokra építenek, szemléletesek, szórakoztatóak és rendkívül kevés intellektuális erőfeszítést igényelnek. Mindemiatt meglehetősen kicsi a magyarázóértékük, viszont nagyon sok emberben képesek felkelteni az „ezt most átlátom” érzését.
Ezeket az elméleteket Pál Ferenc atya úgy mutatja be, mintha az emberi lelket teljes mértékben és teljesen adekvátan leírnák. Soha egy szót nem beszél arról, hogy valójában mi is egy-egy elmélet érvényességi köre, milyen korlátai vannak, milyen megszorításokkal alkalmazható. (Ez egyébként a szakmai minimumhoz is hozzátartozna.) Így a hallgatóság sokszor közvetve vagy akár közvetlenül is keresztényellenes elméleteket kap keresztény pszichológia gyanánt.
Ráadásul ezek az elméletek gyakran a pszichológiának arról a peremterületéről származnak, amellyel szemben nem csak keresztény, hanem a legelemibb tudományos szakmai szempontok szerint is komoly kifogásokat lehet felhozni.
Miért nehéz a nőnek? Mert mindig egy alapvető rettenetes evolúciós dilemma előtt áll. Evolutive rettenetes helyzetben van minden nő. Ugyanis az egyik klasszikus választás: egy igazi macsót kell találni. Egy alfa hímet. (Nevetés.) Hát így van! A természet diktál! Meg más is diktál, de a természet is. A természet többek között: muszáj az alfa hím. ... Ennek evolúciós háttere van, nincs benne semmi szégyenletes. ... A másik, de ugyanabban a nőben (elváltoztatott hangon): keell egy igaziii apuciiii, egy olyan apuuciii, apuuciii. Nem baj, ha nem vezérbika, nem baj hogy ha, jobb is ha otthon van, nem kujtorog. (Nagy nevetés.) Majd kötünk neki hihetetlenül ronda sapkát (nagy nevetés), lehetetlen színű sálat (nevetés), undorító nyakkendőt veszünk neki az Aranypóknál (nagy nevetés), és hogy mondjam, még a maradék nőnek is elmegy a gusztusa, hogy az én férjemmel. És ennek is evolúciós háttere van. Egy nőt tehát szétszakít ez a dilemma már eleve. Már eleve. Alfa hím - apuci. Alfa hím - apukáám. Ugye ez. És természetesen nehéz, főleg húsz évesen egy olyan férfit találni, aki egyszerre ez is meg az is. Mondjátok meg nekem, hogy lehetne alfa hím valaki, aki harminc évet az életéből nyolc gyerek nevelésére fordít. Látattok olyan alfa hímet?! (Nevetés.) Hát az attól alfa hím, hogy hát őt aztán nem érdekli. Hát pont attól olyan. A másik meg ugyanúgy nehéz. Lehet, hogy apuci, apuci, apuci. Tök életképtelen. (Nevetés.)... A jókislányok (gúnyosan) hát mit gondoltok, mit választanak? Most hogy egy ilyen közegben vagyunk. (Nevetés.) Hátha olyan igazi, igazi (gúnyosan) jókislányok, akkor persze, hogy apucit választanak. Hát persze! Ezért a jókislányoknál, (nyomatékosan) borítékolható, hogy harmincvalahányéves korukban, előbb és később, bármikor, egyszercsak: Hol az én alfa hímem?! Hát ez borítékolható. Hát ez előbb utóbb az árnyékból kipattan. Teljesen természetes. Természetes! Így a szó szoros értelmében: (nyomatékosan) természetes. ... (Nyomatékosan.) Gyújtsatok gyertyát az evolúció oltárán! (Nagy nevetés.) Kicsit engeszteljétek az evolúciót! Kicsit békítsétek meg! És boldogan élhettek.13
Tudjátok-e kedves féfitársaim, hogy minden férfi valójában két nőt vesz el. ... (Nyomatékosan.) Minden férfi elvesz egy menstruáló nőt (nevetés), meg egy fogékony nőt. Menstruálót - fogékonyt. Menstruálót - fogékonyt. A kutatások azt mutatják, hogy ahhoz képest, hogy menstruál-e vagy éppen nem, (nagyon hangsúlyosan, lassan) mások a férfi-preferenciák. Vagyis ha megkérdezünk egy menstruáló nőt, azt fogja mondani: Apuci. Apuuciii. Premenstruációs szindrómáról hallottunk már, ott meg nagyon apuci. Apuci. Na de amikor! Ott van az a néhány nap! Nem a nehéz napok! (Egyre emeli fel a hangját.) Az izgalmas napok! Az őrjítő napok! (Kis szünet. Hangsúlyosan.) Akkor az alfa hím képe belebeg. Már többé nem délibáb. (Egyre erősödő szürcsölő, csámcsogó, lihető hangokat ad ki. A hallgatóság nevet.)14
Tehát Pál Ferenc atya szerint egy férfi vagy tök életképtelen apuciii, aki harminc évig a ronda sapkájában és az undorító nyakkendőjében otthon ül a nyolc gyereke között, mert még a maradék nőnek is elment tőle a gusztusa. Vagy az evolúció koronája, az alfa hím, akit aztán semmi más nem érdekel, minthogy az apuciii feleségét és lányait lenyomja – hogy azt a kifejezést használjam, amellyel Pál Ferenc atya ezt a tevékenységet megnevezni szokta.
A nők párválasztása és a női szexualitás pedig kizárólag és közvetlenül a nők aktuális hormonszintjétől függ. Amikor egy nő hormonszintje úgy áll, akkor csak egy dolog érdekli: pározni az alfa hímmel. Ezt diktálja a természet. Ennek evolúciós háttere van, nincs benne semmi szégyenletes. Ha valakinek a házastársa nem alfa hím, akkor annak előbb utóbb bekattan, hogy hol az én alfa hímem. Ez is teljesen természetes. A nők boldogtalanságát az okozza, hogy a természettel szembeszállnak. Ez beteges viselkedés. Az egészséges nő gyertyát gyújt az evolúció oltárán, engeszteli, megbékíti az evolúciót, és akkor boldogan élhet.
Ez nem pszichológia. Ez csak mocsok. A pszichológiának nincs egyetlen olyan komolyan vehető irányzata, amelyik ezt a tipológiát ne cáfolná meg. Ha társadalomtudományok oldaláról nézzük, a néprajz, az antropológia, a szociológia egyértelműen egyértelműen ellene szólnak. Ha a természettudományok felől közelítjük, az etológia nyilvánvalóan meghazudtolja.
Pál Ferenc atya azonban ezt a bulvárlapok szintjére aljasított álpszichológiát teszi meg az erkölcs és a hit alapjává és mércéjévé.
Az a benyomásom, hogy kultúrkeresztény körökben a természetnek az erejét, a természet mozgásait oly mértékben nem vesszük tekintetbe, nem tiszteljük. Okosakat mondunk, meg ilyen. Hát, egy társaságban a következő. Fiatal házasok beszélgetnek arról, hogy te hogy van az hogy, te hát van férjed meg feleséged, de mit csinálsz akkor, hogy ha megtetszik egy másik nő vagy egy másik férfi. Ez hogy van? S ebben a kultúrkeresztény közegben az derült ki, hogy (gúnyosan, erőteljesen) gyönyörű szépeket mondtak. Végül is a csoportnak a fő áramlata az körülbelül ebben a mondatban volt összefoglalható: (gúnyosan) Házasságkötés után már csak a személyiségét látom. (Szünetet tart. Nevetés.) Hát ez. Hát ez érdekes. (Szünetet tart. Nevetés.) Én például nem veszem észre, hogy a házasság szentsége,én csak a személyiségét látom, kegyelemmel töltene el bárkit. (Szünet.) Ezt, ezt én abszurdumnak tartom. Teljesen abszurd. Ó. (Szünet.) És aztán egyszer csak ez a lufi szétpukkad és az illető. (Szünet.) A természet! Legkomolyabban. A természet! (Hangsúlyosan) A ter-mé-szet!15
Vagyis: Az ember egészséges természetét – azaz hogy egy másik neműt látván azonnal pározni akar – a házasság szentsége nem szünteti meg. Ezért a házassági hűség komolyan vétele hazugság és degeneráció, aminek aztán majd meg is lesz a súlyos következménye.
Nyilván az Egyháznak mindazok a tagjai, akik tisztaságban éltek, Máriától és Szent Józseftől kezdve a mai napig, az összes laikus, Szent Imre és a felesége például, az összes szerzetes és pap, valójában csak az evolúció zsákutcái. A természet bölcsessége, hogy ezek nem szaporodnak.
Az Egyház összes szent szüze pedig egyszerűen degenerált volt, akik nem engedtek egészséges módon a természet sürgető szavának. Így aztán meg is lett a súlyos következmény. Úgy kell nekik. Ha gyertyát gyújtottak volna a természet oltárán, ma is boldogan élhetnének.
A jóhiszemű hívők ennek az embernek – bízván a keresztény pszichológusban és a katolikus papban – szolgáltatják ki a házasságukat, a feleségüket, a lányukat, a saját lelküket.
S ez még nem minden.
A kultúrkereszténység - a nevében is benne van - eltávolodott attól természettől, amitől pedig hát gyökeresen függ az élete. Még az Isten iránti vágyat is elmisztifikálja meg légiesíti. Pedig az Isten iránti vágynak megvannak a természetes alapjai: Bizony. Bizony. A kaja, meg a szex. Az Isten iránti vágyunknak természetes alapja: enni (elhallgat, hatalmas röhögés) Pap vagyok! (röhögés) ... Ha, ha az Isten iránti vágyakozásuk teljességel próbál ettől el, el függetlenedni, vagy nem tom mit csinálódni, egy olyan torz spiritualitás jön ki belőle, rettenetesen torz, beteges spiritualitás jön ki, ha ettől a természetes alapjától megfosztjuk. ... Dehát, hát az Oltáriszentség, az Eucharisztia vétele, hát ahogyan, ahogyan a katolikus hitünkben ez benne van, először is azt mondjuk, hogy magamhoz veszem! Ugye, mégis ez a kultur kifejezésünk, ugye, ez az áldozás. Ez a kaja. És utána azt mondom, hogy egyesülök vele. És hát ténylegesen meg is történik. Hát a katolikus liturgiában. A szent liturgia ezeken az alapokon épül.16
Mi más is lehetne Pál Ferenc atya szerint a természetes alapjától meg nem fosztott szent katolikus liturgia, mint a kajának és a szexnek a szakralizálása.
A keddi előadásokra négy-ötszáz fiatal jár rendszeresen és az interneten keresztül még ennél is jóval többen hallgatják. Mint katolikus paptól és keresztény pszichológustól ezt a blaszfémiát kapják hittan gyanánt.
Hol a határ?!
Függelék
2009. november 29-én írta Dest:
Kedves Kata,
Pál Feris írása elemzésébe nem mennék bele, bár jó pár dologgal nem értek egyet. Van viszont olyasmi, ami sokkal jobban érdekel, mint az esetleges vita, ami Feri tevékenységével kapcsolatban alakulhatna ki.
Arra lennék nagyon kiváncsi, hogy ön pontosan hogy definiálja a Katolikus Egyházat? Előre bocsátom, hogy nem vagyok hívő keresztény, ezért ebben a témakörben nincs sok tapasztalatom. Ha kívülállóként belegondolok, akkor az Egyház is, mint bármilyen más szervezet rengeteg emberből áll, szigorú hierarchiája csúcsán pedig a pápa áll. Gondolom az Egyházon belül is vannak véleménykülönbségek és viták. Kardinális erkölcsi kérdésekben pedig nyilván konszenzus van. Amikor a Katolikus Egyházt idézi, mire utal pontosan vissza?
Számomra meglepő, hogy az Egyháznak miért van ekkora hitelessége, ilyen döntő szava. Mi az a legitimációs folyamat, ami miatt azok, akik a vezetők közé tartoznak és kanonizálnak tanításokat ilyen megkérdőjelezhetetlen tiszteletnek örvendenek? Utalok ezzel arra is, amikor a zsinatok alkalmával eldöntötték egyházi vezetők, hogy mely tanítások lesznek elfogadhatók, követendők, kötelezők és melyek nem.
Remélem nem érez támadást a szavaimból. Egyszerűen érdekel az egyház téma és szeretném megérteni a vele való kapcsolatát, mert én nem látok olyan egységes valamit, amire ilyen egyszerűen vissza lehetne utalni, hogy "az Egyház".
Köszönöm.
Kedves Dest!
Az a kérdés hogyan definiálom a Katolikus Egyházat nagyjából annak felel meg, hogyan definiálom az Amerikai Egyesült Államokat. A Katolikus Egyház ugyanúgy nem definálható tetszés szerint mint ahogy az Amerikai Egyesült Államok sem. Mint ahogy az az Ön számára is nyilvánvaló, a Katolikus Egyház kétezer éve létező intézmény - kivételesen jól definiált szervezettel, hierarchiával, jogrenddel és tanítással.
A Katolikus Egyház az Amerikai Egyesült Államokkal ellentétben viszont nem kizárólag emberi társulás, hanem közvetlenül Isten hozta létre abból a célból, hogy rajta keresztül az emberek visszatérhessenek abba a Vele való szeretetközösségbe, amelyet az ősbűn miatt az emberiség elvesztett. Ezenkívül közvetlenül Isten biztosítja azt is, hogy ennek a funkciójának az idők végezetéig, azaz Jézus Krisztus visszatéréséig meg tudjon felelni.
Ahhoz hogy valaki enélkül a szempont nélkül értelmezze a Katolikus Egyházat, érdemlegesen bizonyítania kell, hogy ezek az állítások hamisak. Erre ugyan kétezer éve vannak próbálkozások, de komolyan vehető érveket mindezidáig még nem sikerült bemutatni. Ameddig ez meg nem történik, tehát racionálisabb az Egyházat abból a frameworkből értelmezni, miszerint Isten alapította és Isten biztosítja a funkciója ellátását.
Amennyiben ezt elfogadja frameworkként, akkor nem fogja olyan meglepőnek találni, hogy miért van az Egyháznak akkora hitelessége és döntő szava. Akkor világossá válik, hogy a tanítása és a jogrendje nem emberi erőfeszítésre épül, hanem közvetlenül Istenre.
Természetesen emberi eszközökkel is biztosított, hogy ne lehessen Isten tekintélyével visszaélni. Ez a tanítás oldalásról azt jelenti, hogy vannak alapvető tanítások, amelyekkel minden további tanításnak és megfontolásnak összhangban kell lennie. Ezek pontosan meghatározottak és minden katolikus számára kötelező a hittel való elfogadásuk. Az Egyház jogrendje pontosan meghatározza azt, hogy kik milyen feltételekkel határozhatják meg ezeket, illetve hogy az ezektől függő tanításban kinek milyen jogköre van. Ez azt is jelenti, hogy egy katolikus nem csak néhány általános dogmát kell elfogadjon, hanem jogilag meghatározottan egy sor tanítás és állásfoglalás kötelező érvényű a számára. Ezen kívül az Egyház még különféle cselekedeteket is előír és különféle cselekedeteket megtilt a tagjai számára, tehát nem csak javasolja, hanem az Egyházból való kizárásig jogilag szankcionálja ezek meg nem tételét illetve megtételét.
Ha ennek a kérdésnek a tartalmi része érdekli, érdemes megnéznie: Heinrich Denzinger-Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Örökmécs Kiadó-Szent István Társulat 2004. Ez a könyv egyértelműen tájékoztat a kérdésről. Ha a dolog ekléziológiai és teológiai vonatkozásaira kíváncsi, akkor Schütz Antal: Dogmatika című művét ajánlom.
Amikor a cikkben az Egyházról vagy az Egyház tanításáról beszélek, többnyire ezekre a jogilag is rögzített, minden katolikus számára kötelező érvényű tanításokra és előírásokra gondolok. Nem azért, mintha a Katolikus Egyházban ne lennének teológiai irányzatok vagy viták, vagy ne lenne lehetséges kulturális sokszínűség. Ha valahol, akkor itt igazán megvan mindez. Hanem azért, mert Pál Ferenc nem ezekben vesz részt, hanem az Egyház alapvető, kötelező tanításaival áll szemben.
Konkrétan (a teljesség igénye nélkül):
Amikor Pál Ferenc a házasság felbonthatóságáról beszél akkor a Trienti Zsinat 1563. november 11-i ülése 5. kánonjának kiközösítése vonatkozik rá: "Ha valaki azt állítaná, hogy eretnekségbe eséskor vagy kínzóvá fajuló együttés idején, vagy ha valaki vágyódik távol élni hitvesétől, már fel is lehet a házassági köteléket bontani: legyen kiközösítve." (Denzinger 1805.)
Az óvszer használatának tilalmáról az Egyház szintén többször nyilatkozik. - A Szent Officium 1853. április 6-án kiadott - válasza tiltja, mivel lényegileg rossznak tartja az óvszer használatát. (Denzinger 2795.) - XI. Piusz 1930. december 31-i "Casti connubii" körlevelében kijelenti: "Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztány tanításról eltérve újabban úgy vélték, hogy e tárgyban ünnepélyesen egy másik tant kell hirdetniük, a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi züllöttségnek ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől való megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: a házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés terméseztes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, aki ilyesmit tesznek, súlyos bűn foltjával szennyezik be magukat." (Denzinger 3717.) - Ezt megerősíti VI. Pál 1968. július 25-én kiadott"Humanae vitae" körlevele: "Ugyanígy elítélendő minden olyan cslekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményének kifejlődése során, akár mint cél, akár mint eszköz azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye." (Denzinger 4476)
Az Egyház tételesen tanítja, hogy a halálos bűnben elhunyt lelkek a pokolra kerülnek. - Az arles-i zsinat 473-ban: "Vallom továbbá, hogy a főbenjáró tettekért elő vannak készítve az örök tűz és a pokol lángjai, mert a megátalkodott emberi bűnöket méltán követi az isteni ítélet, amelyben jogosan részsülnek azok, akik mindezeket teljes szívükből nem hitték." (Denzinger 342.) - I. lyoni zsinat 1245-ben: "Ha pedig valaki bűnbánat nélkül hal meg halálos bűnben, az ilyen kétségkívül az örök kárhozat állandóan égő tüzeiben kínlódik." (Denzigner 839.) - A II. lyoni zsinat 1274. és a Firenzei zsinat 1439.: "Azok lelke, akik halálos bűnben vagy csupán az áteredő bűnben halnak meg, mindjárt a pokolba jutnak, de nem egyenlő büntetést fognak elszenvedni." (Denzinger 858. és 1306.) - XII. Benedek pápa 1336. január 29-én: "Ezen fölül leszögezzük, hogy Isten általános rendelkezése szerint azoknak a lelke, akik tényleges halálos bűnben halnak meg, közvetlen haláluk után a kárhozatba kerülnek, ahol apokol büntetésében részesülnek ..." (Denzinger 1002.) - Mindezeket megerősíti a Hittani Kongregáció 1979. május 17-i állásfoglalása (Denzinger 4657): "Az Egyház hűségesen ragaszkodik az Újszövetséghez, a hagyományhoz, és hiszi az igazak boldogságát, akik egykor Krisztussal együtt lesznek. Úgy azt is hiszi, hogy a bűnösöknek örök büntetést kell kapnia, amely abban áll, hogy Isten látásától meg lesz fosztva, valamint ennek a büntetésnek visszahatását a bűnös egész létére. Ami pedig még a választottakat illeti, hiszi, lehetsége, hogy van Isten látására való előzetes megtisztulás, amely azonban mégis teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől. Erre gondol az Egyház, amikor pokolról és tisztítóhelyről beszél."
Az I. Vatikáni zsinat kiközösítí azt, aki - mint Pál Ferenc - azt állítja, hogy tudományos igazságok ellene mondhatnak a hit állításainak: "Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kellene lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartani, s azokat az Egyház sem kárhoztathatná, legyen kiközösítve." (Denzinger 3042.)
Az a mechanikusan materialista pszichológia, amit Pál Ferenc előad, közvetlenül ellenkezik többek között az alábbi egyházi megnyilatkozásokkal: - A IV. konstantinápolyi zsinat kiátkozza azokat, akik tagadják, hogy az embernek egyetlen értelmes és megértésre képes - vagyis szellemi - lelke van. (Denzinger 657.) - Az emberi lélek szellemi voltát tanítja a vienne-i zsinat (Denzinger 902). - Az V. lateráni zsinat eretnekségnek tekinti annak a megkérdőjelezesét, hogy az embernek halhatatlan szellemi lelke van (Denzinger 1440.). - Ugyanezt erősíti meg a 20. században a "Divini Redemptoris" körlevél, amely szerint az embernek szellemi és hallhatatlan lelke van. (Denzinger 3771.) - A II. vatikáni zsinat 'Gaudium et Spes' lelkipásztori határozata 1965. december 7-én az első rész, első fejezet 14.pontjában a következőket mondta: "Az ember test és lélek egysége ... Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát .... Így tehát amikor fölismeri magában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben fizikai és társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti." (Denzinger 4314.)
Pál Ferenc természetesnek tartja a hűtlenséget és elfajulásnak a hűséget, ezzel a tízparancsolat hatodik és a kilencedik parancsolat megszegésére buzdít. Ez annyira nyilvánvaló istentelenség, hogy ezidáig nem nagyon kellett ezzel szemben állást foglalni. Mindazonáltal van néhány egyházi nyilatkozat ezen a téren is: Az ezerhatszázas évek második felében, amikor megjelentek a maihoz egyébként rendkívüli módon hasonlító laxista erkölcsi nézetek, az Egyház egyértelműen kiállt amellett, hogy a személytelen, szeretettől elválasztott szexualitás minden formában halálos bűn. - A Szent Officium 1666 március 18-án a laxista erkölcsi tanítás tévedéseit elítélő rendeletben kijelenti, hogy halálos bűnnek tekintendő már egy csók is, ha azt az ember csak az abból fakadó testi és érzéki élvezet miatt adta. (Denzinger 2060.) - A Szent Officium 1679. március 2-án kelt rendelete a házaságon belül is bűnnek tekinti a kizárólag a testi élvezet szolgáló szexualitást. (Denzinger 2109.) Valamint a szabad állapotúak közötti szexuális kapcsolatot is. (Denzinger 2148.) A 20. századi állásfoglalások egyértelműen megmutatják, hogy az Egyház nem a szexualitást ítéli el, azt ugyanúgy a szeretet kifejezésének tekinti, mint ahogy a pszichológia, hanem azt a fajta személytelen szexualitást, amit a pszichológia is énidegennek és károsítónak tart. - VI. Pál pápa "Humanae vitae" körlevele 1968. július 25-én a szexualitást a házasságban, mint a szeretet kifejezését tisztességesnek és méltóságteljesnek nevezi, melynek az a rendeltetése, hogy a házastársak közösségét kifejezze és erősítse. (Denzinger 4475.) - A Hittani Kongregáció "Persona humana" nyilatkozata a szexuáletika néhány kérdéséről, 1975. december 29.: "Napjainkban sokan jogot formálnak szexuális kapcsolatra a házasság megkötése előtt, legalább ahol a házasodás szilárd akarása és a már mindkettejük lelkében meglévő valamilyen módon házastársi érzület követeli azt a beteljesülést, amelyet ők természetszerűnek ítélnek; s mindezt különösen akkor, valahányszor a a házasságkötést külső tényezők akadályozzák, vagy ezt az intim kapcsolatot szükségesnek ítélik ahhoz, hogy maga a szerelem tartós maradjon. Az ilyen vélekedés ellenkezik a keresztény tanítással..." (Denzinger 4582.) - II. János Pál pápa "Familiaris consortio" apostoli buzdítása a családról 1982. november 22-én a következőket mondja: "Ezért a nemiség, mely által a férfi és a nő a házastársakra sajátosan jellemző cselekedetekkel kölcsönösen odaadják magukat egymásnak, egyáltalán nem biológiai tény csupán, hanem az emberi személy legbensőbb magvát érintő valóság. A nemiség csak akkor nyilvánul meg igazán emberi módon, ha kiegészítő része annak a szeretetnek, amellyel a férfi és a nő teljes önmagát kölcsönösen és mindhalálig elkötelezi." (Denzinger 4701.) "Az egyetlen "hely" azonban, ahol ez az önátadás a maga teljes igazságában megtörténhet, a házasság, vagyis a házastársi szeretet szövetsége: az a tudatos és szabad választás, amellyel a férfi és a nő fogadják egymást az életnek és a szeretetnek abban a bensőséges közösségében, amelyet Isten maga határozott meg számukra..." (Denzinger 4703.) Jegyzetek:
1. A szakirodalomban közhely, hogy a válás a párok problémáit az esetek többségében nem megoldja, hanem súlyosbítja. Közérthető összefoglalás erről: Gary Chapman: Maradjunk együtt! Házassági krízisek megoldása. 21-27. Harmath Kiadó 2007. 2. Semmi mutatott arra, hogy a házasságuk érvénytelen lett volna, és semmi olyan, az Egyház által elfogadható indok sem volt, ami a különélésüket szükségessé tette volna. 3. http://www.palferi.hu/hanganyagok. 4. http://108magazin.hu/bolcseszet/filozofia/orokunk.html.„A 108 kulturális egyetemi folyóiratként jött létre 2004 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán... 108: a mennyek teljessége: 7 bolygó + a két holdfázis szorozva a 12 zodiákus jeggyel, a legfontosabb szent helyek száma Indiában, az Upanisadok száma, asztronómiai arányszám, a hindu olvasó szemeinek száma (a rózsafüzér kétszerese)”.Abban a számban, amelyikben Pál Ferenc atya is szerepel, 50 cikk van. Ennek kb. kétharmada kimondottan ezoterikus vagy az ezoterika által komolyan érintett (mandala, feng shui, Hamvas Béla, stb.). Lehet azon vitatkozni, hogy egy katolikus pap vajon megjelenhet-e egy ilyen folyóiratban. Pál Ferenc atyát mindez láthatóan egyáltalán nem zavarja. Talán azért nem, a vele készített interjú nagyszerűen beleillik a lap szellemiségébe. 5. Ez a választás nem mindig kimondott és nem mindig racionálisan végiggondolt, de végelemzésben mindig erről van szó. 6. A teljesség igénye nélkül, két erre utaló jelzés: a) Az előadásain gyakran beszél a terápia folyamatáról. Mindig arról van szó, hogy a gyógyulás milyen keserves, fájdalmas, kíméletlenül nehéz, milyen viselhetetlenül nagy terheket rak az emberre, milyen reménytelen. Ez azonban egyszerűen nincs így. A terápiát szeretni szokás. Egy jó terapeuta nagy érzelmi biztonságot és támogatást jelent a páciens számára. Egy jól vezetett terápia nagyon érdekes. Gyógyulni öröm, s ez az öröm messzemenően kárpótolja az embert a nehézségekért. Persze ha az ember nem akar szeretni, hanem a gyűlölet újabb és újabb köreit járja, az valóban keserves, fájdalmas és reménytelen. b) Erre a körbenjárásra utal az is, hogy Pál Feri atya, semmi másról nem tud beszélni, bármilyen téma kapcsán mindig ugyanannál a problémánál landol. Ha nem tapadna a gyerekkori sérelmeihez, ha ha meg tudott volna bocsátani és meg tudott volna szabadulni a gyűlölettől, akkor tovább lépne a pszichológia által felkínált millió egyéb kérdés felé. 7. Pál Ferenc atya előadása az egyetemen 2008.11.25-én.Összehasonlításként elmondom, hogy pszichológus hallgató koromban egy fél évig bejártam Popper Péter – akkor egyébiránt az egyetem párttitkára volt – medikusoknak tartott esetismertető szemináriumára. Egy fiatal női páciens pszichoanalízisét mesélte el. Minden pszichoanalízis során mindenre kiterjedően elemzik a páciens szexuális tartalmú álmait, fantáziát, az ehhez kapcsolódó érzelmeket és magát a szexuális életét is. Popper Péter mindezt természetesen részletesen elmondta. Úgy hogy közben a nő személyét, méltóságát soha még csak egy kis hangsúllyal sem sértette meg.8. Azt mondja, hogy ez a fehér fekete. Ha valaki azt kéri számon, hogy miért fehér - hiszen ő azt mondta, hogy fekete. Ha valaki azzal vádolja, azt állította, hogy fekete, akkor fordítva jár el, de hát ő azt mondta, hogy fehér. Természetesen a célozgatásokkal, elhallgatásokkal, a szövegen belüli arányokkal és kapcsolatokkal el lehet érni azt, hogy az előadás végére a hallgatók az előadó szándékai szerint legyenek meggyőződve arról, hogy az adott dolog fekete vagy fehér. 9. Érdemes megfigyelni, hogy milyen ingerülten reagál Pál Ferenc atya az ilyenfajta korlátozás legkisebb lehetőségére is. A 2005. tanévzáró előadásán valaki megkérdezte tőle, hogy mit lehet egy szülő, ha a gyereke egy olyan kapcsolatban van, ami nem jó a számára. Pál Ferenc atya ez alapján azonnal tudta, hogy a szülő jogtalanul korlátozza a gyereket. A meglehetősen arrogáns válasz lénye az volt, hogyan merészeli a szülő a gyereket korlátozni, majd az eldönti, hogy mi jó neki. 10. Az a mód, ahogy az elméletkéjét fölépítette, azt az olasz képviselőjelöltet juttatta az ember eszébe, aki úgy győzte le választáson a riválisát, hogy a rivális feleségének az arcképét bemontíroztatta egy pornóképbe és azt szétküldte a választóknak. A feleség arca is valódi volt, meg a pornókép is, csak néhány csúsztatást, simítást, maszkolást alkalmazott a megfelelõ hatás kedvéért. 11. „Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kellene lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartani, s azokat az Egyház sem kárhoztathatná, legyen kiközösítve.” in: Heinrich Denzinger - Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Örökmécs Kiadó. 2004. 587. oldal, 3042. paragrafus. 12. Elsősorban a Harmat Kiadó rendelkezik gazdag kínálattal. Javaslom még dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus oldalát. Érdemes megnézni ott, hogy milyen egy keresztény pszichológus és azt összehasonlítani Pál Ferenc atya működésével.Kimondottan a párkapcsolatokról és a szexualitásról szól fiataloknak Varga Péter nagyszerű könyve a Spielhózni. Nekem fiatalok ajánlották és én is mindenkinek - felnőtteknek is, azoknak is akinek már a házásságban vannak nehézségeik - csak ajánlani tudom. 13-14-15-16. Pál Ferenc atya 2009. január 20-i előadása az egyetemen.
