A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Garrigou-Lagrange. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Garrigou-Lagrange. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 8., szombat

Isten jelenlétének gyakorlata

"Nem azt kérem, hogy gondolkodjatok Rajta, sem hogy sok gondolatotok legyen, vagy nagy és fennkölt megfontolásokra késztessétek értelmeteket. Nem kérek többet, csak hogy tekintsetek Rá . Hiszen ki akadályoz meg abban, hogy lelki szemeiteket Rá emeljétek – még ha csak időről időre is, ha nem vagytok képesek többre? Ha egyszer képesek vagytok igen csúnya és visszataszító dolgokra gondolni, miért nem tudtok rágondolni a legszebbre, amit csak el lehet képzelni? Ha nem tetszene, engedélyezem, hogy többet ne gondoljatok Rá. Hiszen Jegyesetek soha nem fordítja el szemét rólatok, és ezer rút és utálatos dolgot viselt el, amit Ellene elkövettetek, de még ez sem volt elég Neki, hogy ne nézzen többé rátok. És nektek soknak tűnik, hogy lelki szemeiteket a külső dolgokról elfordítva néha Rá pillantsatok? Nézzétek, hogy nem vár semmi másra – ahogy a menyasszonynak mondja –, csak hogy rátekintsetek; s amint kívánjátok, mindjárt megtaláljátok Őt. Annyira nagyra becsüli, hogy újra meg újra Reá nézzetek, hogy minden erőfeszítést megtesz érte."
(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. 42. fejezet, 3. bekezdés)


Teréz itt és a következő bekezdésekben1 Isten jelenlétének a gyakorlatát írja le, amely nem csak a szerzetesek számára ajánlott, hanem minden komolyabban vett keresztény életnek is az egyik alapja.  Mint ahogy Teréz írja is, ez nem azt jelenti, hogy gondoljunk mindenféle okosakat Istenről. Ez nem is fantáziagyakorlat. Azt jelenti, hogy újra és újra tudatosítsuk magunkban Isten szerető jelenlétét, s  megnyílva efelé az egész életünket erre a szerető jelenlétre alapozva, Vele való állandó kommunikációban éljük. 

Ez praktikusan azt jelenti, hogy az ember egész nap újra és újra tudatosítja magában, hogy nincs egyedül, hogy Isten szeretőleg mindig vele van,  hogy Ő mindig az ember felé van fordulva, figyel rá, mindig melegséggel van az ember irányában, mindig elérhető az ember számára, az ember mindig számíthat a segítségére.   

Az hogy mindig velem van valaki, aki nagyon-nagyon  szeret engem, biztonságot ad és arra indítja az embert, hogy szóljon2 ehhez a Szerető Személyhez, hogy kifejezze Isten felé a szeretete miatti örömét. S hogy minden bajban, gondban, nehézségben azonnal Isten felé forduljon, kérje a segítségét, s hogy minden rosszhoz úgy álljon az ember, hogy abban nincs egyedül, hanem Isten szeretőleg és támogatólag vele van. 

1. Még dolgozunk a fordításon, nem tudok oldalszámot adni. A könyv remélhetőleg karácsonyra megjelenik a Jel Kiadónál.
2. Az ember és Isten közötti párbeszéd jelentőségéről a lelki életben lásd:    Reginald Garrigou-Lagrange, The Three Age of Interior Life. II. Interior Conversation with God. - http://www.christianperfection.info/tta6.php#bk2

2011. november 29., kedd

Egy mise sok emberért felajánlva

"Egy mise sok emberért felajánlva éppen annyira hasznos mindegyikük számára - az Istennek való átadottságuk mértékében - mintha csak egy emberért lenne felajánlva. A nap éppen olyan könnyen világít tízezer emberre, mint egyre." 1

Ezzel a lehetőséggel élve érdemes minden misét, amelyen részt veszünk, minél több emberért felajánlani. Én eleinte a mise elején szedtem össze, hogy kikért szeretném felajánlani. Így azonban a fele kimaradt és a misét azzal töltöttem, hogy azon gondolkozzak, kit felejtettem el. Így aztán elkezdtem különféle listákat csinálni és arra tettem fel az embereket, és a misét  - az aktuális kéréseim mellett -  a listáimért ajánlom fel. Nekem ez a módszer már sok éve bevált, talán más is hasznosnak fogja találni.


1 Reginald Garrigou-Lagrange: Life Everlasting. 26. CHARITY FOR THE POOR SOULS. How Shall We Exercise This Charity. Ebben a könyvében Garrigou-Lagrange a végső dolgokról ír: a halálra való felkészülésről, meghalás folyamatáról, arról hogy azután, hogy a lélek elvált a testtől, milyen a lélek értelme és akarata, a halál pillanatában megtörténő egyéni ítéletről, a világ végi utolsó ítéletről, a pokolról, a purgatóriumról és a mennyországról.

2011. november 23., szerda

Ima a haldoklókért

Imádkozz azokért, akik az alatt az idő alatt halnak meg, amíg te részt veszel a szentmisén!” idéz Reginald Garrigou-Lagrange a Life Everlasting című könyvében 1 egy francia kármelita kolostor vendégkönyvébe írt bejegyzést.


A bejegyzés írója nem fejtette ki részletesen, hiszen ez akkortájt teljesen magától értetődő volt, hogy a leghatékonyabb közbenjárás a szentmise felajánlása. Ha valaki résztvesz egy szentmisén, azt  nem csak magáért ajánlhatja fel, hanem bárhány kérésért és személyért is, és azok ugyanúgy részesülnek a szentmise kegyelmeiben, mint ő.

Úgy gondolom, ez a felhívás ma még sokkal aktuálisabb, mint akkor. S mivel kevesebb a mise és kevesebben ajánlják fel, érdemes a szentmisét, amelyen részt veszünk, mindazokért felajánlani, akik aznap halnak meg, és mivel olyan kevesen imádkoznak értük, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is.


A Katolikus Sürgősségi Lelkipásztori Szolgálaton keresztül Budapest kórházaiba a 06-1 -213-96-20 telefonszámon éjjel-nappal hívható pap a haldoklóhoz, hogy megerősítse őt a szentségekkel.

1 Reginald Garriogu-Lagrange: Life Everlasting. 7. FINAL IMPENITENCE. Deathbed Conversion.
Ebben a könyvében Garrigou-Lagrange a végső dolgokról ír: a halálra való felkészülésről, meghalás folyamatáról, arról hogy azután, hogy a lélek elvált a testtől, milyen a lélek értelme és akarata, a halál pillanatában megtörténő egyéni ítéletről, a világ végi utolsó ítéletről, a pokolról, a purgatóriumról és a mennyországról.

2011. június 15., szerda

Garrigou-Lagrange a Szentlélek ajándékairól - pünkösd ünnepére

A Szentlélek ajándékai a kegyelem állapotában lévő ember természetes szellemi képességeit, az akaratot és az értelmet teszik képessé a természetfeletti működésre. Olyan folyamatos, belénk öntött természetfeletti készséget hoznak létre bennük, amelyek eredményeképpen az ember akarata és értelme készséges és fogékony lesz a Szentlélek indításai iránt.

A Szentlélek ajándékai az 1Kor 12-ben leírt karizmákkal ellentétben nem rendkívüli kegyelmek, és nem mások hitének növelése a céljuk, hanem minden, kegyelem állapotában lévő keresztény részesül bennük, és elsősorban az adott személy és Isten bensőséges közösségét hivatottak elősegíteni. A megszentelő kegyelem kísérőiként a belénk öntött erényekkel együtt kapjuk őket, 1 s ezekhez hasonlóan az ember Istennel való kapcsolatának függvényeként kiteljesedhetnek vagy kizáródhatnak az életből. Nem valami másodlagos dekorációk tehát az ember lelki életén, hanem alapvető fontosságuk van. Aquinói Szent Tamás szerint nem lehetséges üdvözülni anélkül, hogy az ember be ne fogadná és követné őket.

A keresztény hagyomány Izajás 11,2 alapján hét ajándékot tart számon: a megértés, a tudás, a bölcsesség, a tanács, a jámborság, az erősség és az istenfélelem ajándékát. Ezek mindegyike közvetlenül támogat egy-egy belénk öntött erényt, sorrendben a hitet, a reményt, a szeretetet, az okosságot, az igazságosságot, az erősséget és a mértékletességet.
 
Az istenfélelem szokott lenni általában a megtérés utáni első ajándék. Ez segíti a mértékletesség még gyenge erényét abban, hogy az ember képes legyen az el nem fogadható késztetései ellen harcolni. Ez az istenfélelem teljes  ellentéte a szolgai félelemnek. Az ember elkezdi felfogni Isten végtelen nagyságát és szentségét, ez megrendíti,  és emiatt nem a büntetéstől, hanem  Isten megbántásától fél. Ez a bűntől való viszolygás és Isten fönségétől való megrendültség a szeretettel együtt növekszik és a mennyországban is megmarad.

A jámborság ajándéka gyermeki szeretetre indítja az embert Isten és a szentek - mint az Isten felé vezető úton támogatóink - iránt. Kipótolja a vallásosság -  mely az igazságosság erényéhez tartozik - hiányosságait, 2 olyan módon, hogy a hit által megvilágosított értelemnek segít megértenie Isten tiszteletének helyes módját. Minden valódi szellemi impulzusban és minden Isten iránti odaadásban a jámborság ajándéka is jelen van. Ez segít minket abban is, hogy ne az érzékelhető vigasztalásokat keressük, és szárazság idején is kitartsunk Isten iránti szeretetünkben. Ennek az ajándéknak köszönhető, ha valaki természetfeletti örömet talál a szenvedésben. Különösen megnyilvánul a természetfeletti ima első formájában, a nyugalom imájában. 3 .

Azért, hogy Isten biztosan megmentsen minket az illúzióktól és az érzelgősségtől, a tudás ajándékát adja, amely a remény természetfölötti erényét támogatja. Ez arra tesz minket képessé, hogy be tudjuk fogadni az emberi tudás fölött álló inspirációkat. Ezzel az ajándékkal egy olyan természetfeletti érzékenységet kapunk, amely segít helyesen, a valós értékükön megítélni az emberi dolgokat. A tudás ajándékának segítségével fogjuk fel ennek a világnak a mulandóságát, a címek, rangok, dicséretek ürességét,  a halálos bűn és Isten megbántásának a súlyát. Ez az ajándék különösképpen azt mutatja meg,  hogy ebben a világban mi nincs Istentől, ilyen módon segítve azt, hogy a jót és a rosszat meg tudjuk egymástól különböztetni.

De nem elég, hogy csak meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat, hanem a jót minden körülmények - hatalmas, rafinált és aljas ellenségek - között is meg kell tennünk, a rosszat pedig el kell kerülnünk.  Ezért az erősség ajándéka - amely az ugyancsak erősség nevű belénk öntött erényt segíti - megerősíti a bátorságunkat a bajban és segít kitartani a hosszan tartó kísértésekben is. Az erősség ajándéka és erénye adja a mártíroknak az erőt a végsőkig való kitartásra.

S azért, hogy az erő és a bátorság nehogy vakmerőséggé váljon, Isten a tanács ajándékát adja. Ez segíti az okosság erényét, ha az nem elég rá, hogy különösen bonyolult és nehéz helyzeteket jól oldjon meg az ember. Ez az ajándék segít abban, hogy az ember harmonizálni tudja az ellentétes erényeket, az okosságot és az egyszerűséget, az erőt és a szelídséget. Segít észrevenni azokat a kicsinek tűnő vagy egyáltalán nem látszó dolgokat az életünkben, amelyek akadályt - gyakran komoly akadályt - képeznek az Isten felé vivő úton.

Ahogy a tanács az okosság, úgy a megértés ajándéka a hit belénk öntött erényét segíti. Ez belső világosságot ad nekünk ahhoz, hogy mélyen felfogjuk a megváltás misztériumát. Enélkül hiába olvasunk könyveket vagy hallgatunk prédikációkat, az csak szavakat fog jelenteni a számunkra, de misztérium nem fog feltárulni. Ugyanakkor ezen az ajándékon keresztül azoknak az embereknek, akik mélyen átadták magukat neki - ez az ajándék különösen nagy mértékben függvénye a szív tisztaságának -, Isten közvetlen, világos tapasztalati tudást ad a hit igazságairól. Ez segít az embernek abban is, hogy felismerje a hivatását és minden téves értelmezés ellenére kitartson abban. 

Végül a legmagasabb rendű ajándék a bölcsesség ajándéka, mint ahogy az az erény is, amelyhez kapcsolódik, a szeretet, a legnemesebb az összes erény közül. Ez az ajándék azt segíti elő, hogy az ember minden dolgot Istenhez - mint első okhoz és végső célhoz - való viszonyában tudjon megítélni. Nem valamiféle megszerzett teológiai tudás által, hanem abból az isteni dolgokkal való egy hullámhosszon levésből, amely a szeretetből fakad. A bölcsesség ajándékának köszönhető, ha az ember minden eseményben - még a legfájdalmasabbakban is - meg tudja látni Isten jóságát, hogy szeretettel el tudja fogadni a Gondviselés minden döntését. Ezért ez az ajándék az élet minden eseménye között képes megadni a békét. Ugyancsak ez az ajándék segít abban, hogy Isten jelenlétét megtapasztaljuk, s mint ilyen, kitüntetett szerepe van a szemlélődő imában.

Tehát, mint látjuk, a Szentlélek ajándékaitól mindenfajta egzaltáltság rendkívül távol áll. Ez Isten békés és csendes működése a lelkünkben, amelyet azonban ezek segítségével lépésről-lépésre a pusztán természetesről a természetfeletti szintre - magasabbra, mint az angyalok természetes állapota - emel. Ilyen módon már ebben az életben elkezd kialakulni bennünk, ami majd a mennyek országában fog kiteljesedni, hogy úgy ismerjük és szeretjük Istent, mint Ő önmagát.

Ahhoz, hogy az ember tapasztalja önmagában a Szentlélek ajándékait, nem elég, hogy meg van keresztelve,  hogy nem követ el halálos bűnt, jár templomba, gyakran áldozik. Ahhoz, hogy meg tudjuk hallani a Szentlélek hangját, összeszedettnek kell lennünk, el kell szakadnunk a világtól és önmagunktól, meg kell szereznünk a szív tisztaságát és meg kell szabadulnunk az önző akarattól. Ha nincs csend a lelkünkben, ha azt a különféle érzéki vágyak és érzelmek zajongása tölti ki, akkor nem halljuk meg a Belső Mester hangját, hanem csak a saját hangunkat halljuk, vagy még rosszabb esetben egy olyan hangot, amely tönkre akar tenni minket.

Ha tehát nem tapasztaljuk, hogy egyre mélyebben értjük a hit misztériumait és egyre inkább ebből élünk, hogy egyre mélyebb személyes közösségben vagyunk Istennel, akkor el kell kezdenünk átvizsgálnunk az életünket, hogy mivel akadályozzuk a Szentlélek működését.

Isten gyakran maga jön elénk és különféle fájdalmakat, szenvedéseket és kísértéseket enged meg az életünkben. Ilyenkor mindig érdemes végigimádkozni 4, hogy ezen a fájdalmon, szenvedésen, nehézségen keresztül Isten milyen akadályt akar felszámolni. Hogy ezzel milyen érzéki vágyunkon vagy  önző akaratunkon  akar fölülemelni minket, hogy egyre inkább átadjuk magunkat neki 5 és ilyen módon elcsendesülve egyre inkább be tudjuk fogadni az ajándékait. 6

1. A belénk öntött erények szintén az ember természetes szellemi képességeit, az értelmet és az akaratot képesítik természetfeletti működésre. Természetfeletti módon biztosítják számára azt a készséget, hogy könnyen és biztosan tegye meg mindazokat a cselekedeteket, amelyek Isten felé viszik az embert. Természetes módon nem érhetők el, kizárólag Isten ajándékaként kaphatja meg az ember őket.
2. A vallásosság erénye az igazságosság belénk öntött erényéhez tartozik, és abban segít, hogy az ember Istent megfelelően tisztelje.
3. A nyugalom imájáról részletesebben lásd a negyedik lakást A belső várkastélyhoz írt bevezetőben.
4. Lásd erről:
Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés
Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés
Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés
5. A belső tisztulás két szakaszáról lásd: Keresztes Szent János: A Kármelhegy útja. in: Keresztes Szent János művei I. Győri Kármelita Rendház 1995. és A lélek sötét éjszakája. in: Keresztes Szent János művei II. Győri Kármelita Rendház 1995.
6. Garrigou-Lagrange: THE THREE AGES OF THE INTERIOR LIFE.  Különösen az alábbi fejezetek:  
PART I/III. THE SPIRITUAL ORGANISM  
PART III/VII. THE SPIRITUAL EDIFICE IN PROFICIENTS
PART III/XXII. DOCILITY TO THE HOLY GHOST

2011. június 3., péntek

Avilai Szent Teréz: A belső várkastély

Megjelent Avilai Szent Teréz A belső várkastély című munkájának új magyar fordítása.

Ezt a művet, Teréz összes többi írásával együtt Szeghy Ernő OCD már lefordította a 20.század elején. Teréz szövegei komoly próba elé állítják a fordítót. Nem csak azért, mert közel ötszáz évvel ezelőtt íródtak, hanem főleg azért, mert nem irodalmi művekként készültek, hanem gyakorlatilag élőbeszéd lejegyzései. Azaz a fordítónak nemcsak az ötszáz évvel ezelőtti nyelvhasználat problémáival kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy Teréz szövege, mint az élőbeszéd általában, csak nagyon kevéssé igazodik az irodalmi nyelv és a formális logika szabályaihoz. Elkezd egy mondatot, majd anélkül, hogy befejezné, egy másik gondolatra tér át, majd innét ismét egy másikra. A gondolat menete nem a formális logika szabályait követi, hanem a beszélő személyes asszociációinak fonalán halad. Ez sokszor bonyolult összetételeket eredményez, amelyekben esetleg többszörösen is visszautal ki nem fejtett gondolataira. A legtöbb spanyol olvasónak is nehézséget okoz Teréz írásait olvasni. Ernő atya ezt a problémát úgy gondolta megoldani, hogy erőteljesen átírta Teréz szövegét. Így a maga korában valószínűleg könnyen olvasható művet adott a magyar közönség számára - noha ezt a stílust ma már a legtöbb ember nagyon idegennek érzi -, azonban stílusában és nagyon gyakran szövegében is messze eltávolodik Teréz eredeti írásától. Mindezek miatt nagyon aktuális volt már egy új fordítás.

A kármelita nővérek ez alapján a blog alapján kerestek meg minket, és 2010 tavaszán állapodtunk meg velük, hogy Tamás és én elkezdjük Teréz műveit újra lefordítani és - ha Isten megadja - akkor 2015-re, születésének ötszázadik évfordulójára, megpróbáljuk a legfontosabb munkáit közreadni.

Mi egy olyan fordítást igyekeztünk készíteni, amely mind stílusában, mind szövegében a lehető legszorosabban követi a spanyol eredetit. A szöveg megértését lábjegyzetek beiktatásával segítettük, illetve a könyv bevezetőjében részletesen összefoglaltuk Teréz gondolatmenetét. Ez utóbbit tesszük most közzé itt a blogban.

Bevezetés
„… élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” *

„Ha a Szentháromság valóban jelen van bennünk, ha az Ige ténylegesen testet öltött, meghalt értünk és valóban jelen van az Oltáriszentségben, ha a misében minden nap szentségileg felajánlja Magát értünk, ha Önmagát mint ételt adja nekünk – ha mindez igaz, akkor csak a szentek azok, akik teljesen rendben vannak, minthogy az élet sötétségei és nehézségei közepette gyakori, mintegy tapasztalati tudáson és az állandóan növekvő szereteten keresztül felfogott isteni jelenlét által élnek. S az Istennel szorosan egyesült élet lényegi minőségében messze nem tűnik valami alapvetően rendkívülinek, hanem egyedül ez látszik teljesen normálisnak. Mielőtt elérnénk ezt az egységet, olyanok vagyunk, mint egy még félálomban lévő ember, aki nem tud valóban és eléggé élni a nekünk adott hatalmas kinccsel és az egyre újabb kegyelmekkel, amelyeket azok kapnak, akik nagylelkűen akarják követni a mi Urunkat.” *


Az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legfontosabb művét tartja kezében az olvasó. Teresa de Ahumadának, szerzetesi nevén Teresa de Jesúsnak, akit azóta már Avilai Szent Terézként ismer a világ, adatott meg az a különleges kegyelem, hogy A belső várkastély című művében – a történelem során először és azóta is egyedülállóan – összefoglalást adjon a keresztény misztika teljességéről.

Misztika a kereszténység kezdete óta létezik, s erről írásbeli beszámolóink is vannak. Pál apostol már rendkívül magas misztikus kegyelmekről számol be a Korinthusiakhoz írt levelében.  Ennek ellenére egészen a tizenhatodik század második feléig, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János munkásságáig csak töredékes utalásokat találunk rá, és egyetlen szerző sem írja le részleteiben azt a folyamatot, amely a keresztény misztikát lényegileg megkülönbözteti minden egyéb, misztikának nevezett dologtól.

Az emberek sokszor, sokféleképpen keresték Istent a történelem során, de csak a kereszténységben történt meg az, hogy Isten minden emberi reményt fölülmúlóan megnyitotta Önmagát, és beemelte az embert saját legbensőbb életébe, a Szentháromság szeretetközösségébe – már itt a földön. Ennek a folyamatnak a megtapasztalása a keresztény misztika.

Minden keresztény ember a keresztségben megkapja a megszentelő kegyelmet, Istennek azt a ajándékát, amely kizárólagosan lehetővé teszi, hogy az ember részt vegyen Isten belső életében, úgy értse Istent, ahogy Ő érti Önmagát és Úgy szeresse Istent, ahogy Ő szereti Önmagát. Ahogyan a huszadik század egyik legjelentősebb teológusa mondja: „Isten közvetlen látása (…) meghaladja minden teremtett értelem – mind az angyal mind az ember – képességét. Természetesen a teremtett értelem – mind az angyal, mind az ember – képes valóban megismerni Istent a természet rendjében megmutatkozó végzései alapján, de nem képes Őt úgy látni, ahogy Ő látja Önmagát. (…) A teremtett értelem az isteni lényeg közvetlen látásához csupán az ajándékba kapott segítség, Isten kegyelme által képes felemelkedni. Az angyalban és bennünk ez a kegyelem arra hasonlít, ahogyan egy vad fa képessé lesz a beoltás által jó gyümölcsöt teremni. Az angyal és az emberi lélek csak akkor válhat képessé Isten természetfeletti ismeretére és természetfeletti szeretetére, ha befogadja ezt az isteni oltást, a megszentelő kegyelmet, amely részvétel az isteni természetben és Isten belső életében. Csak ez a kegyelem – ha befogadtuk a lelkünk lényegébe, mint szabad ajándékot – tudja a lelket felemelni oda, hogy egyáltalán képes legyen a lényegi isteni tevékenységekre, csak ez a kegyelem teheti képessé arra, hogy közvetlenül úgy lássa Istent, ahogy Ő látja Önmagát és úgy szeresse Istent, ahogy Ő szereti Önmagát. Más szavakkal, az értelem és az akarat megistenülése az előfeltétele annak, hogy maga a lélek – a lélek lényege –, ahonnét ezek a képességek fakadnak, megistenüljön.” 

A megszentelő kegyelem, amelyet befogadunk olyan, mint egy mag, amelyből majd az egész növény kialakul; mint egy makk, amelyből majd a tölgy lesz. „Minden hagyomány kijelenti, hogy a kegyelem élete a földön, valójában a mennyei dicsőség magja. Szent Tamás örömmel mondja: »A kegyelem nem más, mint a mennyei dicsőség kezdete bennünk.«” 

Minden keresztény ember élete valójában ennek a magnak a kibontakozásáról és kifejlődéséről szól. Ez az, amit a keresztény hagyomány Istennel való egyesülésnek nevez. A misztikus ezt a folyamatot érzékelhetően meg is tapasztalja, de a folyamaton minden kerezténynek végig kell menni. „Vannak, akik azt gondolják, hogy elég éppen csak megmenekülni, nem kell szentnek lenni. Természetesen nem kell csodatévő vagy az Egyház által kinyilvánított szentnek lenni, de a megmenekülés és a szentté válás ugyanaz. A mennybe ugyanis csak a szentek vétetnek föl. Vagy itt a földön, vagy a tisztítótűzben, de teljesen meg kell tisztulni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a mennybe.  (…) Ebből következik, hogy a misztikus teológia nemcsak olyan lelkek útmutatására alkalmas, akik rendkívüli vezetést kapnak, hanem minden olyan bensőséges lélek irányítására is, akik nem akarnak megállni a fejlődésben, akik odaadóan törekszenek a tökéletességre, és igyekeznek egységben maradni Istennel a mindennapi élet erőfeszítései és ellentmondásai közepette.” 

Mindehhez a múlt század egyik legjelentősebb kármelita lelki mestere a következőket teszi hozzá: „Ez az egység, amelyet Isten az ember természetfeletti céljául tűzött ki, már a földön a legnagyobb értékkel bír. (...) Mennyei boldogságunk is egyesülésünk fokától függ. Keresztes Szent János azt mondja, hogy mindenki a saját edényét viszi, és azzal merít az Istenség Tengeréből. Az egyesülésben elért szeretet foka határozza meg az edény befogadóképességét, és így az istenlátás erősségét és az örök boldogság mértékét.” 

A keresztény ember Istennel való egyesülésének ezt a folyamatát írja le Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvében. A belső várkastély a kegyelemben lévő lélek. Teréz ezt a képet egy látomásban kapja 1577-ben. Ekkorra már több könyvet is írt misztikus tapasztalatairól, de környezete újabb írásokat kér tőle. Teréz azonban mindig talál valami kifogást. De Toledóban gyóntatója, Alonso Velázquez   megparancsolja neki, hogy írjon az imádságról. Teréz engedelmeskedni akar, de nem tudja mit írjon, úgy érzi, hogy már mindent megírt. Kéri Istent, segítsen, mit kell mondania. Válaszul 1577. június 2-án, Szentháromság ünnepén megkapja híres látomását a kegyelemben lévő lélek állapotáról. Teréz szenttéavatási perében ezt a látomást a domonkos Diego de Yepes a következőképpen írja le:

„A Szentanya szerette volna látni a kegyelem állapotában lévő lélek szépségét. Miközben nagyon vágyott erre, azt a feladatot kapta, hogy írjon az imádságról. Amikor Szentháromság ünnepének előestéjén azon gondolkodott, hogyan közelítse meg a kérdést, Isten maga adott neki útmutatást. Egy gyönyörű látomásban a következőket mutatta hű szolgálójának. Ámuló szemei elé emelkedett valami, ami olyan volt, mint egy ragyogó kristályból épült várkastély. Világosan fel lehetett ismerni, hogy a vár különböző részlegekből vagy lakásokból áll. E lakások közül a legbelsőben trónolt az örök dicsőség Királya, Akinek ragyogó fényessége a vár összes lakását átjárta és kimondhatatlan szépséget kölcsönzött azoknak. Ezt a mennyei ragyogást azonban csak a várkastélyon belül lehetett érzékelni, kívül minden szennyes és sötét volt, tele kígyókkal és férgekkel. Ebben a várkastélyban a szent a kegyelemben lévő lélek szépségét ismerte fel.” 

Teréz azonnal hozzáfog a munkához. Hét lakásra osztja fel a várat, ugyanígy a könyvet is hét részre, amelyeket további fejezetekre tagol. Ennek a látomásnak a fényétől vezettetve Teréz lakásról lakásra haladva elmondja a kegyelemben lévő ember Istennel való egyesülésének teljes folyamatát.

A kapcsolat első lépése – az első lakás –, hogy az ember a keresztség által bekerüljön a megszentelő kegyelem állapotába, vagy ha az a tragédia történt vele, hogy valamilyen bűn miatt elvesztette ezt, akkor a bűnbocsánat által visszaszerezze. Ez a kegyelem teszi lehetővé az ember számára, hogy válaszolni tudjon Isten szeretére, hogy Isten legyen a legfontosabb az életében. Ahhoz, hogy valaki belépjen az első lakásba, nem elegendő, ha pusztán a vallásos élet elvárt formáinak megfelelően viselkedik, vagy ha különféle vallási gyakorlatokat végez: szükség van arra a döntésre, hogy Istent helyezi első helyre az életében. Ez azt jelenti, hogy igyekszik megszabadulni mindattól, ami Isten és közéje állhat, illetve mindent megtenni azért, hogy a lehető legközelebb kerülhessen Istenhez.

Sem az egyiket sem a másikat nem tudja elérni kizárólag saját erejéből. Isten azonban mindig megadja neki a szükséges természetfeletti segítséget, a kegyelmet, amelyet elfogadhat és amellyel együttműködhet. S ha ezt megteszi, akkor elindulhat az a kettős folyamat, amelyben létrejön a teljes önátadás Isten és az ember között. Egyfelől a tisztulás, amelynek során Isten az ember együttműködésével megtisztítja őt mindattól, ami gátolja ezt az önátadást. Másfelől a tényleges és mélységes önátadás mindkét részről, amelynek során az ember megtapasztalhatja Isten szeretetének számtalan megnyilvánulását, Isten pedig érezteti az emberrel szeretetét, ajándékokat ad, és megmutatja Önmagát az embernek. Mindehhez Isten kitüntetett módon használja fel az imát. Teréz tehát elsősorban ezekről fog beszélni.

Az első lakásban, azzal a döntéssel, hogy az ember Istent helyezi az életében az első helyre, megkezdődik egy mélyebb és bensőségesebb élet, a tisztulás, Isten szeretetének a befogadása és az ehhez feltétlenül szükséges párbeszéd, az ima.

Az embernek el kell kezdeni rendszeresen imádkoznia, olyan életrendet kialakítania, amely biztosítja állapotbeli kötelességeinek teljesítését és az Istenhez való visszatérést, ezenkívül kerülnie kell minden olyan helyzetet, amelyben bűnbe eshetne.  Teréz – az egész keresztény hagyománnyal egyetértésben – magától éretetődőnek tekinti, hogy a kezdők valami olyan imaformát gyakorolnak, amely a természetes képességekre épít, s a lelki olvasmányokon, az azokon való gondolkodáson, az elmélkedésen alapul.  Isten mindezeken keresztül elkezd megadni az embernek egy olyan békét és örömet, amit semmi más nem képes megadni a világban.

Aki sem jó, sem rossz dolog miatt nem fordul el Istentől, hanem kitart mindebben, máris belépett a második lakásba. Itt Isten természetes közvetítőkön keresztül szólítja meg az embert: „Nem mondom, hogy ezek a hangok és szólítások olyanok, mint azok, amelyekről később fogok beszélni, hanem inkább a jó emberek szava, vagy prédikációk, vagy amit jó könyvekben olvasunk, és sok más dolog, amiről hallottátok, hogy Isten azon keresztül szólít meg minket; vagy betegségek, szenvedések, és azok az igazságok, amelyeket olyan pillanatokban tanít, amikor imádság közepette vagyunk…”  Ezek segítségével az értelem Isten kegyelmi támogatásával egyre inkább a valóságnak megfelelően – azaz Isten szemszögéből – látja a világot. Ezzel párhuzamosan az akarat a mindennapi életben egyre inkább Isten akaratát keresi és követi. Ugyanakkor a gonosz nagyon komolyan harcol azért, hogy visszaszerezze a lelket: „De rettenetes az a harc, amelyet a gonosz szellemek ezer módon folytatnak itt ellenünk (…), a lélek szeme elé állítják a világi dolgoknak e kígyóit, s szinte örökké tartónak mutatják a világ élvezetét és megbecsülését, a barátokat és rokonokat, az egészséget a vezeklés dolgában (…) és az akadályok ezer más formáját.” Aki azonban valóban Isten akaratát keresi, az Ő segítségével képes lesz arra, hogy minden körülmények között, akár környezetének helytelenítése ellenére is, minden helyzetben megtegye azt. Az ember életében megszilárdul az a rendszeres élet- és imamód, amely egész életének Isten felé fordítását segíti elő.

Akiket a kísértések nem fordítanak vissza, hanem szilárdan kitartanak benne, hogy hétköznapjaikban is mindenben Isten akaratát keressék és azt kövessék, belépnek a harmadik lakásba. Teréz a következőképpen ír róluk: „Nem kis kegyelmet tett velük az Úr, hogy túljutottak az első nehézségeken, hanem igen nagyot. Az ilyenekből, úgy hiszem, az Úr jósága folytán sok van a világban. Nagyon kívánják, hogy ne bántsák meg Ő Felségét, és még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Barátai a vezeklésnek és a visszavonultságnak, jól töltik az időt, gyakorolják magukat a felebarátok iránti szeretet cselekedeteiben, nagyon megfontoltak a beszédben, az öltözködésben és házuk vezetésében.” Teréz mindezt igen jónak és szükségesnek tartja.A harmadik lakásban azonban nem az így elért eredményeket taglalja, hanem jórészt azt elemzi briliáns módon, hogyan lehet egy jól felépített és minden szempontból jónak hitt keresztény élet keretei között mégis ellenállni Isten akaratának.

 A negyedik lakásban kezd el Teréz Istennek azokról a kegyelmeiről beszélni, amelyek közvetlenül átalakítják az értelmet és az akaratot. De még mielőtt erre rátérne, hosszan részletezi, hogyan próbálják az emberek ezeknek a kegyelmeknek – amelyek csak és kizárólag Isten ajándékaként kaphatóak meg – a hamisítványait saját erőfeszítéseik révén, önmaguk, érzelmeik és idegrendszerük különféle manipulálásával megszerezni. Teréz itt veszi fel azt a szálat, amely aztán az egész könyvön végigfut: az Istennel való közösség nem abban áll, hogy valakinek szüntelenül nagy érzelmei vagy emelkedett gondolatai vannak, hogy inspirációkat, útmutatásokat, üzeneteket, látomásokat és hallomásokat vél kapni, hanem „…a nagyobb elszántságban, hogy mindenben Istent kívánjuk elégedetté tenni, és amennyire csak tudjuk, igyekezzünk nem megbántani Őt…”. 

Isten az ima természetfeletti formájában, a szemlélődő imában engedi megtapasztalni azokat a kegyelmeket, amelyek közvetlenül átalakulásokat hoznak létre az emberben, majd végül Önmagát is.  Ennek során Isten, Aki a megszentelő kegyelem állapotában lévő minden keresztény lelkének központjában jelen van, közvetlenül is felveszi a kapcsolatot az emberrel. Először a lélek perifériáival, majd egyre mélyebb rétegeivel közli Önmagát, és így hoz létre Maga és az ember között szeretetközösséget, egészen a teljes egységben megvalósuló közösségig.

A legelső ilyen kapcsolatfelvétel a természetfeletti összeszedettség imája. Teréz egy képpel írja le ezt: Isten, a nagy Király, aki várban van, halk füttyszóval hívja vissza a várnak a falon kívül kóborló lakóit, az érzékeket és a képességeket. Ennek során elsőként az érzékek és a külső lelkierők tapasztalják meg a bensőkben lakó Isten működését. „Néha még mielőtt elkezdene Istenre gondolni, ez az ember   már bent van a várban, nem tudni, honnét, sem azt, hogy miként hallotta meg pásztora füttyét. Hiszen nem hallás útján történt – mert semmi sem volt hallható –, hanem az ember valami finom és határozott belső összpontosulást érez, ahogy majd meglátja, akivel ez megtörténik…”  A természetfeletti összeszedettség még nem Isten közvetlen megismerése, de már természetfeletti kegyelem. A lelkierőket Isten nyugalomba helyezi, és azok megérzik Isten közelségét, anélkül, hogy világosan fel tudnák Őt fogni. Az imádkozó befelé fordul és összeszedett békét érez, s az ima utóhatása is összeszedett béke. Az aktív imából a szemlélődésbe való átmenetkor szokta megadni Isten, hogy a belső nyugtalanságot leküzdje, illetve hogy az aktív belső imából az egyszerű békés szemlélődésbe átvigyen. Nem kell, hogy ezt egyéb természetfeletti kegyelmek is kövessék, de többnyire ezek előhírnöke szokott lenni.

A következő lépés a nyugalom imája, ahol még mindig nem magát Istent tapasztaljuk meg, hanem Istennek a lélek iránti szeretetét. Ezt Teréz a két medencéről szóló hasonlattal írja le. Az ima természetes formáit, amelyeket az ember a saját erejéből el tud érni, olyan medencéhez hasonlítja, amelybe messziről, sok munkával, hosszú vízvezetéken át odavezetve jön a víz. A másik medence a nyugalom imája, amikor is „…a víz közvetlenül a forrásból jön, amely Isten. S így amikor Ő Felsége akarja és jónak látja megadni valamilyen természetfeletti kegyelmet, olyankor nagy békével, nyugodtsággal és csendességgel létrehozza azt önmagunk legbelsejéből (…), s ez a víz bejár minden lakást és képességet, míg el nem ér a testhez.”  Isten jelenlétén keresztül békébe helyezi a lelket. Az összes lelkierő megnyugszik és a lélek érzi (a külső érzékeléstől eltérő módon), hogy Isten közelében van. Isten természetfeletti fényt közöl az értelemmel és szeretetet az akarattal. A szemlélődő nem tudja a fényt érzékelni, csak majd ima után a hatásait, a szeretetet viszont közvetlenül is tapasztaljuk. 

Noha ez az ima kimondottan kellemes és pihentető, egyfajta alvás-közeli állapothoz hasonlít, mégsem ez a kellemesség a lényege, hanem azok a természetfeletti hatások, az akarat és az értelem természetfeletti módon történő megemelése, amelyeket Isten ezen állapot során létrehoz a lélekben, s „…előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy Ő teljesen beleférjen. Ez a hajlékonyság és belső tágasság látszik meg abban is, ami a lélekben megmarad: hogy nem kötődik annyira a dolgokhoz Isten szolgálatában, mint korábban, hanem sokkal nagyobb tágasságra tesz szert. (…) Aki korábban félt az aszkézistől, nehogy elveszítse az egészségét, most úgy érzi, hogy Istenért mindenre képes, és a korábbinál erősebb vágyat érez, hogy tegyen Őérte. A szenvedéstől való addigi félelme jelentősen csökken, mert már élőbb a hite, és megérti, hogy ha elfogadja ezt Istenért, Ő Felsége megadja neki a kegyelmet, hogy türelemmel elviselje, sőt olykor azt is, hogy kívánja, mert akarata is megerősödik abban, hogy tegyen valamit Istenért. Minthogy jobban ismeri már az Ő nagyságát, önmagát nyomorultabbnak tartja; minthogy megtapasztalta már Isten örömét, látja, hogy a világ minden öröme hitványság. Lépésről lépésre elszakad tőlük, és egyre inkább ura lesz önmagának azért, hogy ezt megtegye. Végül minden erényben jobbá lesz és folyamatosan növekszik…” 

Az ötödik lakásban az ember már nemcsak Isten szeretetét, hanem magát Istent is megtapasztalhatja. Teréz a következőképen írja ezt le: „ahogy mikor ketten összeházasodni szándékoznak, meg kell nézni, összeillők-e, és szeretik-e egymást, és jól kijönnek-e egymással, hogy minél több örömet szerezzenek egymásnak, úgy van itt is. (…) Ő Felsége (…) minthogy azt akarja, hogy a lélek jobban megismerje Őt, azt a kegyelmet adja neki, hogy – mint mondani szokás – szemtől szembe lássák egymást, és Magához kapcsolja őt. Mondhatjuk, hogy így van ez, mivel rendkívül rövid idő alatt történik. Akkor már nincs szó adásról és elfogadásról, hanem a lélek valamilyen titkos módon látja, ki ez a Vőlegény, akihez mennie kell.”  Ez nem olyan álomszerű állapotban történik, mint a nyugalmi ima, hanem teljes sötétségben zajlik. Arra a rövid időre, amíg Isten Magához kapcsolja az embert, teljesen felfüggeszti a lélek erőinek működését, és akárcsak az ájulásban, az ember elveszti öntudatát. Ezzel együtt, miután magához tér, teljes bizonyossággal tudja, hogy Istennel találkozott.

Az egyesülés kegyelmét a Gyermek Jézusról nevezett Maria-Eugène a következőképpen írja le: „Ennek az érintkezésnek során Isten túlcsorduló szeretetet önt belénk. Érthető, hogy ez legerőteljesebben az akaratra hat, hiszen az akarat az a lelki képesség, amely a szeretetet befogadja. Amikor Isten megragadja az akaratot, akkor az teljesen az Ő irgalmas akaratának birtokába kerül. (...) Ez a szeretet annyira túláradó és nemes, hogy örökre megpecsételi a lelket. A szubsztanciális érintés hatásai olyan mélyek és változtathatatlanok, mint maga a lélek lényege, amelybe íródnak. Az egyesülés misztikus kegyelme során Isten valóban birtokába veszi a lelket, aki ettől kezdve egyfajta isteni pecséttel lesz megjelölve” .

Az isteni birtokbavétel eredménye az eloldódás és az elszakadás. A lélek számára idegenné válnak mindazok a dolgok, amelyek előzőleg lekötötték és teljesen szabaddá válik Isten számára: „Vágyai szerint minden kevés neki, amit Istenért tud tenni. Nem tartja soknak, amit a szenteknek el kellett szenvedniük, mert már tapasztalatból érti, hogyan segít az Úr, és hogyan alakítja át a lelket úgy, hogy fel sem lehet ismerni. Mert a gyengeség helyett, amelyet korábban tapasztalt a vezeklésben, most már erőt talál magában. A rokonokhoz, barátokhoz vagy vagyonhoz való kötődést (mert hiába a cselekedetek, az elszántság, az elszakadni akarás, csak úgy tűnt, hogy még jobban kötődik hozzájuk), most nyomasztónak találja...” 

Teréz ahhoz hasonlítja ezt az átalakulást, mint amikor a bábból pillangó lesz. Kérdés, hogy kizárólag a szemlélődők kiváltsága-e ez a csodálatos átalakulás. Teréz válasza egyértelmű nem. Isten ezt a kegyelmet bárkinek bármilyen életkörülmények között megadhatja, aki valóban átadja Neki az életét – és senki másnak, éljen bár klauzúrában, vagy bármennyit is imádkozzék. A misztikus út sajátos jellemzője a lélek erőinek felfüggesztése, nem pedig a kegyelem valamiféle sajátos minősége. Bármelyik úton történjen is az akarat egyesülése, ennek lényege mindig az, hogy Isten szeretetteli módon birtokba veszi az akaratatot, s ettől kezdve az készségesen engedelmeskedik Isten indításainak.

Miután az az ötödik lakásban megtörtént az első közvetlen kapcsolatfelvétel Isten és a lélek között, a hatodik lakásban Isten újra és újra egyre mélyebben közli Magát a lélek centrumával és egyre mélyebben, új minőségben kapcsolja Magához a lelket. A kapcsolatnak ezt az új formáját elragadtatásnak nevezik és azt a kegyelmet, amelyet ezen keresztül ad Isten, misztikus eljegyzésnek. Teréz a következőképpen írja le: „Látni fogjátok tehát, mit tesz Ő Felsége, hogy megkösse ezt az eljegyzést, amely, úgy vélem, akkor történik meg, amikor elragadtatások révén kiemeli az embert érzékeiből  (…), Ő Felsége, irgalmassága által megindítva, miután látta hosszan szenvedni a vágytól, a lélek belsejéből növeszti elő azt a szikrát, amelyről szó volt,  hogy teljesen elégve, mint a főnixmadár, megújuljon (…), és megtisztulva egyesíti őt Magával, anélkül, hogy bárki értené ezt itt rajtuk kettőjükön kívül. Még maga a lélek sem érti azon a módon, hogy képes lenne azután elmondani, noha nincs híján belső érzékeinek (…), ebben az esetben a lélek annyira éber Isten dolgaira, s olyan nagy a világossága és ismerete Ő Felségéről, mint soha máskor.” 

Az elragadtatás során, miközben a külső érzékeknek és gyakran magának a testnek a működése is úgy fel van függesztve, hogy időnként kétséges, egyáltalán életben van-e az illető, a lélek szellemi módon felfogja, hogy mi történik vele és meg tudja tapasztalni Istent. Ahogy ezt a már említett kármelita lelki mester nagyon szépen megfogalmazza: „Az eljegyzéskor az elragadtatás során nemcsak egy gazdagító érintés történik, hanem valódi belépés Istenbe. Ennek megfelelően már nem a misztikus egyesülés sötétsége uralkodik, hanem a kápráztató fény. A lélek nyitott szemmel lép be Istenbe!” 

És Isten képzeleti és értelmi látomások révén „…mint saját tulajdonának és menyasszonyának megmutat egy kicsi részecskét a királyságból, amelyet Tőle nyert.”  A lélek úgy „…érzi, hogy teljesen egy másik régióban volt, amely nagyon különbözik ettől, ahol élünk; és ott az ittenitől annyira különböző fényt mutattak neki, hogy ha egész életében igyekezne is azt más dolgokkal együtt kitalálni, képtelen volna rá.  (…) Máskor azokkal a dolgokkal együtt, amelyeket lelki szemeivel értelmi látomásban lát, másokat is mutatnak neki, különösen angyalok sokaságát az ő Urukkal,  és anélkül, hogy bármit látna a test vagy a lélek szemeivel, olyan csodálatos megismeréssel mutatják neki, hogy el sem tudom mondani, mindazt, amiről beszélek, és sok más dolgot, amelyek nem elmondhatóak.” 

A hatodik lakásban Isten nemcsak rendkívüli dolgokat mutat meg a léleknek, hanem rendkívüli mértékben át is alakítja az embert. Teréz csak utal arra – és majd Keresztes Szent János fejti ki részletesen  –, hogy Isten ebben a szakaszban milyen mélyen tisztítja meg a lelket. Ezek az emberek már régen mentesek nemcsak a súlyos bűnöktől, de a bocsánatosak jelentős részétől is. Nem ezektől kell megtisztulniuk, hanem mindattól az Istennel szembeni ellenállástól, amely meggátolná a személyt a teljes önátadásban. Ezt a tisztulást mindenki rettenetesnek írja le, s ez azzal a népszerű elképzeléssel ellentétben, hogy az ember alapvetően jó - figyelmen kívül hagyva, hogy az eredeti bűn következtében természete rosszra hajló lett -, félelmetesen megmutatja, milyen szörnyű ellenállás van az ember lelkében Istennel szemben, ha a legnagyobb szentek is csak ilyen szenvedéseken keresztül tudnak megszabadulni tőle.

Isten nemcsak a tisztításon keresztül alakítja át az embert, hanem ezzel párhuzamosan építi is, az ilyenkor befogadott kegyelmek rendkívül magas szintű erényekhez segítik.  A kegyelmek egy része pedig a személy sajátos küldetéséhez szükséges különleges kegyelem. Teréz hosszan ír például a szívsebzés kegyelméről: „Az történik ilyenkor … jön valahonnét – nem érteni, honnét, sem hogy hogyan – egy ütés, vagy mintha egy tüzes nyíl jönne; *  nem mondom, hogy nyíl, de bármilyen dolog is legyen, világosan látszik, hogy nem származhat a mi természetünkből. Nem is ütés, noha ütést mondok, de élesebben sebez, és nem onnét van, ahonnét a fájdalmakat érezzük itt – véleményem szerint –, hanem a lélek legmélyéről és legbelsejéből, ahol ez a sugár, amely igen gyorsan átmegy mindenen, amit a mi természetünknek ezen a földjén talál, mindent porrá tesz, úgyhogy amíg tart, saját létezésünknek is lehetetlen tudatában lenni.”  Természetesen itt is saját tapasztalatáról beszél. A hagyomány szerint Teréz valószínűleg ekkor kapta meg a lélek zsengéjének ajándékát és a szellemi anyaság kegyelmét. Az előbbit rendalapítók kapják, az utóbbival pedig az eljövendő lelki gyermekek számának megfelelő belső gazdagságot és nagyságot kap az ember, amely képessé teszi többek közt arra, hogy áthagyományozza a lelkek fejlődéséhez szükséges tanítást.

Ennek a folyamatnak a különös kettősségéről – egyszerre rendkívül fájdalmas és mégis elmondhatatlanul örömteli –, amely a lélek tisztulásának egész folyamatát jellemzi, de a hatodik lakásban különösen intenzív, így ír Teréz: „…ahogy jobban és jobban megismeri az ő Istene nagyságát, és látja, milyen távol van Tőle, és milyen szakadék választja el attól, hogy élvezze Őt, egyre nagyobbra nő a vágya. És növekszik benne a szeretet is, ahogy egyre jobban felfedezi, mennyire szeretetre méltó ez a nagy Isten és Úr (…), mindezzel a szenvedéssel és gyötrelemmel együtt – amelynél, úgy hiszem, semmilyen földi szenvedés sem lehet nagyobb, mert ez a személy ugyan sokat elszenvedett, úgy testit mint szellemit, de mind semminek tűnik neki ezzel összehasonlítva – érzi a lélek, hogy ez a fájdalom mennyire értékes, és érzi jól, hogy nem lenne képes kiérdemelni.” 

S aki végigment ezen a tisztuláson, az eléri a hetedik lakást és megkapja a szellemi házasság kegyelmét. „Ha a mi Urunk jónak látja megkönyörülni azon, amit az Őiránta való vágy folytán elszenvedett és elszenved ez a lélek, akit szellemileg már eljegyzett Magának, akkor először is, hogy a szellemi házasságot megkösse, beviszi az Ő lakásába, a hetedik lakásba.  (…) ez a titkos egyesülés a lélek legbelső központjában megy végbe, amely ott van, ahol maga Isten  (…) Nem mondhatunk mást, mint hogy amennyire fel lehet fogni, a lélek –úgy értem, a lélek szelleme – eggyé válik Istennel, Aki szintén szellem …”  Teréz hasonlatokkal érzékelteti, hogy mennyire mélységes ez az egyesülés. Először az ötödik és a hatodik lakás egyesülését írja le: „…olyan, mint ha két viaszgyertyát annyira szorosan egymás mellé helyeznének, hogy teljes lángjuk egyesülne; vagy mintha a kanóc, a fény és a gyertya is egy lenne, de utána jól szét lehetne választani az egyik gyertyát a másiktól, és ismét két gyertya lenne két kanóccal.” A hetedik lakásban ellenben „…úgy van, mintha az égből víz hullana alá egy folyóba vagy kútba, ahol az egész egyetlen vízzé áll össze, úgy, hogy már nem lehet szétválasztani és elkülöníteni a folyó vizét és azt, ami az égből hullott. Vagy amikor egy kis patakocska a tengerbe ömlik, már nincs mód szétválasztani tőle.” 

Az ember nem jut el ezzel a földön a mennyországba, sőt általában ezeket az embereket rendkívüli megpróbáltatások és szenvedések érik, és ezért a képességek, az érzékek és a szenvedélyek egyáltalán nincsenek mindig békében, de a lélek centruma mindig össze van kapcsolódva Istennel. „A lélek (…) nem mozdul onnan a központból, és békéjét sem veszíti el, mert Az, Aki megadta a békét az apostoloknak, amikor együtt voltak, neki is meg tudja azt adni.  (…) Istennek e templomában, ebben a lakásában (…) csak Ő és a lélek örvendeznek nagyon nagy csenddel.” 

Ez a két dolog egyáltalán nincs ellentmondásban: „…ne gondolja senki, csak azért van, hogy ezeket a lelkeket megajándékozza – ami nagy tévedés volna –, hanem mert Ő Felsége nem tud nagyobbat adni nekünk, mint hogy olyan életet ad, amely az Ő annyira szeretett Fiának életét utánozza. És így biztosra veszem, hogy ezek a kegyelmek arra valók, hogy megerősítsék gyengeségünket (…), s hogy képessek legyünk utánozni Őt abban is, hogy sokat szenvedünk.” 

A lélek elérte a legtöbbet, amit ezen a földön el lehet érni: „…élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” S erre nemcsak a misztikusokat hívja meg Isten, hanem mindenkit. A kegyelmet mindenkinek megadja, ezt a belső átalakulást mindenkiben véghezviszi – aki átadja Neki az életét. A misztikusok csak abban különböznek a többiektől, hogy ők ezt a folyamatot belsőleg is meg tudják tapasztalni, és ha még arra is kegyelmet kapnak, be is tudnak róla számolni. Avilai Szent Teréz mindent megkapott. Adja Isten, ez a könyve minden olvasóját közelebb vigye ahhoz, hogy Krisztus éljen benne.

2011. május 5., csütörtök

Ha hősnek kell lenni

Reginald Garrigou-Lagrange arról írt, hogy üldözések idején "... az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke...".

Gyakran azonban az ember a hétköznapokban is az elé a választás elé kerül, hogy vagy hősi fokon gyakorolja az erényeket vagy olyan súlyos bűnt kell elkövetnie, hogy elveszik a lelke:

Egy asszonyt megcsalta a férje. Megbocsájtott neki, visszafogadta. Néhány hónappal később szinte egyszerre derült ki, hogy a férj felújította kapcsolatát és hogy ő babát vár. Egy másik asszony megtudta, hogy rákos, majd néhány nap múlva, hogy babát vár. Ha elvetetik a babájukat, elveszítik a lelküket. Ilyen helyzetben megtartani a babát, ahhoz azonban kétségtelenül hősies szeretet kell.

Mint ahogy az az apa is hősiesen kell hogy szeressen, akinek a fiáról lassanként kiderül, hogy az édesanyja betegsége és korai halála olyan súlyos érzelmi sérüléseket okozott, hogy a gyerek szinte egyáltalán nem képes bízni és kapcsolódni.

Vagy aki el kell, hogy fogadja: a férje olyan sérült érzelmileg, hogy csak nagyon töredékesen lehet vele szeretetkapcsolatban lenni. És ez belátható időn belül valószínűleg nem fog változni, és évekig anélkül kell kitartani és szeretni, hogy viszonzásképpen megkapná azt a melegséget és elfogadást, amire vágyik.

Vagy az a lány, aki elmúlt hatvan éves, de mindezidáig abban telt az élete, hogy az anyját szolgálta ki, akinek meg kell, hogy bocsássa, hogy az egész életére rátelepedett és tönkretette azt.

Vagy az az ismerősöm, aki csecsemőként úgy került állami gondozásba, hogy ha nem érkezik meg a védőnő, a másnapot már nem éli meg, és akit ezek után egy szadista nevelőanya nevelt fel. Vagy az, aki súlyos testi fogyatékossággal született vagy akinek az autista fiáról kell gondoskodni vagy akinek azzal kell szembenéznie, hogy depressziós a lánya. Azt hiszem, mindenki tudja folytatni a sort.

Mindez azért is olyan nehéz, mert nem egy pillanatnyi hősiességről van szó, hanem hosszú, gyakran évekig vagy vagy évtizedekig szükséges kitartásról.

Ez nem megy saját erőből. Ha azonban ezt az ember tudja és Istenhez fordulva kéri mindehhez az erőt, Isten soha nem fogja őt cserben hagyni, meg fogja adni, hogy bármilyen nehézségek közepette is, ki tudjon tartani a szeretetben.

Ezt az erőt azonban nap mint nap, sőt néha pillanatról pillanatra kérni kell. Ahogy valaki ezt nemrégiben olyan zseniálisan fogalmazta meg egy nehéz helyzetben: Eddig éltem és közben imádkoztam, mostantól imádkozom és közben élek.

2011. március 30., szerda

Garrigou-Lagrange a megpróbáltatások idejéről

"... vannak olykor kollektív tisztulások is, mint például az üldözések, és tudnia kell a léleknek hogyan fordítsa ezt a saját hasznára. Ilyen alkalmakkor az erények hősi foka válik szükségessé; az ember abba a szerencsés kényszerűségbe kerül, hogy szentnek kell lennie, azért hogy el ne vesszen. Ilyenkor azok, akik elfogadhatóan jónak látszanak a jólét idején, gyakran gyengének és gyávának bizonyulnak ezekben a nagy megpróbáltatásokban; mások ezzel szemben, ilyenkor mutatják meg a valódi jellemüket. Ezek a nehéz idők a következő hasznos meggondolásra kell hogy vezessenek minket: az igazi szentség a külsőleg nyugodt periódusokban sem igényel kisebb tisztulást, mint az üldözések által zaklatott időkben. Azoknak a szenteknek, akik az Egyház életének a legnyugodtabb szakaszaiban éltek, megvoltak a belső megpróbáltatásaik, amelyek nélkül a lelkük nem tudta volna elérni azt a tökéletes tisztaságot, amilyennek Isten látni akarta őket.

Egyetlen egy időszakban sem – akármilyen nyugodt is legyen az – válhat senki szentté anélkül, hogy hordozná a keresztjét, anélkül, hogy átalakulna a megfeszített Krisztus képére. Zaklatott időkben mindazonáltal az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke; ilyenkor hősi mértékben kell hinne, azért, hogy ne hátráljon meg. Más nyugodtabb periódusokban nem érződik ennyire sürgetőnek ez a szükség, noha ekkor is a keresztünket felvéve kell követni a mi Urunkat. Semmi tisztátalan nem léphet be a mennybe.

Végül, vannak kollektív megpróbáltatások, amelyek nagy egyenességet követelnek az akarattól. Például amikor a társadalomban, amelyben élünk, valami különleges esemény történik, amely arra kötelez minket, hogy bármilyen nagy áldozatokba kerül is, állást foglaljunk Isten mellett. Ezek az események az Úr látogatásai, ezekben megmutatkoznak, hogy kik az Ő igaz szolgái, akiknek nem elég csak jónak, hanem kitűnőeknek kell lenniük. Ez a jelentése annak, amit az agg Simeon mondott a világra jött Gyermek Jézusnak: „Íme, sokaknak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, amelyen ellene mondanak … hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” (Lk 2,34-35) Vagyis, Krisztus, aki mindenki megváltásáért jött, alkalom lesz sokak romlására. Akik visszautasítják, hogy felismerjék a Megváltót benne, hitetlenségbe esnek. Így a farizeusok titkos gondolatai megmutatkoznak, miközben azoké a farizeusoké, akik kétszáz évvel hamarébb éltek, részben rejtve maradhattak.Valami hasonló történik jelentős természetfeletti esemény esetén is, mint a Szent Szűz megjelenései Lourdesban – egy esemény, ami által elválik a jó és a rossz. Ahogy Pascal mondja, elég fény van azok számára, akik látni akarnak és elég sötét azok számára, akik nem akarnak látni. Ezek a nagy események, üldözések vagy az Úr különleges látogatásai alkalmak, alkalmak, amelyek során az igazak és a langyosak elválnak egymástól, fényt vetve arra, amit mi itt a lélek passzív tisztulásáról mondtunk. Azokban a periódusokban, amikor a társadalom élete nem különösebben jó vagy rossz, nem szükséges kevesebb tisztulás ahhoz, hogy elérjük a szentséget, mint a társadalmi megrázkódtatások idején.
Ami az Úr látogatásának idejét illeti, emlékeznünk kell rá, hogy ezek gyakran jelentősen különböznek. Vannak vigasztaló látogatások, mint a lourdesi jelenések, de ha az emberek nem tanulnak ebből, az Úr büntetni jön, és ha nem tanulnak ebből az isteni büntetésből, akkor Ő majd ítéletre jön el."

Garrigou-Lagrange a belső imáról


Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.

1. A belső ima - mi az és mi nem az.
2. A belső ima - célja Isten maga.
3. A belső ima - Isten kegyelmének befogadása.
4. A belső ima - a kegyelem működése.
5. A belső ima - Istennel való párbeszéd.
6. A belső ima - az elmélkedés.
7. A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára.
8. A belső ima - a kitartás fontossága.

2011. március 20., vasárnap

A belső ima - a kitartás fontossága

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

„Az imában való kitartással nagy dolgok nyerhetők meg, míg kitartás nélkül minden elveszhet.1

A kitartáshoz két dolog kell, bizalom Krisztusban és a Szentlélekben, akit Ő küld, és hogy engedjük magunkat Isten által vezetni az úton.

„A Szentlélek ott van tehát minden igaz emberben, minden lélekben, aki a kegyelem állapotában van. Ő, az élő Szeretet maga, tartózkodik bennünk, és nem marad tétlenül, hanem véghezviszi bennünk, hogy Ő legyen a belső Mesterünk hét ajándéka által, amelyek folyamatos belénk öntött képességet adnak, hogy biztosítsák a fogékonyságunkat Isten irányába. Ezek a képességek a szeretettel együtt fejlődnek bennünk. Ezért ha nem halljuk egyre jobban a belső Mester szent inspirációit, akkor ez azért van, mert túlságosan erősen önmagunkra figyelünk és nem eléggé vágyunk arra, hogy valójában Isten uralkodjon bennünk.”2

„Végül, ha a hit sötétjében is szilárdan kitartunk az Ő végtelen jóságának a gondolata mellett, amelyet minden áldásban, amelyet befogadunk közöl velünk, akkor egy nap Őt magát fogjuk szemlélni. ... És ahogy az önző ember mindig magára gondol és mindent magához viszonyít, el fogunk kezdeni mindig a bennünk jelen lévő Istenre gondolni és mindent hozzá viszonyítani. Akkor, még ha a legváratlanabb és legfájdalmasabb események történnek is, Isten dicsőségére fogunk gondolni és az Ő jóságának megnyilvánulására, és meg fogjuk pillantani a távolból Isten mindenek fölött valóságát, ami felé minden dolgok – a megpróbáltatások éppúgy mint az örömök – mutatnak.”3

1 - Reginald Garrigou-Lagrange: The three ages of the interior life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. B. How to Persevere in the Life of Prayer.2 - Reginald Garrigou-Lagrange: The three ages of the interior life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. B. How to Persevere in the Life of Prayer.3 - Reginald Garrigou-Lagrange: The three ages of the interior life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. B. How to Persevere in the Life of Prayer.

2011. március 3., csütörtök

A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

Mivel imánk hatékonysága alapvetően azon múlik, hogyan tudjuk befogadni Isten kegyelmét, az imára való felkészülés nem más, mint hogy felkészítjük magunkat a kegyelem befogadására.

Garrigou-Lagrange három dolgot említ, amellyel az ember felkészül a kegyelem befogadására: az alázatosságot, az elszakadást és a csendet.2

Az alázatosság azonban „ ... távolról sem önmagunk lealacsonyítása ...”.3 Hanem az Istentől való teljes függésünk tudata és a benne való teljes bizalom. Máté evangéliumát idézi, ahol Jézus azt monda, hogy ha „.. nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába.4

„Az imára való felkészülés nemcsak az alázatosságon múlik, hanem a mortifikáción is, amely a lelki és gyakorlati elszakadás az érzéki dolgoktól és önmagunktól. Nyilvánvaló, hogy ha fejünk az evilág iránti érdeklődéssel és ügyekkel van tele, és ha lelkünket nagyon is emberi érzelmek, a féltékenység, a felebarátunk által nekünk okozott rossz emléke vagy elsietett ítéletek mozgatják, nem leszünk képesek a mi Urunkkal beszélgetni. ... Ezért minden rendezetlen hajlamot le kell győznünk, hogy így vitathatatlanul a szeretet foglalja el az első helyet lelkünkben, és így mind a bajokban, mind a vigasztalásokban spontán módon Istenhez emelkedjék.”5

Ahhoz, hogy minél gyorsabban elérjük, hogy a lelkünk jóban és rosszban is azonnal spontán módon Istenhez emelkedjen, több segítséget is ajánl Garrigou-Lagrange.

Az egyik, hogy a nap során gyakran emeljük fel a szívünket Istenhez, és beszéljünk meg mindent Krisztussal. Egy másik, hogy mielőtt hozzákezdenénk, ajánljuk fel a teendőinket vagy az előttünk álló időt azért, hogy abban minél jobban együtt tudjunk lenni Istennel.

Rendkívül hasznosnak tartja, ha a nap során - éppen a munkáink közepette - szánunk egy kis időt Istennek azzal, hogy

„... választunk a délelőtt vagy a délután közepén egy negyed órát, éppen a legnagyobb munka közepette, legyen az intellektuális vagy fizikai, nem azzal a szándékkal, hogy megakasszuk azt, hanem épen hogy szentebb módon végezzük Isten szeme előtt. Ez a gyakorlat nagyon hasznos."6

Annak elősegítésére, hogy el tudjunk szakadni az érzéki dolgoktól és magunktól, azt javasolja, hogy bizonyos ünnepnapokon vagy első péntekenként minél több olyan dolgot tegyünk meg szeretetből, ami nehezünkre esik.

„Végezetül csöndet kell teremtenünk a lelkünkben; le kell csendesítenünk a többé-kevésbé rendezetlen szenvedélyeinket azért, hogy meghalljuk a belső Mestert, aki csendben beszél, mint barát a baráthoz. Ha megszoktuk, hogy magunkkal vagyunk elfoglalva, magunkat keressük a munkában, a tanulásban és a külső aktivitásban, hogyan is tudnánk gyönyörködni olyan misztériumok fennkölt harmóniáiban, mint a Szentháromság bennünk való jelenléte, a megváltó Megtestesülés vagy az Eucharisztia? Érzékiségünk rendezetlensége és zajongása biztosan megzavarja az imát. Ezért az Úr olykor annyira mélyrehatóan megműveli az érzéki vágyainkat, elsősorban az érzékek passzív éjszakája során, hogy lényegesen nyugodtabbá és engedelmesebbé válnak az értelem és lélek felsőbb részei iránt.7

A belső csönd elérésének elengedhetetlenül feltétele - különösen az első időben - a külső csönd megteremtése. Nemcsak a fizikai csönd megteremtése, hanem az is, hogy az ember lemond a felesleges ingerekről, tv-nézésről, magazinok olvasgatásáról, interneten való szörfölgetésről, hasonlókról. Hiszen hogyan tudna elcsendesedni az érzékiségünk, ha folyamatosan külső ingerekkel bombázzuk?

Az, hogy eljussunk az alázatosságra, hogy elszakadjunk az érzéki dolgoktól és önmagunktól, hogy megteremtsük a külső és a belső csendet, fontosabbak az imára való felkészülés szempontjából, mint bármilyen imára felkészítő gesztus vagy technika.

„Életünknek ezeket a tevékenységeit az imára való távolabbi felkészülésnek lehet nevezni. Ez messze sokkal fontosabb, mint a közvetlen felkészülés ... ennek a távolabbi felkészülésnek kizárólag az a célja, hogy felgyújtsa a szeretet tüzét, amely soha nem hunyhat ki bennünk és amelyet a jelen pillanatban lévő kötelességeinkben való kitartásban megmutatkozó nagylelkű hűség táplál folyamatosan.7

„Így a nagylelkű és egyszerű lélek ... el fogja érni a folyamatos összhangot az isteni akarattal, és gyakorlatilag mindig fel lesz készülve Isten jelenlétére ...”8

1 - Az egész sorozat itt olvasható: Garrigou-Lagrange a belső imáról.2 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.3 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of the beginners: its progressive simplification B. The Essential Acts of Prayer4 - Mt 18,35 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.6 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.7 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.8 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.

2011. február 26., szombat

A belső ima - az elmélkedés

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

Garrigou-Lagrange az elmélkedés ismertetését azzal kezdi, hogy leszögezi, az ima elsődleges célja, hogy Isten iránti szeretetünket növelje és minden egyéb – megismerés, az érzések és az élmények – ennek csak eszközei. Hangsúlyozza, hogy az ima nem egyszerűen a mi természetes erőfeszítésünk eredménye, hanem Isten természetfeletti kegyelmeinek a befogadása:

"Az ima ... az ismeret és a szeretet teljes mértékben természetfeletti működése."2

Az imára való előkészületről a következőket mondja:

"Ahhoz, hogy az egész lélek felemelkedjen Istenhez, az imára az alázatosság gesztusával kell felkészülni, és a három teológiai erényből kiindulni, amelyek egyesítenek minket Istennel, megerősítik a vallásosság erényét, és megszerzik számunkra a Szentlélek világosságát és ösztönzését."3

Az alázatosság, mint azt Garrigou-Lagrange hangsúlyozza, „... távolról sem önmagunk lealacsonyítása ...”, hanem a teremtmény megfelelő viszonya a Teremtőhöz, annak a tudata, hogy az ember teljes mértékben Istentől függ és hogy semmije sincs, amit nem Istentől kapott volna. Ennek megfelelően az alázatosság aktusa „.. rendes körülmények között a bűnbánat és az imádás aktusával társul.4

Az utóbbi évtizedek kétségbeejtő pusztítást vittek végbe ezen a téren. Ha valaki Istent a cimborájának vagy egy bájos plüssmackónak tekinti, aki kihúzza majd őt minden bajból vagy akihez szükség esetén odabújhat, akkor ez természetesen értelmetlenné és érthetetlenné teszi az alázatosságot, a bűnbánatot és az imádatot is. S ez a fajta viszony Istenhez egyben lehetetlenné teszi azt a feltétlen bizalmat és teljes önátadást is, amelyek nélkül nem tudjuk befogadni Isten kegyelmeit.

Ha azonban az ember egy kicsit is tisztában van azzal, hogy teljes létében Istentől függ, hogy semmije nincs, amit ne kapott volna, hogy szeretetlenségei milyen fájdalmas ellentétben állnak Isten végtelen szentségével és jóságával, akkor minden hamis teatralitás nélkül teljesen természetesen jönnek az alázat, a bűnbánat és az imádat egyszerű gesztusai. Nagyon sok szép imakezdő kötött imát lehet találni mindezek kifejezésére, de kezdhetjük úgy is az imát, hogy saját szavainkkal mondjuk el ezeket Istennek.

„Az alázatosság gesztusa után, a hit mélységes és kitartó gesztusát kell megtennünk néhány alapvető igazságban vagy másban, ami lehet Isten, az Ő tökéletessége, az Ő jósága, vagy Krisztus, az Ő életének misztériuma, az Ő szenvedése, az Ő dicsősége, vagy ismét csak a mi fő kötelességeink, a mi hivatásunk, a végső dolgok, a bűn, az állapotbeli kötelességeink – mindezt egyre szentebbül.”5

Garrigou-Lagrange tehát itt nem egy természetes szinten mozgó racionális, következtető gondolkodásról beszél, hanem olyanról, amely egyben a hit gesztusa is. Ilyenkor az ember azt kéri, hogy a Szentlélek világosítsa meg az értelmét, hogy természetfeletti módon is megértse, azaz ez a fajta megértés egyben az ember hitét is növeli, erősíti.

„Ezek a témák visszatérhetnek. Ünnepnapokon a liturgia maga is ad nekünk tárgyat. Ha az ünnep Krisztus életének misztériumára emlékezik, mint például az Ő szenvedése, végiggondolhatjuk mindenekelőtt az érzékek útján felfogható aspektusából, aztán szellemi aspektusából, elidőzve azon, hogy mi ad ennek végtelen értéket, megpihenhetünk a termékeny hitnek ebben a szemléletében. A hit eme nézőpontja és odaadása számára gyakran elég az Evangélium vagy a liturgia néhány szava. Az előrébb járó lelkek számára olyanok ezek, mint néhány szem tömjén a szeretet tüzére. Nem szükséges túl sokat gondolkodni; a teológiai hit egyszerű aktusa felsőbbrendű, mint a megfontolások, és ha ez az egyre és egyre egyszerűbbé váló szemléletmód csodálattal és szeretettel társul, megérdemli a szemlélődés nevet. Ez a belénk öntött hit, amely felsőbbrendű minden filozófiánál és diszkurzív teológiánál, biztosan és természetfeletti módon bevisz minket annak a misztérium rejtelmébe, amelyet a kiválasztottak nyíltan szemlélnek a mennyben.6

Ilyen módon a hit a reményhez vezet el minket
:

„A hitnek ez az igazságon és Isten jóságán nyugvó tekintette természetes módon felemel minket a remény gesztusához. A lélek vágyik arra a boldogságra, örök életre, arra a békére, amelyet a mennyei Atya megígért azoknak, akik követik Jézust. Azonban biztosan tudjuk, hogy a mi saját természetes erőinkből soha nem leszünk képesek elérni ezt a természetfeletti célt. Ezért Isten végtelenül segítőkész jóságához fordulunk és kérjük tőle az Ő kegyelmét. A remény által inspirált kérés az isteni segítségben bízik.”7

A remény gesztusa felkészít minket a szeretet gesztusára.

Itt Garrigou-Lagrange kitér arra, hogy az érzelmek támogathatják a szeretetet, de alapvetően nem az érzelmeké a vezető szerep.

„Ha ezekben a szerető érzésekben a mi érzéki természetünk a szeretet által megelevenítve segítségére jön az akaratnak, hasznos lehet, feltéve, ha alárendelt szerepben marad. De ez a segítség nem szükséges, a szárazságban meg is szűnik. Itt nyugodt, de mélységes szerető érzésre van szükségünk, amely biztosabb és sokkal termékenyebb, mint a felszínes érzelmek.”8


Ez a szöveg megkülönbözteti a szerető érzéseket (affections) az érzelmektől (emotions). Ez arra a nagyon-nagyon fontos dologra mutat rá, hogy ha az ember nem az érzéki szintjén lévő érzelmekre törekszik, akkor ahogy egyre közelebb kerül Istenhez, egyre mélyebb béke és öröm kerül ezek helyére, amely összehasonlíthatatlanul örömtelibb és boldogítóbb, mint amit az érzelmek adni tudnak.

"Ez az érzelmi színezetű szeretet végül hatékonnyá fog válni: „Az isteni akarathoz szeretném igazítani az akaratomat. Váljon valóra bennem a Te akaratod a parancsokhoz és a tanácsok szelleméhez való hűség által. Mindent szét akarok törni, ami a bűn, a gőg, az önzés és az érzékiség szolgájává tesz engem. Egyre jobban és jobban szeretnék részesedni abban az isteni életben, amit Te kínálsz nekem. Azért jöttél, hogy mi bőségben élhessünk. Növeld bennem az irántad való szeretetet."9

Elmélkedésünk tehát akkor sikeres, ha eljutunk oda, ahova Avilai Szent Teréz, hogy váljon valóra bennem a Te akaratod. S ezt természetesen nem elég csak egyszer kimondani, hanem nyugodtan és kitartóan, lépésről-lépésre az egész életünket át kell így adjuk Istennek.

Ide elérve a belső ima elérkezik a szemlélődés kezdetéhez:

„Itt az imának ezen a csúcspontján a teológiai erények gyümölcsei, a hit tudása, a reményből és a tevékeny szeretetből fakadó szeretet elkezdnek a Szentlélek hatása alatt egy hívő és nagylelkű szeretet szemléletmódjává válni, amely a szemlélődés kezdete.10

1 - Az egész sorozat itt olvasható: Garrigou-Lagrange a belső imáról.
2 -
Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer
3. A belénköntött teológiai és morális erények alapvető szerepet játszanak az Istennel való kapcsolatunkban. Lásd erről bővebben:
Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. III. The spiritual organism. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.
4 -
Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer5 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer6 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer7 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer8 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer9 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer .Garrigou-Lagrange itt Avilai Szent Terézt idézi. Nem adja meg sajnos az idézet pontos helyét, hanem csak az említett egész szöveg helyét, ami A tökéletesség útja 27-38. fejezet.10 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer