Garrigou-Lagrange a belső imáról

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.

1. A belső ima - mi az és mi nem az.
2. A belső ima - célja Isten maga.
3. A belső ima - Isten kegyelmének befogadása.
4. A belső ima - a kegyelem működése.
5. A belső ima - Istennel való párbeszéd.
6. A belső ima - az elmélkedés.
7. A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára.
8. A belső ima - a kitartás fontossága.

Ha már nem tudunk semmit jóvátenni

Léna anyja négy hónapja viszonylag fiatalon meghalt. Léna azóta folyamatosan kétségbe van esve, mert úgy érzi, hogy nem tudta eléggé kifejezni az anyja iránti szeretetét és ezt nem képes megbocsátani magának.

Drága Léna,

először is nagyon-nagyon együttérzek veled. Jól emlékszem arra a nagyon fájdalmas történetre, amit meséltél a papádról-mamádról és a nagymamádról.1 Talán ez még a szokásosnál is nehezebbé teszi a mamád elvesztését.

Emberileg azzal szeretnélek vigasztalni, hogy pszichológusként elméletileg és gyakorlatilag is igazoltnak látom, hogy az ember meglévő szeretete akkor is átmegy a másikhoz, ha valaki azt rosszul kommunikálja, sőt még akkor is, ha rosszakat is tesz a másiknak. A szülők nagyon sokszor aggódnak, hogy nem fejezik ki elég jól a szeretetüket a gyerekeik felé, sőt a saját sérültségeik miatt még egy csomó rosszat is tesznek. Ez az aggódás - amennyiben jobbulásra sarkallja őket - nagyon helyes, mindazonáltal mindig bátorítani szoktam őket, hogy a tényleges szeretetük minden rossz kommunikáció és minden rossz ellenére is átjut a gyerekeikhez és az szeretetté, életté és erővé lesz a gyerekekben. Ezt már csak azért is tudom mondani, mert páciensként olyan felnőttek is kerülnek hozzám, akiket a szüleik szerettek ugyan gyerekkorukban, de ezt nem tudták eléggé kommunikálni nekik, illetve különféle sérüléseik, korlátaik miatt sok rosszat tettek velük. Ezek az emberek összehasonlíthatatlanul könnyebben gyógyulnak, mint azok, akiket valóban nem szerettek - sőt, sok esetben gyűlöltek - a szüleik.

De még ők is tudnak gyógyulni, ha elfogadják Isten szeretetét, amit mindenkinek folyamatosan, egész életében kínál2. A pszichoterápiás gyakorlatom talán legmegrendítőbb tapasztalata az, hogy Isten milyen rendkívüli mértékben tudja kompenzálni az emberek szeretetlenségét. Ezek olyan mély szinten történnek, hogy többnyire csak olyan kivételes helyzetben lesznek láthatóvá, mint egy mély feltáró terápia, de Isten mindenkinek folyamatosan felkínálja ezt.Tehát nyilván a mamádnak is felkínálta, és amilyen mértékben a mamád ezt elfogadta, Isten olyan mértékben kompenzálta őt a nagymamádtól és esetleg a papádtól és tőled, akik köztük őrlődtetek, elszenvedett sérelmeiért. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kompenzáció, noha csak ritkán nyilvánvaló, nagyon jelentős tud lenni. Ezt nem szoktuk beleszámolni a viszonyainkba, noha az életük legjelentősebb kapcsolata - még akkor is, ha valaki nincs ennek tudatában.

Az ember halálával ez teljesen egyértelművé válik és kiteljesedik, így a mamád, ha elfogadta Isten szeretetét, akkor Isten már minden fájdalmát és sérülését begyógyította és az Ő nyilvánvaló szeretetében és biztonságában a mamád már régen mindent megbocsájtott nektek. Mert Isten szeretete, ami már körbeveszi, összehasonlíthatatlanul több, mint azok a fájdalmak, amelyeket ti okoztatok neki. Tehát ő már, reméljük, rendben van.

Ez úgy gondolom, mivel szereted őt, komoly vigasztalásodra kell szolgáljon. De kérdés marad, hogyan tudod magadnak megbocsátani a vele szemben elkövetett mulasztásokat és rosszakat. Azt gondolom, hogy ha őszinte vagy magadhoz, akkor egy ponton túl, sehogy. Ha nem hazudunk, akkor egy ponton túl - és a tényleges feloldozás messze azon túl van - nem tudhatunk megbocsátani magunknak. El tudjuk viszont fogadni Isten megbocsátását. Ő nagyobb mint a bűnünk és nem csak a másikban tudja meggyógyítani az elkövetett rosszat, hanem bennünk is. Ha akarjuk és elfogadjuk. Nagyon imádkozom érted, hogy akard és elfogadd.

Ölellek:

Kata

1 - Léna édesapja, aki egy kutató-mérnök volt, egy rendkívül szeretetreméltó, de iskolázatlan lányt vett feleségül, amit az édesanyja - egy tanárnő - soha nem tudott elfogadni. S mivel Léna is és az apja is erősen kötődtek mindkettőjükhöz, ez a helyzet rengeteg szenvedést okozott.
2- Lásd erről: A gyógyulás legfontosabb tényezője.

A belső ima - az elmélkedés

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

Garrigou-Lagrange az elmélkedés ismertetését azzal kezdi, hogy leszögezi, az ima elsődleges célja, hogy Isten iránti szeretetünket növelje és minden egyéb – megismerés, az érzések és az élmények – ennek csak eszközei. Hangsúlyozza, hogy az ima nem egyszerűen a mi természetes erőfeszítésünk eredménye, hanem Isten természetfeletti kegyelmeinek a befogadása:

"Az ima ... az ismeret és a szeretet teljes mértékben természetfeletti működése."2

Az imára való előkészületről a következőket mondja:

"Ahhoz, hogy az egész lélek felemelkedjen Istenhez, az imára az alázatosság gesztusával kell felkészülni, és a három teológiai erényből kiindulni, amelyek egyesítenek minket Istennel, megerősítik a vallásosság erényét, és megszerzik számunkra a Szentlélek világosságát és ösztönzését."3

Az alázatosság, mint azt Garrigou-Lagrange hangsúlyozza, „... távolról sem önmagunk lealacsonyítása ...”, hanem a teremtmény megfelelő viszonya a Teremtőhöz, annak a tudata, hogy az ember teljes mértékben Istentől függ és hogy semmije sincs, amit nem Istentől kapott volna. Ennek megfelelően az alázatosság aktusa „.. rendes körülmények között a bűnbánat és az imádás aktusával társul.”4

Az utóbbi évtizedek kétségbeejtő pusztítást vittek végbe ezen a téren. Ha valaki Istent a cimborájának vagy egy bájos plüssmackónak tekinti, aki kihúzza majd őt minden bajból vagy akihez szükség esetén odabújhat, akkor ez természetesen értelmetlenné és érthetetlenné teszi az alázatosságot, a bűnbánatot és az imádatot is. S ez a fajta viszony Istenhez egyben lehetetlenné teszi azt a feltétlen bizalmat és teljes önátadást is, amelyek nélkül nem tudjuk befogadni Isten kegyelmeit.

Ha azonban az ember egy kicsit is tisztában van azzal, hogy teljes létében Istentől függ, hogy semmije nincs, amit ne kapott volna, hogy szeretetlenségei milyen fájdalmas ellentétben állnak Isten végtelen szentségével és jóságával, akkor minden hamis teatralitás nélkül teljesen természetesen jönnek az alázat, a bűnbánat és az imádat egyszerű gesztusai. Nagyon sok szép imakezdő kötött imát lehet találni mindezek kifejezésére, de kezdhetjük úgy is az imát, hogy saját szavainkkal mondjuk el ezeket Istennek.

„Az alázatosság gesztusa után, a hit mélységes és kitartó gesztusát kell megtennünk néhány alapvető igazságban vagy másban, ami lehet Isten, az Ő tökéletessége, az Ő jósága, vagy Krisztus, az Ő életének misztériuma, az Ő szenvedése, az Ő dicsősége, vagy ismét csak a mi fő kötelességeink, a mi hivatásunk, a végső dolgok, a bűn, az állapotbeli kötelességeink – mindezt egyre szentebbül.”5

Garrigou-Lagrange tehát itt nem egy természetes szinten mozgó racionális, következtető gondolkodásról beszél, hanem olyanról, amely egyben a hit gesztusa is. Ilyenkor az ember azt kéri, hogy a Szentlélek világosítsa meg az értelmét, hogy természetfeletti módon is megértse, azaz ez a fajta megértés egyben az ember hitét is növeli, erősíti.

„Ezek a témák visszatérhetnek. Ünnepnapokon a liturgia maga is ad nekünk tárgyat. Ha az ünnep Krisztus életének misztériumára emlékezik, mint például az Ő szenvedése, végiggondolhatjuk mindenekelőtt az érzékek útján felfogható aspektusából, aztán szellemi aspektusából, elidőzve azon, hogy mi ad ennek végtelen értéket, megpihenhetünk a termékeny hitnek ebben a szemléletében. A hit eme nézőpontja és odaadása számára gyakran elég az Evangélium vagy a liturgia néhány szava. Az előrébb járó lelkek számára olyanok ezek, mint néhány szem tömjén a szeretet tüzére. Nem szükséges túl sokat gondolkodni; a teológiai hit egyszerű aktusa felsőbbrendű, mint a megfontolások, és ha ez az egyre és egyre egyszerűbbé váló szemléletmód csodálattal és szeretettel társul, megérdemli a szemlélődés nevet. Ez a belénk öntött hit, amely felsőbbrendű minden filozófiánál és diszkurzív teológiánál, biztosan és természetfeletti módon bevisz minket annak a misztérium rejtelmébe, amelyet a kiválasztottak nyíltan szemlélnek a mennyben.”6

Ilyen módon a hit a reményhez vezet el minket:

„A hitnek ez az igazságon és Isten jóságán nyugvó tekintette természetes módon felemel minket a remény gesztusához. A lélek vágyik arra a boldogságra, örök életre, arra a békére, amelyet a mennyei Atya megígért azoknak, akik követik Jézust. Azonban biztosan tudjuk, hogy a mi saját természetes erőinkből soha nem leszünk képesek elérni ezt a természetfeletti célt. Ezért Isten végtelenül segítőkész jóságához fordulunk és kérjük tőle az Ő kegyelmét. A remény által inspirált kérés az isteni segítségben bízik.”7

A remény gesztusa felkészít minket a szeretet gesztusára.

Itt Garrigou-Lagrange kitér arra, hogy az érzelmek támogathatják a szeretetet, de alapvetően nem az érzelmeké a vezető szerep.

„Ha ezekben a szerető érzésekben a mi érzéki természetünk a szeretet által megelevenítve segítségére jön az akaratnak, hasznos lehet, feltéve, ha alárendelt szerepben marad. De ez a segítség nem szükséges, a szárazságban meg is szűnik. Itt nyugodt, de mélységes szerető érzésre van szükségünk, amely biztosabb és sokkal termékenyebb, mint a felszínes érzelmek.”8


Ez a szöveg megkülönbözteti a szerető érzéseket (affections) az érzelmektől (emotions). Ez arra a nagyon-nagyon fontos dologra mutat rá, hogy ha az ember nem az érzéki szintjén lévő érzelmekre törekszik, akkor ahogy egyre közelebb kerül Istenhez, egyre mélyebb béke és öröm kerül ezek helyére, amely összehasonlíthatatlanul örömtelibb és boldogítóbb, mint amit az érzelmek adni tudnak.

"Ez az érzelmi színezetű szeretet végül hatékonnyá fog válni: „Az isteni akarathoz szeretném igazítani az akaratomat. Váljon valóra bennem a Te akaratod a parancsokhoz és a tanácsok szelleméhez való hűség által. Mindent szét akarok törni, ami a bűn, a gőg, az önzés és az érzékiség szolgájává tesz engem. Egyre jobban és jobban szeretnék részesedni abban az isteni életben, amit Te kínálsz nekem. Azért jöttél, hogy mi bőségben élhessünk. Növeld bennem az irántad való szeretetet.”"9

Elmélkedésünk tehát akkor sikeres, ha eljutunk oda, ahova Avilai Szent Teréz, hogy váljon valóra bennem a Te akaratod. S ezt természetesen nem elég csak egyszer kimondani, hanem nyugodtan és kitartóan, lépésről-lépésre az egész életünket át kell így adjuk Istennek.

Ide elérve a belső ima elérkezik a szemlélődés kezdetéhez:

„Itt az imának ezen a csúcspontján a teológiai erények gyümölcsei, a hit tudása, a reményből és a tevékeny szeretetből fakadó szeretet elkezdnek a Szentlélek hatása alatt egy hívő és nagylelkű szeretet szemléletmódjává válni, amely a szemlélődés kezdete.”10

1 - Az egész sorozat itt olvasható: Garrigou-Lagrange a belső imáról.
2 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer
3. A belénköntött teológiai és morális erények alapvető szerepet játszanak az Istennel való kapcsolatunkban. Lásd erről bővebben: Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. III. The spiritual organism. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.
4 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer5 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer6 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer7 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer8 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer9 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer .Garrigou-Lagrange itt Avilai Szent Terézt idézi. Nem adja meg sajnos az idézet pontos helyét, hanem csak az említett egész szöveg helyét, ami A tökéletesség útja 27-38. fejezet.10 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of beginners: Its progressive simplification. B. The Essential Acts of Prayer

A belső ima - Istennel való párbeszéd

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

Garrigou-Lagrange könyve bevezetőjében arról ír, hogy a belső élet egyszerűen az, hogy az ember befelé fordul és megbeszéli önmagával azt, ami foglalkoztatja. Ezt minden ember ismeri és gyakorolja. A hívő emberek esetében azonban ez a befelé fordulás egyre inkább Istennel való párbeszéd lesz, amely során önmaga helyett Isten kerül az élete központjába.2

„Ahogy valaki komolyan törekszik az igazságra és a jóságra ez az önmagával folytatott párbeszéd egyre inkább Istennel való párbeszéddé alakul. Lépésről lépésre ahelyett, hogy mindenben önmagát keresné, hogy többé kevésbé tudatosan mindig önmagát állítaná a központba, az ember elkezdi Istent keresni mindenben és az önzés helyett Isten és a lelkek Istenben való szeretetére törekszik. Ebből áll a belső élet. ... Az egyetlen szükséges dolog - ahogy Jézus mondta Mártának és Máriának3 - az, hogy meghalljuk Isten szavát és aszerint éljünk.”4

„Vannak, akik azt gondolják, hogy elég éppen csak megmenekülni, nem kell szentnek lenni. Természetesen nem kell csodatévő vagy az Egyház által kinyilvánított szentnek lenni, de a megmenekülés és a szentté válás ugyanaz: a mennybe ugyanis csak szentek vétetnek föl. Vagy itt a földön, vagy a tisztítótűzben, de teljesen meg kell tisztulni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a mennybe.”5

„A szentséghez nem szükséges sem különösebb intellektuális kultúra, sem nagy külső aktivitás, hanem csak az, hogy az ember alapvetően Isten által éljen.”6

Az önző emberek, mondja Garrigou-Lagrange, kizárólag azon az alacsony érzéki szinten kommunikálnak magukkal, ami az állatokkal közös bennünk és nem élnek a léleknek azzal a szellemi részével (az akarat és az intellektus), ami az angyalokkal közös bennünk:

„Elsősorban lelkének érzéki részével áll kapcsolatban, azzal a résszel, amely közös az emberben és az állatban. Így érzéki örömei és érzéki szomorúságai vannak aszerint, hogy jó vagy rossz-e az idő, hogy nyert-e pénzt vagy vesztett. Vágyai és az ellenszenvei hasonlóképpen érzéki természetűek, és ha akadályba ütközik, rendetlen önszeretete hatására türelmetlenséget és dühöt érez. De az önző ember nagyon keveset tud lelke szellemi részéről, amely közös az angyalban és az emberben. Még ha hisz is a lélek és a magasabb képességek szellemi mivoltában, akkor sem él a szellemi rend szerint.”7

Még ha foglalkozik is Istennel, újra és újra visszaesik az érzéki szintre.

„Ahogy mondják, ha az élet nincs egy szinten a gondolatokkal, akkor a gondolatok végül az élet szintjére süllyednek vissza.”8

A kegyelem állapotában lévő ember párbeszéde önmagával megváltozik. Elkezdi nem önmagáért, hanem Istenért szeretni önmagát, és megérti, hogy meg kell bocsátania ellenségeinek, és mindenkit szeretnie kell Istenért. Az ember ilyenkor még tele van bűnökkel. Ezek nem halálosak, hanem bocsánatosak, de hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az ember az érzéki szinttel azonosítsa magát és újra halálos bűnökbe essen.

„A belső élet pontosan az a felemelkedés és átalakulás, ami akkor történik, amikor a párbeszéd, amelyet az ember magával folytat, elkezd Istennel való párbeszéddé válni.”9

„Isten szelleme egyre inkább megmutatja a jóakaratú léleknek, hogy Isten mit kíván tőle és mit szeretne adni neki.”10

„Istennek ez a folyamatos megmutatkozása az Őt kereső lélek felé nincs minden küzdelem nélkül. A lélek szabaddá kell hogy váljon a bűn eredményezte kötésektől és fokozatosan meg kell el kell tűnjön az amit Szent Pál régi embernek nevez és ki kell formálódjon az új ember.”11

„Az, amit Szent Pál belső embernek nevez, az ami a legfontosabb és legemelkedettebb bennünk, a hit által megvilágított értelem és az érzékiséget - amely közös az állatban és az emberben - uralni képes akarat.”12

Éppen ezért a belső ima során Isten az értelmünket és az akaratunkat emeli föl magához.

1 - Az egész sorozat itt olvasható: Garrigou-Lagrange a belső imáról.
2 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. Introduction A. The one thing necessary. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.3 - Lk 10,414 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. Introduction A. The one thing necessary. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.5 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. Introduction A. The one thing necessary. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.6 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. Introduction A. The one thing necessary. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.
7 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. II. The interior life and intimate conversation with God A. Conversation with Oneself.. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.8 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. II. The interior life and intimate conversation with God A. Conversation with Oneself.. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.9 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. II. The interior life and intimate conversation with God B. Interior Conversation with God. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.10 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. II. The interior life and intimate conversation with God B. Interior Conversation with God. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.11 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. II. The interior life and intimate conversation with God B. Interior Conversation with God. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.12 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. II. The interior life and intimate conversation with God B. Interior Conversation with God. Magyarul rövid összefoglaló található az Olvasónaplóban.

Helyrehozó szenvedés

"Isten dicsőségének és a lelkek megmentésének ezért a céljáért különféle módokon lehet apostolkodni: Lehet apostolkodni a keresztény tanítás oktatásával és lehet az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, imával, amely lehívja Isten kegyelmét, hogy gyümölcsöző legyen azok munkája, akik az Úr szőlőjében dolgoznak. Ha elmélyült, akkor ez a a rejtett apostolkodás a külső apostolkodás lelke. Végül lehet apostolkodni a helyrehozó szenvedésen keresztül; ez az apostolkodás, amely éppolyan rejtett mint az ima, tovább folytatja Krisztus misztikus testében Krisztus szenvedését amelyet a passió során és a kereszten a lelkek helyreállításáért szenvedett el. Ha Krisztus misztikus testének egy tagja szeretetből, szándékosan szenved, egy másik beteg tag meggyógyul. … Ha Isten szolgái áldozatul ajánlják fel a testüket és a szívüket, az Úr megóvja egy szerencsétlen, kimerült ember testét vagy meggyógyít egy beteg szívet, amelynek nincs ereje elszakítani a kötelékeit. Ha a misztikus testben egy nagylelkű lélek felajánlja az akaratát, egy másikban az Úr újjáéleszti az akaratot és megadja neki a megtérés kegyelmét."

Garrigou-Lagrange: The Three Ages of Interior Life. III/XXI. ZEAL FOR THE GLORY OF GOD AND THE SALVATION OF SOULS

Az alázat

Alázatnak többnyire azt szokás tekinteni, ha valaki kevesebbre becsüli saját képességeit vagy teljesítményeit, mint amennyit azok valójában érnek.

Ez azonban nem lehet az alázat. Ha valaki nem a realitásnak megfelelően látja a dolgokat, az lehet lelki sérülés vagy önbecsapás, de erény, méghozzá alapvető erény, semmiképpen sem.

Az alázat egészen más. Az alázat az, ha az ember nem tekinti saját érdemének azt, ami Isten ajándéka.

Ha az ember kellő világossággal látja saját magát, akkor el kell jusson ahhoz, amit Pál mondott:

"Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7)

Az alázatos ember nem lebecsüli önmagát, hanem nyugodtan és békésen elfogadja azt, hogy életében minden Isten ajándéka és hogy egész léte totálisan Istentől függ.

Ezért nehéz eljutni az alázatosságra.

Mert ha tőlem függ a dolog, akkor ha jó vagyok, ha jól teljesítek, Isten kell, hogy szeressen engem, kell hogy segítsen nekem. De mi van akkor, ha Isten szeretete, segítsége nem az én teljesítményeim függvénye?!

Akkor megkerülhetetlen az a kérdés, hogy bízom-e Isten jóságában.

Ez a bizalom az alázatosság. Ezért erény.

A mennyei dicsőségről

Avilai Szent Teréz azt mondja, hogy mennyei dicsőségünk foka nem attól függ, hogy Isten milyen feladatot ad itt nekünk a földön, hanem attól, hogy azt a feladatot, amelyet kaptunk, mennyire jól láttuk el.

Eszerint ahelyett, hogy az ember azzal foglalkozik, vajon milyen feladaton keresztül tudna a legnagyobb szentségre eljutni vagy azon kesereg, hogy az aktuális feladatai, körülményei, életállapota nem segítik eléggé a szentség útján, azzal kellene törődnie, hogyan szolgálhatná a legjobban Istent ott, ahol éppen van.

(Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, 6. lakás, 9. fejezet, 18. pont.)

Két kép

Átvéve a Wang folyó verseiből.

Pünkösd a keresztény egyház születésnapja. Tizenkét ember együtt volt egy szobában – ajtaját nemrég még zárva tartották félelmükben –, és Isten „erővel töltötte el őket.” Ez tette a szün-agógét, az összegyűlteket ek-klésziává, ki-szólítottakká.

Két kép jut erről eszembe.


Az egyiken, Margaret Bourke-White haditudósító képén amerikai katonák 1945 márciusában misét hallgatnak a lebombázott kölni katedrálisban.

A hetvenes évek nyomasztó légkörében felnőve sokáig valahogy így képzeltem el az Egyházat. Jólesett így elképzelnem. Felemelő dolog hinni a katedrális, az összetartozás, a szün-agógé erejében.

Ma már, jóval kevesebb illúzióval, pontosabbnak találom azt a képet, amelyen 1942 áprilisában húsvéti körmenetet tartanak valahol a németek által megszállt Ukrajnában. Pap nincs velük: lágerbe zárták, megszökött, vagy átállt a megszállók oldalára, mint a gyerekkorom munkáskerületébe delegált békepapok. Férfi is csak egy maradt, aki nem volt jó se munkaszolgálatra, se partizánnak. Igyekszik elbújni a kereszt mögé a német katona lencséje elől. A nyomában a pocsolyákon át botorkáló asszonyok mindennapjaira a feszültség, kicsinyesség, irigység, nyomorúság nyomja rá a bélyegét. Ezen a képen semmi felemelő sincsen. A rekvirált ház kapujából német tisztek nézik a menetet.


Egyetlen dolog nem látszik a képen. Egy zene is tartozik hozzá, amelyik nem mindig hallható. De ugyanazzal az erővel tölti el azt, aki hallja, mint annak idején a tizenkettőt.


Христос воскресе из мёртвых – Krisztus feltámadt halottaiból. Ortodox húsvéti tropárium. A novokuznyecki székesegyház kórusa.

Önmagunk legyőzése

A pap arról beszél a prédikációban, hogy le kell győzni önmagunkat, nem azt kell tenni, amit mi szeretnénk, hanem amit Jézus vár el tőlünk, amit Jézus tenne ebben a helyzetben.

A beszéd úgy állítja be, hogy az ember a vágyaival, érzéseivel azonos. Az önlegyőzés abban áll, hogy ezeket megtagadjuk és megfelelünk Isten számunkra teljesen külső és idegen elvárásainak.

Első hallásra nagyon hihető állítások. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője.

Nem vagyunk azonosak a vágyainkkal, az érzéseinkkel, sőt még a cselekedeteinkkel sem. A nyelv ezt nagyon szépen megmutatja azzal ahogy megkülönbözteti az alanyt és a birtokait: az én vágyam, érzésem, cselekedetem. Az én sokkal mélyebb és állandóbb létező, mint a vágy, az érzés vagy a cselekedet.

Isten önmagunk megtagadásával nem az én megtagadására, hanem kizárólag a bűnös vágyak, érzések és cselekedetek elutasítására szólít fel. Ezek pedig mindig idegenek és rombolóak az én számára.

Ezzel szemben semmi sincs annyira közel az én-hez, mint Isten akarata. Ő mindig az ember kiteljesedését akarja. Ezért Isten akaratának a megtétele mindig kiteljesíti az embert.

Hogy adott esetben mi Isten akarata, arra az a vérlázítóan gőgös kérdés, hogy mit tenne a helyemben Jézus, természetesen nem ad választ. Ki vagyok én, hogy Isten fejével gondolkozzak?! Nem tudhatom, hogy mit tenne Jézus. Ez csak arra jó, hogy az ember a saját akaratát Isten tekintélyével ruházza fel.

Azok a viselkedési szabályok, amelyeket a keresztények többnyire elvárnak egymástól - mindig kedvesnek kell lenni, soha nem szabad haragudni, kiabálni, stb. - gyakran hasonlóképpen nem mások, mint csoportnormák - Isten tekintélyével szentesítve. Ezeknek sokszor csak annyi közük van Isten akaratához, hogy tételesen ellenkeznek azzal.

Isten nem azt várja el tőlem, hogy soha ne érezzek haragot vagy hogy mindig legyek kedves, hanem azzal kínál meg, azt ajánlja nekem, azt teszi a számomra lehetővé, hogy élő kapcsolatban legyek Vele. S ezen keresztül teljesen átadjam és rábízzam magamat.

Ha az ember Isten akaratát keresi, akkor be kell lépnie ebbe a kapcsolatba. Minden olyan helyzetben, amikor nem ragaszkodunk a saját megoldásunkhoz, hanem valóban felajánljuk azt Neki, Isten kialakítja bennünk, hogy az érzéseink, a vágyaink és cselekedeteink harmóniában legyenek az Ő akaratával. S mindig amikor az ember ezt megkapja, megtapasztalja, hogy soha nem annyira azonos önmagával, mint ilyenkor.

A nézőpont

Éjjel felébredtem. Szokásom szerint elkezdtem imádkozni. Most éppen az anyámért. Eszembe jutott ahogy a nyolcvanas évek végén közösen festettük a szobámat. A cserépkályha tetején egyensúlyozva próbálta elérni a négy és fél méter magas plafont. Hogy csökkentse a félelmét, ironikus kommentárokkal kísérte a tevékenységet. Ragyogó humora volt. (Ez volt az egyik első dolog, amit elveszített, amikor ezoterikával kezdett el foglalkozni.) Rengeteget nevettünk.

A lakás után, ahol a nyolcvanas években éltem, mintha egy filmből láttam volna jeleneteket, amelyben az a fiatal lány szerepel, aki én voltam akkor. Ezek a jelenetek mások voltak, mint az emlékképeim. Az emlékképek az akkori időt, az akkori tudatom állapotát őrzik. Itt pedig miközben emlékeztem az akkori érzéseimre, egészen másképp láttam mindent.

Minden fájdalomra, félelemre, szenvedésre emlékeztem. Nem éreztem semmilyen nosztalgiát. Mégis azt láttam, hogy mennyire szépek voltunk. Nem azért, mert fiatalok voltunk. Ez a kegyelem ragyogása volt. Egy pillanatra láthatóvá vált a valódi történet.

Ebben nem váltak érvénytelenné az akkori érzések, hanem a helyükre kerültek. Ebben a valódi történetben nem az a rengeteg fájdalom, félelem és szenvedés volt a fontos, amelyre ezekből az évekből emlékszem, hanem az a szépség, ahogy Isten szeretete mindeközben átragyogta az életemet.

Megértettem, hogy az életünk egyetlen története sem értékelhető önmagában, az emlékeink és az érzéseink alapján, hanem az értékét az a helyiérték adja, amivel a valódi történetben szerepel. Ezt azonban csak akkor lehet látni, amikor az életünk valódi történetét látjuk majd – odaát.

Marana tha

Urbino belvárosában az egészen különlegesen finom vacsora keltette ünnepi hangulatban hazafelé sétáltunk. Már elmúlt éjfél, de az utcák tele vannak fiatalokkal, akik harsogó jókedvvel kompenzálják nyilvánvaló magányosságukat. (Mintha Olaszország is évről évre egyre hangosabb lenne.)

Észrevettük, hogy az egyik templomban még van némi fény. Mivel közel volt a szállásunkhoz, bementünk, hogy megnézzük, lesz-e reggel mise.

Bent csönd és félhomály. Csak az Oltáriszentséget világították meg. Folyamatos szentségimádást tartottak.

A bejárat mellett egy szokatlanul érzékeny és figyelmes arcú középkorú férfi állt néhány fiatal társaságában. Tamás megkérdezte tőle a misét, de nem tudta, mert csak imádkozni tértek be.

Még egy percnyi béke, amíg Tamás megtalálja a helyi embert, aztán megyünk vissza az utcára, mert a többiek várnak minket.

A középkorú férfi udvariasan előreenged minket az ajtóban. Közben ránk néz, megvizsgál minket és méltónak találtatunk. Ahogy elhaladunk előtte, odahajol hozzánk és olyan melegséggel, mint mikor az ember valami különlegesen bensőséges ajándékot ad, azt súgja nekünk:

Gesù ritorna presto. - Jézus hamarosan visszatér.

Becsukom a templom kapuját. Igen, milyen jó, hogy Jézus vissza fog térni. Jöjj el Uram. Marana tha.

Örüljetek az Úrban

Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! (Filippiek 4, 4)

Pál apostol nem azt mondja, hogy örüljetek, ha sikereitek vannak vagy ha jó kedvetek van, hanem hogy mindig.

Ezzel nem képmutatásra akar biztatni bennünket. Hanem ellenkezőleg, arra hogy a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezeljük.

Ha az ember a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezeli, akkor azt kell lássa, az hogy Isten meghalt érte a kereszten, lényegesen jelentősebb esemény, mint mondjuk az, hogy sorbanállás közben már megint valaki pofátlanul elé tolakodott.

Ha jobban belegondol, be kell azt is lássa, hogy az élet elképzelhető összes helyzetében ugyanerre az eredményre kell hogy jusson.

S ha a bajai között elfelejtkezett erről az örömről, akkor elvétette a dolgok súlyát.

Az ontológiai igazság - Hogyan dicsőítik meg a fák Istent

Sok évvel ezelőtt olvastam Thomas Mertonnál, hogy a fák a létükkel dicsőítik meg Istent. Nagyon tetszett a gondolat, de nem értettem, hogy mit jelent ez pontosan.

Most Schütz Antal Bölcseletét (A bölcselet elemei Szent Tamás alapján, Budapest 1927) olvasom. Az általános metafizika elején az ontológiai igazságról ír:

"Az igazság ugyanis az elmének és a dolognak az egybevágósága, adaequatio rei et intellectus. Ha a dolog megegyez a maga eszméjével, vagyis azzal a gondolattal, melyet a dolog mivoltáról alkotnunk kell, akkor ontológiai igazságról beszélünk. ... Ha a gondolatunk megegyez a dologgal, vagyis ha a dolgot olyannak gondoljuk, amilyen, akkor logikai igazsággal van dolunk." (96)

Az a gondolat, amit a dolog mivoltáról alkotnunk kell, a dolog eszméje, a modern gondolkodás számára általában nem több, mint egy emberi gondolkodás eredményeképpen létrejött fogalom. Nem győzik hangsúlyozni - különösen a huszadik században, amelyben aki csak számít, hozzákölt ehhez egy verset -, hogy ez mennyire esetleges, szubjektív és relatív.

A keresztény bölcselet azonban azt mondja, hogy az a gondolat, amit a dolog mivoltáról alkotnunk kell, az Isten teremtő eszméje a dologról.

Tovább menve, Arisztotelész és Szent Tamás alapján még azt is mondja, hogy

"... minden lényben van törekvés (a tudattalanokban átvitt értelemben) elérni vagy megtartani azt a létfokot és azokat a létmozzanatokat, melyek megfelelnek eszméjének. ... Minden új létmozzanat, minden "actus" közelebb hozza ehhez az eszméjéhez, egy-egy vonását valósítja meg, egy-egy tökéletességet jelent; és ha eszméjét teljesen megvalósította, tökéletes a maga nemében ... " (98)

Amikor ez a törökmogyoró az ablakom előtt elkezdi megérlelni a barkáit - amelyekben heteken át gyönyörködöm - majd amikor elkezdi kibontani a kis új, almazöld leveleit, nem valami értelmetlen törvényszerűség megy rajta keresztül, hanem ezeken az "actusokon" keresztül eszméjének egy-egy vonását valósítja meg. Ha majd minden levelet kibontott - nincs két egyforma közöttük - és az összes szépséges ágát meghozta és az összes neki rendelt őszön megtermett minden mogyorót és a sárga minden színét magára öltötte, akkor teljesen megvalósította Isten róla alkotott teremtő eszméjét - megdicsőítette Istent.

Ha ez a világ nem más, mint megismerhetetlen véletlenek különös játéka, akkor ez a világ nem más, mint a szorongás és a káosz helye. Ha azonban ez a világ Isten teremtő eszméjének a megvalósulása, akkor itt minden fa az Ő dicsőségét hirdeti.

Hamvazószerda

Ma hamvazószerda van. A misén a pap „emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel” szavak kíséretében hamuval keresztet rajzol a homlokunkra: ezen a földön csak ideiglenes szállásunk van.

Az elmúlt napokban sok kertészeti lapot néztem meg. Volt néhány olyan, amelyik nagyon közel állt ahhoz ahogy én fogom fel a kertet, és mégis számos olyan szépség volt bennük, amelyek nekem soha nem jutottak eszembe. Olyanok voltak ezek a kertek, mintha ugyanannak a motívumnak különféle kibontásai, mintha egy hatalmas fúga kis tételei lennének.

Miközben a képeket néztem, arra gondoltam, hogy amíg ezen a földön, ezen az ideiglenes szállásunkon vagyunk, ennek a fúgának mindig csak kis tételeit tudjuk felfogni. Azonban milyen nagyon jó lesz, ha majd eljutunk az örök hazába, ott majd minden motívum minden kibontásában, az egész szépségben gyönyörködhetünk.

Akarat és értelem

Szeghy Ernő úgy magyarázza ezt Teresa műveinek fordításában, hogy az első amit a novíciusnak meg kell tanulnia – és ezt aztán egész életében gyakorolnia is kell –, hogy állandóan Istenre gondoljon.

Ez a dolog teljes félreértése. Isten jelenlétében lenni elsősorban nem azt jelenti, hogy az értelmemet irányítom Istenre, hanem azt, hogy az akaratommal irányulok Rá.

Az akarat és értelem két különböző képessége a léleknek, egyáltalán nem szükséges, hogy párhuzamosan működjenek. Abban a mértékben ahogy az ember akarata Istenre irányul, az Ő jelenlétében van. Eközben az értelme szabad, azt bármivel tudja foglalkoztani.

Így teljes mértékben lehetséges, hogy az ember Isten jelenlétében legyen és közben szellemi munkát végezzen.

Ilyenkor nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az ember Isten jelenlétében dolgozik: akarata a szerelmére irányul, értelmével a munkáját végzi.

Hogyan lehet Rajta kívül másra is figyelni

A szemlélődő rendek a legfiatalabb novíciustól kezdve a legidősebb szerzetesig minden tagjuknak alapgyakorlatként előírják, hogy állandóan Isten jelenlétében legyenek.

Thomas Merton hosszan panaszkodik, hogy nem tud egyszerre Isten jelenlétében lenni és szellemi munkát végezni.

Azt hiszem, Merton soha nem volt nagyon szerelmes.

Amikor az ember nagyon szerelmes, és egy találkozás után hazamenve nekiáll a dolgaival foglalkozni, olyankor nem a szerelmére gondol folyamatosan, hanem a dolgait csinálja. Mégis, eközben a szerelem teljesen betölti. Az ember nem oszcillál a szerelem és a munka között, hanem miközben dolgozik, teljesen betölti a szerelem.

Ilyenkor nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az ember Isten jelenlétében dolgozik: akarata a szerelmére irányul, értelmével a munkáját végzi.

Én a Júdásokért is meghaltam

„Én a Júdásokért is meghaltam...” mondta egyszer Jézus Sárának.

A boldoggáavatási miséről hazamenet felszállt három fiú a metróra. Turisták lehettek. Egyikükön egy közismert sátánista együttes trikója volt, az elején keresztet mocskoló kép, a hátulján rombolást dicsőítő felirat. Idegenségüket kihasználva szerettek volna belekötni valakibe, de nem mertek. Félszeg idétlenséggel vigyorogtak egymásra.

Miközben imádkoztam értük, hirtelen teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy Jézus valóban meghalt a Júdásokért is. Amikor meghalt, ez a három fiú is a szeme előtt volt, értük is tette azt. Most pedig a lealjasodottságuk ellenére nem vonja meg tőlük a szeretetét.

Ugyanilyen élesen világos volt közben az is, hogy ugyanakkor semmiféle kompromisszumot nem köt a rosszal.

És az is, hogy ez a szeretet, amely nem köt semmiféle kompromisszumot a rosszal, az abszolút hatalom.

A másik történet

Már régóta tudom, hogy az életünknek két története van. Az egyik, ami az élet látható terében történik. Ezt szokás az életnek tartani. De van egy másik történet is. Az életünk igazi története – Isten szerint.Van néhány olyan pillanat az életünkben, amikor ez a másik, ez az igazi történet hirtelen áttör a szemmel látható történésen, és érzékelhetővé válik.

Ott álltunk a tér szélén a magas vaskordon mögött, pont a téren ülőkre láttunk. Sára boldoggáavatási miséje zajlott. Előttem egy pap állt. Neki sem jutott már jegy belülre. Azért eljött. Odafurakodtam a kordonhoz, hogy jobban lássak, az ott álló asszonyok széthúzódtak és beengedtek maguk közé. Ment szépen a ceremónia.

S egyszer csak elkezdett érezhetővé válni a másik történet. A láthatót közvetítette a tv. A nem láthatót, azokat a kéréseket, amelyeket Isten majd tizenöt év múlva fog teljesíteni, azokat az önátadásokat, amelyeket Isten most elfogadott, mindazoknak az életét, akiket Sára ebben az órában a pártfogásába vett, azokat a találkozásokat, amelyek itt köttettek... majd csak ott fogjuk látni, ahol mindent úgy ismerünk meg, ahogy minket ismernek.
Ebben a szeptemberi napsütésben mégis egyszer csak ez a másik történet annyira intenzívvé vált, szinte fizikailag érzékelni lehetett, hogy mi, akik ott ülünk és itt állunk, nemcsak a tv közvetítésnek, hanem ennek is a szereplői vagyunk – sőt elsősorban ennek vagyunk a szereplői.